Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-17 / 241. szám
1969. OKTOBER 17., PÉNTEK PEST HEGYEI *hf£írlap n m Ásó helyett robbanóanyag Peremartoni kísérletek Csepel-szigeten Uj módszert dolgoztak ki a peremartoni Ipari Robbanóanyag Gyár szakemberei a mezőgazdasági csatornarendszerek vízvezető árkainak készítéséhez. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium megbízásából az Építéstudományi Egyesület támogatásával a rendkívül lassú, nehéz munkát sikerült meggyorsítani és költségeit 80 százalékkal csökkenteni. Az új eljárás lényege, hogy a robbanóanyagot kívánt hosszúságú műanyagkábel- be töltik. Ä föld alatt elhelyezett robbanóvezeték pillanatok alatt 1,3 méter mély és 2 méter széles árkot „húz” oly módon, hogy a földet 10 méteres körzetben egyenletesen elteríti. Az első kísérletek Pere- martonban és Csepel-szigeten igen eredményesnek bizonyultak. A módszer nagyüzemesítését a szakemberek a postai munkálatoknál használatos kábelfektető gépekkel kívánják megoldani. Az új peremartoni eljárásnak elsősorban a lápos, vizenyős területeken jósolnak nagy jövőt. Itt ugyanis a vízszint gyakori változása gyors munkát igényel. Kevés a cement és a kő LÁTOGATÁS A MEGYEI ÚT- ÉS CSATORNAÉPÍTŐ VÁLLALATNÁL A megye városai, községei út- és közműépítkezésének többségét a Pest megyei Űt- és Csatornaépítő Vállalat dolgozói végzik. Ezek a közérdekű építkezések ezrek, tízezrek érdeklődését keltik fel, hiszen mindenki szívén viseli lakóhelye fejlődésének ütemét. Felkerestük a vállalat igazgatóját, dr. Both Zsigmondot és főkönyvelőjét, Gelencsér Istvánt, és a vállalat egyéves fejlődéséről beszélgettünk velük. — Amíg az elmúlt évben csak egy építésvezetőség működött, addig idén már három, Budapesten, Gödöllőn és Szentendrén. Létszámunk több mint kétszeresére emelkedett, jelenleg 760-an dolgoznak a vállalatunknál. Ez évben kezdtük meg először a csatornázási munkákat, ezzel tevékenységi körünk szélesedett. Amíg tavaly egy mérnökünk sem volt, az idén már több mérnököt is alkalmaztunk. De még így is kis vállalat vagyunk az országos mammutcégekhez képest. • Az építőiparban gyakori és nagymértékű a munkásvándorlás. Küszködnek-e létszám- és szak- emberhiánnyal? p- Nagyobb létszámhiányunk nincs, legfeljebb egy brigádnyi szakmunkásgárdát tudnánk még'foglalkoztatni. A munkásvándorlás is minimális, mindössze ötszázalékos. Másfajta gondjaink vannak. Kevés a gépünk, elsősorban az árokásó és rakodógép. Beszerzésük nemcsak pénzkérdés, hanem az is, hogy nagyon nehéz beszerezni ilyen gépeket. • Az építkezések átadásának késése sokszor különböző alapanyagok hiányán múlik. Milyen az ellátás a legfontosabb anyagokból? — A cement és kő hiánya állandósult. Cementből minimális igényeinket sem tudjuk biztosítani. Kő lenne elegendő, mivel nekünk is vannak kőbányáink. Miért hiánycikk mégis? Télen, amikor az útépítkezések szünetelnek, felhalmozhatnánk, tartalékolhatnánk követ, de ezért sok készletlekötési járulékot kellene fizetnünk, amely a nyereség terhére megy. Tehát nem halmozhatunk fel annyit, ameny- nyit kellene, mert nem bírjuk fizetni utána a járulékot. Nyáron pedig, afnikor sok kőre lenne szükségünk, és megrendeljük, akkor a rendelések késnek, mert vagy nincsenek megfelelő készletek, vagy teherautók hiányában késik a szállítás, mivel ilyenkor a TEFU a mezőgazdaságnak már lekötötte magát. • A megoldás? — Kisebb vállalatok esetében ne az ágazati átlagos mutatókból induljanak ki a gazdasági ösztönzők megállapításánál, mert lényegesen kisebAki mártír akar lenni Enyhe, májusi estén kétség- beesett asszony rohant a falusi utcán. Verte a léckapukat, 6Írva kiáltozta: — orvosamért meghal az uram! Függönyök lebbentek, de a kapuk zárva maradtak; Csak jó sokára világosodott meg egy ablak, berrent fel egy motor, hogy segítségért menjen. — Tardyl, méghozzá nagyon sok — mondta a mentőorvos. Cs. szeptember elején keresett fel, alig tudta logikusan felsorolni, miért kérte a segítségemet. Amikor megértettem, elbámultam: ezért kísérelte meg a javakorabeli férfi az öngyilkosságot? — Ki kell jönnie a faluba — érvelt. — Beszélnie kell velük, hogy ne üldözzenek, mert nem is tudom, hogy mit teszek. Egyszer nekimegyek valakinek a két kezemmel, vagy ismét önmagámnak, egyikben sem lesz köszönet. Ha én vagy a feleségem megy az utcán, utánunk súgnak a kerítések mögül. Gú- nyol-piszkál ez a két szomszéd. Irigykednek ránk, amiért jól élünk az ezernyolcszáz forintos nyugdíjból. Szidják a feleségem, amiért nem dolgozik. Szemre egészséges, de a szíve... Én kilencvenszázalékos rokkant vagyok. Ha nekünk elég ennyi pénz, másnak mi köze hozzá? Az újságban ha írnak rólunk, biztos visszábbhúzzák az agarakat — Hogyne, beszéltünk már valamennyiükkel — mondta a tanácselnök-helyettes. — Alapjában mit' tehetnénk ennél többet? Nehéz természetű emberek, de baj még nem volt velük. Környékükön nem szeretik őket. Az ember súlyos beteg, szilikózisos, ez nagyon megviselte, teljesen kiborult idegileg. A két szomszéd — közülük az egyik a sógor — nincsenek erre tekintettel. Behívtuk ínár a sógort is beszélgetni. Nagyon egyenes, törekvő ember. Munkahelyén is így tartják számon. Tőlük kértünk emberséget. A másik szomszédról sincs mit mondani. Az öregasszony van otthon a kis- unokával, a fiatalok bejárnak. Cs.-ék nagyon ráérnek, ez biztos. Amikor a közös kút miatt csúnyán összevesztek, bírósági tárgyalás lett a dologból, de a békéltetésen kiegyeztek. Ügy tudtuk, azóta nincs Vitájuk. Az öngyilkosság? Mondtam már, nagyon labilis idegállapotú, ingerlékeny ember... — Csak hangosan tessenek velem beszélni, mert rossz a fülem — motyogja özv. G.-né bizalmatlanul. — Hogy miért haragszom én rájuk? Azt ismerni kell, hogy milyen emberek. Csak a csúnyát mondják mndenkire, senki sem elég jó nekik. Egy időben, amikor még nekünk nem volt, használtuk a kútjukat, úgy jöttünk össze. Oda járt hozzájuk a má- . sik kert szomszédja is, az S.-ék, a sógcfruk. Itt van az unokám. Ha messzire kellett mennem a boltba, kértem Cs.-nét, vigyázzon rá. Mindig adtunk érte valamit, nem ingyér tette. A lányoméknak azonban nem tetszett, hogy hordja-viszi a szót, ráér örökké az utcabelieket lesni. Kezdtem nem menni. Egy nap átjöttek. Kérdik, miért nem megyek. Mondom, mert dolgozom. Akkor szakadj meg, kiabáltak rám. De ezt nem hallotta más, csak a felettünk való. Egyszer meg egy nagyobb gyerek bántotta ezt a kicsit. Az egyik jóasszony szétválasztotta őket. Kinéz nevetve Cs.-né, és mondja, miért nem hagyta őket, legalább megfojtotta volna. Hát másnap mit látok? Megy a Cs.-né valahová, kézenfogva viszi az onokámat. Futok utánok ki a kapun. Cs.-né kiabál: — mi az, most félti? Amikor vigyáztam rá, jó voltam? Egymásnak mentünk. Jött a férje. Hátulról megöklözött és elszakította a ruhámat. Ezután mentünk a bíróság elé. Ott mégis kibékültünk. Megfogadtam, feléjük sem nézek. Nem igaz, hogy mi suttogunk utánuk. A sógorával igaz, jóba vagyunk, más népek. Csakhogy azok mindig dolgoznak, építkeznek, alig érnek rá. — Mi történt azon a májusi éjjelen? — Amikor a Cs. megtette? Mi csak másnap tudtuk meg. Felébredtünk, de azt hittük, valami részeg kiáltozik, van belőlük elég. — Nem hallották, hogy Cs.- né kiabál? — Aki segítséget kér, ne átkozod jón közben, hogy rotgy- gyon ránk az ég... tem a gyerekit. Három napra képes volt krumplival traktál- nd őket. Majd felveti őket a pénz. A nagyfiúból mérnök úr lett. Ha én felszámítanám, mennyit használták ingyér, az én kútárnál! — Kitúr a családból! Én talán nem vágyóit olyan véje az anyósomnak, mint ő? Tessék nézni, milyen levelet ír nekünk az anyósom. Tudom, S. uszította erre is. Nézem a közönséges lapot. „Ha jöttök, szombaton gyertek, mert S.-ék vasárnap jönnek.” — Maga szerint ez sértés? Én inkább tapintatnak vélem. A néni nem akarta, hogy ott találkozzanak nála és tovább veszeked j enek. — Egy fenét. Megaláz, megszabja, rám mikor van ideje. Mért -nem békát ki, ha nála találkozunk? Érvel, vitáz, végül már magasra csattan a hangja, ingerülten kiáltja: — én nem fogadom el az elvtársnő véleményét, nekem ezt ne mondja. Megnyugtatom, nem köteles elfogadni a véleményemet, de ha segítséget kér, miért utasítja el a kívülálló pártatlanságát? így folytatódik tovább. Makacsul újra és újra visszatér évekkel ezelőtt történt kis momentumokhoz, ha törik, ha szakad, mártír akar lenni. — Utolsó ember az én sógorom — zihál Cs. Széles vái- laival szinte betölti a tiszta kis konyhát. — Mennyit etetIrjam-e még tovább? Amit a sógorasszony mondott, abban is sok az elfogultság. Cs. anyagiassága, zaklatottsága azonban minden kétségen fe- lülálló. Szőlővel, vagy tojással akar búcsúzáskor megpakolni, ügy érzi, mindennek ára van. Indulatos, a néhány szál dália, amit elfogadtam, megnyugtatja. De nem nyugtatta meg a beszélgetésünk, hiába hivatkozott végül bátortalanul a felesége a bíróságra: „na, látod, ott is ugyanezt mondta a bíró úr”. Nem. Nem akar új lapot kezdeni. — Miért lett öngyilkos? — Furcsa körülöttem minden. Olyan elhagyatottnak érzem magam, engem csak bántanak. De nem tudom, miért? Annyi mindent sorba- veszek és mindig az jön ki, hogy nekem van igazam. Gonoszok vesznek körül. Amikor az asiszony sírva szaladgált az utcán, miént nem hallották meg? , Nehéz igazságot tenni. Komáromi Magda bek a pénzügyi lehetőségeink. Egyszázalékos forgóalap-kötelezettség nálunk már sokat jelent, ezt az összeget a beruházásokból kell elvonni, így kevesebb munkát vállalhatunk. • Az új utak többsége hamar tönkremegy. Mi az oka ennek? * — Nem fordítanak gondot az utak karbantartására. Az általunk épített utak nagy részét a tanácsoknak kellene rendben tartani. Gyakori például, hogy az útszéli padkákról nem takarítják le a szemetet, így azok megfogják a vizet, az télen megfagy, felolvad, újból megfagy, és ez a térfogatváltozás tönkreteszi az utat. • A tanácsoknak, főleg a kis településeken, elég kevés pénz áll rendelkezésükre. , — Szerintünk rosszul használják fel a pénzt. A járási tanácsok túlzottan elaprózzák az erre szánt összegeket, azt akarják, hogy minden évben minden községnek arányosan és egyszerre jusson pénz. Tervszerűbben, jobban kellene koncentrálni az eszközöket. B. Gy. Gyárkapu — tábla nélkül A legtöbb gyár kapuján évek óta kint függ a tábla: Azonnal felveszünk segédmunkásokat, betanított munkásokat, esztergályosokat, gépírónőket, gépkocsivezetőket. A szakmák gyáranként és időszakonként változhatnak, de azért a segédmunkáshiány jelzése és legalább fél tucatnyi mesterség felsorolása rendszerint megtalálható minden főbejáratnál. „Van bőven munkaalkalom” — konstatálják a munkások a gyár- negyedekben végighaladva. A szemfülesebbek körül is néznek a szomszédos üzemekben, s alkudoznak a bérekről, a feltételekről mindenféle kötelezettség nélkül. S ha az első kedvező ajánlatra nem is állnak mindjárt tovább, azért gyakran rátartibbak, követelődzőbbek lesznek régi munkahelyükön. A vezetők pedig elbizonyta- lanulnak: ígérgetnek, magyarázkodnak és feltétlenül óvakodnak a határozott fegyelmezéstől. Fuvoláznak, mint a mesebeli pásztor, nehogy szétszéledjen a nyáj. Hogy ezek a munkásfelvételt kürtölő táblák, az újságok oldalnyi* álláshirdetései enyhén szólva nem segítik a szocialista munkafegyelem és morál, a helyes JÁRMŰ LESZ A képen látható vázból éppen pótkocsi. A Ceglédi Gépja vító Állomáson régi kocsikat varázsolnak újjá, és újakat is épí tenek. Sok ifjú tanulja itt a szerelés mesterségét, mert a telep helyet rövidesen korszerűen felszerelt, nagy kapacitású gépjár műszervizzé akarják fejleszteni. Várjuk a tudósításokat! írja — és as olrasó „Huszonöt éve történt” pályázat November 1-én lesz negyed- százada annak, hogy — Pest megyében elsőként — Jászka- rajenő felszabadult. Több mint hat hónap múlva a szovjet csapatok az utolsó fasiszta erőket is kiverték az országból. Ezekre az időkre emlékezve, olvasóinkhoz fordulunk azzal a kéréssel, hogy írják meg községük, városuk felszabadulásával kapcsolatos élményeiket, valamint a negyedszázados helyi ünnepség előkészületeit. A beérkező tudósításokat lapunkban folyamatosan közöljük, a lehetőség szerint követve az egyes helységek felszabadulásának időrendjét. A tudósítóverseny zsűrije — egyik olvasónk javaslatára — ezúttal az olvasó lesz. Az egy hónap során leközölt írásokra a következő hónap 10-ig küldhetik be szavazatukat: melyik tudósítást tartják az I., II., illetve III. díjra érdemesnek. A legtöbb szavazatot nyert tudósítás szerzője 1000, a II. helyezett 500, a III. helyezett 300 forint jutalomban részesül. — Rövidesen korszerűsítik Gödöllőn, a Szabadság téren levő HÉV-megállóban az Utasellátó 72-es számú üzletét. A kerthelyiségét a közelmúltban ponyvatetővel látták el, a belső falak műanyagburkolást kapnak és megérkezett az új hűtőpult. Az üzlet gépzenét (wurlitzert) kap. Úgy látszik, az Utasellátó mindenképpen állni akarja a versenyt a szomszédban most épülő Dunakanyar vendéglátó kombináttal. Vezetői stílus kialakulását, az abban a néhány üzemben vált nyilvánvalóvá, ahol legutóbb létszámzárlatot rendeltek el. (Ennek á létszámstopnak a lényege: bárki kiléphet a gyárból, új munkást nem vesznek fel.) A munkásokat, alkalmazottakat hívogató tábla eltávolítása a főbejárattól — mintha a cégjelzést vagy az egész gyárat kicserélték volna — többeknek szemet szúrt, s hamarosan szóbeszéd tárgya lett. „Valami úgy látszik elkezdődött.' Vajon mi történt, hogyan lesz ezután?” A vezetők pedig türelmesen elmagyarázták a létszámzárlat okait. Menjen, aki menni akar, senkit nem tartanak vissza kötéllel. De helyükbe nem vesznek fel új embereket. A régi törzsgárdatago- kat kívánják anyagilag is, erkölcsileg is jobban megbecsülni. Rájuk építve, az anyagi ösztönzést javítva a meglévő erőkkel oldják meg a növekvő feladatokat. Ez a népgazdaság érdeke. Jövőre pedig a vállalatokat is a takarékos létszámgazdálkodásra serkentik majd a módosuló szabályozó eszközök. Mivel jövőre nem akarnak létszámfelesleget és gyakran kínos herce-hurcával járó felmondásokat, ezért már most elhagyták a munkáscsábítást és felvételt az említett néhány gyárban. Elkezdték a gyáron belüli munkanélküliség felszámolását, a munkaerő első átcsoportosítását, a rugalmas ösztönzési módszerek kialakítását. A dolgozók túlnyomó többségének helyeslésével találkozott ez az intézkedés. Mert igazságérzetünket bántotta, hogy az új embereknek, akik csak ismerkedtek a munkával, a helyi viszonyokkal, annyit vagy többet fizettek, mint a régieknek. Azt ma még kevesen érzékelik, hogy jövőre, az új szabályozók hatására egyszeriben terhes lesz a létszámfelesleg, s ha nem készülnek rá időben, az elbocsátás, az áthelyezés sok embert kellemetlenül érinthet.. De- hát a vezetés lényegi része az előrelátás, a jövő feladataival is számoló tervszerűség. S aligha van erre nagyobb szükség máshol, mint az emberekkel való gazdálkodásban. \ „ . Sajnos, ez a tervszeruseg ma még nem jellemző. A legtöbb gyár főbejáratánál kint függ a munkaerőt csábító tábla, ahelyett, hogy a belső frontokat, sorokat rendeznék. Ott is, ahol a termelés már tavaly is, az idén is csökkent, s jövőre és azután sem várható^ nagyobb fellendülés. Úgy tűnik, mintha sok vezető a vállalat hírét-rangját nem színvonalas munkával, jó gazdálkodással, egyebek közt a munka termelékenységének emelésével, hanem a nagy létszámmal kívánná megalapozni. Vagy talán a vállalatvezetés feladatának tekintik az ország munkaképes ^lakosságának teljes foglalkoztatását? Holott ez a párt- és kormány politikájának feladata, a vállalaté pedig az ésszerű, hatékony gazdálkodás. A munkaerőáramlás bizonyos mértékig persze elkerülhetetlen, sőt, szükséges és kívánatos. Szeretnénk például, ha a nagy fejlődés előtt álló. gazdaságosan dolgozó gyárakba áramolna a munkaerő a visszafejlődő, a korszerűtlen üzemekből. De pillanatnyilag ez utóbbiak is felvételt hirdetnek, s az indokolatlan munkaerőkereslettel pedig a valóságos szükségletek kielégítését is megakadályozzák. Másrészt az aránytalanul nagy munkaerővándorlással rendkívüli népgazdasági és vállalati kárt okoznak. Minden ki- belépés néhány napos kiesés a munkából, de ennél is több veszteséget okoz az új munka berakodása, a helyi ismeretek megszerzése. Arról nem is szólva, hogy ha a gyárak átjáróházak, képtelenség fegyelmet, rendet, szervezettséget követelni. Ezért érdemel figyelmet a néhány tábla nélküli gyárkapu. A helyi létszámzárlat a vezetés holnapi gondjait enyhíti, a belső munkanélküliséget számolja fel. Kovács József ,
