Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-21 / 219. szám

ms? meg m K&irlap 1969. SZEPTEMBER 21., VASARNAP SZAKONYI KAROLY: Fülledt Előnyös cserebere lük miatt éppen ki akart dob­ni Csak az volt a baj, hogy a szerzemények fele hajthatat­lan önbizalommal lógott. Fog­ni való még lett volna, csak­hogy kevesen akartak élni a lehetőséggel. Szidor felügyelő éppen va­gonkirakást ellenőrzött az ál­lomáson. Csaknem szétpat­tant a látottakon. Különösen két hústorony, két igazi izomköltemény hozta ki a sodrából. Állnak a vagon­ban a lapátra támaszkodva és beszélgetnek. — Neki kéne fogni. — Neki! — Te is azt mondod? — Világos, azért fizetnek. — Hát akkor fogjunk neki! — Fogjunk! — Csakugyan nekifogjunk? — Hát persze. — De előbb rágyújtunk. Rágyújtottak, s újra rákezd­ték: — Neki kéne fogni... Egy másik legény a vagon­ban álltában aludt, közben magában beszélt. Madártanulmány PIERRE CASCAR: MÁRVÁNY jolva matatni kezdett a gyógy­szeres szekrényben. Clara fel­egyenesedve elkapta a tekinte­tét. De szótlanul jött közelebb, alkoholos tamponnal megtisz­tította a seb környékét, és bo­rogatást tett rá. Aztán ismét elfordult, hogy sebtapaszt ke­ressen. Carlo a foglalatoskodás közepette egyre nevetsége­sebbnek érezte magát. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megsimogassa Clara ha­ját. Arrébb ment néhány lé­péssel, ahol a kis erkélyről lát­hatta Manucet és a társát: a szobrász hangosan nevetve, kurjongatva emelte a tömbö­ket, mintegy hetvenkedve az­zal, hogy mennyire élvezi a nehéz testi munkát. Amikor Clara ismét odajött Cáriéhoz, megfogta a fiú csuklóját, s ek­kor megint találkozott a tekin­tetük: Carlo megértette, hogy neki kell leszorítania a friss kötést, amíg Clara leragasztja a tapasszal. Morgott még vala­mi köszönetfélét, s aztán na­gyon gyorsan, és nagyon za­vartan ingét gombolgatva ki­ment a házból. Este a seb fájdalma ismét Clarát juttatta eszébe. S más­nap, amikor felkelt, még min­dig szédült egy kicsit, pedig a sebe igazán nem volt veszé­lyes Társaival ellentétben Carlo sosem próbálta magában élet­re kelteni a márványtömböket, de közömbösen, megbocsátóan hallgatta az újra meg újra el­ismételt vaskos tréfákat. Most minden megváltozott. A kétér­telmű tréfák, megjegyzések I — Űristen, még csak öt nap múlva fizetnek! — mondogat­ta. — Még csak öt nap múlva fizetnek. A sínhordó brigádban min- den hórukk után leját­szottak egy ultipartit. Elkülde­ni mégsem merték óikét — még ilyeneket sem kaphatnak, s hátha egyszer mégis meg­gondolják magukat és ritkáb­ban nyúlnak az ördög bibliá­jához. Így aztán, amikor ismét ar­ra járt a Hurinyák Fuxi, Tromba kartárs így szólt hoz­zá: — Tetemes összeget kap fe­jenként, ha elviszi az abszolút használhatatlanokat és azon­nal másokat hoz helyettük. Azokért természetesen kijár­na a szokott pénz. Percek alatt létrejött az üz­let. Hurinyák éppen előző nap kapott hasonló ajánlatot az ottani naplopókat illetően a Földelhordó Vállalattól. Azokat onnan ide, ezeket in­nen oda — igazán gyerekjáték lesz átirányítani. Nagy S. József : llurinyák Fuxi életében sok ! 11 mindennel próbálkozott, ! volt már ügyvédbojtár, ügy- I nők, diótörő csoportvezető, • volt már előzetes letartózta- > tásban és nem előzetesben is, ! napjainkban éppen munkaerő- ! szerződtetéssel foglalkozott. ! Járta az országot, s a lelkét (kibeszélte, hogy milyen elő- t nyös feltételek mellett lehet ^például a Földelhordó Válla- ! latnál idénymunkát vállalni: a ! munkásszállás kacsalábon for- ; gó kastély, az üzemi kosztot : osztályon felüli minőségben I főzik, és osztályon aluli áron $ fizethetik ki, a munkaruhát, 5 amit adnak, az Operában is ^ hordhatják. 5 De a Fakitermelési Kornbi- $ nát ügyét is szívén hordta, ; meg a Kövek és Kőzetek prob­lémáit. Most éppen az Orszá- 5 gos Fogdmeg Tröszthöz irányí- $ tóttá az embereket. Az ottani ; illetékes, Tromba kartárs bol- 5 dogan fizette ki a koponyán- $ ként járó pénzt. Kitörő örömé- $ ben még néhány falinaptárt is ^ adott, amelyeket ő szintén ka- 5 pott valakitől, s pocsék kivite­Visszafogta a kocsit, annyi-; ra, hogy a távolság negyven- j ötven méter legyen. Egyforma > tempóval kihajtott az új jobb- j szélére, a poros padkára. A j Csepel nyomában szürke, sűrű, | átláthatatlan porfelhő kezdett: gomolyogni. A segédvezető észrevette, j felpattant. — Azonnal menj j vissza a kőre! A sofőr idegesen felnevetett, i — Mit félted ? Hadd prüszköl- i jön egy kicsit. Ha jön, prüsz-! kölhet... — Elvigyorodott, i amikor látta a tükörből, hogy i milyen vastag porfelhőt ka-; varnak a szélső kerekek. Oly-j kor megcsillant a Steyr abla- kán a fény; egy ízben a tyúk­ketreces megpróbált óvatosan előzni, de a sofőr résen volt,: azonnal balra kapta a volánt,: s nem engedte. Az út kanyar-: hoz ért, falusi házak tűntek fel. — A faluban majd abba kell hagyni ezt a bolond já­tékot — gondolta a segédve­zető. Ekkor az egyik szélső ház udvarából parasztszekér for­dult ki, s a közlekedési szabá­lyokat megvető nemtörődöm­séggel kapaszkodott fel az út­ra. — Te! — kiáltott a segéd­vezető. — Te! Vigyázz! ... Pillanatok alatt történt: a sofőrnek épp annyi ideje volt, hogy balra kapja a volánt; be­letaposott a gázba és félméter­rel a rúd előtt elsuhantak. A segédvezetö látta, hogy a lo­vak felágaskodtak. A követke­ző pillanatban fékcsikorgás hallatszott mögöttük, tompa dobbanás, és egy ló visításhoz hasonló nyihogása. A sofőr a volánba kapaszko­dott, egész mellével ráfeküdt a volánra és tövig nyomta a gázpedált. A segédvezető re­megett, a szerelvényfalba ka­paszkodott sápadtan. A templomtéren a sofőr hir­telen fékezett. Nekiestek a szélvédő üvegnek; a Csepel nagyot rugaszkodva megállt. Percekig ültek szótlanul. A sofőr végre elengedte a kor­mányt, ölébe ejtette a kezét. Elfehéredő arccal bámult, aztán vinnyogva elnevette ma­gát: — Reszket... nézd, hogy reszket a kezem... — mond­ta. — -A segédvezető csukott szemmel ült, erőtlenül — Majd jönnek — dadogta a so­főr —, majd jönnek, ugye ... ide... értem.. — Nem — mondta a segéd­vezető csendesen. — Nem. Oda kpll mp.nm’ink . hcv7/záiii,k __ r a húzódott kissé. Nem na­gyon, de annyi hely támadt, hogy a Csepel elfért mellet­te. Talán megunhatta a haj­szát, a fülsértő dudálást. Elhúztak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit. A segédvezető be­hunyta a szemét; a lehúzott ablakon át érezte, mint su­hannak el a Steyr mellett. Amikor a két kabin egyvo- nalba ért, hallotta a sofőrök szitkozódásail Egy pillanat múlva már a tyúkketreces autó előtt haladtak; alig akarta elhinni, hogy ép bőr­rel úsztak meg a dolgot. — A nyavalyás! — szi­szegte a sofőr. — Azt hiszem — mondta a segédvezető —, ő is ugyanezt gondolja rólad ... Egy darabig csendben mentek. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kék­ség látszott sűrűbbnek. A so­főr cigarettára gyújtott, a ki­fújt füstöt elkapta a bevágódó léghuzat és vékony foszlá­nyokká tépte. — Talán odaérünk a vihar előtt — szólt végre a segédve­zető. De a sofőr nem válaszolt, a visszapillantó tükröt figyel­te. — Jön utánunk — mondta izgatottan. — Meg akar előz­ni! — Ugyan, hagyd! — A se­gédvezető szorongva figyelte a társát. A Steyr közledett, de a sofőr nem gyorsított, bevárta. Amaz valóban megpróbált előzni, csakhogy a Csepel máris ott volt az út közepén, visszaszorította A sofőr neve­tett. Megugrott egy kicsit, aztán úgy tett, mintha szabad­dá tenné az utat. De amint a másik előzni próbált, kiszorí­totta. — Hátha siet? — szólt hal­kan a segédvezető. A sofőr nem is hallotta. Lekötötte a bosszú, a játék. Néhányszor megtette még: engedett, majd hirtelen elzárta az utat. Fék­telen kedve támadt, nevetett. — Az ilyen pasasnak nem árt az orrára koppintani! — ma­gyarázta a társának. — Majd megtanulja!... Izgatottan várta a Steyr újabb manőverét. De hiába. A tyúkketreces kocsi megunta a küzdelmet, lemaradt. A sofőr rosszkedvűen mérte fel a tá­volt. Várt. Aztán eszébe jutott valami. — Most jön az igazi bünte­tés! — mondta. • — Őrület! — mérge­lődött a sofőr. — Őrület, hogy 1 mindig elém kerül valami tragacs!... A makadámon mentek. Kora nyári hőség volt, huszonnyolc fok. A so­főr hetven-hetvenöt kilomé­ter körül tartotta a sebessé­get; az út horpadásain na­gyokat huppant a három és fél tonnás Csepel. Mintha máris eltört volna a kocsi rugózata. — Elég jól megy — mond­ta a segédvezető. — Beérem! — Dühödten mérte fel a távot. — Nincs nagyobb mérgem, mintha nem látom be az utat Az egész utat... Egy teherautóról beszéltek, nemrég bukkant fel az „S” kanyar után. Néhány száz méter választotta el egymás­tól a két kocsit, a Csepel se­bessége miatt azonban egyre csökkent a távolság. — Minden sofőr azt akar­ja, hogy övé legyen az egész országút — nevetett a segéd­vezető. Hajlott hátú, sovány ember volt, nem izzadt, zok­szó nélkül tűrte a hőséget. Pedig száraz meleg égetett, a kocsi nikkelezett részein szik­rákat szórt a napfény. A föl­dek. s távolabb a dombok fényben fürödtek, minden zöld volt: halványzöld, mély­zöld; csak az út fehérlett a szárazságtól, s távol s körös­körül minden beleveszett a halványkék égbe. A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motorházból felszálló hőség, a rossz út, a tikkasztó délután. Fél kézzel tartotta a volánt, bal karját kidugta a lehúzott ablakon, figyelte a tükröt: előzik-e? — Kikerülöd ezt a vén fű­részt? — kérdezte unalmában a segédvezető. — Nézd csak! Tyúkketrecekkel van tele. Ré­gi masina, de jófl. megy... — Steyr. Szeméttelepre va­ló. — Nyolcvan... — mondta a segédvezető, mert figyelte a kilométerórát. — Nyolcvan­öt... Néhány perc múlva beér­ték a teherautót. A Steyr az út közepén ment. A Csepel sofőrje dudált, balra húzódott és gyorsított, de újra dudálni kellett: a Steyr, ahelyett, hogy utat engedett volna, rá­kapcsolt és megugrott. — A rohadt csibész! — szitkozódott a sofőr. — Látta jól, hogy előzni akarok!... A segédvezető nevetett, hátradőlt az ülésen. — A sza­ki is a te nézetedet vallja, ő se szereti, ha előtte furikáz­nak. \ sofőr rátaposott a gáz­ra, csakhamar újra a Steyr faránál voltak. Ameddig csak lehetett, kiment az út bal ol­dalára, csuklóját rányomta a dudára és megszakítás nélkül tülkölt. — Hát süket ez a csibész?! Alszik, vagy mi az istent csi­nál?! Motorkerékpáros jött szem­be. vissza kellett húzódni a Steyr mögé. — Ugyan, hagyd! — mond­ta a segédvezető. — Kicsit le­lassítunk, ráérünk... ők me£ elhúzzák a csíkot és szabad lesz előtted az út. — Csak nem képzeled hogy hagyom magam?! — Újra gyorsított, a kocsi fará­nál kihúzódott balra, csukló­ját rászorította a dudára. — A végén még megüt £ guta! — nevetett a segédve- zető. A sofőr szóra sem méltatta Egyre az út bal felén haladt nyomta a dudát. A Steyr any. nyira középen ment, hogj nem tudta megelőzni. — Még megsturcoljuk a fá­kat! — hagyta abba a neve tést a segédvezető. Már nyolcvan-kilencver kilométeres sebességgel szá guldottak. a kocsi ugrált. : fák pillanatonként szabdaltál a levegőt, rövid sípolásol vágtak be az ablakon. — Nekimegyek! — dühön gött a sofőr. — Isten bizony nekimegyek! A segédvezető elsápadl Szolid ember volt. nem sze rette a vagánykodást. — Hohhh! — kiáltott a so for. — Hohh! Most!... A Steyr valami miatt jobb ; A laszországban a márvány j " kitermelése többnyire : még ma is évszázados mód- ! szerekkel történik. A tömbö- ! két bezsírozott fasíneken en- : gedik át a völgybe, s a töm- ! bök mögött egy-egy ember ! halad, aki derekára erősített ! kötél segítségével szabályozza ( a csúsztatás sebességét. Ez a ( munka nagy testi erőt kíván, ; de nem lenne túlontúl bonyo- ! lult, ha nem szabdalnák fel ! a hegyoldalt az összefutó § utacskák; a keresztezéseknél ! fékezni kell a teherrel, hiszen $ a simára csiszólódott lejtőn $ egyszerre többféléi zúdulnak $ a tömbök egymás felé. Attód $ kevésbé kell tartani, hogy a $ tömbök rázuhannak a munká- ^ sokra, s összezúzzák karjukat, ■; lábukat — inkább az alatto- £ mos, kemény ütésektől, me- 5 iyek nyomán megkékül a bőr, $ elakad a lélegzet. A munká- ^ sok ezért többrétegű anyag- $ gal, bőrrel, vagy nemezzel ^ burkolják törzsüket és puszta ^ védekező ösztönből, anélkül ^ hogy annak bármi gyakorlat: ^ jelentősége lenne, gyapjúsap- S kájukat szemükbe húzzák. $ Legnagyobb részük távol fc vidékekről jött a bányába, f ^ agglegény volt. Barakklaká. ji saikat a hegyoldalba építet- j; ték, fenyvesek közé, ahonnar közé. Arcának gyermekes bája különös ellentétben állt kifej­lett. férfias, erős testével, s ez a gyermeteg arc, valamint csendes modora, s a természeti csapásba, valamint a kemény munka terhére belenyugvó tiszta embersége atyai érzése­ket ébresztett iránta társai­ban. Talán ennek is köszön­hette, hogy gyakran bízták meg kiváltságos feladatokkal, így történt aznap is, amikor Carlót jelölték ki, hogy elkí­sérje a teherautószállítmányt, amelyet Manuce, a szobrász házánál kellett lerakniuk. Indulás előtt Carlo levette a törzse köré csavart nemezvé­dőt, s a nagy hőségben ingét is kigombolta. Amikor a kocsi beállt Manuce házának udva­rába, ő is segédkezett a sofőr­nek a hatalmas tömbök le- csúsztatásában. Egy rossz moz­dulat következtében egy éles sarok mély, vérző sebet ejtett csupasz mellkasán. Manuce — a fiú zavart tilta­1,1 kozásával mit sem törődve — bevezette a házba és Clarát szólította. Carlo még jobban zavarba jött, zsebkendőjét a sebre szorította, s éppen szól­ni készült, hogy a vérzés már el is állt, amikor belépett Cla­ra fésülködő köpenyben. — Tegyél rá egy kötést — fordult felé Manuce —, én majd a sofőrrel befejezem a lerakodást. Clara intett Carlónak, hogy kövesse. Felmentek néhány lépcsőn, s egy kis öltözőfülké­be értek, ahol Clara előreha­vagy az Évszakok allegorikus nőalakjaként. Szép volt, telt és arányos, és jóval kar­csúbb, mint a völgy paraszt­asszonyai. Hamarosan szere­tője lett Manucenak, a szob­rásznak. Sajnálkozva emle­gették, állhatatlannak nevez­ték, de vélekedésükből sosem csendült ki megvetés: ha Clara végigment az utcán, büszkesége, eleganciája elné­mította az embereket. Inkább csak önmagukban kárhoztat­ták a fiatal, igéző teremtést, amiért odaadta magát Manu­cenak, a testes, göndörhajú, duzzadt ajkú, fekete bajuszos szobrásznak, akiről az a hír járta, hogy kapzsi és mohó: pénzre, dicsőségre egyaránt. Clara létezése megzavarta a márványbányászokat. Az arcnélküli asszony, akit oly sokáig próbáltak beleképzelni a márványba. íme testet öl­tött. Szerettek volna találkoz­ni vele, de Clara keveset járt el hazulról ők pedig ritkán juthattak le a völgybe. így csak távoli, ismeretlen alakja köré szőtt legendáik gyara­podtak, s mintegy öntudatlan bosszúként magányos estéi­kért, s azért, hogy nem lát­hatják az eleven Clarát, a le­gendák Claráját gonosznak, megvásárolhatónak festették. A márványbányászok csapa­tában a sok meglett, sorsába beletörődött férfi között dolgo­zott egy alig húszesztendős fiú is, Carlo. Szüleinek Po kör­nyéki birtokát tönkretette az árvíz, s így kényszerűségből állt be a márványbányászok már nem látszik a tenger. Egyik csoportjuk feljebb, kö­zel a csúcshoz, egy kisebb csoport a bányában fejtette a fehér márványt, amelyet másképpen szobormárvány­nak is hívnak: ez nem tartal­mazhat egy szikrányi salakot, s még sötétes ereket sem, oly fehérnek és folttalannak kell lennie, mint a háj. A mun­kások is tudták, hogy ezt a márványt a völgyben épült kis városok szobrászai vásá­rolják meg, s hogy a fél or­szágot innen látják el vallá­sos tárgyú szobrokkal, ba­rokk angyalokkal, madon­nákkal. Fejtés közben a sok magá­nyos férfi a nagy hófehér tömbökbe megpróbálta bele­álmodni a madonnát, a női test formáit, hajlatait, ame­lyet magába zárt a hűvös márvány, mint kígyót a zsák. De gyermeteg képzeletük ne­hezen birkózott a feladattal. P gy napon aztán megtud­^ ták, hogy a városban, ahol vasárnapjaikat töltik, él egy fiatal nő, s a leghíresebb szobrász róla mintázza a ma­donnákat és világi tárgyú szobrokat. Clara, mert így hívták a fiatal nőt, hol a Szűzanya leplében állt mo­dellt, hol mezítelenül, a Béke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents