Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-16 / 266. szám
1969. NOVEMBER 16., VASÁRNAP "TÄtep 9 DEREGAN GABOR: Az Ismeretlen Ember szobra Negyvenötösök Ennek az embernek szobrot kell emelni, ez az ember nem csinált semmit. Ez az ember fiatal legény korában sovány volt és magas, már akkor! Fekete, selymes haja a feje búbján az égnek állt, máskülönben bal oldalt elválasztotta és oldalra fésülte•, Később sokat mesélte a fiának, s még később a menyének, hogy amikor inas volt, asztalosinas, kora hajnalban hordta a tejet a mestemének, mezítláb járt és a mester sokat i pofozta. De ez nem volt olyan nagy baj, mert • lám, mégiscsak rendes ember lett belőle, legalább is ö azt hiszi. Azzal, hogy inaskodott, sokat segített anyján, aki még három kicsi, csúnya lányt nevelt. A lányok más apától voltak, azért voltak olyan kicsik. Kicsik maradtak később is, s elég jól férjhez mentek. Aztán ez az ember segéd lett, jószagú deszkákat darabolt pontos mérték szerint, simára csiszolta őket, mesteri bútorok kerültek ki a • kezeiből. Igaz, gyakran öntötte el verejték a testét, ilyenkor nem érezte a deszkák illatát, a verejték csípte a szemét, marta a bőrét és a szája szélét. Egy évvel idősebb lányt vett el, mint ő maga volt, a legszebb lányt a faluból, hivatalban dolgozott, a vasútnál és rendkívül tisztán tar- \totta a lakásukat. Mert külön, saját lakásba i költöztek, s némi kis pénzzel ez az ember még akkor is segítette az anyját, míg az meg nem halt. A lányok akkor már férjhez mentek. A mostőhaapa már jóval előbb a sírba itta magát. Elég hamar jött a család, Irénnek nevezték, ki tudja miért, szép volt, okos. Az iskola • büszkeségeként emlegették, ügyes is volt, hamar -megtanult korcsolyázni. Bár ezt sohase jtette volna! Hideg szelek fújtak, s ő annyira | belefeledkezett a siklásba, de annyira! Meg- Ihűlt, tüdőgyulladást kapott és meghalt, mert akkor még nem ismerték a penicillint, hogy az isten verje meg! A második gyerekre aztán az esztelenségig vigyáztak, óvták széltől, naptól, hidegtől, melegtől. Az ember fiáról van szó. Jellemző, hogy később mi lett belőle: a legnagyobb télben is derékig meztelenül mosakodott a hóban, s reggelenként, amikor felkelt, félórákig szívta azt a büdös cigarettát a hideg szobában, egyszál vékony pizsamában. Ha mindezt látta volna az anyja, az ijedtségtől a szíve megáll, de nem látta. Egyébként, valóban: a szíve állt meg, időnek előtte, a rák virágkarja szorította meg jeges ujjaival. Mindezek után talán érthető, hogy megcser- ződött az ember bőre és megcserződött a lelke. Darabossá váltak a szavai, a szeretete pedig tüskéssé. Valahogy anyagilag is nehéz idők jöttek rájuk, annyi pénzből éltek ketten, amennyi másnak egymagának is kevés volt. Ez az ember azonban valaJionnan ismerte a krisztusi kenyérszaporítás titkát, ismernie kellett, taníttatta a fiát, mérnöknek, közben a fiú bálba járt és udvarolt. Többször adódtak furcsa helyzetek: az ember veszekedett a fiával, amiért az tanul. Aztán veszekedett, hä gyengébben vizsgázott. Veszekedett, amikor a fiú ki akart maradni az egyetemről, hogy majd dolgozik, s segít az apján. Érdekes volt, hogy amikor a fiú végzett, az ember azt szerette volna, ha fia visszatér hozzá. Nem így történt, hanem úgy, hogy az ember nyugdíjba ment, s öregségére egyedül maradt. Szobájában két ágy volt, az egyiket azonban csak akkor rázta fel, ha fia és menye megérkeztek hozzá. A napjai különben úgy teltek, hogy reggel elég sokáig aludt, megreggelizett, aztán járt egyet a város utcáin, bevásárolt, egy csomag sárgarépát, fél kiló zsírt, lisztet, kenyeret, valami kenyér mellé valót, ami kellett. A bútorgyár üzemi konyháján olcsón kapott ebédet, jót s olyan bőségesen, hogy alig tudta megenni. Ez utóbbit többször elmondta fiának és menyének, amikor azok hazalátogattak. Olyankor sokat beszélgettek és sört ittak. Az öregember az elején jól beosztotta szabad idejét, nem unatkozott. Délutánonként kiült a park öreg fái alá, a padra s süttette az arcát a nappal. Esténként újságokat olvasott, rádiót hallgatott, meghallgatta a tízes híreket és lefeküdt. Később már a nyolcórás hírek után kezdte vonzani az ágy. A fia es a menye többször mondta, költözzön hozzájuk, az öregember azonban maradt magában, hiányzott volna a kis vaskályha, a hosszúcsövű konyhai tűzhely, hiányoztak volna a csorbaszélű tányérok, bögrék, a megszokott füstös falak — az önállóság, a függetlenség! Hiányoztak volna azok a nagy, izgalmas készülődések, melyekkel fiát és menyét várta. Az öregembernek volt egy kopott, puha, bőr aktatáskája, ezzel indult bevásárló körútra, hetekkel előbb, hogy jöttek a gyerekek. Narancsot vett és kerek doboz sajtokat, teli üveg szódákat cipelt és málnaszörpöt, gyulai kolbászt, halkonzervet, cigarettát, cukorkát, csokoládés nápolyit és két deci erős pálinkát. Hiányoztak volna neki ezek a gyönyörű várakozások, s a végén talán még a fájdalmas búcsúzások is. Ez az öregember elég tisztességes nyugdíjat kapott, szükséget semmiben sem látott. Amikor kellett, cipőt vett magának, amikor kellett, ruhát. Divatos nyakkendőt vásárolt, sportos jellegű kalapot és fémnyelű esernyőt. Mindene volt neki, olyannyira, hogy amikor jöttek, a fia és a menye, még komolyabb ajándékot sem tudtak hozni neki. Apróságokkal lepték meg, finom cigarettákkal, zsilettfenővei, különleges bőrkesztyűvel és jégerzoknival. No, meg öngyújtókkal. Az öregember szerette az öngyújtókat, volt már neki jó pár. A fia és a menye finom kínai patent gyújtót, üzembiztos, masszív osztrák gyújtót és amikor divatba jött, gázöngyújtót hoztak. Ezeknek örült az öregember, játszott szinte velük, gyönyörködött bennük. Aztán meghalt ez az ember, mint ahogy minden ember meghal egyszer. Én javaslom, hogy állítsunk köztéri szobrot ennek az embernek közpénzből, Városunk Tisztelt Polgárai! Bár, igaz, tulajdonképpen nem csinált semmit. GYÁR (Foto: Urbán) PARDI ANNA: En vagyok az örök tekintet, örökös fényesség, örökös ígéret csak azáltal, hogy élek. A nyár szétzúzódott az egyedül maradt parton, a visszhangtalan, elárvult földön, az elmenekült, napos messzeségben, a szád bezárult, néma keresztjén: elváltoztatnak az idő mozgásai valami komor őszi elragadtatás felé. ANTALFY ISTVÁN: . Jó szívvel hívsz asztalodhoz... Az akácos felől már szél zúg. Messzi vidékek zarándokai közt didergek. Fázom kívül, belül. Pedig már attól se félek, ha élve eltemetnek. De csak te mozdulsz értem, felfogni a dermesztő szelet, és jő szívvel hívsz asztalodhoz... jä Negyvenhárom évvel ezelőtt k sovány fiatalasszony nyújtotta k kezét a vonat ajtajában této- k vázó betegnek: „Jöjjön, édes- k anyám, lesegítem. Meglátja, k milyen jó lesz itt a maga be- § teg szívének. Ez a csend, a sok S zöld, olyan megnyugtató...” k Az anya idegenkedve betűz- k te ki még egyszer az állomás- k épület feliratát: Gyömrő. k Ilyen messzire eljönni Pestről § — miatta! Lányának, vejének § naponta vonatozni a fővárosig, k csak azért, hátha ő megerősö- k dik a falusi levegőn... Falu- k si... Hát a kisunokája pesti k gyerekből ezután falusi lesz? k És az öreg? Beszkártos létére § ne hallja többé a villamosok k csengőjét? k Szótlanul, nehéz szívvel j? ment a lánya után. Az új ott- k honba... k Liptay Imréné közelebb k húzza az öblös fotelt, finom, k ügyes ujjai összekulcsolódnak k az asztal csipketerítőjén: k — így kerültünk Gyömrőre. k A lányom másfél éves volt, S anyám vigyázott rá, amíg én k „valódi párizsi modelleket” k varrtam a pesti szalonban, k Mert nem voltam ám mindig k szülésznő! Orvosnak készül- k tem — aztán varrónő lettem, k íán az is maradok egész éle- k tömben, ha az enyémek nem k zsörtölődnek velem: „Aki | ilyen sovány, sápadt, az nem k lehet egészséges. Eregyj orvosig hoz.” A jó öreg G. doktor úr k injekciókat rendéit. Egy napon | nyílt lábtöréses beteget hoz- k taik hozzá. A doktor úr kiszólt ka váróba: „Segítsen valaki, k asszonyok, aki nem fél.” Be- k mentem. Aztán egy szájműtét- | nél „asszisztáltam”. Közben k kivaHatott, hogy nincs-e ked- k vem egészségügyi iskolához, k Miért ne? — feleltem. Két hét | múlva beajánlott Pestre, az k egyéves bábaképzőbe. Nehéz k esztendő következett Éjjel- k nappal bújtam a könyveket, | különösen a latint: kellett az k ösztöndíj. Az iskola után egy k hónapot a Rókusbán töltöttem, k gyakorlaton, aztán hazajöttem: k 1930, augusztus elsejét írtunk. k Három héttel később segí- k tette világra az „első gyerme- k két”, Ortutay Ilonát. Aztán — k huszonkilenc esztendőn át — k még évente vagy ötvenet. Köz- k ben háztartást vezetett, gyer- k meket nevelt, gondozta a szü- | leit, vöröskeresztes tanfolya- k mókát szervezett és elsősegély- k nyújtást oktatott, mert a budai k várban pöffeszkedő admirális | feltette magában, hogy kiirtja k a bolsevizmust a föld színé- ^ ről... k k — A háború egyre közelebb k jött. A németek Maglódnál k akarták „megvédeni Berlint”, k óriási erőket vontak össze. A k szovjet csapatok elérték k Gyömrőt és meg akarták men- k teni Budapestet. A többi már k történelem: Steinmetz kapi- k tényt megölték a fasiszták és k megkezdődött a halálos tűz- k párbaj a fővárosért. A közsé- k get rengeteg belövés érte, sok k volt a polgári sebesült. Segít- k ség — sehol: négy orvos közül | egy sem volt itthon. Hatan k voltunk Gyomron szülésznők, k én a legfiatalabb, s egyben a k fronton levő vöröskeresztes k parancsnok helyettese. Jöttek k hozzám az emberek: segítsék a ^ sebesülteken, a betegeken. Én LIPTAY IMRÉNÉ meg, mint a hályogot operáló kovácsmester, nekiláttam. A községi elöljáróságtól elkérte a Társaskört, A nagytermet berendezték az elhurcoltak ágyaival, ágyneműivel. Ahogy egy ágyat felállítottak, ölben, kézikocsin már hozták is a sebesülteket. A kórház „hivatalosan” 1944. november 15-én nyílt meg, de a kórháznapló tanúsága szerint már 14- én felvették az első betegeket. A Társaskör gondnokának 16 éves és saját 19 éves lánya lett Liptay néni asszisztenciája. Saját pénzéből vásárolt gyógyszereket a patikustól — pár doboz fájdalomcsillapítót, egy kis Ultraseptylt, néhány ampulla injekciót — a Vöröskeresztből áthordták a kötszereket, s a 15 ágyas kórház működni kezdett. — Mai eszemmel nem is értem, hogy volt hozzá bátorságom ... A szekrényből sárgult papírokat szed elő, kisimítja az egyik füzet „szamárfüleit”, s csendesen elém teszi. A fedőlapon elmosódott ceruzavonások: „Vöröskeresztes jegyzőkönyv 1944. november 15-től 1945. április 23-ig. Liptay Imréné szülésznő, kórházvezető, Gyömrő, Steinmetz kp. ü. 23. I. 2.” Gyömrő lakói maguk sem tudják pontosan, mikor szabadultak fel. Egyesek november 12-ére esküsznek, mások azt mondják, 13-án látták meg az első szovjet katonát a községben. Akár így, akár úgy, Liptay néni kórháza már 14-én megpróbálta enyhíteni a szenvedést. A füzetben ötvenhat név sorakozik egymás alatt. Volt olyan család, ahonnan november 14-én háromszor fordult a kézikocsi: apát és két gyermekét hozta, belövésnél szerzett, súlyos sebesüléssel. A kisebbik fiúcska — alig volt 19 hónapos —• még aznap éjjel meghalt: koponyasebén nem lehetett segíteni. Az első halottat még tizennyolc követte. Liptay néni valamennyit megsiratta a folyosó végében. Aztán megmosta az arcát, s visszament kötést cserélni, sebeket összevarrni, gyógyítani. A többi hanmiche- tet... — Egy napon behoztak egy öregasszonyt. A jobb lábát amputálni kellett. A kislányom fogta a térdét, amíg műtöttem. Egyszercsak elfehé- redett, megszédült: „Anyukám, rosszül vagyok.” Ijedtemben akkora pofont kentem le neki, hogy mindjárt jobban lett. Egyedül nem bírtam volna végigcsinálni... A férjem a fronton volt, a falubeliektől tudtam meg, hogy Maglódnál van az alakulatával. Őket átszöktette a német vonalakon, maga nem mert hazajönni ... Nappal operáltam, kötöztem — egy hónapig teljesen egyedül, később orvosi segítséggel —, éjjel mostuk- főztük-vasaltuk a kötszereket, hogy reggel legyen mit újra felhasználni. A kórház keserves gondokkal küszködött. A leventéktől „lemaradt” néhány helybeli legényke, belőlük alakult a „géhás osztag”: kiskocsival jártak a falut, élelmiszert gyűjtöttek. A konyhanapló foszlott lapjai mai napig is tanúsítják a gyömrőiek együttérzését: ki babot, krumplit adott, ki egy kis cukrot, lisztet vagy pénzt. A napi menü így festett: „Reggeli: feketekávé, kenyér; ebéd: krumpli- leves, dinsztelt hús; vacsora; bableves, kenyér.” Életet mentett akkor az a krumplileves, hiszen a diagnózisok egy része így hangzott: alultápláltság, végelgyengülés. A füzetlapok közül amatőrfényképek hullnak ki. A képekről szovjet katonák gyerekarca mosolyog a lencsébe. A fotók hátulján sebtében firkantott cirill betűk: „Na pamjáty dolgoj, vemoj druzs- bi — A hosszú, igaz barátság emlékére Ica doktornőnek, Ivan Ivanovics Klics, 45—IV. —2.” Egy másikon fiatal híradó katona úgy tartja a bala- iajkát, mint a géppisztolyt: „Emlékül a drága nővérnek, Borisz. Gyömrő, 1944. XII. 8.” Ica doktornő, a drága nővér — Liptay néni — április 23-án elbocsátotta az utolsó magyar ápoltat, bekötözte az utolsó szovjet sebesültet, aztán ösz- szehajtogatta az ágyneműt, lezárta a könyvelést és a megmaradt 2062 pengő 60 fillért ' jegyzőkönyvileg átadta a köz* ség ideiglenesen megbízott főjegyzőjének. — A házunkat kifosztották, lakhatatlanná vált. Előbb szükséglakásban, a földön aludtunk a lányommal, aztán hazahoztam a férjem a hadikórházból, és egy fél évi lakbér ellenében megkaptuk ezt a mostani lakásunkat. Nem értem rá siratni az elveszett holmikat, mert az élet ment tovább. A gyerekek világra ké- rezkedtek, a család enni kért, mindkét kezem tele volt munkával. Előbb szociáldemokrata lettem, aztán MDP-tag, segítettem megszervezni az MNDSZ-t, a Vöröskeresztet, egészségügyi tanfolyamokat rendeztem, társadalmi munkában vettem részt, szóval — éltem. Ezt a tevékeny életet törte ketté az a szörnyű nap, amikor a gyömrői asszonyok könyörgése, tiltakozása ellenére kihirdették a bírói ítéletet: „Feltételezhető, hogy tiltott magzatelhajtást akart végezni, ezért a bíróság öt évi szabadságvesztésre ítéli.” Jó hosszú volt a vádirat, valami hiba mégis csúszhatott bele, mert öt hónap után — jogainak teljes visszaállításával — szabadon bocsátották. Hazaérkezése napján a gyömrőiek valósággal kifosztották a virágüzletet... Amikor négy évvel ezelőtt, taggyűlésen tárgyalták a pártba való felvételét, voltak, akik meglepődtek: „Hát Liptay néni nem volt párttag? Nem is vettük észre!” „Ica doktornő” már nyugdíjban van. Kicsit korábban küldték, mint szerette volna — egy hónappal előtte vett fel OTP-kölcsönt — búcsúztatásáról is megfeledkeztek —, de csak a fölöttesei. A gyömrőiek sosem felejtik el, amit értük tett, hiszen a legtöbbet köszönhetik neki: harminchét ember életét... Nyíri Éva
