Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-30 / 278. szám
Pi > I .»! t ( 'xMiHap 1969. NOVEMBER 30.. VASARNAF PAKDI A valóság birtoklási vágya Nosztalgia Az ország felszabadulásának hónapjában, s esztendejében született, 1945. április 12-én, a Békés me- , gyei Vésztőn. Parasztcsalád gyermeke, de már születése pillanatában félarva Édesapja 22 évesen maradt ott a háború sok ezer halottja között. Középiskolába a szeghalmi Péter András Állami Gimnáziumba járt, s ott is érettségizett. Érett ■ ségi után a fővárosba jött. s egy esztendőn át a Beloiannisz Híradástechnikai Gépgyárban dolgozott meósként. 1964-ben felvették a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsész karának magyar— orosz tanári szakára. Egy év után otthagyta Debrecent, s ismét a fővárosba jött, ahol különböző helyeken más és más munkát végzett, volt adminisztrátor épúgy, mint fizikai dolgozó. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem nappali tagozatán a IV. évfolyam hallgatója, magyar—orosz szakos. Önmagáról és művészi céljairól ezeket mondja: „Verseket három éve Írok. Számomra a költészet a valóság legközvetlenebb birtoklási vágya, s egyedül a metaforák körforgásában és logikai körüljárhatóságában válik mind összetettebb és mind erősebb képességgé a világ és önmagam viszonyának egységesítésre törekvése A vers örök időkre rész az elérhetetlen teljességből, a harmóniából, ami díszharmóniák sokaságából áll, és megteremtésének pillanatában már szét is hull alkotó elemeire, jóllehet magasabb szinteken. A vers olyan közlés az emberről, amit nem fejeznek ki sem a tudományok, sem a történelem: egyszerűen egy ember közlése egy másik embernek. Az egyéni lét problémáin túl is általában bizakodó vagyok: az embernek tudni kell és képes is alkalmazkodni a változó, fejlődő világhoz, képes teremteni új gazdasági és lélektani egyensúlyokat. Ami fontos, lényeges az életben, az a lényeges a költészetben is, s ezt megtalálni és kifejezni mindenkor nehéz.” Egy öregasszony portréjához Hiába fogódzik árkok széleibe növénybe, illatba, szavakba, emberbe hiába jár csönd cipőben, felleg lepedőben fáradt mítoszokba ’gyöngyház esendően hiába az erőtlen, zavart litániák nyugalom temploma, jézus, Szűz Máriák, hiába békesség az Utolsó Vacsora ha a kert, a napfény suhanva száll tova hiába rendszer a meglazult jelenlét, ha kell a cselekvés annak, aki él lényege is másé már, a jövőt mutatja? hiába családja, hőskora, múltja, hiába, a halálba nem lehet belenyugodni soha. Bach Fugák viharában egy sérületlen faág békés tájakon atomhasadás égi harangok érc erdőiben habok lágy futása, hangok vízesése ' századok sípjain győzedelmi ének transcendens varázslat nomád szeretőknek s ha egy üveg-virradatban magad összetörsz nem áltat nyugalmával a forgó föld. Álom Fekteted arcod a Hold sugarára hajad lakhatatlan nappalába kifosztva nyugalmaddal a kövek lényegét zuhanó apátságok ernyedt karjaid s teljes levegőben fuldoklások láncát hordod napsütött évek metamorfózisát gyökérré és véletlenné válva az álom talajtalan pusztaságában. A szél Mindig. Örökre. Előjegyzés és utóirat nélkül rárohan a tér vegetáló oszlopsoraira s kétes ön-ürességeit legyőzve mint az egység kristály-szobát öleli át az élő házakon túli embertelen magányt. Művészet Amit érzel: látod szoborrá öntve a tájon évszázadok sodró viharát fokozza, csöndesíti a kéz, a váll az idementáris meg nem alkuvást az eszme mögötti halálos sérülésit amint rövid időnk magányát legyőzi az egyszerre kimondott roppant igazság: nem halandó az ember ha vérében a jövő kő idővel erősíti magát. Ml nem öregszünk meg soha együtt nem lesz kertes házunk valahol Szentendrén nem lesznek gyerekeink kik örökölnék sejtünk, sorsunk tanulságait testfelépítésünk, hajunk színét nem lesznek szobabútoraink, kis fonott székek délutánok s alkonyok a megterített szeretetben szamóca illattal, szőlőlugassal, kenyérrel, nem lesz kutyánk a holdvilágos, sűrű éjszakakor csaholva nem dől el izzó dáliák között nem lesznek téli, dermedt hajnalaink teafőzővel, hamus, parázsló kályhával, nyugodt álmokkal. hol ifjúságunkat kezdi már eltakarni a hó nem lesznek évszakaink együtt, semmi anyagi valóság nem örökíti nekem szánt létezésed csak gondolataink, emlékeink lesznek egy ütt meddő, tétova napszakok az elidegenedett messzeségben csak néha állunk meg érzéseink pusztuló négy világfáján csak néha foglallak a nincsen lazuló kereteiben s így ér el egyszer titokban a vaksötét, örök feledés. Szig liget Fedetlen táj. Csupasz érintkezés a vegetáló éggel. Benövi tekintetem űrét centrális kép eredet. Holnapra valószínűtlen csenddé nő e szürke kövek alkonya, csak annyi lesz, minit folyóban a kavics mérhetetlen évek átlaga. Nagyvárosi szerviem Péntek van és fáj a szívem érted, szemgödreidben izzanak föl a házak, fénylő fogsor utakon a lárma, s nyakamon ragyog még eltépett gyöngysora az éjszakáknak. Nélküled idegen városban vagyok hajnal, hideg, csupasz földön kisemmizett ébredés, kirántották alólam a napok bőröd szőnyegét, s átmenő forgalom a járdaszegélyre szorított álmok menedéke. Automata lettem utcák rengeteg során át. ki-'oekapcsolódó hajsza, alumínium darabbér, 'r.-rrp■ ■ t ..v.n Z .í>i,£AOiivj J.aí-i vegyetek belőlem, szétosztva igazolódó termáik: Te érzelmi állomás: elágaztam az egytől a legmélyebb emberi vágányok felé. Zsoltár Mert országok otthona a Te tekinteted s hajad tiszta csöndje a másnapi reményem mert veled szerkesztett a nappal és az éj s a lehetséges csak általad létezés. (Utak és évek sebhelye arcomon éget a víz kemény a szél keringek folyton a Nap körül s akkor vagyok csak a tied ha elfáradok.) Emlék Egy óra vidéke meghamisítva a hasonulások ideje megzavar ablakok csupasz önkívülete sietős utcák torkolattüzében a jég, mi gőzzé visszaválthat s varázsa épp a változása a kéz, mikor már sohsem-lehet-fa-ág s megidéz minden megalkuvást egyetlenért. Concerto grosso Majd alkoholista lesz végül is s beledöglik egy magányos estbe holdkóros alagutakon át feléje nő a város szélütött csendje riadtsága nem szül döntést, mint a bátraké vonszolják rendőrként a napok kordonjai s ciklikus válságok a földhöz érlelik takaródzik észrevétlen nyárral önfeledt tükrökben lármázik reggelig ' s magát menteni egyetlen arcot látva ministrál idegen ajtók előtt és minden élőknek elvesztegeti esendő fényeit. Nyár Nyár, tiszta fény önkénye, sárga zászlós omyi délután ledobva a ruha, a cipő mint egy évszak, ledobva az évekbe mór, hallgat a tópart, víz karikagyűrűje hallgat a holnaptól mínusz idő, a sárga színek metaforáiban már jelentéséhez készülődik az őszi köd. 1 1 G. SZUTS LÁSZLÓ: Baj van az öregemmel TI iába, fiatal vagyok még; ** nem tudok uralkodni az érzéseimen. Látszott rajtam, hogy vonakodom. Egészen biztosan látszott. A mérnök kétszer is üzent. Az öregem gúnyolódva pirított rám. — Most majd megmossák a fejedet, hékás! Mordultam. — Semmi köze hozzá! Az apám. Nem akartam neveletlen lenni, kicsúszott a számon. — ’Menj csak, menj; ott légy nagylegény! Elindultam. Lesz valahogy. Tudniillik, két napig hiányoztam. Igazolatlanul. Ezért állt a zűr. A mérnök nem kiabált, szépen beszélt hozzám, mondhatnám azt is, jóakarattal. — Szóval elkószálta az időt? Felütöttem fejemet. — Igen, csavarogtam! — Azt én nem mondtam. — Csak gondolta. Legyűrte bosszúságát. Láttam. Milyen más ember, mint az én apám! — Na jó. De miért? Könnyű kérdezni. Nagyon könnyű. A világon talán ez a legkönnyebb, de választ adni arra, ami igen komoly, de világosnak se egészen világos; ki mondja meg, hogyan lehet? Mert azt sejtem, miként kellene. Határozottan, egyenesen, szívből. Lehajtottam a fejemet. Hogy miért nem jöttem be a gyárba? Túl bonyolult ez a buta história. Hol kezdődött? Nem akartam továbbtanulni. Majd később, határoztam. Előbb legyen pénzem, éljek egy kicsit; kedvemre, legényként. Dolgozni fogok — jelentettem ki otthort. 1 pám, ha nehezen is, de végül csak beleegyezett. Ám neki is van egy elgondolása tette hozzá. Épp kilépett a munkatársa; neki is jobb lesz, mint valami vadidegennel bajlódni. Szóval magához vesz. Bántam is én, sürgetett a türelmetlenségem. Minél előbb legyek a magam ura. Az örömöm nem tartott sokáig. Apám folyton magyarázott. Arra akart kioktatni, mit hogyan kell könnyebben megcsinálni. „Érted? Minél gyorsabban csapd össze, mással ne törődj!” Én hamar beletemetkeztem a munkába. „Hát ez meg mi?” — állt meg szétvetett lábbal előttem. „Hagyd a fenébe, ki törődik azzal!” Döbbenten kapkodtam. A szerszámokat eldobálta, sohasem takarított. Szaladt az egész műhely. A rendetlenségben alig ismertem ki magam, amikor dúlva-fúlva dolgozott. Csapkodott, ha alaposabban ki akartam mosni az edényeket. Mert én mindig ragaszkodtam a rendhez. Küldött a lányokhoz. Az már más! így aztán, ha lehetett, ellógtuk a napot. Kiapadót húzott a fűtőtesthez és ott henyélt órákon át. Váltáskor a veszekedés sohasem maradt eL Restelkedtem. Gondoltam, a mérnökhöz fordulok tanácsért, de hát apám ellen szóljak? Előre akartam dolgozni. Minek kapkodni, hát nem jobb, ha elkerüljük a zűrzavart? í vakran veszekedtünk, nem hagytam magam. Azért is! Éjszakás műszakban, amikor szundikált, akkor fogtam hozzá. — Okosabb akarsz lenni apádnál — ordított ismét magából kikelve és elrontotta a munkámat. Aztán rám fogta. Ügyetlen vagyok, kürtölte széjjel. — Minél kevesebb meló és a lehető legnagyobb fizu, téged más ne érdekeljen — oktatott otthon szelíd hangon. Nem hittem neki. A feszültséget azonban nem bírtam tovább, megviselt az örökös zaklatása, már gondolkozni se tudtam rendesen. Menekülni próbáltam. A mérnök tekintetemet kereste. — Apádtól ezt nem tanultad —i mondotta. r-- Rendesen be- járt Wiiv S_" - , — Értem. — Mit? — Elégedettek munkájával Tétovázott. — Hát... figyelembe kell venni a körülményeket is. Jobb nincs! Kihúztam magam. — Nem lesz semmi bajom? — A hiányzásért? — Igen! Felemelte hangját, nyomatéket akart adni szavának. — Hát majd elsimítjuk. Rendben...? Megráztam a fejemet. Hoszr szú hajam a vállamat verte. — Nincs rendben! Felmondok, keresek más helyet... Már fordultam is kifelé. Kolibri ha verében a jovo ko idővel erősíti magat. az őszi iíuu. s $ § \sSSSSrSSSSSSS*SSSSSSJySS*SJVSSSSSSSsSSS/rSSSSSSSSSSSSSrSS*J'SSSSSJN •5"—■ (Kertész László rajza.)
