Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
1969. NOVEMBER 7., PÉNTEK ““^JCírlap 9 ILLYÉS GYULA: Oda a gyorsasághoz Négy yenötösök TAKACSJENŐ Gyorsulnak a vonatok, repülök — Hogy kicsinyül a föld! Ahány sín és út — annyi ölelés Köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész kar és kéz, mely becéz! Ahány futó gép, annyi óriás simogatás rajtunk is, markolás: legyünk már végre más! Másolva anyánk dagasztó kezét, dugattyú karjával mit gyúr a gép? Téged, emberiség! Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, s nőjön, mely szemünk láttán áll elő, az a sorsunkat is kézbe-vevő emberi új erő! Almunkból és elménkből új világ — szellem szökell? tJj eszme-góliát kezd sose-volt csatát? Gyorsuljatok, vonatok, repülők kicsinyüljön a föld. A jövő munkái? A múlt? Bűn? Erény? Mi gyúr bennünket kedvére kemény ( golyóvá tenyerén? Gyorsuljatok vonatok, repülők kicsinyüljön a föld. S ha csak azért gyúr az az Akarat: legyen, amit bosszúja odacsap, ha eljő Ama Nap? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Vagy ő dagasztja azt az egy-akol, cgy-pásztor ígéretföldet, ahol nem lesz kín, bűn, nyomor? Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld, és táguljon a világ! Odakint de idebent is, lélek a szív szerint, — így lesz egész megint. Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Föl, gyorsaság, föl, új Egység-gyúró, fajták s földrészek burkát szétzúzó, új megváltást hozó — Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön a föld. Mért Isten Isten? Végtelen hona! — Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda, ember, föld bús pora?! apám. Mónus bátyám megreszelte a torkát és rákezdett valami furcsa énekre. Ahogy végeztek, nagyapám feltette a kalapját, Imre bátyám követte a példát, majd leültek a gerádján. Mert épp ott, a temetőkert gerádján voltunk, kívül már a földek sorjáztak szomorúan. — Ülj ide te is, erre a gallyra — intett maga mellé nagyapám. Leültem a sombokor sűrű, földön fekvő gallyaira, es vártam. Egy idő múlva rámve- tette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam? — Emlékszem. — Most már megtudhatod, hogy nem mesék azok egy se! Igaz annak minden betűje. Megijedtem ettől a beszédtől. Még hogy igaz lenne a mese? Hiszen ha igaz valami, az már nem is lehet olyan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent. Azt, amikor a nagy hegyeken túl. ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kezével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban. Micsoda mese volt az! És már hogy lehetne igaz, mikor Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintájával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében történt meg az is, hogy Szalóczi József meg Mónus bátyám a kastélybeli kisasszonyokat belelógatták a kútba, s csak akkor húzták fel őket. amikor átázott a csipkés bugyogójuk. Na, aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat, és a puccos ruhákat mind kiosztották a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében? — Megtörtént...? A matrózok is igazából voltak, akik ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőjét? — Ügy, úgy, fiam! — Meg hogy a sok méltósá- gost lesuvasztották? — Le bizony! Az volt csak az igaz! — De hiszen él a mienk is. — A mienk él, persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt. S hogy csak bámultam tovább is rajta, komolyra fogva a hangot, új mesét .mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októberi mesét. A nagy háború végén fogságba került orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen; Mentek ám ő is, elfoglalták a palotákat, és mindenüvé kitűzték a piros zászlót. Ez jelentette a szabadságot. Ők hárman Szalóczival és Mónussal ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát. De hát itthon másként lett. Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mónus bátyám. Ezen eltűnődtek egy kicsit, míg nagyapám elő nem vette az üveget a kabátja alól. — Igyunk a fóradalomra! — s előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. titkárral és a táncpartneremmel a Dáneremboi az irodába, es beleptem a kommunista pártba. Ok ketten voltak az ajánlóim, a tanúk. Azután elindultam az ismert úton. Az első politikai tettemben több a humor, mint a tett. 1947 augusztus végén Kistarcsán a választáskor a szavazatszedő bizottság jegyzője voltam, viszont én még nem voltam választható. Kisebb-nagyobb mozgalmi iskolák elvégzése után a Szabadságharcos Szövetség Nagy-budapesti Bizottságánál instruktor lettem, valamivel később már az országot jártam, mert a központba helyeztek. 1950-ben behívtak katonának. 51-ben kiskatonából soron kívül alhadnagy lettem, politikai tiszt a határőröknél. Azután tüdőbeteg és ismét civil. Amikor meggyógyultam, megválasztottak Kistarcsán párttitkárnak. 53-ban már Gödöllőn a Ganz Árammérőben pártbizottsági titkár voltam, és rögtön utána a Pest megyei Pártbizottság tagja, most már éppen 15 esztendeje. Az egyéves pártiskola után, 56 augusztusában a Gödöllői Járási Pártbizottság másodtitkára lettem. Alig tudtam valamit tenni, jött az ellenforradalom. A harci szállást a rendőrség épületében szerveztük meg. Levegőhöz sem jutottunk, a csőcselék már lőtte az épületet, mi védtük magunkat. Halottak, sebesültek. Túlerő, belső ingadozás, csak november 4-én a szovjet elvtársak segítségével tudtunk ismét talpraállni. A konszolidáció a gödöllői járásban elég drámai volt. Napok, hetek teltek, az elvtársak egy része még bénultan állt, az ellenforradalmárok ismét vérszemet kaptak, Dány- ban orvul, aljasul meggyilkolták Lázár Flórián rendőr törzs- őrmestert. Az üzemekben az ellenforradalmároknak még nagy szájuk volt. És mi nem tudtuk befogni ezt a szájat. Álltak a gépek, állt a munka, tombolt a sztrájk. És az ellenforradalom képviselői még nem mondtak le a hatalom megszerzéséről. Igen, ebben az időben ismét fegyvert kellett fogni, mert akkor, abban az időben erre is szükség volt. De a pártközpont, a megyei pártbizottság már élt, felvettük velük a kapcsolatot. Megindul a mozgás a járásban, egymás után élednek, alakulnak a pártszervezetek a falvakban is. A többit te is tudod, mindenki tudja. 1958 augusztusában mentem át Nagykőrösre, és, ott megválasztottak a városi pártbizottság titkárává. Itt a legnagyobb csatát 59 végén, 60 elején vívtuk a nagykőrösi parasztokkal a nagykőrösi parasztokért. Negyven nap alatt 5 ezer család 30 ezer holddal, hat szocialista parasztgazdaság alapjait teremtette meg. Nem volt fájdalom nélküli saját kezükkel elvágni a köldökzsinórt, amely a múlthoz, a régihez, a magántulajdonhoz fűzte őket. Tíz év, azt hiszem, csak most értik igazán, mit is tettek akkor. Mit mondjak még? Mit mondhat egy negyvenéves ember magáról? Elmentem a Szovjetunióba három évig tanulni a nyelvet és a marxizmus—leninizmust. Szóval tízéves koromban a Volga, Volgát tudtam oroszul, meg azt éreztem, hogy nem valami jó dolog ez a munkásélet, mert a munkásember gyermeke ritkán eszik cukrot vagy csokoládét. Most elég jól beszélek oroszul, és, gondolhatod, a munkások életéről is megváltozott a véleményem. Rám kacsint, félbeszakítom: — Visszaveszem a szót. Ezután én beszélek, innéttől kezdve én írom a véleményemet. Belenyugszik, de csak egy másodpercig, aztán hozzáteszi még: — Ha úgy érzed, hogy valamit kihagytam vagy nem voltam őszinte, fordulj bizalommal a feleségemhez, ő majd szívesen nyújt számodra felvilágosítást, hiszen a kollégád. Ilyen, ez ő, Takács Jenő. A párttitkár életünk kulcsfigurája. Takács Jenő ezen belül is színes egyéniség. Mer tenni, szeret és tud dolgozni, tizenegy éve párttitkár egy olyan városban, amelynek pozitív mentalitásából fakad a negatívuma is. A nagykőrösiek lokálpatrióták. Már-már legendás híre van annak, ahogyan szeretik városukat. Ez szép dolog, mi több, hatalmas erő, ilyen erővel nagy dolgokat lehet véghezvinni. És a szépnek a fonákja, az a megalázó jelző, hogy gyütt-ment, mindaz, aki nem Kőrösön született. De az évek, ha tovaszállnak is, nem értéktelenül lebb ennek el, és az ember a súlyos kősziklaként meredő előítélettel szemben csak a. tetteivel szállhat szembe. És ha az ember vezetőnek kerül egy ilyen városba, akkor arra az erőre épít, arra a mentalitásra tesz, amely előrevisz. A városban megszűnt a munkanélküliség, új házakat építettek és építenek, Nagykőrös szépül (Szűcs Zoltán, a városi tanács vb-elnöke is idegenből származott ide). A konzervgyár világhírnevet szerez, és a fény a városra hull. (Kovács Sándor gyárigazgató is Budapestről jött ide.) És ezek a vezetők az ötvenes években községgé degradált Nagykőrös presztízsét is visz- szaszerzik. 1959-ben ismét önálló jogú város lesz Nagykőrös. Bírósága, ügyészsége lesz, mincjene, ami egy városhoz illik. És közben mezővárosból. ipari várossá lép elő. Természetesen a párt általában, országosan helyes és okos politikájáról beszélünk itt. De ezt a politikát el is lehet rontani. Vagy éppen adott helyen a legjobban alkalmazni. Éppen ezért a város korpmunis- tái és dolgozói nevében Takács Jenő jogos büszkeséggel mondhatta november 2-án, a város felszabadulásának negyedszázados évfordulója alkalmából rendezett ünnepségükön: „25 év után bátran állunk ki számadásra ...” Van még egy plusz. Takács Jenő egyénisége, közvetlen, barátkozó természete. Az az ember ő, aki bármilyen rangban megmarad a szó tiszta értelmében prolinak. Ezt nem lehet csinálni, ezzel születik az ember ez van. Az elmondottakból következik: Nagykőrösön élni, vezetni — nehéz. De az elmondottakból következik: Nagykőrösön élni jó, vezetni szép. Suha Andor s § A nagykőrösi pártbizottság § városi titkára. 40 éves, fekete, d szikár, arca markáns, kedve- d sen raccsolva beszél, holott franzstadti proligyerek, ma is S nyolcán élnek testvérek, és a S már elhalt gépkezelő apától $ örökül mindössze két dalt d kaptak, azt kapta Takács Je- d nő is, a Volga, Volgát és az d Internacionálét oroszul. Onnét d hozta az öreg, a nagy orosz d sztyeppékról, ahol akkor, 1917- Ó ben, ő is megharcolta a maga proletárharcát. Idehaza 19-ben § vöröskatona volt. Aztán, hogy d elmúltak a szép napok, és jött a d robot, a sötétség, szombatonként, ha felöntött az öreg egy kicsit, maga köré gyűjtötte a d gyerekeket, és énekeltek oro- d szül. § A testvérek között van bá- d nyász, politikai munkás, min- d den, ahogyan nyolc emberből $ telik. Takács Jenő a középső, k népmesék szerint a szerencsés. Most itt él három hóna- d pig Budapesten, a politikai fő- | iskolán képezik, szóval egy |kis fejtágítón vesz részt. Ó Meghívtam a szerkesztőség- d be, és most azit játsszuk, hogy C ül a szerkesztői székbe, hi- | szén e sorok írója valaha ré- $ gén már ült' párttitkáfi székiben. Egészei! pontosan akkor, d amikor Takács Jenő műsze- $ részinasból segéd úr lett. Ma- Í gyarázom neki, hogy így jobb d a fény, könnyebben dolgozik a d fotós. Érti a helyzet humorát, d nincs is számára ebben semmi | meglepő, a felesége is újság- Ó író, szerkesztő Kőrösön, d Furcsa az élet. E megállapí- $ tásban természetesen semmi $ új nincs. Mégis ez jut először daz ember eszébe. Mert a szer- Ó kesztői szobában két olyan d ember beszélget, akik közel d egy évtizede ismerik egymást. ;/ Kérdezné az ember, mit tud- gj nak újat mondani ezek egyautósnak. És most arra vállal- d koztak, hogy mégis megpró- d bálnak újat mondani, hogy d részletesen, egész a gyermek- ókortól beszéljenek magukról. Ó Mert a játék csak úgy tisztességes, ha két ember szembeül d egymással, akkor mind a kettő d beszéljen magáról. És Takács Ó Jenő tud újat mondani magádról, az életről, a munkájáról, d ezért jutott először eszembe ez d a közhely, hogy furcsa az élet. ^ Itt élünk egymás mellett, és d mégsem ismerjük eléggé egy- d mást. d Azután. A szerkesztői szobá- d ban természetesen minden van, dami az ilyen beszélgetéshez il- d ük, fekete, konyak, cigaretta, d És ekkor Takács Jenő ott tart, dhogy elvégezte a négy polgá- drit, és elment Adlerékhoz mű- d szerészinasnak. d — Felszabadultam, és a d szakmában maradtam. Akom- dmunista pártba 45 februárjá- d ban mentem először, akkor let- dtem ifimunkás. Azután min- Ó den szombaton elmentem a d pártba táncolni. Közben dol- dgozgattam, amit rámbíztak, el- $ végeztem, de táncolni jobban | szerettem. d Még 1947-ben is csak tán- d colni jártam a pártba. Egyszer, | egy szombat éjjel, a párttitkár d megkérdezte tőlem, mit akarsz d te itt, Jenő? Mire vársz? d Igaz is. mit akarok én, mire g várok? Éjfélkor fölmentem a Hazatérve üres volt a ----------—_ ház, apámék jókor befogtak és kimentek a hetivásárba. Nagyapám poharakat rakott az asztalra, aztán néhány korsóba bort engedett a lopóból. Csendesen iszogattak egy darabig, aztán, hogy kipirosodott az arcuk, dalolni kezdtek. Csupa régi nótákat énekelhettek, nem ismertem közülük egyet sem. N em is emlékszem a többire, mert nagyon elálmosodtam a bortól, forogni kezdett velem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált, anyám meg sírt. Azt vettem ki a szavukból, hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök ... Sok év kellett ahhoz, hogy mindent megtudjak nagyapámról, és megértsem októberi meséinek minden részletét. Már legénysorban voltam, amikor nagyapám megint elő- vehette a láda aljából a vörös zászlódarabot. De akkor már hajlott volt, mint a botja feje, és csak fektében láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! — De még október végén, mielőtt eljött volna az ünnep, szólították fentről. Koporsójába teletettük a vörös zászlót, amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben, és mintha tele lenne írva apró gyöngy betűkkel — az ő csőd "latos októberi meséivel.
