Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-30 / 278. szám

1969. NOVEMBER 30., VASÁRNAP 7 i't IIE ÁMf/Hap BARANY TAM AS: ANANÁSZÉRT Negyvenötösök KÁNYIK JÁNOS KARAT LÁSZLÓ: Ahogy lehet Jő vicceitek vannak, gyerekek: minket lezavartok az árokpartra kezünkbe nyomjátok a legújabb irodalmat fölhívjátok amúgy is torkig-teli figyelmünket a jellem-nemesítő fejezetekre ti meg a leeresztett redőnyök hűvösében papást-mamást játszotok és gyermekmondókával kiszámoljátok egymás szeretőit meg a seftelt haszon részarányát azután felháborodtok, ha elgáncsoljuk a bottal bicegő házinénit és odavagytok a sopánkodástól amikor az önkiből felkísér a bácsi mert csokoládét lopkodunk a polcról. I I ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss*> FILM Minden eladó Andrzej Wajda kiárusítja önmagát. Szerencsénk van, mert Wajda nem akárki. A méltán hires lengyel filmren­dező már évtizedek óta tehet­séget sugároz, most is első osztályú tehetséget — ad el. Furcsa talán a bírálótól, hogy az alkotó tehetségének kinyilatkoztatásával kezdi az alkotás kritikáját. Bár nyu­godt szívvel teheti, mert Waj­da előző filmjei, különösen a Hamu és gyémánt és a Csa­torna kétségtelenné teszik, hogy a világ nagy filmművé­szei között biztosított a helye. S ha e sziporkázó művész ön­maga pillanatnyi érzéseiről, no meg legjobb barátjának, alkotótársának, a feledhetetlen színésznek, az elhunyt Zbigni­ew Cybulskinak emlékéről ké­szítette filmjét, akkor már ter­mészetesnek is tűnhet, hogy először is ról. szóltunk. Wajda megengedheti magá­nak, hogy filmet készítsen legszemélyesebb önmagáról, legkritikusabb másodpercei­től. Fellini ugyancsak megen­gedhette magának a 8 és fél­ben. A párhuzam nem vélet­len, mert a párhuzam mind­untalan előbukkan az egyes jelenetek hangulatában, látvá­nyában. Azonban Fellini szá­mot vetett akikor egész életé­vel, minden filmjével. Wajda azonban nem, csupán életének egy pillanatát ragadja meg, azt, amikor hírét veszi, hogy Cybulski baleset áldozata lett és éppen akkor, amikor újból közösen kezdtek volna dolgoz­ni. Megakad, válságba kerül, tétova lesz, elképzelhetetlen­nek tartja, hogy Cybulski nél­kül filmet tudjon készíteni, al­kotni tudjon. Egyfelől meg­döbbentő és óriási a művész ereje és tisztasága, hogy ön­maga tétovaságát, elesettsé- gét, bizonytalanságát vászonra vigye, másfelől elgondolkozta­tó, hogy célravezető-e az al­kotó lelki meghasonlottságát ilyen „egyenes adásban” köz­vetíteni. Egyfelől zseniális, ahogyan a Minden eladóban lepergeti, miként született meg a Minden eladó című filmje, cselő. Elmondtam neki az ese­tet: ... „Nézd János... az anyád szolgál, ugye, szolgál... nem ő tehet róla... kiégett már belőle minden, akár a klinkerből. Salak van a szíve helyén...” A többiek, Miha- lecz István gépkezelő, mi csak úgy hívtuk, a smiros, meg Priszbul Béla „kezelésbe vett”. — Az emberek közé mene­kült? — Hová mehettem volna? ... Ezek annyira összetartot­tak, vasmarokkal szorították egymás kezét... Mindjárt eszembe jut a negyedik i.s... igen, Digiovanni Sándor olasz származású munkás. A mész­telepen lakott... Mühaleczet nagyon sokszor megvertek a csendőrök, Kapcsán! t elvitték, internálták, 1944-ben meghalt ... Beállt helyére Benei And­rás, aki fejtő volt a kőbányá­ban. Aztán egyszercsak kipa­koltak : ... ők illegális kom­munisták. Volna-e kedvem?... — Mi lett ezekkel az embe­rekkel? — Kapcsándit agyonverték, Priszbul eltűnt, Mihalecz mint munkás ment nyugdíjba, Be­nei nagy elhanyagoltságban 'élt, hát „kivertem” neki havi 1000 forint nyugdíjat és a há­zát rendbe hozattam... Érde­kes emberek voltak ezek, elő­ször vad nézetekkel: „Ki kell nyírni az értelmiséget” — meg egyebek, mégis tiszta emberek voltak. — A párt a Tervhivatalba küldte önt. — Igen. Ugye, 1945-ben be­léptem, aztán végigcsináltam, amit illett... 1950-ben a oe- mentipa? főelőadója lettem, de havi 1160 forintért. „A fene­kem kint van a nadrágból” — mondtam Vas elvtársnak —, „300 forint a lakbérem... hadd menjek vissza munkás­nak!” — A párt másképpen hatá­rozott. — Igen. Honnan tudja? ... Ki­neveztek igazgatónak. Itt ha­vonta 2500 forintom volt, de 6000 forint békekölcsönt akar­tak velem jegyeztetni. Észre­vettem, minél magasabb lesz a funkcióm, annál kevesebb a pénzem. Közben építőipari technikumba iratkoztam, ki­vettek, elküldték pártiskolára, vörös akadémiára jártam, ab­bahagyatták velem, mert sür­gősen más feladatot kellett megoldani... — Minden kommunista szá­mára fontos vízválasztó volt 1956. — A legjobb barátom, Szá­váid Ferenc a gyár portáján várt: „Kötelet neki!” — így búzdította az embereket. Ott­hon kérdezi a feleségem: „Hát a te életed János, mi végre volt jó? Szévald fiát beisko­láztattad, elküldték tisztnek, majd, hogy leszereltették autó­szerelői oklevelet adtál a ke­zébe. Lehet ezeknek az em­bereknek eleget tenni ?” ... A főmérnökömet a börtönből hoztam ki, mert szerintem ár­tatlanul került oda és jó szak­ember volt, megbíztam benne. 1956-ban kirúgatott a gyárból. — De legalább vigasztalást nyert a családnál. Két szép gyereke... — Sokszor vitázom Eszter­rel, ne ügyködjél annyit, nem kell túlhajszolnod magad Itt a DCM-ben KlSZ-titkár- nak akarják. Négyegész öttel érettségizett, mégsem vették fel a tanítóképzőbe... vizsga­idő alatt járnia kellett gyűlé­sekre, ifjú gárda parancsnok, agitálni... „Tőleg tanultam” — vág vissza. Féltem, nagyon féltem Esztert. Túlságosan lel­kiismeretes. — A másik lánya? — A Jutka Gyöngyösön végezte a mezőgazdasági tech­nikumot. Állami gazdasághoz került Űjmajorba. A zetorosok tartoznak hozzá. Rengeteget dolgozott. Közben folyton járt ő is agitálni, szervezni. Mind többet és többet köve­teltek tőle, mert nálunk sok­szor azt a lovat ütik, amelyik jól húz. Idegileg teljesen tönk­rement ... Érzékeny kislány volt... 1960-ban az én szol­gálati pisztolyommal fejbelőt­te magát... Csend. Kányik János felkel a székből és a másik szobába vezet. Nagyított fényképet mu­tat, egy kedves, mosolygós, ár­tatlan arcú kislány fényképét. A hosszú, mézszínű haj mellett a homlokot nézem. Az üveg- fényű homlokot. — Ügy érezte — folytatta Kányik János —, hogy nem tud eleget tenni ... — A selypi cementgyár tud­tommal nyolcszor nyerte el az élüzem címet az ön irányítá­sa alatt. Miért hagyta akkor ott? — Sok minden történt.., Rámjárt a rúd ... Egy embert a mátraszőlősi kőbányában összenyomott a fal. A temeted sén megígérték a családnak^ mindent megtesznek, de a ro­hanó életben sokszor elfeled­keznek ezekről az ígéretek­ről ... Én azt mondtam, ha most engen Digiovanni, Miha- ler, vagy Benei látna, azt mondanák, hej, János, hát te is?... Mit ígértünk magunk­nak 44-ben?... Selypről 40 mázsa cementet küldtem a házépítéshez. Szokup Lajos vezérigazgató fegyelmit adott. Eljárás indult ellenem társa­dalmi tulaidon hűtlen kezelése címén ... És hát a lányom ha­lála ... sok volt... úgy érez­tem torkomig ér... — A DCM-be kérte magát? — Igen. Bolondja vagyok az építésnek. Kérték, vállaljam káderek nevelését, teljesítet­tem. Most a mészüzem indítá­sa a fő feladatom. Két éver van a nyugdíjig ... Igyekszem addig is... — Búzás Istvánná, a Váci Városi Pártbizottság titkára szerint ön megalakulásátó’ tagja a munkásőrségnek. — Nem is az veszi el az az időmet, hanem a tanácstag­sággal járó kötelességek telje­sítése. Az Általános Igazgatási Állandó Bizottság elnökeként a lakásügyeket intézem. Vá­cott 1200 lakásigénylő van, de évente csak 100-at tudunk ad­ni. Most elkezdtük felmérni a lakásokat, mindenhová ki­megyünk. Néha a fürdőkádból ráncigáinak elő .., Fiatal há­zaspár ... lakás kellene. — Beszélgetésünkből látom, könnyen közel tud kerülni az emberekhez. — Ez a képesség dolga. Ta­lán tényleg így van. — Térjünk talán vissza a legelső kérdésemhez. Ha más­képpen élhetné ezeket az éve­ket? — Ezt az ember csak úgy mondja. Azt hiszem minden emberre hasonlít, amit csinál és ami vele megtörténik. Kányik János főművezető a Dunai Cement- és Mészmű­veknél. Születési helye és ide­je, Csorvás 1911. Lakik: Vác, Balassagyarmati út 78. I. eme­let. Különös ismertetőjele: 45-ös kommunista. József At­tila erre az életre azt monda­ná: ... „Ne fele8i°tek. nrole- tárok!”... Szűts Dénes : Főművezető a Dunai Cement I és Mészmű veknél. Születési léve és helye: 1911, Csorvás. Lakik: Vác, Balassagyarmati út 78. I. emelet. Különös is­mertetőjele: nincs. Ezek azok az adatok, amelyek egy em­bernél semmit sem mondanak és magyaráznak meg, ame­lyekből az ég adta világon semmi következtetést nem le­het levenni, de nagyon szük­ségesek, ha például igazoltat­ják a pályaudvaron. — Ha újra kezdhetné, ugyanígy élné le az életét? — Nem. — Elkerülné az élet bukta­tóit, a „csuklásokat”? — Meggyőződésem, a világ­gal szembeni álláspontom ak­kor is ilyen lenne, mint ma: Kányik János kommunista. De talán kevesebb gyötrődéssel. — Mit tett volna máskép­pen? — A mai eszemmel: nem ■hagytam volna ott a Tervhiva­talt, nem vállaltam volna el a selypi cementgyár igazgatói ál­lását, mindenekelőtt, nem mentem volna el Tatabányá­ról — Melyek voltak a legdön­tőbb momentumok életében? Arra kérem, ne hamarkodja el a választ. Mindenkinek eszé­be jut, néha a, legváratlanabb helyzetekben. „Ha én akkor ezt nem tettem volna, ha nem esett volna meg velem” ... — Értem, mire gondol. Ki­szolgált katonaként, huszon­hat éves koromban találkoztam először az édesanyámmal... Furcsa dolog... Apánk az el­ső világháborúban meghalt, négyen maradtunk és anyánk kiadott bennünket... Lőkös Borosa nevelőszülő táplált, de elég keszeg formára sikerül­tem, mert nem vettek fel se­hová, csak f odrászinasnak... Utáltam... Jelentkeztem én ide-oda, de mindenünnen el­utasítottak ... Aztán Tatabá­nyára kerültem napszámos­nak, munkásnak, segédégető- nek, majd égetőnek, a gyár­ba... 1937-ben történt, egy hi­deg őszi napon. Tudtam, hogy feljön a lakásra ... egész dél­után ideges voltam, rágtam a cigarettákat... a sógoromék- hoz vártuk anyámat... Nem képzeltem én el semmilyen formában, se haját, se arcát, se ruháját, csak egy édes­anyát ... Hol a torkom szo­rult, hol a tüdőm. Kevés volt a levegő, megoldottam az ing- nyakamat ... Jön az én édes­anyám ... Érdekes, mennyire éles most előttem a kép. Ré­gen nem gondoltam pedig er­re ... Kimegy az ember fejé­ből ... Kopogtak. Belépett. Reszketett a karom, amikor átöleltem. Megcsókoltuk egy­mást. Néztem a szemét, az ar­cát. Leültünk... Egy darabig szótlanul csak ültünk ... Mil­lió kérdés és felelet zsibongott az agyamban. Napodéig arról álmodoztam, mit fogok neki elmesélni, ő meg nekem... a rádióban zene volt, halkan szólt .........Édesanyám” — he­b egtem olyan forró szájjal, hogy a tej megégett volna raj­ta... „Erősítsd fel a rádiót, mert Kálmán Imre énekel” — mondta, és leintett, ne beszél­jek. Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Felkeltem és eljöttem onnan. Nem tudtam, ma sem tudom, hogyan keve­redtem haza, a lakásomra. „Nézze, Muter... nézze Mu­ter” ... ezt hajtogattam s be­széltem hozzá az üres szobá­ban ... Később lehiggadtam. Dolgozott mellettem egy Kap­csánál János nevű motorteker­most, azt is tudod, hogy az ananászforgalom nem a leg­egyenletesebb az országban. Ugyebár, néha hónapok is el­telnek, amíg érkezik egy-egy szállítmány. De a munkatár­saim nem fizethetnek erre rá, elvégre nem az ő bőnük, hogy nincs elég devizánk ananász­ra... Ez a Kamocsai főköny­velő, az irányítószervünktől, meglehetősen bizalmatlan ter­mészetű pasas. Úgy is mond­hatnám, kifejezetten gyanak­vó... Mielőtt jóváhagyja a túlórakeretet, kérlek, nem átallja ellenőrizni a vállalat villanyóráját, hogy volt-e elég fogyasztás, már úgy értem, az esti órákban ... — Elmosolyo­dik. — Ezért aztán egész nap ég nálunk a villany! A vendég meglepetten me­red rá. — Reggeltől estig? — Reggeltől estig! — nevet az igazgató. — Csináljuk a villanyszámlát! Ha ennek a Kamocsainak ez kell! Most jön, képzeld, leolvasni a vil­lanyórát ... Még szerencse, hogy előtte mindig ideszól te­lefonon ! A vendég el sem mosolyo­dig — Most nem ezért jön — szól csendesen. — Hanem? — Azt hiszem, el akar bú­csúzni. Tegnap áthelyezték. — Ugyan... Honnan ve­szed? — Ma reggel neveztek ki a helyébe. nyomja, és izgatottan tárcsáz. A központ jelentkezik. — Tessék, igazgató úr. — Jolánka, szóljon Tabák bácsinak, hogy oltsa el a lám­pákat és szaladjon le a Vad­rózsába, aki ott van, azonnal jöjjön fel és foglalja el a he­lyét! Lázas munka! Megértett? — Igenis, igazgató úr — fe­leli Jolánka és a banánt egy másik lyukba nyomja. — Hát akikor én búcsúzom is, Teri­kéin, meg kell itt dögleni, hogy micsoda forgalom van ma! Lehet, hogy azért egy óra múlva hívlak! Szia. Az igazgató töprengő arccal lép vissza az asztalká­hoz, kiissza maradók, elhűlt feketéjét. — Tyű, de meleg helyzet, a mindenit! — Kit vársz? — kérdi a vendég. — A főkönyvelőt, az irányí- tószervünktől... — A cigaret­tadoboz után nyúl, kínálja a másikat. — Parancsolj, gyújts rá! Örülök, hogy látlak, öreg fiú ... A bankett óta nem is találkoztunk. Hát mesélj, mi újság? A vendég a mennyezetet nézi. — Érdekes, nézd ... elalud­tak a lámpák, és szinte észre sem lehet venni... Remek itt a külső világítás! Tulajdon­képpen miért égnek a neon­csövek nálatok világos nappal? Az igazgató elmosolyodik, s cinkosan hunyorít. Kérlek... de egymás kö­zött! — tudod, szociálisan ér­ző főnök vagyak... No már Szüle kis szoba, minit a te- lefonközpontok általában. Az egyik csengő hosszan, tüirel- 1 metlenül cseng, már talán másfél perce, dé a telefonos- kisasszony éppen egy másik vonalon beszél. — És akkor azt mondom Gyuszinak: no, nézd, fiam, 'legjobb, ha tudomásul veszed, hogy velem nem lehet játsza­ni... érted? Halló, halló, Te­rikéin: jól hallasz? Várj, egy pillanat, felveszem már ezt az átok vonalat! Halló, ANA­NÁSZÉRT. Kit, kérem? Házon kívül van. No, szóval mon­dom: nézd, fiam, én nem az a lány vagyok, akinek te gon­dolsz, és ha így folytatod, vedd tudomásul, hogy az életben többé szóba sem állok veled! Halló, hallasz, Terikém? Mert egyszer együtt voltunk víken- dezni, az még nem jogosít fel arra, hogy ilyen hangon be­szélj velem! Ezt így megmond­tam neki, kérlek, a képébe! Legalább tudja, hogy mihez tartsa magát! Értesz? Várj, megint egy átok hívás, meg kell itt őrülni! Halló, ANA­NÁSZÉRT. Házon kívül van... Kosztolitz kartárs ebédel... Kurityáni kartárs szabadsá­gon ... Detre Jenő csúsztat... Kelemenné külföldön... Tor- dai kaytársnő a minisztérium­ban. Halló? Nem kell mind­járt idegeskedni, kérem! Az igazgató élvtárs itt van, igen. Kapcsolom. Halló, Terikém? Te, az arcát láttad volna a fiatalúrnak! Az álla is leesett, fiam! Ezután másképp beszé­lünk, ezt láthatta rajtam! Az igazgató asztalán meg-, szólal a telefon. Feláll kis asz-! tálától, ahol egy vendégével; feketézett, az íróasztalához; lép. : — Bocsáss meg, egy biUa- i nat! — Felveszi a kagylót. —> Halló, Barta igazgató. — A za-j var felhője úszik át arcán. —! Természetesen, Kamocsai elv-! társ. örömmel várlak. Tíz] perc múlva itt is vagy? Ér-j tem. Szeretettel várlak, szer-! vusz. — A telefon villáját le-! Katona József szülővárosá­ban, Kecskeméten idős ember kereste fel az egyik helytörté­neti kutatót, s az iránt érdek­lődött: mikor nyílik meg' az emlékmúzeum Katona József szülőházában ? Az érdeklődő Kun Sándor, 88 éves, a drámaíró nőtestvé­rének, Kun Gergely né, Katona Máriának az unokája. Kiskun­félegyházán, majd Orosházán élt, s 1966-ba.n költözött vég­leg kecskeméti keresztfiához. Kerkápoly utcai lakásában becses családi tárgyakat őriz, továbbá iratokat, amelyek do­kumentálják, hogy 1938-ban értékes Katona-ereklyéket adott át a kecskeméti mú­zeumnak. Köztük volt a drá­maíró menyasszonyának „R. Z.” jelzésű arany karikagyű­rűje, a Katona-család 822 ol­dalas, bőrkötésű imakönyve, a Katona József által írt ma­gyar nyelvű misekönyv, vala­mint az író gyöngyháztokba foglalt szemüvege és több más használati tárgya. A második világháború idején ezek — a múzeum többi anyagával együtt — megsemmisültek. Kun Sándor a még nála levő, s a Katona-múzeumba illő tárgyakat felajánlotta a múzeumnak. \ ////////////////////////////////////////// KECSKEMÉT Kun Sándor — a Kerkápoly utcából vagyis a film a filmben,! amelynek képei a szerkesztés! magasiskoláját mutatva rezo- ! n,álnak egymásra. Másfelől fel-; tűnő a művész szomorúságé-! nak és magányának az a szűk] mezsgyéje, amelyet a film fel-« villant. A tartalmi kifogások ellené-! re Wajda megajándékozott i bennünket a filmnézés élmé-i nyével. Beolvasztott művének < könnyed ritmusába, belelendí-j tett álomszerű mozgásába, át-! lebegtetett finom természetes-! ségébe. A nagyszerű színészek! nem is alakítottak, éltek. Beá-\ ta Tyszkiewicz, Elzbieta Czy-\ zewska, Andrzej Lapicki, Dá-\ niel Olbrychski a mesterkélet- ; lenség mestereinek bizonyul- > tak. Az operatőr Witold Sobo- < cinski kitűnt színes techniká-j jával és a rendezőhöz való! képi és gondolati alikalmazko-! dósával egyaránt. A Minden eladó, akkor is; élményt jelent, ha nem vásá-j rólunk meg belőle mindent...; Berkovits György !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents