Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-15 / 239. szám

_± 1969. OKTOBER 15., SZERDA W*» MCGVKI ztfívlap Az utolsó csalás NEGYEDSZÁZADDAL EZ­ELŐTT, 1944. október 15-én véget ért a magyar történelem egyik leggyászosabb korszaka, az ország és a nép életének 25 esztendejét megkeserítő Hor- thy-korszak. Utána még egy tragikus, szörnyű idő, a Szála- si-rezsim néhány hónapja kö­vetkezett, s csak 1945 tava­szán, azzal a történelmi pilla­nattal lett szabaddá egész Magyarország hogy az előre­nyomuló szovjet haderők át­kergették a határon Hitler és a nyilasok utolsó seregtesteit is. Az idő teszi, vagy a feledés — de bizonyos, hogy a bűnben és vérben fogant Horthy- rendszer végnapjaival kapcso­latban itt-ott még felbukkan­nak illúziók, egy-egy pontat­lan félmondatból még Horthy Miklós „náciellenes” állás­pontjáról kialakult legenda maradékával is ■ találkozha­tunk. Pedig Horthy sohasem vál­tozott. A magyar népnek épp­oly kíméletlen ellensége, a náciknak éppoly hűséges — legfeljebb csak csalódott -i- hí­ve volt október 15-én is, mint előbb. Való igaz, hogy 1944. október 15-én délben a buda­pesti rádióban felolvasták a kormányzói kiáltványt, amely­ben ez is volt: „Ma minden józan eszű ember előtt nyil­vánvaló, hogy Németország el­vesztette a háborút.., Német­ország már nagyon régen megszegte a szövetségi hűsé­get ... Visszavonulásuk során az ország szuverén te­leién raboltak és romboltak ... Értesítettem a német biroda­lom képviselőjét, hogy fegy­verszünetet kérünk ellenfe­leinktől és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szem­ben”. Ám Horthy félt attól, hogy a nemzet legjobb erőire, min­denekelőtt a munkásosztályra, a kommunistákra támaszkod­va, meg is valósítsa a kiált­vány legfontosabb gondolatát, a fegyverszünet életbelépteté­sét. S egy pillanatig sem gon­dolt arra, amit már Moszkvá­ban tárgyaló fegyverszüneti bizottságtól tudott Horthy szeptember végén küldte há­rom emberét fegyverszüneti kérelemmel a szovjet főváros­ba), hogy a szövetségesek, mint a jövendő zálogát, azt kí­vánják Magyarországtól: for­duljon szembe a nácikkal. 1944. október 15 A TÖRTÉNELEM ugyan kényszerítette Horthyt, hogy tárgyaljon a magyar ellenál­lás erőivel előbb a szociálde­mokraták és a kisgazda párt megbízottjaival, majd közve­títő útján, a kommunistákkal is, akik közölték álláspontju­kat és követeléseiket Lázár testőrparáncsnokkal. A kor­mányzó azonban hű maradt önmagához: előbb a két másik szövetséges pártot akarta ki­játszani a kommunisták ellen, amikor pedig kiderült, hogy a Magyar Front nem bontható meg, azt kívánta, jelöljék meg a kommunisták gyülekezőhe­lyeiket, majd ha kell, üzen. A provokáció nyilvánvaló volt. Horthy úgy képzelte: kiadja a kommunistákat a náciknak és nyilasoknak, s ezen az áron menti magát Volt már kiváló példa arra, miként kell szembefordulni a nácikkal, hogyan lehet a nép akaratának megfelelően vég­rehajtani a fegyverszünettel járó tennivalókat. Augusztus 23-án népi felkelés Romániá­ban, szeptember 2-án Finnor­szág szakítása a náci Német­országgal, szeptember 9-én a bolgár népi felkelés — mind­ez megelőzte Horthy felemás módon elképzelt „kiugrását”. A kormányzó, aki egész életé­ben egyenruhában járt és büszkén emlegette, „stratégiai tudását” — pontosan 1643 fő­nyi katonával — fegyvertelen testőrrel, rosszul kiképzett őr­zászlóalj beli emberekkel — „biztosította” az országot meg­szálló nácikkal szemben terve­zett lépését. A várható náci és nyilas ellenlépésekre tehát egyáltalán nem készült feL POLITIKAILAG hasonló előkészületeket tett. A lehetsé­ges népi erők helyett az úri­osztály jobboldali soviniszta, a náciktól csak árnyalatokban különböző csoportjaira épített — de még Hitler követeivel is a régi „szövetségesi” hangon beszélt. Sok-sok évvel később, önigazolás szándékával írott emlékirataiban Horthy maga vallotta be: a náci követekkel arról tárgyalt: „miként lenne megakadályozható, hogy az oroszok a németek háta mögé kerüljenek”. Hitler kezére ját­szott tehát október 15-én, a ki­áltvány napján is — és hama­rosan Hitler „védelme alá he5- lyezte magát’!, különvonattal utazott családostul egy bajor- országi kastélyba. A Budapesti Kőolajipari Gépgyár AZONNAL FELVESZ KÖZPONTI TELEPHELYERE esztergályos; marós, lakatos, lemezlakatos, iv- lánghegesztő, kompresszorkezelő és villanyszerelő szakmunkásokat, továbbá raktári kiadókat és férfi segédmunkásokat. A központi telephelyen 44 órás a munkahét, minden második szombat szabad. KULSZOIGALATOS MUNKAKÖRBE műszer- és technológiai szerelési munkahelyekre: Kardoskútra, Algyőre, Százhalombattára és Szőnybe felveszünk csőszerelő; központifűtés- szerelő, lakatos, hegesztő és villanyszerelő szakmunkásokat, továbbá férfi segédmunkásokat. Vidéki munkahelyeinken is 44 órás o munkahét, rpinden szombat szabad. Alföldi -munkahelyeinken dekádmunkarend szerint dolgoznak. Ingyenes munkásszállás és olcsó üzemi étkezés van. Bér: megegyezés szerint A béren kívül még 500 torint külszolqálati átalányt, az alföldi munkahelyeken pedig még külön területi pótlékot is fizetünk felvétel esetén megtérítjük az útiköltséget, ezl azonban azoktól, akik o próbaidő alatt kilépnek, visszavonjuk. Segédmunkások részére hegesztőképzést szervezünk. JELENTKEZÉS A VALLALAT MUNKAÜGYI OSZTÁLYÁN: BUDAPEST XVIII., GYÖMROI UT 79-83., ILLETVE A VIDÉKI MUNKAHELYEK VEZETŐINÉL. A Horthy-kiáltványt déli egy óra tájban olvasták fel a rádióban. Ebben az időpont­ban az SS segítségével és vé­delme alatt szervezett hűvös­völgyi és zugligeti nyilaske­resztes hadiszállásokon kiad­ták az utolsó menetparancsot, kicsomagolták a Becsben, jó- eiőre kinyomtatott Szálasi-féle „hadparancsot”, az SS egyik budai központjában bujkáló Szálasira német katonakö­penyt, katonasapkát adtak és átvitték Veesenmayer követ hivatalába. A magyar hadse­regben működő náci ügynök törzstisztek segítségével a ná­cik nemcsak azt érték el, hogy Horthy hamarosan kiadott pa­rancsa szerint („Nem szabad egy lövésnek sem eldördül­nie!”) történjen minden, ha­nem hozzáláttak ahhoz is, hogy most már Szálasira, Horthy egykori vezérkari őrnagyára eskessék fel a katonákat. Este, az indulóözön után, a buda­pesti rádió Szálasi zavaros szövegeinek szüntelen ismétlé­sét sugározta. EGY HÓNAP ÉS EGY NAP HÍJÁN 25 év telt el attól a naptól, hogy Horthy 1919. no­vember 16-án fehér lovon be­vonult Budapestre — 1944. ok­tóber 17-én indult el különvo- nata a Kelenföldi pályaudvar­ról. A németek mindig tudták, bízhatnak Horthy 1919 óta szakadatlanul tanúsított fa­siszta beállítottságában, a szovjetellenes rablóháborúban való lelkes részvételében. Ok­tóber 15-én sem náci vagy nyi­las erőszak lökte ki a budai várból; Veesenmayerrel ka­ronfogva indult „fogsága” színhelyére, a Hatvany-palotá- ban berendezett SS-szállásra. Az a már idézett parancs pe­dig teljes egészében így hang­zott: „Nem szabad egy lövés­nek sem eldördülnie, mert a megállapodás megvan a né­metekkel”. A megállapodás „megvolt” Horthy és a nácik között: ez október 15 után hónapokkal hosszabbította meg a magyar nép szenvedéseit, tízezrek éle­tébe került, a nemzeti tragédia szélére sodorta az országot. OKTÓBER 15 egy becstelen, népellenes figura utolsó árulá­sa volt. Gárdos Miklós SALGÓTARJÁN Felhőkarcoló A Nógrád megyei Állami Építőipari Vállalat megkezdte Salgótarján legmagasabb — 64.5 méteresre tervezett — lakóházának építését. Vendégmunkások nélkül a DCM avagy kik is azok az üzemi napraforgók? A Cement- és Mészművek váci gyárában 1969. szeptember elsején közel 100 tsz-tagot „búcsúztattak”. A tsz-ek kiegészítő tevékenységéről megjelent kormányhatározat ugyanis a „ven­dégmunkások” elküldésének időpontjául ezt a dátumot jelölte meg. Búcsúzni kellett — többek között — a dömsödi „Dózsa” 69 dolgozójának, az üllői „Kossuth” tagjainak és alkalmazottai­nak, és hogy e gyártól való megválás nem volt könnyű, bizo­nyítja a jó üzlet: a tsz-ek 50—52 forintos órabért kaptak egy munkás után a gyártól, a tsz-alkalmazottak pedig a gyáriaké­nál jóval nagyobb órabért... pék mellől eltávolítani. A gyár végső szükségben katonaságot vett igénybe ... 1969 márciu­sában pedig örömmel a tsz-eket! Mintegy fél éven át 80—100 tsz-tag, ill, -alkalma­zott dolgozott a DCM-ben. Hogyan kezdődött? A DCM-ben a létszámhely­zet 1968 II. félévétől kezdve romlott, a szabad munkahely­változtatás hulláma ekkor ér­te el a gyárat. Nézzük csak meg pontosabban az adatokat! 1968-ban 697 embert vettek fel, és 588-an léptek ki a gyár­ból. Mivel akkor a munkáslét­szám 1291 fő volt, ez a „moz­gás” a fizikai dolgozóknak mintegy felét érintette. Az 1969-es év első felében az j 1340 fős munkásgárdából 220 j lepett ki, és 26d jött a helyük-| A D£j_ben dolgozó ce_ be. Ha ezeicet a szamokat 1968- 1 Az erkölcsi kár Kérdezzük talán először az anyagit? Látszólag jól járt a gyár (kifizette a fejenkénti, óránkénti 50-est), még jobban a tsz és egyáltalán nem kese­regtek a- tsz-alkalmazottak. hoz viszonyítjuk, javulást lá­tunk. De vizsgáljuk meg 1968- nak csak az első félévét! Az 1261-es összlétszámból 358 fel­vételt kérőt és 154 kilépőt ta­lálunk. Tehát: negyedével csökkent a felvételek száma, és csaknem felével nőtt a kilépők száma. 1969 első félévében 1447 munkásra lett volna szük­ségük, ezzel szemben 1340 he­lyet tudtak betölteni. A lét­szám csendes apadása ma sem állt meg, jelenleg is 100 em­berrel kevesebb van, mint kel­lene. Milyen hátrányuk szár­mazott a létszámhiányból ? ... Elsősorban az őrlőüzeirifekben, a karbantartásnál hiányzott a munkáskéz. (Az új mészüzem- be most is 50—60 ember, de a teljes kapacitása elérésekor még 70 ember kellene.) A sok gépállás oka Alig száradt meg a nyomda- festék a „DC mínusz M” című cikkünkön, máris újabbat kell a váci gyár problémáinak szen­telni. A múltkori írásunkban főleg a műszaki kérdésekkel, a belőlük adódó feladatokkal foglalkoztunk. Amikor a ren­geteg gépállásról szólunk (nyersmalomnál 1968-ban 900 üzemóra — 1969-ben már ugyanitt 1700 üzemóra. A ce­mentmalmoknál 1968 első fél­évében 2000 üzemóra esett ki meghibásodás miatt, 1969 első félévében pedig már 2200 üzemóra), elsősorban persze a műszaki hibákat vethetjük a konstruktőrök szemére. A gépállásoknak azonban lét­számokai is voltak. Miért?... Azért, mert a kisebb lét­számú felügyeleti részleg, de maguk a kezelők is ke­vésbé tudtak a gépekre, be­rendezésekre figyelni, a kar­bantartók nem voltak képesek lépést tartani a javításokkal. Előfordult, sőt később króni­kussá vált, hogy a meghibáso­dáskor kiürített nyersanyagot egyszerűen nem tudták a gé­Noveinberben kezelődnek az ünnepségek A felszabadulás évfordulójára készülnek a gödöllői járásban Gödöllőn, a járási tanácson már most készülődnek felsza­badulásunk 25. évfordulójá­nak megünneplésére. A ren­dezvénysorozat programja már elkészült. Ideje is, hiszen a járásban elsőként fel­szabadult községek: Dány, Vácszentlászló és Zsám- , bék, november 16-án ün­nepelnek. Ebből az alkalomból, a 25. évforduló napján Vácszent- lászlón járási ünnepséget tar­tanak, egész napos program­mal, nagygyűléssel, amelyen valamennyi község küldöttek­kel képviselteti magát. 1970. április 3-án minden községben koszorúzás! ünnep­ségek, Gödöllőn pedig felvonu­lás lesz. Ezt megelőzően, no­vember és december folyamán minden faluban megnyílik a település 25 éves fejlődését bemutató kiállítás, amelynek anyagából Gödöllőn járási tárlatot rendeznek. Ezután a kiállítást a járás több köz­ségébe is elviszik. Az iskolák, művelődési há­zak múzeumok és .művelődé­si osztályok közösen: dokumentumkötetet állí­tanak össze községük fej­lődéséről. A járási tanács művelődés- ügyi osztálya pályázatot hir­det, honismereti, képzőművé­szeti és népművészeti téma­körben. A járási könyvtár a járási úttörő-elnökséggel karöltve if­júsági irodalmi és rajz pá­lyázatot hirdetett. Az össze­gyűlt dokumentumok alapján a járási tanács művelődésügyi osztálya területük eredmé­nyeinek, a járás életének be­mutatására dokumentumfil­met forgat, amelynek elkészí­tésében a bagi, a túrái és a dányi művelődési házak szakkörei működnek közre. mentipari munkások, például klinkerégetők órabére 10,50-től 13^50 Ft-ig terjedt. A betaní­tott munkások 10—11 forintos órabért kaptáit, a segédmunká­sok 6—8 forintot. Ezzel szem­ben a tsz-alkalmazottak órán­kénti keresete elérte a 20 Ft-ot. A gyári dolgozók ugyanis ha­vonta 200 órát, a tsz-aikalma- zottak 300 órát is teljesítettek, ami még inkább mélyítette . a bérezések közötti szakadékot. Előfordult, hogy két lakatos dolgozott egymás mellett ugyanazon a munkán. A gyári óránként 10,—, a másik 18,— forintot keresett. A gyárban — teljesen érthe­tő módon — feszültséget vál­tott ki a kétféle bérezés. A munkások követelték a hely­zet megváltoztatását, intézke­déseket sürgettek. Sokan — a különös bérezést látva — el­hagyták a gyárat. Akadt olyan dolgozó is, aki formailag ki­lépett a DCM-b.ől, belépett a dömsödi „Dózsa” Tsz-be, majd visszajött a gyárba dolgozni, de már nagyobb bérért. Szeptember elsejével meg­szűnt áz áldatlan állapot. A gyár vezetősége javított a gyá­ri dolgozók bérezésén, és több más erőfeszítést is tett a hely­zet normalizálására. A- mun­kaerőgondok ugyanakkor nem szűntek meg. Miért? ... Lesz-e, lehet-e megoldás, és milyen irányba kell tevékenykedni, hogy eredményt érjenek el? 1969. szeptember elsején kel­lett a tsz-alkalmazottaktól megválni. Ám a DCM már au­gusztus elsején — a korábbi bérfeszültség részbeni meg­szüntetésére — vagy félmillió forintot „dobott a frontra”. Kü­lönösen a súlyosan elmaradt foglalkozási ágaknál (lakato­sok, villanyszerelők, hegesztők) óránként 80 fillért, illetve 1,— forintot javított a béreken. Ahol nagy volt a fluktuáció, ott óránként 50 fillért emel­tek. Eves szinten ezek a javí­tások a DCM összes bérköltsé­gének 1,5 százalékát — mint­egy 30 millió forint kiadást je­lentenek. Hogy a bérek javítá­sa még mindig hagy hátra gondot, azt jól mutatja egy szám, amit Jess György, a DCM üzemgazdasági osztályá­nak vezetője bocsátott rendel­kezésünkre. Az adat szerint a DCM-ben az egy főre jutó bér 1967-hez viszonyítva 1969-ben 400 forinttal kevesebb. Ugyan­akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a jó nyereségré­szesedést. A DCM-ben átlago­san 3 hetet fizettek. Mit tehet még a gyár? A DCM-ben folyamatos üzem van, vasárnap, ünnep­nap, éjjel-nappal menni kell a gépeknek. A Vác városában levő híradástechnikai gyár, a Forte, az Izzó tisztába helyen azonos bérszínvonalat tud nyújtani. A DCM-hez a busz Vácról óránként közlekedik„A dolgozók vidékről járnak be, és a havi buszköltség 200—300 forint.. Mindezek figyelembe­vételével a gyár ügyes lakás- politikát folytatott. Meg akar­ták kötni a dolgozókat, ki akarták alakítani a törzsgár­dát. A DCM részére nem keve­sebb mint 464 lakás épült. Ezenfelül a készenléti épüle­tekben még 60—80 lakás állt a DCM-dolgozók rendelkezésé­re. De mi most a helyzet? A lakások szabad rendelke- zésűek, következésképpen többségükben már nem DCM- dolgozó lakik. A dolgozók egy része, azt gondolva, hogy ő már megkapta, ami „kijárt”, szépen otthagyta a gyárat, és elment „csendesebb” helyekre. Fordulatot elérni! A lakáshelyzetre még visz- szatérünk, de előbb irányítsuk a reflektort az üzemi napra­forgókra is. (Ne mindig csak azt lássuk meg, mit adhatna a népgazdaság és a gyár, ha­nem ennek fejében mit adnak a dolgozók.) Júliusban történt, hogy há­rom olyan szakmunkás hagy­ta el a DCM-et, akik szinte nélkülözhetetlenek voltak. ír­nunk sem kell, itt kaptak la­kást a gyártól. Ám ez még hagyján. Egyikük szocialista brigádvezető, másikuk három kiválódolgozó-jelvény tulajdo­nosa volt. A gyári illetékesek­től elkérem munkakönyvüket, nézem, bizony, alig fér ki lap­jain a sok jutalom, amit kap­tak. Bepillantok kereseti ívük­be, havi átlaguk: 3000 forint, 3700 forint, 3500 forint. Szóval a legjobban „futott” emberek voltak. És vajon mivel cse­rélték fel a gyárat?... Belép­tek a szobi „Űj Barázda” Tsz- be, ahol 13.50 forint órabért kínált nekik a két hónappal előbb szanáláson átment szö­vetkezet! (Másfél milliót kap­tak ingyen az adósságok ren­dezésére.) Szóval a három szak­társ kijelentette: „Nem mara­dunk, mert a tsz havi 4500 fo­rintot ígért.” Szeptember el­sejétől a tsz nem tudott eny- nyire jól jövedelmező munkát adni, meg utazgatni is kellett volna, így a három „eltévedt” bárány visszatért a DCM-be, aztán most csoportvezetői pót­lék nélkül kapják órabérüket. Ám lehetne sorolni még ér­dekes „karriereket”: P. D. a/t 1. sz. Mélyépítőtől jött át á jobb órabér kedvéért a DCM- hez. Lákást kapott. Innen eh* ment a Gép- és Felvonószere­lőhöz, aztán újra fogta „bot­ját”, s kikötött a dömsödi „Dó­zsa” Tsz-nél. Mint tsz-alkaL- mazott újra itt dolgozott a DCM-ben, majd most kényte­len volt visszatérni. Figyeljük vándorlásai közben órabérének változását: 1962. 7,— Ft, 1966. 8,90, 1969. 9,30, majd 13 forint Most 11,70. Szív a gyárért?... Vajon ezek az emberek érez­tek valamit, amikor kivették munkakönyvüket? ... Nem va­lószínű. Mert meg lehet érte­ni, aki családi érdekből vagy az utazás elkerülése miatt (kö­zelebb akar lakásához kerülni) otthagyja munkahelyét, és újat választ, de... mi értelme volt itthagyni lakhelyéhez kö­zel a gyárat Cs. F.-nek, M. L. segédmunkásnak vagy G. R.- nek?... Semmi, azaz a vala­mivel több órabér. (Meg kell jegyezni: öten a tsz-ekből is ittmaradtak a gyárban. Saj­nos, öt fecske sem csinál vi­szont nyarat.) Sokan, mint K. J. szerelő, évekig keringett, ide-oda, be- és kilépve, és könyvéből kide­rül, összesen ez idő alatt 1,— forintos órabéremelést tudott elérni, holott ha helyben ma­rad, azóta már órabére 2,— fo­rinttal nő. De mindegy, ezek a példák sem mentesítik a DCM-et az alól a kötelesség alól, hogy tovább javítsa a bé­rezést, javítsa a szociális léte­sítményeket, a munkahelyeket. Mert a létszámgondokon csak így lehet majd úrrá lenni. A törzsgárdának pedig olyan lég­kört kellene a gyárban kiala­kítani, hogy az ilyen „potyá- zás”, „napraforgózás” elítélen­dő cselekedetnek számítson. Ügy érezzük, a DCM létszám­gondjainak enyhítése nemcsak gazdasági ügy, nemcsak pénz kell hozzá. Az üzemi párt- és szakszervezet munkájának is sokat kell javulnia, Amíg az új gyár a Duna partján gyö­keret ereszt. Mert minden nagy létesítményben a munkások ra­gaszkodása volt a legszebb és legjobb tradíció, ami túlsegí­tette őket a nehéz napokon. Szüts I. Dénes t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents