Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-16 / 266. szám

8

:íW6rlflP

1969. NOVEMBER 16., VASÁRNAP

)Í'****S7********SM^'ssss/ssssss/ssssssssss/sssss/ssss//s/ssssssssssssss//sssssssssss/sssssss/sys/ss/sss/s/sssssss/sss/ss/ssssss/ssssssssssssssss/ssssssssssssssssssss.

Szüts Dénes:

ANYÁM ÉS ÉN ÉGY DÉLUTÁN

s ' S

'wsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss.fsss/-ssssssssssMmsssssssssssssMsssssssssssssss/sss/sssssssssssssssssssssssssssssjmrsssssssssssssss*sssssssssÖ!

I

I

... „Anyám, újra szobádba lépek, mint haldoklásod dél- útónján. A nap már erejét vesztve melengeti a bíbor színű paplant, amely alatt csuromvizes, rákos tested fekszik. Lehajolok hozzád, egyes szálú, fekete hajadat érintem, s Te látod bennem magadat, felszáradt iszap-ráncos homlokodat, apróra szűkült nagy meleg szemedet, horgas, sasorrod mellől elfogyott húsodat. Várj! Apám hív”...

Tegnap óta nem eszik — mondja és a ház elé vonszol, a kerítés lándzsahegyét markolja, hályogos szeme mereven ül duzzadt arcában, kalapja fülére billen — ezért telefonáltam nektek Pestre.

... Nővérem hajol föléd Anyám, sodorgat, igazgat a paplan alatt, az asztalon rendezi a kekszet, citromot, aztán Apám fejét vonja magához a sarokban, karjuk egymásra fonódik... irigylem áramköreik gyors kapcsolódását. Az orvos? — kérded alig hallhatóan. Mindjárt jön, hazudom, mert távoli községekben jár. Bár adna már morfiumot neked ..

Fel és alá járkálok puha léptekkel, nézem a falon a képeket, Rudnay korsós lágyát, Halápi tanyavilágát, a lekvártól maszatos ebédlőszekrényt, az ütött-kopott bútorokat, amelyeknek Te adtál formát, tőled élt, lélegzett és árasztotta az otthon melegét.

...„Nem vittünk el a tanárhoz, aki még segíthetett volna.” ...

Futok a postára, meghívom orvos barátomat.

...„Nekem kellett volna észrevennem leadott kilóidat, de egyszer voltál csak beteg, amikor engem hordtál és a fehérakoli erdészháznál a bernáthegyi kutya megharapta lágy, barna, fehér tejjel teli melledet.”...

Hallom, szólítanak, a fülkébe, sietek: Mit mondasz Bandi? Ne vigyem sehová?

... „Szóval meghalsz Anyám. Hallanom kellett, mástól, kimondva.” Egy konyakot visszafelé, útközben lehajtok. Régi víziók

...........„Bözsike. Apám, rokonok így hívtak. Böz

sike ... vén parasztok a kastély kerítésén kívül, piros blú- zos menyecskék, papucsos cselédlányok, rozsdaszínű járdák, a vásározók köpései, szagok............Marcali... aztán

egy puszta, ahol 500 szóval beszéltek az emberek, mint a skót halászok... Apám minden reggel négykor felkelt, levizelte a bukszusbokrot, aztán ment a fejést ellenőrizni... Elsúroltad az ujjaidat... szőlőmetsző olló ... Amikor Margit öngyillcos lett Auschwitz elől: „Többé nem zongorázom!” Aztán 46-ban rávettünk: Chopin polcméz fantázia ... hátrafordultál a széken és engem néztél. Nem volt pénzünk, eladtad a bécsi Bözendorfert... Kottáid jó részét elloptam az udvari kóterből és eladtam egy pesti antikváriumban, a pénzt pedig az első kocsmában elittam. Ha fel tudnál kelni, a polcon a horgászbotok mellett csak a Cap- riccot találnád, azért nem adtak egy fityinget sem... Elfogadtam tőled pénzt, pedig nem volt rá szükségem... 1951-ben pedig párttitkár voltam húsz évesen letartóztattak, mert szerb anyától születtem... megátkoztalak a börtönben egy pici homályos villanykörte alatt... Tavaly nyáron éppen kajszit főztél be, forró leve karodra csöppent, arcodra fényhártyát vont a veríték. Alóla bújt ki, vad, akkor egészen durva erővel felvillanó fekete szemed: Ugye rákos vagyok? A szövettan eredményét zsebembe gyűrtem. „Mit képzelsz?”... Műtétedről Pesten kaptam a levelet, s Kaposváron a főorvos pici, karbolszagú szobában nővéremet Pál Maliul kínálta: Carcinoma... levette szemüvegét és fehér gézdarabbal törölgette. „Reméljük, nem áttételes ... Meleg, ökömyálas auguszrtus volt. Ágyadból úgy nyúltál felém, kicsit tátva maradt szájjal, nagyra nőtt pupillával, mint egy gyerek, aki előtt teljesen érthetetlen az események ilyen gyors fordulata, a kórházi rabság... Egyik kezed hasadra tetted a barna takaró fölött, mintha helyét kerested volna valaminek, akár a szülő asszonyok a placenta kibuggyanúsakor, de arcodon nem a csodavárás könnyebbségét, hanem dermesztő megdöbbenést láttam. Nagyanyám is rákban halt meg, Te Anyám, és EN? ...”

A vonatban nővérem nyugodt, higgadt Apám-természettel beszélt. „Szállj be havi háromszázzal, mert Apának segítség kell.” Beleegyezésemre kellemesebb témákra tért át. A Petőfi-hídnál szálltain le a villamosról, s a rozsdás vaseresztékek alatt lenéztem az örvénylő, faágakat sodró Dunára.

... „Anyám, meghalsz!”...

Forrón és egyben hidegen jött ez az érzés, mint gyomorvérzésemkor, s beleim, nyelőcsövem, egész bensőm tele lett valami sűrű folyadékkal, s torkom felé bugyogott. Rettenetes, abbahagyhatatlan csuklás gyötört. Elindultam minden erőmet összeszedve a hídon és a karfáját vertem aktatáskámmal. Hagytam a könnyeimet bőven folyni... Később a neonfények felé indulva ismerősömmel, „R”-rel találkoztam. Sörözőbe ültünk. Gyorsan, erőszakosan ittam. Az egyik cigaretta füstjéből kéziratok, futballmeccsek, jó kis nők bontakoztak elő. Az utcán fel is tárcsáztam „E”-t, s miközben beszéltünk, pontosan magam elé képzeltem formás fenekét, azt a határvonalat, ami lebarnult testrészét, pompás fehérségétől elválasztja. Konyakot vittem neki, s reggel a Nyugatiban fejeztem be kirándulásomat. Krúdy- san: sörrel józanra ittam magam, rendbe jöttem. Elfogadtam a szigorú törvényeket, a megváltoztathatatlan emberi sorsot. Másnap a múzeum parkjában azonban egy barátom kezembe adta dr. M. R. egyetemi magántanár rák- immunizációs kísérletek című dolgozatát, s erre minden megváltozott. A postáról hazafelé menve ezekről gondolkodom. Apám elém jön, fejét néha az égnek csapja. A szoba ajtaját halkan nyitom ki.

... „Kitaláltál valami okosat?” — ezt kérdezed Anyám, látom, cseppet feljebb húzott szemhéjadról, de sajnos, hiába .. ."

Apám, nővérem kisurrannak a szobából, miközben még egyszer zsebkendőjükbe fújják orrukat. A rongyos fotelt az ágy mellé húzom, s megfogom Anyám kezét. Tízpercenként, később még rövidebb időközönként kap görcsöt és ilyenkor megszorítom az ujjait.

.......Jaj, megint jön! — liheged a párnára. — Szorítsd! —

k

önyörögsz. Érzem pulzusodon keresztül zavartan verő szivedet, Te meg talán az enyémet és ezzel valamit talán segíthetek. Ha már így történt, csak tudnál mielőbb meghalni ...”

Újra jön az erős fájdalma, verejtékben fürdő teste meg- vonaglik a paplan alatt, feldobja magát, akar a hal, ha hálóval a víz fölé emelik. Nem beszélünk semmiről, mert nincs kedve, s talán nem is tud beszélni, de azért a köny- nyebb időszakokban összeérteti ajkait és hangokat is kibocsát. Én pedig megkísérlem, akár egy nehéz sifrét, a hangkockákat valamiféle építménnyé összerakni. Szemünk egymásba mélyed, nézem megcsalt, ébrenlétből ájulásba zuhanó szemét. A rák már biztosan egész belsejében támad, néha azonban egy szigetecske ellenáll és ilyenkor rettenetes fájdalmai lehetnek.

...„Igen, az élet legnagyobb helyeslése a fájdalom, az elmúlás elleni rettenetes tiltakozás és amikor a legnagyobb a fájdalmad, akkor állsz legdühödtebben ellen a halálnak, örülnöm kellene hát, hogy nagy fájdalmaid vannak, de mégsem örülök, inkább beleegyezem elmúlásodba, csak már ne kínozzon a rák ... Megint eltorzul arcod, szemöl- döltöd kopott csíkjai a homlokod pókhálóráncaival együtt vonaglanak, orrlyukad is kitágul, szádat harapásra tatod, hogy nagyobb helyen kapkodhasd a levegőt. Ujjaid, kezed rángatózik, de én nem csillapítom. Együtt rángok veled. Igyekszem a belülről vezényelt rángás kardiográfikus ritmusát tartani. Igyekszem még a lélegzeted tempójához is alkalmazkodni..

Ketten vagyunk ebben a nagy küzdelemben és derekasan helyt kell állnunk.

... „Nem akarlak zavarni nagy és átható fájdalmadban, mert ilyenkor szemérmesebb az ember, mint a szeretlce- zésben...”

Az ember élete nagy pillanataiban mindig egyedül marad. Sem férj, szülő, gyerek, jóbarát sem tud átvállalni részt.

... ,fNincs más kívánságod, mint hogy ne hagyjalak egyedül. Ne félj, nem megyek sehová. Kár, hogy nem tudsz sírni, vagy Istent emlegetni... Persze, nem hiszel a feláldozásban. Vajon mire gondolsz? ... A távoli események közelednek, a közeliek eltávolodnak, ez az öregség egyik törvénye. A némafilmek idejére gondolsz, a fiatalon kacsázó Kabos Gyulára, vagy a pillangókisasszony Bajor Gizire? Talán az őrültek házában, a koszos intézeti asztalra borulva meghalt öcsédre, Ducira? ... Breier Mimire... lánykori barátnődre, akivel együtt suttogtatok? ... Nem tudom, mi van benned. Mozdulatlanul fekszel, nem verde- sed már a lét hártyaüveg falát...”

De a közelben valami bizonytalan neszt vélek hallani, mintha még egy élőlény settenkedne körülöttünk. Jaj!... Mi az?

... „Szerencsére csak Te erőlködsz fel az ágyadban. — Hol- van-nak? - -kérdezed, s a Balaton-parti Tpadok felé mutatok, a platánfák közé, bólintasz. — Ne-adj-ne-kik-pénzt-a-te- me-tés-re!-N e-kik-van-élég-N e-ked--meg-nincs — mosolyféle vibrál ajkad körül, s behúnyod szemed, mint aki utolsó testdmentumával végzett és én jéggé dermedek, mert már azt htttéih, mindent elfelejthetek. De nem! Szavaid kényszerítő erővel utasítanak vissza, az út elejére ...”

Látom magam, amint Anyám műtétje után a háborús lövéseket még viselő várbeli, sárga bérpalotába rohanok fel a lépcsőn, s valósággal rátapadok nővérem lakásának csengőjére, hónom alatt „M” dolgozatával. Ülök a barokk széken, számban a keserű, nikotinos nyál... „Honnan tudod, hogy Mamának rákja van?” — nővérem hűvös hangja egyszeriben elszakított eredeti erőmtől és megszabta további sebességem mutatóit. Az orvos dolgozata, amelyben a rákos betegek műtét utáni sikeres kezelését írta le, egyre kisebb lett, zsugorodott izzadó tenyeremben. „Megkísérlek mindent higgadtan elmondani” — hajtogattam magamban és igyekeztem lelkes szavakkal kitérni „M” munkásságára; mindössze ötéves a kísérleti idő, tudom, nem elég, s nem biztos az eredmény, hiszen a világon több ezren folytatnak, egymástól függetlenül kutatásokat s ez nyilván még a legjobb esetben is csak részeredménye lehet valami nagyszerű egésznek, amely majd a sok ragyogó tudású emberi elme közös erőfeszítésével gyógyító erővé összeáll, de ha nem vetjük alá Anyánkat, előbb meghal... Eddig jutottam el, s máris észrevette érvelésem hézagait. „Pont Mamát tennéd ki kísérleteknek? Nem érted, ha az ember valamiről nem tud, akkor nem is szenved tőle? ... Különben is, a gyógyításnak intézményei vannak, hivatalosan elismert orvosokkal, publikált eredményekkel, gyógyszerekkel. A kísérletek mindig veszélyesek, bizonytalanok, „M” például nem is a fővárosban él, sőt magánúton kutat, ő is hallott már róla ... ingyen kezel szegényeket, ami szép emberi tett, de teljesen jogos bizalmatlanságot kelthet minden rendes emberben ...”

... „Oh, Anyám, hol vannak azok a vészkijárattal biztosi: tott gyermekévek, a testvéri cinkosság, az anyától örökölt kohézió? ... Ti vájjon szerettétek egymást? ... Emlékszem a fényképre, csúcsos melleddel, feszes comboddal, Gréta Garbós frizuráddal, az egybeszabott fürdőruha filmmúzeumi viseletével mentél a tengerbe, oldaladon „Z” már akkor is kopaszodott, gömbölyű arcotokon fagylaltevő élvezet, mosoly... és aki fényképezett benneteket — Duci —, az akkor még épelméjű fivér biztosan vihogott a hideg hullámokban és úgy kért tőletek barátságos arcot... Bátyád „Z”, első emeleti öröklakásában, ajkai körül szenvedő kifejezéssel bizonygatja, kár volt az életedért, a sok ricsajért, zeneimádásért, művészi pózokért, lám Isten alkot, töröl, büntet”...

„Z” elhagyta helyét és egy falra akasztott, hatalmas gobelinkép előtt hajlongott, akár egy templomi karmester: Küzdelmünk vége négy szál deszka lenne, meg egy szemfedő? — kérdezte kiáltva. — Nem! Az igaz élet ott kezdődik. a mennyben! Nem értettem pontosan, mit akar, de rémülten kezdtem sejteni, valami vértanúság elméletet fabrikál Anyámról, előreelrendelést és rögtön felfogtam, aki előre elrendel, az ujját sem mozdítja mások érdekében. „M” dolgozatával nyíltan támadtam, hajlandó-e segíteni, hogy Anyámat elvigyem hozzá? A kéziratba pislogott, s rögtön „L” professzorral hozakodott elő, megmutatná neki, bár „L” pénzt kér majd a konzultációért... Les jour sont marques... Kész, nincs tovább — Olvastam egy, az asztalon heverő kéktáblás füzetről s tudatom ismeretlen, mély dimenziókba vágtatott át, közben csüggedten hallgattam „Z” hozzám csapódó szavait: „Aligán a kőművesek mindent ellopnak és a mai körülmények között villát építtetni rosszabb, mintha valaki csatornába hajigálná a pénzét... gondjai vannak, de azért ő vállalja a konzultáció kiadásait ............Az „M”-hez vivést egyébként kidobott pénzn

ek tartja ... majd értesít... kikísért, udvariasan meghajolt ... és megcsókolta az arcomat.

... „Majd imádkozni fog érted” ...

Apám a kikötő felé vitt sétálni, karomba kapaszkodott és minden húsz lépésnél nyelve alá tett egy nitromintablet- tát. Csodálatosan selymes, fehér haját meg-meg libbentet- te a szél, fejével biccentve, bólogatva adta tanújelét, érti szavaimat. Mi lesz, ha Mama nem tud felkelni, ki lát el téged? Nem kellene Mamát még orvosokkal megvizsgáltatni? — nem néztem rá, amikor ezeket mondtam, úgy tettem, mintha a vízzel lennék elfoglalva, a horgászokkal, akik az éjszakai hűvöstől félve már zsíros, fakó ballonköpenyeket hoztak ki magukkal s úgy ültek a beton mellvéden csendben és a botok fölé görnyedve, mint megannyi bokor. Időnként ezek a bokrok kibomlottak, kinyúlt belőlük egy fej, kéz, láb, néha sudár fákká egyenesedtek, ha a halak kapása erősödött, aztán újra eredeti pózukba csuk- lottak. Azért nem néztem Apámra, ne befolyásoljam, ne késztessem azonnali állásfoglalásra, inkább erőlködjön, tűnődjön és aztán határozzon. Félve és lépcsőzetesen adtam elő „M” kísérleteit: rákos vért olt vissza a rákosokba és betegeinek többsége él, hízik, erősödik. Nem lenne-e a jó, ha Anyánkat elvinnénk hozzá ? Nem biztos a siker, de hátha eredményre vezetne? — „Nem!”,— mondta Apám nyíltan, hangosan és egyenesen, az ő utolérhetetlenül csengő hangján, amit annyira szeretek, azzal a mély, kellemes tónussal, amivel gyerekkoromban is a természet törvényeit magyarázta, bölcsen és szenvedély nélkül, a mezőgazdászok, erdészek, állatorvosok akadémiai-biológiai igazságával. Közben a hajókikötőhöz értünk, s az est is leszállt, nagy szarvasbőgés búgással befutott a badacsonyi hajó, farmernadrágos fiúk, gömbölyű faru kis nők hancúroztalc előttünk és tűntek el a fák homályába burkolódzó villák irányában. A parton kigyulladtak a fények, bogarak lepték el és dongták körül a villany égőket: születünk, élünk, közösülünk, meghalunk... ez a kiszabott rend! Vannak gyógyíthatatlan betegségek fiam, bár... szünetet tartott, majd elmesélte, az értékes perzsalábbundák anyagát a karakül juhanyák magzataiból nyerik. Amikor a juh viselés, felvágják a hasát és kiszedik belőle kicsinyét. Soha annál selymesebben göndörödő szőrmét! Ö látta egyszer a Kaukázusban az anyák császármetszését, a halálos „heréJést”, amely után nem is vesződnek a magzatukat vesztékkel, s a juhász szerint mégis minden századik anya megmarad, sebe.beheged és együtt fut a havasokban a többiekkel. De az embereknél ilyen csodák nincsenek. Leültünk a korábbi záportól kissé még harmatos padra és néztük a túlsó part villanásait, az elhaladó vonatok szikraesőjét, hallgattuk a vörös termésköveken a víz játékát és már nem beszéltünk többé semmiről.

... „Látod Anyám, most pedig alig tudok ráismerni az egy év előtti nyugodt, csendes szavú Apámra, amint az alkonyat fényétől övezve alakja megjelenik a szobában... sarlóként görbe testét alig húzza rossz lábain, nővéremnek is beesett, lohadt az arca, puffadt könnyzacskói vörösen tartják kimeredő szemét. Vajon megtörtént-e, amit vártak, meghaltál-e már?”...

Nem, még nem, még így is nehéz az elmúlás. Anyámra újra ráteszi hosszú körmű kezét a fájdalom, a zajra, az eleven élet érintésére újból nyög, combja, hasa felé csapkod, artikulátlan hangon panaszkodik. „Menjetek enni, addig én leszek vele!” — mondja fáradtan Apám és ettől a hétköznapi felhívástól megelevenedik a szoba, kimennek, bejönnek, felcsavarják a nagy villanyt és mintha enyhülne/isa helyzet, elviselhetőbb lenne a szorongás, frissebb a lélegzetvétel ... megérkezik végre a körzeti orvos is, fürge, fiatalos léptekkel tör a szobába, elnézést kér, de hatvan SZTK-s betege van... táskáját a kávéfoltos asztalterítőre helyezi, kicsomagol, derűsen társalog, s ettől még Anyám is életre kel, ajkát panaszos beszédre igazítja: „Jaj, doktor úr” — ennyi az egész, de mégis... Apám vizet ereszt a fürdőszobában, nővérem tiszta törülközőért lohol, én mesélem az utóbbi órák történetét, mire a doktor bólogat, tiszta, világos, érthető minden: Nem eszik, nem iszik... igen, így kell ennek ekkor és ekkor történnie... Kezet mos, visszatér a szobába. Anyámhoz hajol, kitakarja, kezével hátra int, menjünk ki... lenyúl Anyám hasához és belemarkol... és én még a folyosó elején hallom az iszonyatos ordítást, amelyhez foghatót még nem hallottam és nem fogok hallani ... a kin szörnyű sóhaját... és az üvöltés már régen elhangzik, mégis furcsán úgy hallom, mintha a szobában táncolna a falak között... Most aztán morfiumot ... mondja az orvos ... felszívja a tűt...

... „Anyám, a mély zuhanás megkezdődött, Hüppőlitosz vár, a szándék nélküli részek majd újra illeszkednek, de már nélküled. Először elválnak tőled a tárgyak, használják Mid néni ebédlőszekrényét, a térítőkét, a poharakat, lemossák az ágybetétet, a matracokat, felmossák a padlót. Egyre szőkébb körre vonulsz vissza elölünk, ruháidat felszabdalják, fűzetlen szárú cipőidet kidobják, szemüvegedet véletlenül összetörik. Mily rémesen kevés, amit magunk után hagyunk, amit nem tehetünk az örök körforgás részévé!...”

Ülök Anyám ágya mellett és egy rajtam kívülálló személy már tudja, nincs remény. De egy másik még tettekre ösztökél, belém mar... Amíg él, nincs lehetetlen! — kiáltom és képzeletben rohanok a szabadba, de a postát már bezárták, futok onnan a gondnokékhoz, lefeküdtek ... pizsamában jön ki ... telefon a folyosón... sürgős... dr. M. R. tanárt kérem... nővére veszi fel, megkopott, de

méltóságteljes hang: ......Nem tudom a fivéremet adni,

i

nfarktussal fekszik... rohamszerűen jött... tegnap a kórház megtagadta a vér kiadását... Hogy ez lehetetlen, szörnyű?... Igen, de Semmelweisnak talán könnyebb volt?... Ez csak fizikai csőd és akkor van igazi baj, ha az embert tudati csőd éri ... „M” biztosan folytatja tovább. .. Halló!... Leteszi a kagylót, elhalkul a membrán muzsikája ... Ez a sors bosszúja, de kegyelme is...

.. .„A torz hazugságból visszaemelkedem hozzád. Anyám, fogom a kezedet, kitapogatom pulzusodat, amely pra- pamm-pimm-pra-pra-primm-ritmussal, szabálytalanul, ver, mintha moll hangokba valaki rémesen magas, teljesen más oktávú „C”-t ütne. Egészen közel hajolok hozzád és figyelem, mint gyúlnak fel és alszanak ki szemedben a fények, mint lüktet sötét Íriszed ... És tudom, így őrzöm meg most már egész életemben arcodat, sajnos így... Nem a Breier Mimist, nem a Zoltános, fürdőzőt, sem az esküvődön Apámmal levőt, sem a zongora előtti madonnaarcodat, hanem ezt a szilánkokkal sebzettet, ezt a hamuszürkét, ezt a csontodra száradtat, ezt a roncsol- tat, ezt a vizesen tekergőzöttet. És én is így őrzöm meg mozdulataimat, amelyekkel öntudatlanul utánozlak, rángó számat, ijedt, tört szememet, „M" miatt bűnhődő képemet, mert minden elmúlhat, de az soha, hogy én hittem benne! ......................................................................................