Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-05 / 231. szám

1969. OKTOBER 5., VASÄRNAP '“\cJŰrlap 5 A felszín mögött a lényeg Két ügy jogosan kapott föl­tűnő'tálalást a sajtó hasáb­jain: súlyos gazdasági bír­ságra ítélték a Sokol rádiók töltőivel manipuláló vállala­tot, illetve a cipőipar több vállalatát a minősíthetetlen minőségű női csizmák forga- lombahoza táláért. Csak egy a baj. A bírság kiszabására csupán akkor került sor, amikor visszhang­zott az ország a fölháboro- dástól, amikor ezerszámra hordták vissza a szétment csizmákat, a fölrobbant töl­tőket. Amikor már vásárlók ezreit károsították meg, kész­tették fölösleges szaladgálásra — a saját pénzükért! — a jogtalan nyereségüket szem­rebbenés nélkül zsebrevágó vállalatok. Hol van a morál? S hol van a vásárlók kártalanítása? Mert igaz: utólag képtelen­ség sok ezer vásárlót kárta­lanítani, hiszen kideríthetet­len, ki, hogyan, mikor és hol vásárolt, s különben is, lehet-e kártalanítani a bosz- szúságot, a megrendült vá­sárlói bizalmat? Indokolat­lan azonban kérdezni: miért csak sok ezer eset után derül ki, hogy szemérmetlenül be­csapják a vevőket? Még egyszerűbben: ki védi a fogyasztót, ha így és ennyi­re becsaphatják? Két ügy kapott nagy nyil­vánosságot. Es a . többi? A „zöldségfront” visszásságai, ahol — mint az egyik napila­punk cikksorozata közölte — ügyetlennek számít az a bolt­vezető, aki havonta csak tíz­ezret keres? Az építőanyag­ipar és -kereskedelem, ahol arcpirulás nélkül adják el a másod- és harmadosztályú, sőt, osztályon aluli terméke­ket elsőosztályúként? A ven­déglátóipar, mely varázspál­cájával elsőosztályúvá ütötte a kopott, koszos, s silány kosz- tot föltálaló vendéglőket, semmit nem nyújtva, de jó­val-többet' bekasszírozva? A sorozatos súlycsonkítások, többet számolások, ármani­pulációk? Az Állami Keres­kedelmi Felügyelet január­augusztus között 17 750 üzlet­ben végzett ellenőrzést, s 2730 esetben talált szabály­talanságot! De már maga ez a fogalmazás is furcsa. Sza­bálytalanság-e az, hogy va­lahol csalnak, lopnak? Ön­maguk — vállalatuk, szak­májuk — hitelét rontva nye­reségen osztozkodnak? Ki felel a vevő érdekének tiszteletben tartásáért? Személyes felelősséget! Azt, hogy a termelőválla­latoknál, s a kereskedelem­ben dolgozók nagy többsége becsületes ember, e sorok író­jának nem kell magyarázni. Tudja. Amint az is, hogy a kereskedelemben, s azon belül is elsősorban a vendéglátó- és szállodaiparban szervezett klikkek léteznek, melyek ke­ze messzire ér. Velük szem­ben a többség nem ritkán szo­rul kisebbségbe, a becsületes kénytelen szemet hunyni a disznóságok fölött, mert „tart azoktól”. Véletlen-e, hogy a háromszor elhessegetett üz­letvezető negyedszer is üzlet­vezetőként bukkan fel? Hogy egy-egy gebin elnyerése leg­kevésbé múlik az alkalmassá­gon, a megbízhatóságon, a makulátlan előéleten? S vé­letlen-e, hogy a legkevesebb szabálytalanságot a vállalatok belső ellenőrzése — tehát a legnagyobb helyismeret bir­tokosai! — tárja fel? Hogy olyan helyeken, ahol a kívül­álló hivatalos szervezetek — a kereskedelmi felügyelet, a népi ellenőrzés, a rendőrség — súlyos s hosszú ideje tartó visszaéléseket lepleztek le, a belső ellenőrzés „mindent rendben talált”?! Hogy a ki­váló dolgozó címmel kitünte­tett húsbolt vezetőt három hét múlva letartóztatta a rend­őrség, mert évek óta gátlásta­lanul csalt, lopott? Évek óta... A bűn elvá­laszthatatlan a bűnöstől, s a bűnös a cinkosoktól. Így már érthető, hogy miért szerepel a leleplezett bűnszövetkeze­tekről szóló híradásokban a sok név, s az, hogy „hosszú időn át megkárosították a vá­sárlókat”. így már rögtön más a kép, s a rendcsinálást is itt, így kellene kezdeni. Az ósz- szefüggések fölkutatásánál. Annál például, hogy ki vette fel, ki nevezte ki üzletvezető­nek a többszörösen büntetett „vendéglátóipari szakembert?” Ki ellenőrizte? Ki simította el a visszaéléseket? Ha ezt is földerítenék, ha nem vennék elintézettnek az ügyet azzal, hogy a rajtakapott üzletveze­tő kifizeti a két- vagy három­ezer forintos bírságot, rögtön idegesebb lenne néhány em­ber. Barát. Cimbora. Ha az üz­letvezetővel együtt repülnének azok, akik jóváhagyása, alá­írása fedezte azt, ami történt. De ki hallott már ilyen eset­ről? Holott csakis a személyes felelősség vaskövetkezetességű érvényesítése hozhat válto­zást. A Belkereskedelmi Mi­nisztérium már próbálkozik ezzel. Sok, hasznos intézke­dést tett. „Valahol” azonban elhalnak, elalszanak ezek az intézkedések __< Miért nem k özölhetnek a lapok — öröm­mel tennék — olyan híradást, hogy ezt és ezt a vállalati igazgatót leváltották — nem fölmentették! — beosztásából, mert a hozzá tartozó boltok elviselhetőnél nagyobb részé­ben csaltak, mérlegeltek ha­misan, számoltak tévesen, ad­ták el a harmadosztályú árut elsőosztályúként ? Azt írtam: „elviselhetőnél nagyobb részében”. Már ez is megalkuvás. Hogy van „még elviselhető” manipuláció. De bárcsak már eddig eljut­nánk!... Több, mint gazdasági kérdés A fogyasztási cikkek terme­lése és értékesítése, a vendég­látás, a szolgáltatás összessé­gében jóval több, mint a gaz­daság egy területe. Mindez politikai kérdés! Igen, mert nemcsak nyílt áremeléssel — mint tette ezt a ruházati ipar, s annak nyomán a kereskede­lem — lehet csendes kontrát mondani az életszínvonalra, hanem úgy is csökkenteni le­het a családok jövedelmét, hogy a rossz minőségű cipő hetek alatt szétmegy a gye­rek lábán, hogy a Hypóért új „kiszerelés” ürügyén többet kérnek... Soroljam? Feszítő erő ez napjainkban, még akkor is az, ha levonom belőle — mert le kell vonni — a „fogyasztó-centrikus” szem­lélet túlzásait, azt, hogy erős hajlam mutatkozik mindenféle ármozgás elítélésére. Holott az árrendszer rugalmassága nagy erény, s a reform egyik vív­mánya, mert az árrendszer nem csupán fogyasztói, de ter­melői szempontból is értéke­lendő. Levonva belőle mind­ezt, még éppen elég feszítő erő marad, hangulatrontó ténye­ző, indulatokat felszító ügy. Éppen a manipulációk, az ügyeskedés, a törvénytelen nyerészkedés következménye­ként. Elsősorban ez ingerli a vá­sárlókat, s ezért érzik sűrűn, hogy vevőként kutyába sem veszik. Lehet-e ellene tenni valamit? Sokat! Már a termelőhelyeken. Az árkalkulációk fölülvizsgálásá- val, a jogtalanul „beépített” árképző elemek gyors kihuza- tásával — mint amilyen pél­dául a rakodási, szállítási költségek többszöri fölszámítá­sa az építőanyagok esetében —, s az erkölcsi kényszerrel. Azzal, hogy a vezetői posztra alkalmatlan az, aki minden áron nyereséget akar, aki úgy kíván többet fizetni ezer vagy kétezer embernek, hogy tíz- meg százezer ember becsapá­sához nyit utat. Már az értékesítés első fá­zisában. Az áruátvételnél. Ki­fogásolni az ipar indokolatlan áremelését, a gyenge minősé­get. A második fázisban, a kis­kereskedelmi árrés árba való beépítésénél. A harmadikban, amikor az áru az üzletekbe kerül. Szigorú és váratlan bel­ső ellenőrzéssel, vevők bevo­násával végzett próbavásárlá­sokkal stb. És: megfelelő sze­mélyzeti munkával! Az ellenőrzés szigorításával, a jog adta lehetőségek maxi­mális kihasználásával, a bírói ítélkezés következetesebbé té­telével, a .személyi felelősségre vonások nyilvánosságra hoza­talával stb. A kereskedelem nem a sö­tét üzelmeket űzők eldorádója. Nagyon nyomatékosan kell ezt azok tudtára adni, akik eddig a szép szóból nem értet­tek, s a figyelmeztetésekből nem tanultak. Mészáros Ottó A lenini gondolatok nyomóban A halálkereskedők, vérfoltos dollárok és a béke Lenin: Az imperializmus alapvető gazdasági tulajdon­ságai szerint a legkevesebb békeszeretettel és szabadságsze­retettel, a szoldateszka uralmának legnagyobb fokú és mindenütt jelenlevő fejlesztésével tűnik ki... az amerikai milliárdosok, ezek a modern rabszolgatartók különösen tra­gikus fejezetet nyitottak meg a véres imperializmus törté­nelmében ... L’ ugene McCarthy szenátor " néhány héttel ezelőtt el­hangzott beszédéből: „Amerika kritikus ponton áll. Dönteni kell. Továbbha­lad-e a háború, az erőszak és a további bürokratizálódás út­ján, az ember teljes automatá­vá válásának útján, vagy pe­dig az egyéniség kibontakoz­tatása, az ésszerűség, a szelle­mi megújulás, a szellemi sza­badság útján.” Azt mondja a kétségtelenül jóhiszemű szenátor, hogy dön­teni kell. Igen, de ki döntsön, kinek van módjában megvál­toztatni azt, amit a századfor­duló óta eltelt történelem iga­zolt az imperializmusnak bel­ső természete, lényege, mint Lenin mondja: „életmegnyil­vánulása” az agresszivitás, a háborús politika, az egész tár­sadalom egyre növekvő milita- rizálása. McCarthy szenátornál sokkal illetékesebb a néhai Eisen­hower elnök. Halála előtt bú­csúüzenetet fogalmazott, amelyben szinte látnoki erő­vel írja: „... a kolosszális fegyveres erők és a nagy hadi­ipar ilyen összekapcsolódása teljesen új jelenség az ameri­kai történelemben. E jelenség általános — gazdasági, politi­kai, sőt szellemi — kihatása minden városban, minden ál­lamban, a szövetségi kormány minden intézményében érző­dik ... Óvakodnunk kell attól, hogy a legfelső kormányszer­vekben létrejöjjön a nem kí­vánatos hadiipari komplexum indokolatlan befolyása.- Fenn­áll és fenn fog állni a poten­ciális veszély, hogy a hatalom­mal való visszaélés káros mér­tékben erősödni fog. Nem sza­bad megengedni, hogy a té­nyezők e komplexumának be­folyása veszélyeztesse szabad­ságjogainkat vagy demokrati­kus eljárásainkat.” A hadiipari komplexum — vagy ahogyan az amerikai saj­PARBESZED A BÉKÉRŐL Legyen béke Vietnamban „A vietnami háború korunk leghosszabb háborúja: csak­nem harminc esztendeje tart. A japánok, majd a franciák elleni háborúból az ameri­kaiak elleni szabadságharcba nőtt át.” így kezdődik az a tanul­mány, amelyet jeles közéleti emberek: tudósok, újságírók, politikusok, a kérdés néhány szakértője, -a most megnyílt VII. magyar békekongresszust megelőzően kidolgozott. Fedő­lapján aláhúzva: vitaanyag. — Annak is szánjuk — tá­jékoztat Harmati Sándor, a „Szolidaritásunk Vietnammal” című témabizottság társelnö­ke. — Igyekeztünk sokolda­lúan megvilágítani a vietna­mi agressziót, az amerikaiak hadüzenet nélkül brutális há­borúját. A kongresszuson pe­dig módunkban áll a szekció ülésén még szélesebb körben, még többek álláspontját, véle­ményét meghallgatva kiegészí­teni a témát. A szerényen vitaanyagként kezelt húszegynéhány oldalas­tanulmány így is hű képet, át­tekintést nyújt a vietnami helyzetről. Nyugati forrásokra hivatkozva megállapítja: az USA repülői kilenc esztendő alatt hárommillió tonna bom­bát szórtak le Vietnam terü­letére, másfélszer annyit, mint az angol és az amerikai légi­erő a II. világháborúban a nácik által megszállt országok hadszínterein. Megrázó képet fest az amerikaiak kegyetlen­kedéseiről: jellemzésül a szer­zők megemlítik, hogy Észak- Vietnamban 1968 végéig 668 iskolát, 181 kórházat és egész­ségügyi intézményt, 485 temp­lomot romboltak le, s legalább 250 ezer gyermek lelte halálát a bombázásokban. Elemzi a vitaanyag a két Vietnam: Dél és Észak hely­zetét. Míg délen egyik bábre­zsim követi a másikat, addig északon, a Vietnami Demok­ratikus Köztársaságban lebi­lincselő egységben a bombá­zások idején is példás fegyel­mezettséggel dolgoznak az em­berek, folytatják a szocialista építőmunkát. A felszabadító harcok eredményeként az 1960-ban alakult Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítás! Front a legfrissebb adatok szerint a déli országrész 44 megyéjének többségét ellenőrzés alatt tart­ja: 1290 falusi, 81 városi, 146 járási és 37 megyei forradal­mi tanácsot alakított. — A békekongresszus szek­ció-ülésén még alaposabban áttekintjük a párizsi Vietnam- tárgyalások legújabb fejlemé­nyeit — folytatta Harmati Sándor. — Anyagunkban ter­mészetesen szólunk a Fehér Ház időhúzó taktikájáról, Nixon békeszólamairól és a háború „vietnamizálására” irányuló amerikai manőverek­ről. Témabizottságunk szük­ségesnek tartotta megfogal­mazni álláspontunkat: ismer­jük a VDK és a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány párizsi küldötteinek erőfeszí­téseit a békés politikai megol­dásra. Kormányunk annak idején nyilatkozatban támo­gatta a 10 pontból álló javas­latukat, amelynek első helyén az amerikai és csatlós csapa­tok Vietnamból való feltétel nélküli kivonása áll. összegezi a kongresszusi témabizottság tanulmánya a nemzetközi közvélemény — benne a békemozgalom — egyre nagyobb tömegeket át­fogó akcióit Vietnam ügye mellett. A múlt évben például 1200 nemzeti és nemzetközi szervezet csatlakozott ahhoz a felhíváshoz, amely a bombá­zások megszüntetését követel­te. Ez év júniusában a berlini béke világtalálkozón 102 or­szág, több mint 300 békemoz­galom képviselői egységes ak­cióprogramot dolgoztak ki a vietnami nép támogatására. Hazánkban immáron hagyo­mányosnak mondható az együttérzés különböző meg­nyilvánulásai: társadalmi ak­ciók, rétegtalálkozók, nagy­gyűlések és gyűjtés formájá­ban. Az önkéntes adakozások­ból eddig mintegy 180 millió forint gyűlt össze, amiből kór­házi berendezések, gyógyszer, ruhanemű, iskolai felszerelés indult útnak a testvéri nép megsegítésére. Gyapay Dénes tó egy része nevezi: a'halálke­reskedők — alatt kell érteni a Pentagon urait, a tábornoki kart, a háborús eszközöket gyártó ipart, azokat a törvény­hozókat, akik a minél nagyobb katonai megrendelésekben ér­dekeltek, azokat az egyeteme­ket. tudományos intézeteket, amelyek katonai rendeltetésű kutatásokat folytatnak, a szak- szervezeteket, amelyek a ma­gas bérek fejében támogatják a katonai businesst. 1965-ban kétmillió volt a haditermelésben foglalkozta­tott személyek száma. 1967-ben — ide számítva a vietnami hadviseléssel kapcsolatban fog­lalkoztatottakat is — ez a szám már közel négymillió (a katonák nélkül!). A katonai business jelenleg a legnagyobb profittal járó vállalkozás Ame­rikában. Pénzben kifejezve je­lenleg körülbelül 80 milliárd dollárt tesz ki, ami az ország egész nemzeti termelésének egytizede, és a szövetségi költ­ségvetés 43 százaléka. (Abban az időben, amikor Eisenhower elnök meghonosította a „hadi­ipari komplexum” kifejezést, ez az összeg a jelenleginek csak a fele volt.) ÍV ézzük csak részletesebben, ' mit jelentenek ezek a szá­mok. Minden, az adófizetők ál­tal befizetett dollárból háborús célokra fordítanak 43 centet. A tudományos kutatásokra áldo­zott összeg egyharmada köz­vetlen katonai célokat szolgál. A Pentagon mintegy 8 milliárd dollárt oszt szét több mint 350 egyetem,.kutatói-mézet stb.kh- zött. A „katonai business” köz­vetlenül 8,5 millió embert fog­lalkoztat, vagyis minden ki­lencedik fizetésből élő embert az USÁ-ban. De ha ezt a szá­mot részletezzük, az arányok még szembetűnőbbek: A szak­munkások 21, a technikusok 16 százaléka a hadiiparban van foglalkoztatva. Több mint százezer cég a Pentagon alvállalkozója, köz­tük olyanok, mint a repülőgé­pet és rakétatechnikai felsze­reléseket gyártó Lockhead Aircraft nyolc év alatt 12 mil­liárd dollárnyi megrendeléssel, a General Dinamics ugyan­csak repülőgép-, rakéta- és rá­diótechnikai vállalkozás, ugyanennyi idő alatt 11 mil­liárdnyi megrendeléssel, a McDonnal Douglas cég 9 mil­liárdnyi megrendeléssel. E vállalkozás főrészvényeséről, McDonnal úrról, erről a tipi­kus halálgyárosról, néhány adat: vállalatát viszonylag nem régen, 1939-ben alapította. Je­lenleg már a személyi vagyo­nát 150 millióra becsülik. Ta­valy több mint egymilliárd ér­tékű megrendelést kapott Phantom P—4 és Douglas A— 4 típusú bombázógépek gyár­tására. Bizonyára ez is újabb tízmilliókkal gyarapítja Mc­Donnal úr személyi vagyonát. Miért mind e felsorolás? Vajon nem csupán jámbor óhaj —• s talán maga Eisenhower sem gondolta komolyan — a hadiipari komplexum megfé­kezése? Minden adat felsorolása nél­kül is köztudomású, hogy az első világháború dollármilliói csak morzsákat jelentettek az amerikai milliomosoknak a ha­diipar által jelenleg dúsan megterített ínycsiklandozó és étvágygerjesztő asztala mel­lett. És már akkor is arra a megállapításra jutott Lenin, hogy az első világháború so­rán az amerikai imperialisták „több száz milliárd dollárt ha­rácsoltak. Es minden egyes dolláron szennyfoltok láthatók. Minden egyes dolláron ott van­nak a vér nyomai...” V ér és szenny ide vagy oda, ’ vajon van-e olyan erős ember az USÁ-ban, aki Mc­Donnal úrral és társaival kö­zölni meri: uraim, önök bezár­hatják a boltot, az USÁ-ban megszűnik a fegyverkezés, a háborús készülődés. (Ez ugyan­csak szónoki kérdés, mert az USÁ-ban még csak halvány körvonalaiban sem bontakozia olyan politikai erő — a gyenge és reménytelenül kis létszámú kommunista párt kivételével —, amelynek ilyen politikai programja volna.) Egyébként is egy ilyen döntést a kongresz- szusnak kellene jóváhagyni. Ám a 435 körzet közül, amely elküldi választottjait a képvi­selőházba, 363-nak a költség- vetése eleve a katonai elő- -irányzatok révén virágzik. Nem olyan egyszerű beválasztani valakit a kongresszusba a ka­tonai konszernek akarata el­lenére és pénzügyi támogatása nélkül. A katonai konszernek­ből élnek e körzetekben a he­lyi hatóságok, ezek a konszer­nek biztosítják a helyi munka­erő foglalkoztatását, ellenőrzé­sük alatt tartják a körzet re­publikánus és demokrata párt gépezetét, a választók szavaza­tát. Ez az‘ elkötelezettség egyébként nemcsak a képvise­lőkre áll, hanem az elnök sze­mélyéig az USA valamennyi állami tisztségviselőjére. Hogyan írta Lenin fél évszá­zaddal ezelőtt? „Az imperia­lizmus alapvető gazdasági tu­lajdonságúi szerint a legkeve­sebb békeszeretettel és szabad­ságszeretettel, a szoldateszka (a nyers, kíméletlen, erőszakos katonai szellem, katonai ura­lom megjelölésére utaló kife­jezés Leninnél — V. J.) ural­mának legnagyobb fokú és mindenütt jelenlevő fejleszté­sével tűnik ki.” Manapság — főként a meg­boldogult Kennedy elnök óta — sokat szónokolnak az USA vezető politikusai az Egyesült Államok békeszeretetéről, bé- skés céljairól. Bizonyos „tudó- j sok” még azt is megmagyaráz­zák, hogy megváltozott az im­perializmus természete. Bi­zonygatják, hogy Lenin koráb­bi megállapításai elavultak, a mai Amerikára már az impe­rializmus korábbi jellemzői nem érvényesek. A tények ezzel szemben mást bizonyítanak. Ma is teljes mértékben érvényes Le­nin megállapítása: „az impe­rializmus politikailag általá­ban az erőszakra és a reakció­ra való törekvés”. Ennek bizonyítására elég csak címszavakat felsorolni: Vietnam megtámadása, Laosz bombázása, Izrael, Nyugat-Né- metország felfegyverzése, Ku­ba fenyegetése, a dél-amerikai államok reakciós puccsainak támogatása, haditámaszpontok a világ minden pontján — íme, egyre inkább megvalósulnak azok a sötét előérzetek, ame­lyek Eisenhower elnököt a hatvanas évek elején gyötör­ték. — Az imperializmus — a tör­ténelem minden súlyos figyel­meztetése dacára — belső, ob­jektív törvényeinek engedel­meskedve, nem mondhat le agresszív, háborús politikájá­ról. Hisz ez alapvető tulajdon­sága. Ahogyan a kommunista és munkáspártok moszkvai ta­nácskozása hangsúlyozta, „.. .mindaddig, amíg létezik az imperializmus, fennmarad a háborús konfliktusok veszé­lye.” Ezért, ahogyan Lenin hagyta ránk örökül, kötelessé­günk, hogy a béke felé tett lé­péseket „kössük össze egész megfeszített katonai készenlé­tünkkel”. E lenini tanítás alap­ján fejlesztik a szocialista or­szágok szüntelenül védelmi erejüket, erősítik, korszerűsí­tik hadseregeiket. Ezért tekin­tik a Varsói Szerződést olyan fontos vívmánynak, jelentős erőnek, amelyben tömörülve, útját állhatják minden im­perialista háborús kalandnak. Varga József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents