Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-21 / 244. szám
ériLai MEGYEI zKírinp 1969. OKTOBER 21., KEDD Az op-art „feltalálója” a Műcsarnokban Világhírű hazánkfia, a Franciaországban élő Victor Vasarely kiállítása nyílt meg nagyszámú érdeklődő jelenlétében szombaton a Műcsarnokban. A festőművész, tárlatának megnyitására Magyarországra látogatott. Raymond Gastambide Franciaország budapesti nagykövete is megtekintette a kiállításon látható, mintegy 500 alkotást. TV-FIGYELŐ MINDENKI KEDVÉRE A nézők ismételten nem panaszkodhatnak a televízió elmúlt .heti műsoraira. Mindenki kedvére válogathatott a gazdag, sokszínű programok között. ISMERETTERJESZTÉS. Befejeződött a lakáshelyzetről szóló ót- részes vita. Hasznos volt és tanulságos. Uj utak gondokkal címmel az áruértékesítés szintén sokakat érdeklő és érintő gondjairól hallottunk vitaműsort. Uj sorozat indult Ki hogy érti címmel a hétköznapok demokratizmusáról. Az első adás keretében, arra keresték a választ: ki, mit ért ma a demokratizmus fogalmán? A válaszokra érdemes volt odafigyelni. Akárcsak arra, a mezőgazdasági jellegű műsorra, amely a nagyobb terméshozamú új fajtákról szólt. A szülők-neve- lök fóruma keretében pedig a gj'ermek szabad idejének hasznos felhasználásáról hallhattunk vitát. Az ismeretterjesztő műsorok választéka tehát igen bőséges volt az elmúlt héten. IRODALOM-MÜVESZET. A hét irodalmi igényű műsorait a het- venötödik születésnapját ünneplő Déry Tiborral készített interjú vezette be. S ha jó volt a kezdet, még biztatóbb a folytatás. A novellairodalom gyöngyszemei című sorozat keretében egy érdekes Thornton Wilder-adaptációt — A szerelem és ahogy gyógyítják — és egy Gorkij novella-feldolgozást — Az erkölcsprédikátor — láthattunk. Mindkét film hibátlan produkció volt. A péntek esti tv- színház keretében ezúttal Örkény István: A Hanákné-ügy című groteszkjét láthattuk. Olvasva maradandóbb élményt nyújtott, mint képi megfogalmazásban. Az olvasó ember fantáziája ugyanis korlátlan: a realitás és az abszurditás olvasva könnyebben megemészthető, mint ugyanaz a film nyelvére .lefordítva. Gobbi Hilda alakítása így is maradandó élményt jelentett. Találkozhattunk még az irodalmi igényű műsorok keretében Jancsó Adrienne-nel, viszontláthattuk a Megszállottak című, korábban sikeres magyar filmet és a Honfoglalás című tv-- film első részét. E sokszínűség mellett a legnagyobb és még sokáig emlékezetes élményt Madách Imre drámájának, Az ember tragédiájának tv-filmváltozata jelentette. AZ EMBER TRAGÉDIÁJA az utóbbi évek művészi igényű tv- müsorai közül a legnagyobb vállalkozás volt. Nem véletlenül — a Tragédiát százezrek látták, olvasták már eddig is, ugyanakkor az utóbbi két évtized legélesebb hangú vitái kísérték felújításait. Szinetár Miklós már eddig is gazdag és jelentős rendezői pályafutásának talán legnagyobb feladatára vállalkozott, amikor képernyőre komponálta a Tragédiát. Felfogása, koncepciója vitatható, egy azonban nem — egyetlen este alatt tette milliók közkincséve nemzeti irodalmunk klasszikus művei közül az egyik legnagyobbat. S olyan művészi színvonalon cselekedte ezt — ha koncepciója vitatható is — amely tnéltó a madáchi műhöz. A három főalak közül — vitatható játékfelfogása ellenére is — a Lucifert alakító Mensáros László játéka nyújtotta a legteljesebb művészi élményt. De dicséret illeti a két fiatalt, Huszti Pétert és Moór Mariannt is Adám, illetve Éva hiteles életrekeltéséért. KALAND. Aki izgalomra vágyott az elmúlt héten, még kedden este végigszurkolhatta a Kék fényt. Csütörtökön este Kloss kapitánynak szurkolhatott, , ha ngyan eligazodott a film homályos útvesztőin. Vasárnap viszont nem kellett töprengeni Zorró újabb hőstettén. Jött, látott, győzött — szokás szerint. SZÓRAKOZÁS. Kedden este csak a képre emlékeztünk, illetve azokra a kedves kisfilmekre és jelenetekre, amelyeket volt szerencsénk látni már egy alkalommal. Szerdán este Tom Jones bűvölte el rajongóit, csütörtökön a Bergendi együttes. Kedves ismétlődő színfoltja a szombat estéknek Tabi László csipkelődő csevegése. P. P. RONGYOSBÁL Maszkírozás a bejáratnál Főúr, még egy whiskyt „Hippik” társadalmi munkában Bekukkantok a függöny résein: rongyos alakok ülnek a padlón. Bátornak. Szombat este 1969 őszén, a gyömrői művelődési házban, — így nem lehet bemenni — mondja Nyerges Pál KISZ-tit- kár. Zakót,.nyakkendőt le, far. dítvta veszem fel az inget, s valaki kisegít egy mellénnyel. Kicsit még megtépjük, hogy jobban mutasson. Zártkörű buli. A Rozmaring népi együttes tagjai és más KISZ-esek, minden évben megrendezik. Szól a gitár. Toprongyos lányok, legények — a madárijesztők is jobban öltöznek —, kavarognak a táncban. — Mi ebben a jó? — kérdem. A büfében Kovács Péter támasztja a pultot, őslakos, Pesten dolgozik, középkorú. — Tudom én, mi a szegénység. Gyermekkoromban egy rossz ajtón aludtam. • Többet nem mondok, elég nekem erre is emlékezni. — Nagy hajam van, piálok, de nem tudnék rongyosan bejönni — így egy másik nem hivatalos vendég. Vén szipirtyának néznéd messziről, közelről láthatod: fiatal, csinos lány Hajnal Éva. „Most 20—30 fiatal van itt. Ha rendes bál lenne, alig férnének. A rongyosságot nem szeretik.” — Olyan ez a bál, mint amit a fúró kihány: se fa, se forgács — mondja valaki. Balogh Éva népi táncos: „Mi úgy vesszük, mint valami jelmezbált. Hogy mi a rongyosság? ... hogy egy kinőtt ruhát megfelelőképpen rongyosí- turnk.” — A rongyosság? Az, hogy 42-ben cipőm se volt, zsákdarabokba bugyoláltiam a lábam, úgy mentem havat lapátolni. Aztán itt bújtattam egy katonát, mikor elment, ő hagyott itt egy pár bakancsot... — Varga János kosárfonót látogattuk meg közben, ő meséli. — Legénykoromban mindig kisebbségi érzetem volt, nem ülhettem le a bálban, nem kérhettem egy üveg bort. Nagyon meg volt akkor különböztetve az ember. Most a ru„hippik” 8 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a nyáron. Késő éjjel van már. Ki-ki hazafelé tart. Szemétbe dobják a rongyokat, jövőre úgyis lesz megint „rongyosítani” vahája senkiről se mondja meg, hogy kicsoda. Azt danoltuk: Saj, aj,, rongyosok, de görbe a lábaitok.” Grimaszverseny fogad, mikor visszaérünk. A pódiumon ifjak versengnek: csúnyábbnál csúnyább képet vágva. A jutalom: egy üveg pezsgő. S azt éneklik: „Főúr, még egy whiskyt..A Metró zenekar legújabb száma. Oszlik a társaság, valóban előkerül egy whiskys üveg. Sorra meghúzzuk. Jó. És jó a hangulat. Ki gondolna a hólapátolásra? Nincs is rá okunk. — Anyuka is azt mondta, eljöhetek, csak meg ne lásson valamilyen idegen ... Milyen pletyka lenne belőle, ha így látnak az utcán — mondja egy lány. Kivezetnek egy fiatal fiút: Mindig ő rúg be — mondják szemrehányóan. Mi történt? — kérdem tőle, „Berúgattak.” — nyöszörgi sajnálkozva. Ebből nem lesz szóbeszéd, éjszaka van, senki se látja az úton. Rendes gyerekek ezek — mondja a művelődési ház fiatal igazgatója, Fehér József. Nemcsak ezt kell látni, meg a hosszú hajat. Ezek a ló. Vasárnap délután fehér nyloningben, műszálas ruhákban feszítenek majd. S mesélnek a buliról, ami irtó klassz volt, mert sehol ilyen nincs, mert a bálozók sehol sem feküdhetnek a padlóra, mert egymás között nagyon jól tudnak szórakozni, mert a lábukat nem kell zsákdarabokba bugyolálni... Paládi József Az évforduló tiszteletére Könyv alakban Nagyikátán is készülnek a felszabadulás 25. évfordulójának megünneplésére. A leglényegesebb talán a községfejlesztési verseny, amelynek az a célja, hogy mindenkit mozgósítson annak érdekében, hogy lakóhelye építkezései , minél hamarabb befejeződjenek, 'a tervekben előírt szociális, kommunális, kulturális, egészségiügyi, kereskedelmi feladatok időben megvalósuljanak. S hogy mindez ne pusztán határozat maradjon, a‘feladatok teljesítésében kimagasló eredményeket elérő lakosoknak az újonnan alapított: „Nagykáta fejlesztéséért” emlékplakettet adományozzák, első ízben április 4-én, ezt követően pedig minden évben május 1-én. A községi tanács vezetői ezenkívül a Hazafias Népfront községi bizottságának segítségét kérték, hogy a már korábban megkezdett krónikaírást folytassák, szakemberek bevonásával, s április 4-ig készítsék el Nagykáta 25 éves fejlődésének krónikáját Ezt azután könyv alakban megjelentetik, közkinccsé teszik. Két kiállítás Szentendrén Vasárnap délelőtt ugyancsak zsúfolt volt a szentendrei főtér, sokan várták Kósza Sípos László festőművész kiállításának megnyitását. A szép idő sok kirándulót vonzott a kisvárosba, s ezek is, a plakátokat látva, kíváncsiak lettek a képzőművészeti eseményre. A fiatal festőnek először nyílt kiállítása szülővárosában, annyi külföldi tárlat után, most „otthon” is bemutatkozik, egész eddigi munkásságát felölelő gyűjteménnyel. Pasztellképein, Szentendre házai, tornyai, utcái, építészeti és hangulati motívumai jelennek meg elmosódott látomás és álomszerű foltokban. Grafikái határozottabb vonalvezetésűik, különösen a farostlemezre készültek. A kiállítást értő gonddal Petényi Katalin művészettörténész rendezte. Ugyanebben az időben a művelődési házban is tárlatot nyitottak: Kováts Albert fiatal/ művész képeit mutatták be a közönségnek. A szintén bemutatkozó jellegű kiállításnak nagy közönségsikere volt. Az inkább gondolati, mint hangulati jellegű festészet emberközpontúsága, 'sajátos, határozott karaktere csaknem osztatlan elismerést aratott. A táj és az ember legmélyebb kapcsolatát keresi visszatérő alapmotívumokkal, már az absztrakt, a végső elvonatkoztatás síkján. Fekete elefántcsont“ ...és egy fehér, aki életét adta felszabadításukért.. // Fájdalmasan meleg zengésű hang árad a rádióból, Paul Robeson hangja. A Mississippiről énekel és a négerek bánatáról. Eszembe jut, mikor itt járt nálunk Budapesten és a Sportcsarnokban több ezer ember előtt énekelt. Ezt mondta: Aki itt áll önök előtt, annak a nagyapja még rabszolga volt... Ha Paul Robesont hallom, mindig ez jut eszembe: Találkoztam egy emberrel, akinek nagyapja még rabszolga volt... 1619 augusztusában kötött ki az első holland vitorlás Virginiában, a James folyó torkolatában és 20 négert tett partra. A „fekete elefánt- csont” jó áron kelt el; a dohányültetvényeseknek nagy szükségük volt a munkaerőre. És a következő kétszáz évben Afrikát kirabolták, legértékesebb kincsétől, munkaképes férfiaitól és nőitől fosztották meg. Tízmilliószámra hurcolták át az óceánon az embereket, a rabszolgaszállító hajókon úgy zsúfolva össze őket, hogy sokszor csak a szállítmány fele maradt életben. Még így is kitűnő üzlet volt a rabszolgakereskedelem. 1783 és 1793 között csak az angol vitorlások 300 000 férfit és nőt szállítottak Amerikába és 12 millió font sterlinget vágtak zsebre értük ... Ugyanilyen kitűnő üzlet volt a rabszolgák tartása is az Egyesült Államok déli ültetvényeseinek. Egy fiatal, egészséges rabszolga vételára ugyan 1800—2000 dollár körül mozgott a múlt század harmincas éveiben, de eltartásuk egész évi költsége nem került többe 30—35 dollárnál. (Összéhasonlftásul: ugyanebben az időszakiban az Unió északi államaiban egy roun- kásnő heti két-három dollárt keresett — és még így is nagyon rosszul fizették meg a munkáját.) Nyolc évig tartó háborúban vívta -ki a tizenhárom amerikai angol gyarmat függetlenségét és lépett egymással szövetségre, új államot alapítva, az Amerikai Egyesült Államokat. 1776-ban szögezték le a függetlenségi nyilatkozat kezdő soraiban: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek született” ... De a rabszolgaságról a függetlenségi nyilatkozatban nincs szó, a tíz évvel később elfogadott alkotmány viszont, bár nagyon nyakatokért fogalmazásban — anélkül, hogy leírnák a rabszolga szót —, de mégis biztosítja a rabszolgatartónak a jogot, hogy szökött rabszolgáját, ha az másik állam területére menekül, visszakapja. Az Egyesült Államoknak egyre nagyobb területe népesedett be a múlt század közepéig és egyre szaporodott az Unióhoz csatlakozó államok száma. Az északiakban már 1780-ban megkezdődött a rabszolgaság eltörlése. Lakói elítélték, de szükség sem volt a rabszolgák munkájára — mert északon nem voltak nagy ültetvények. És megindult a harc. Délen a rabszolgák lázadásai, északon felszabadító mozgalmak — az abolicionisták — magyarul feloldozok — mozgalma. Ez a harc sok hőst és sok áldozatot követelt. Egyike az első harcosoknak, akik a rabszolgák azonnali felszabadítását követelik, egy Garrison nevű nyomdász. Híres újságjának, a Liberátomak első számában így ír: „Kemény leszek, mint maga az igazság, alkut nem ismerő, akár az igaz ítélkezés... A rabszolgaságról nem akarok mérséklettel gondolkozni, írni, vagy beszélni. Nem,! Nem! Magyarázd meg annak, akinek tüzet fogott a háza, hogy türelmesen kiáltson segítségért ... beszéld rá az anyát, hogy fokozatosan húzza ki a tűzből belé esett csecsemőjét — de ne sürgess, hogy mérsékelten viselkedjem'ebben a helyzetben ... Nem hátrálok egy hüvelyket sem. — És meg fognak hallgatni!” És valóban, az abolicionisták száma egyre nőtt, 1836- ban már 500 klubjuk volt, 1840-ben több mint 150 000 tagúik, de nem mindenki híve még északon sem a négerek felszabadításának. Garrisont Bostonban majdnem agyonveri a tömeg, van . akit meglincselnek. A mozgalorri mégjs nő, erősödik. Sokféle ember csatlakozik az abolicio- nlstákhoz. Van aki a vagyonát áldozza fel, és van aki regényt ír a rabszolgák életéről. Egy szelíd kis asszony, Harriet Beecher-Stowe, megírja a Tamás bátya kunyhóját. Hogy ma megmosolyogjuk a ’könyv szentimentaliz- musát, a szereplők emberábrázolását — hogy az egyenjogúságukért küzdő amerikai négerek ma nem vállalják Tamás bátya irgalomra váró jámborságát? Ez mind igaz, de ez a könyv akkor mégis felrázta kortársait, bámulatos hatással volt saját korára és az akkori Amerikára, bemutatva a jámbor néger mellett a rabszolgatartás gyalázatát. A Biblia után ez a könyv fogyott a legnagyobb példány- számban az Egyesült Államokban a múlt században. A felszabadítás híved nemcsak agitáltak, hanem segítették a rabszolgák szökését délről az északi szabad államokba, 1830 és 1860 között tízezrek szöktek a „Földalatti vas- úf”-nak nevezett, jól szervezett titkos útvonalakon. Mások fegyverrel a kezükben próbálták megdönteni a rabszolgatartók átkozott uralmát. A legnagyobb felkelést Nat Turner vezette, egy mélyen vallásos rabszolga, aki úgy hitte, isten szólítja őt harcra. A felkelést 1831 tavaszán leverték és még komi- szabb törvényeket hoztak a rabszolgák ellen. A félelem szülte ezeket a rendszabályokat. A négerek nem tarthattak lovat, 'fegyvert, ( fehérek jelenlétében nem csoportosulhattak, sötétedéstől nem hagyhatták el kunyhóikat — és nem volt szabad őket írmi- olvasmi tanítani. Aki ezt megszegte, azt ötszáz dollár pénzbüntetéssel és börtönnel büntették. Ezek után a gőgös déliek büszkén vallották: a néger műveletlen, a néger buta, nem való másra, mint rabszolgamunkára — így rendelte az isten, és a fehér uraság — mert a néger délen mesterséget nem tanulhatott. ' Északról pedig elindult egy fehér ember, John Brown három fiával, hogy annyi sikertelen agitáció, vita után fegyverrel kényszerítse a gőgös délieket a rabszolgák felszabadítására. Régen készült a harcra, sokmindent megpróbált életében, de fő céljának a rabszolgák felszabadítását tekintette. Tanulmányozza a háborúk történetét és már Kansasban részt vesz egy fegyveres küzdelemben a rabszolgaság hívei és ellenfelei között kitört harcban. Missouriba is betör és az ültetvényesek rabszolgáit a szabad északra szökteti. 1859. október 16-án döntő harcra indul. Elfoglalja egy város, Harpers Ferry fegyverraktárát. Csak tizenkilencen vannak — köztük három fia, die embereket küld a környező ültetvényekre, hogy csatlakozásra bírja a rabszolgákat. De a segítség helyett katonák érkeznek, körülzárják áz arzenált és ostromolni kezdik. Egymásután esnék el a védők, köztük John Brown két fia, a harmadik is haldoklik. Ö maga is súlyosan megsebesül, így kerül az ültetvényesek katonái kezére. Bíróság elé állítják, és halálra ítélik. A siralomházból ezt írja feleségének: „Vereséget szenvedtem, de bizonyos vagyok abban, hogy minden elveszett tőkémet visszaszerzem, amit a katasztrófa elrabolt tőlem, csupán azzal, hogy néhány percig a nyakamnál fogva függök”. A bitófa alatt pedig ezek utolsó szavai: „Ennek a bűnös országnak nagy vétkét csak a vér fogja lemosni". Másfél év telik el és 1861 áprilisában megkezdődik az amerikai polgárháború, az ültetvényes déli államok el akarnak szakadni az Egyesült Államoktól, hogy akár ezen az áron is fenntarthassák idejét múlta rendszerüket. Vérrel és pusztulással fizetnek érte. De vérrel váltják meg a négerek ir felszabadításukat. Hetvenezer néger áldozza életét a polgárháborúban, az északiak oldalán. Legkedveltebb indulójuk John Brownról szólt, akinek „teste a sírban enyészik, de a szelleme itt előttünk jár”. Száz év telt él azóta, de amiért John Brown harcba szállt, csak részben valósult meg. Már nincs rabszolgaság, de még mindig nincs teljes egyenjogúság. És akik ezért harcolnak, ma is sok- • szór az életükkel fizetnek, mint például Martin Luther King, és annyi más társa ... Hofman Éva 1
