Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-30 / 201. szám

1969. AUGUSZTUS 31., VASÄRNAP S£^iMan Csehszlovák határőrök szól­tak át a járási rendőrkapitány­ságnak: a folyó közepe táján, a sziget túlsó végénél aligha­nem hullát sodort partra a víz: ők a távcső vön is jól kivehe­tően egy megfeketedett emberi kezet látnak kiállni a vízből: nézzék meg közelebbről, az a rész ott magyar szakasz még. Rekkenő nyári nap volt, épp délidő. A motorcsónakon ülő két rendőr a színhelytől jó száz méterre észrevette azt a kezet. A begörbült ujjak, a semmibe kapaszkodás remény­telenségét őrizték meredten. Néhány perccel később, ami­kor a testet deszkákra tették, a fiatalabbik, szőkeképű ható­sági ember arcán iszonyat és gyámoltalan sajnálkozás ült. A másik, az idősebb volt a já­rási kapitány. A halántékánál kétoldalt erősen őszülj nyílt­arcú férfi természetellenesen vékonyra feszült szájaszéle épp, hogy résnyire megnyílt, amint azt mondta: — Szakaszvezető! Terítse már le valamivel. Nézze, egész széjjel mosta a víz az arcát, öreganyám! Maga is jól fejez­te be. Előbb a hosszú ősz hajat nézte, amit befontak holmi nyújtózkodó hínárok. Aztán a vékonyra aszott kézen időzött a tekintete, amit nem tudtak ki­egyenesíteni sehogyan, hogy a test mellé fektessék. A kapitánynak nem esett jól az ebéd, fiatal felesége jóízű f őzt je. Az ételt otthagyta, raj­takapta magát, hogy Erzsiké kezét nézi, ha nem szégyellj ellágyulását, most összecsóköl- ta volna. Ugyan már. Még azt hinné az asszony, megbolon­dultam — mosolygott befelé, amint a derékszíját fölcsatolta. De aztán, hogy elköszönt csön­desen, az asszony nagyranyílt, kérdő szemekkel tekintett rá: nem szokta meg, hogy déli el- köszönésikor a férje puha mozdulatokkal megsimogassa a haját. Estig sikerült megállapítani a halott személyét. A városka szociális otthonának lakója volt. Onnét tűnt el kilenc nap­pal előbb. Neve özvegy Ta- kácsné, született Rávecz Anna. Életkora 69 év. Fia és leánya van, Pesten élnek, családosak. Évente kétszer-háromszor jön­nek megnézni saját kocsin. Ilyen eset még nem fordult elő a kapitány gyakorlatában. Napi útjain sokszor elhaladt a szociális otthon halványzöldre festett hosszú épülete előtt, amelynek parkjában rózsák vi­rítottak, s a fehér padokon, hátukat egyenesre támasztva szegényes ruházatú idős fér­fiak, ráncosarcú asszonyok ül­tek az idő súlyosságával moz­dulataikban. KOVÁCS IMRE: • • Öreg szerelmesek Nyári estéken, ha arra járt, s a lakószobák rácsos ab­lakai mögött villanyfény ébredt, lelassította lépteit, benézett. Külön szobában az asszonyok, külön a férfiak. Mintha egyik­nek sem lenne kedve lefeküd­ni. Rakosgatnak valamit. Ké­peket? Leveleket? Mintha a múltat rendezgetnék ünnepé­lyes, komoly mozdulatokkal, tempós készülődéssel. Megrázta a fejét, sietve ment tovább minden ilyen al­kalommal. A sarkon betért a kisvendéglőbe. Ügy érezte, innia kell. Azután sietni ha­za. Megkapaszkodni erős kéz­zel a jelenben. Nézte a fiát, a szemefényét. Mi lesz, ha egyszer, valamikor az élet partralöki őt is, mi marad ak­kor a gyerek szere tétéből? Nem gondolta, hogy egy­szer még ilyen ügyben keli lenyomni a szociális otthon kilincsét, mint a mostam. — Aggódtunk Anna néni miatt régóta — mondta az el­ső kihallgatás alkalmával _ a szociális otthon igazgatónője, fontoskodó besaédmodorú, idősebb szemüveges asszony, aki nagyon komolyan vette a kapitány kérését: meséljen el mindent, amit az ügyhöz tar­tozónak gondol. — Amikor idekerült, van annak három éve is, sokat sírt. A szobatársad figyelmez­tettek: a szipogástól nem tud­nak aludni. Próbáltam közel férkőzni hozzá, de eleinte nem beszélt. Ismerem az ilyen eseteket. A zárkózott öregek rossz hatással vannak az egész otthonra. Előfordult, hogy valaki úgy élt itt más­fél évig, s úgy halt meg vé­gül, hogy még a nevét sem tudták a szobatársai. Anna néni nem ilyen természetű volt, később bőven tapasztal­tam ezt magam is. Amikor látta, hogy szeretettel vesszük körül, beszédesebb lett: ap­ránként megismertem az éle­tét. A férje nagyon szerette. Azt mesélte, nem ment el úgy hazulról, hogy a haját meg ne simogatta volna. Ha megbántódott, senki nem tud­ta úgy vigasztalni, mint ő. Csókolgatta a kezét: „Nem baj anyukám, majd elfelejted az úton”. Miféle úton? „Hát az élet útján, ami még előt­tünk van.” Sok ilyen mon­datát ismertük annak az em­bernek, pedig soha nem lát­tuk. Negyven évig éltek együtt A kapitány nem egészen erre volt kiváncsi, nem akar­ta azonban elhallgattatni a£ asszonyt. Csak azután kérde­zett ismét, amikor az igazga­tónő megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen. — Talán a gyerekei hagy­ták magára végképp? — Bizonyára, die emiatt nem ment volna a Dunának. Tudja, az idekerülés után va­lami bizonyosan eltörik ben­nük, de az életrevalóbbak ké­sőbb túlteszik magukat rajta. Megpróbálnak berendezked­ni, idomulni az új feltételek­hez. Nem mondom, a vasár­napok félelmetesek tudnak lenni. Órákig lesik a kaput olyan nézéssel, hogy azt ma­gának nem tudom elmondani. Amelyikhez látogató érkezik, nagy büszkén végigméri a többi várakozót: látjátok, en­gem még nem felejtettek el! És akinek senkije nem jön, az bemegy, sírdogál. Nemcsak az asszonyok, a férfiak is. Egyébként megfigyeltük: a legtöbb súlyos megbetegedés vasárnapról hétfőre virradóra történik. Szélütés, szívroham, trombózis. Nem vicc ez, ké­rem. Amint a vasárnap el­vonul, az egyensúly mégis helyreáll. — Akkor hát? — Más volt itt, kérem. Sze­relmi ügy. Él nálunk, hatodik éve egy öregember. A Jakus Laci bácsi. Ha elkezd mesél­ni, mondhat akármit, körülöt­te mindenki elhallgat, csak őt figyelik. Furcsa ember. Nem akar semmit senkitől, nincsenek ivócimborái, senki nem jár hozzá látogatóba, mintha már nem is hiányol­na neki senki. Nem tudok másra gondolni: a mi Annán­kat is az vonzotta hozzá, hogy olyan szépen beszélt. Ennek az öregembernek olyan a sza­va, mint a simogatás. — Furcsának találom azt a meghatározást, hogy szerelmi ügy — mondta a kapitány. — Őszintén szólva hihetetlen, hogy az ember hetven felé szerelmi életet éljen. — O, hát ne úgy tessék azt érteni. Nálunk itt az otthon­ban szerelmeseknek nevezik azokat, akik mindig egymás mellett ülnek. Nincsenek itt már vallomások. Egymás mel­lett ülnek és hallgatnak. Vagy éppen zsörtölődnek egymásra, mindenféle apróságok miatt.^ Az asszony odateszi a hús- ^ adagját a férfi tányérjára. Ha ^ leszakad a gombja, előkeresi^ a szemüvegét, s gondosan fej- ^ varr ja. Ki keféli a kalapját. ^ Rászól, miért nem borotválko- S zott A férfiak pedig? Hm. S Néha nem is tesznek többet, § mint szó nélkül tűrik, meg se| köszönik. De azért volt rás eset, hogy kimenőről vissza-^ térve került egy szál virág va- ^ lamelyik asszonynak. Az ilyen ^ virágok nálunk túlélik önma- ^ gukat a vázában. — Aztán a cukornak $ mennyire tudnak örülni! Egy| csomag mézcukrot hetekig be- ^ osztanak maguknak. Napon- $ ként egy szem. Délután, jó ^ nyári időben együtt ülnek a ^ pádon. A férfi messzire néz. ^ mellette a nénike cukrot szó- ^ pogat. Ünnep. Ünnep ez ké- ^ rém. Mintha felengedne a| magányosság fojtása, ami kü-| lönben úgy rájuk telepszik, S hogy az ember arra gondol, 5- emiatt görbül meg a hátuk.;! — Anna azzal a szépszavú ^ öregemberrel találkozott. Mel- ^ lette ült minden délután, gon- ^ dozta, még pénzt is adott ne- S ki. Irigyeik nem egyszer hív-S tak, nézzem meg „mit művel- 5 nek ezek” együtt. Kinn ültek ^ a pádon. Fogták egymás ke- ^ zét. A megnyugvás öröme ült ^ Anna arcán. Az a keze, ame- ^ lyik a férfi kezét fogta, szin- ^ te küiön élt. Megbújt az erő- ^ sebb kézben, amely úgy tar- ^ tóttá, mintha melegtestű ma-S darat vigyázna. ^ — Később valami megbo- ^ csáthatatlan történt. A férfi ^ jobboldalán leült a padra egy ^ másik asszony. Balfelől Anna, ^ középen a férfi, jobbról a má- ^ sík asszony. A férfi hetekig S ügyet sem vetett rá, csak An- $ na vált furcsán idegessé. Majd ^ beszélgetni kezdtek hármas- ^ ban, ez így folytatódott pár ^ hétig, délutánonként, magam ^ is többször láttam. Egyszer a ^ férfi megfogta a másik asz- ^ szony kezét. Ültek hangtalan.^ Anna szegény nem tudott mit| kezdeni többé a két kezével. § o Aznap, amikor elment, esett!; délután. A nagy hálószobában, ^ az ágya körül rakosgatott, az$j éjjeliszekrényét rendezgette. ^ Majd, amikor az eső elállt, a ^ nap kisütött, a hátsó kiskapun ^ látták elmenni. Ennyi történt. A kapitány többet nem kér- j; dezett. Most beírja a jegyző- ^ könyvbe, az öngyilkosság fel- s tehető indokául, hogy „szerel- ^ mi ügy”? De ki hiszi el neki?l| Látta a kezet a Duna fodro- ^ zó vízéből kiemelkedni. Hiába ^ nem akarta látni. Nehéz volt ^ a szíve, mint a kövek, végig a ^ part hosszában. % Körülfalazmk Ki a cirmosszeműek rendjéből jöttem betonborostás városainkba táncos-könnyű léptű erdei úton lám hozzám hasonlók az egymásmellettiség felelgetéseiből kikeveredve mint öreg-öreg varázslók elfelejtjük a mindent-tudást színes kapcsolatokat és kavicsokat pergetünk gyönyörködünk sóban-kenyérben míg színjózan korunk észérvei körülfalaznak Somodi Barna fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS, Lar — bronzból Hazánk egyik legjelentősebb rómaikori településén, a táci Gorsiumban, újabb adatokkal bővült a hajdani városka tör­ténete. Folytatják a Gorsium centrumában levő hatalmas épület feltárását is. Itt az el­múlt időszak legérdekesebb lelete egy háziistent — Lart — ábrázoló bronzszobrocska volt. Sukorón befejeződött az új­kőkori telep ásatása. Az i. e. 3000 körüli időkből származó ( leletanyag a vonaldíszes kerá­mia kottafejes korszakából való, s igen értékes emlék. GRANDPIERRE LAJOS: Messze a kövesúttól B izakodással indultam el munkahelyem felé, a pusztai tanyai iskolába. Tudtam, hogy a megszokott kényelemről le kell mondanom... Talán nem is fejeztem ki ma­gam pontosan, hiszen a villany, a vízvezeték, a mozi, a könyvesbolt ma már,a mindennapi élet szerves tartozéka. Azzal a tudattal vál­laltam el a tanítást, hogy a felsoroltakon kí­vül is sok dolgot nélkülöznöm kell majd. De bíztam: hasznos munkát végezhetek és meg­nyugtatott a több mint húsz fős tantestület; tehát nem leszek magamra hagyatva. Az igazgató örömmel és kedvesen fogadott. Mivel déltájban érkeztem meg, nyomban meghívott ebédre, mondván, máshol úgysem jutok ennivalóhoz. Már ötven éves elmúlt. Elmondotta, hogy mindig tanyai iskolákban tanított és megszokta az ottani életet. Két­szobás lakásának berendezése azt bizonyí­totta, hogy különösebb gondok nélkül él. A terjedelmes könyvespolc zsúfolt volt, talál­tam néhányat rajta a legújabban megjelent könyvek közül is. Ebéd utáni borozgatás közben igazgatóm történeteket beszélt a tanyai tanítókról. Mindegyikből az derült ki, hogy életük vál­tozatos, munkájuk hasznos, szép, a legtöbben hivatásuk igazi hősei. Tudtomra adta, hogy engem egy távoli — tíz kilométerre eső — tanterembe osztott be, amelyhez a nyilvántartás szerint huszon­nyolc gyermek tartozott, első osztályosoktól nyolcadikosokig. A központi iskolában az igazgatóval együtt nyolcán látták el a mun­kát, a többi pedagógus pedig, ugyanúgy, mint majd én, régi épületekből átalakított, egymástól és a kövesúttól távoleső iskolában tanított. — Egyelőre nincs más megoldás, ott kell tanítanunk, ahol lehet — mondotta és részle­tesen elmagyarázta, miként foglalkoztatha­tom a legjobban a gyermekeket. Azt java­solta, hogy az alsósokat délelőtt, a felsősö­ket délután tanítsam. Figyelmeztetett: két napra való élelmet vigyek magammal, mert legalább ennyi időt vesz igénybe, míg lakást és kosztadót találok. — Addig hol allhatom? — Az iskolában. Mire mindezt megbeszéltük és mire a föld­művesszövetkezeti boltban bevásároltam, már elmúlt öt óra. Igazgatóm elmagyarázta az utat és még utánam is kiáltott. — Lépj ki, mert rádsötétedik! Eltéved­hetsz! Messze van a kövesúttól! J ó kedvvel indultam eh Szép, napsugaras őszi délután volt. Figyeltem a vidéket. Szépnek találtam. Miután az útbaiga­zítás szerint letértem a kövesútról, különösen megnyugtatóan éreztem a szokatlan, tökéle­tes csendet és a mézők hasonlíthatatlan illa­tát. Hol nedves, tapadós, fényes fekete föl­dön jártam, hol bokáig süllyedt lábam a pu­ha homokba, majd pedig olyan kemény és sima volt az út, mintha aszfaltot öntöttek volna rá A figyelmeztetés ellenére is ké­nyelmesen gyalogoltam és csak akkor döb­bentem rti, hogy esteledik, amikor egy akác­erdőbe fordult az út. Mire kiértem belőle, besötétedett. Jó ideig haladtam a növekvő sötétségben, mikor végre balról, bizonytalan távolságból fény villant a szemembe. Azon­nal lefordultam a szekérútról. Magányos tanyához értem. Amikor meg­tudták, hogy én vagyok az új tanító, nagy örömmel fogadtak. Megvacsoráztattak. Fel sem tettem a kérdést, hogy éjjelre befogad­nak-e. mert magam is láttam, hogy a két he­lyiségben éppen elegen vannak. Ezért örül­tem a gazda ajánlkozásának, hogy elkísér az iskolához. Meggyújtott egy viharlámpát, vál­lára vetett egy r.ürke pokrócot, így indultunk el a sötétségben. Odaérve, kísérőm kivette rejtekhelyéről a kulcsot kinyitotta az ajtót, majd meggyújtotta a falon függő lámpát. Se­gített fekhelyemet az összetolt padokon el­készíteni, ideadta a pokrócot takarózni, az­tán jó éjszakát kívánva, eltávozott. Egyszerre megéreztem: annyira egyedül maradtam, mint még soha, hiszen a legköze­lebbi tanya is legalább ötszáz méternyire volt tőlem. De bizakodtam, hogy már a leg­közelebbi estét emberek között, barátságo­sabb környezetben töltöm. Megvacsoráztam. A maradék élelmet az asztalra helyeztem. Aktatáskámat törölkö­zőmbe burkoltam, hogy tegyen mire helyez­nem fejemet. Ráfordítottam a kulcsot az aj­tóra, elfujtam a lámpát, aztán valahogy el­helyezkedtem a padokon. Hamar elaludtam. De a kemény fekhelyen rosszul telt az éj­szaka. Azt álmodtam, hogy fürdés közben csalánbokrok közé kerültem és hiába kapdos- tam utánuk, a hosszú csalánszárak mégis hozzámértek és végiigszurkálták egész teste­met. Reggel fáradtan, megviselten ébredtem fel. A kútnál, mosdás közben vettem észre, hogy egész mellem és karom tele van hintve bolhacsípésekkel. Megértettem álmomat. A mikor azonban beléptem a tanterembe, újabb meglepetés ért: eltűnt az asztal­ról az élelmem. Teljesen bizonyos vol­tam abban, hogy kinnlétem alatt senki meg nem közelítette az épületet. Csakis éjjel vi­hette el valaki ennivalómat. Az ajtót azon­ban reggel zárva találtam és egy perc alatt meggyőződtem arról, hogy az ablakok is csukva vannak. Mégis nyomtalanul eltűnt az élelem... Miközben éhesen a gyermekekkel foglalkoztam, egyre jobban bosszantott, hogy a talányt nem tudom megfejteni. Délben hazabocsátortam a gyerekeket és elgyalogoltam a pusztára bevásárolni. Vet­tem élelmet, egy zseblámpát, egy csomag ro­varirtót. Mindenképpen sötétedés előtt akartam ha­zaérni, ezért fel sem kerestem igazgatómat. Bevásárlás után azonnal visszaindultam. Tö­rődött, fáradt és éhes voltam, talán ezért gyalogoltam egyre komorabban. Ügy érez­tem, minden lépésemmel mind jobban távo­lodom a civilizált élettől. Előbb a villanyve­zeték maradt mögöttem, aztán a kövasút, majd a dűlőn is mind ritkábban mutatkoz­tak keréknyomok... Az iskolám közelében már csupán etgy keskeny ösvény vezetett... A tanyák elég messze vannak egymástól, ezért a szálláskeresést másnapra halasztot­tam. Egyébként is megkértem tanítványai­mat, hogy érdeklődjenek szüleiknél, nem ad­hatnának-e nekem szállást Reménykedtem, hogy kosztot is kapok. Lefekvés előtt gondosan bezártam az ajtót, kipróbáltam az ablakok zárjait is, aztán meg­nyugodva burkolóztam a pokrócba, amelyet visszatértemkor alaposan behintettem rovar­irtóval. Éjjel hirtelen felriadtam. Ügy éreztem, mintha valaki járt volna a teremben. Halkan és óvatosan, hogy semmi zajt ne okozzak, zseblámpámért nyúltam, aztán felvillantot­tam a fényt. Éppen az asztalra. Élelmem kö­rül patkányok hemzsegtek. Megriadva ugrál­tak le. Hangos puffanással csapódtak a pad­lóra ... Körbejártattam a Lámpa fényét, min­denfelé patkányokat pillantottam meg. Feltápászkodtam és az asztalhoz siettem. A kiló szalonnából alig maradt valami. A ke­nyérben hatalmas ’yukak tátongtak. A sajt­ból már csupán morzsákat találtam. Így tűnt el hát az előző éjszakai élelmem is... M eggyújtottam a petróleumlámpát. Visz- szaheveredtem a padokra. Sokáig gon­dolkoztam, mit csináljak? Közben el­nyomott az álom. Aznap több mint húsz ki­lométert gyalogoltam ... Reggelre a patkányok még a papírt is meg­ették, vagy eltüntették az asztalról. A terjengő erős patkánybűztől felfordult a gyomrom. Itt élni és tanítani?! Megrémített a jövő. Az igazgató és a tanyaiak örömmel, meg­becsüléssel fogadtak. De a patkányok! A ma­gány . .. összeroppantam. Hősök, igen, hősök a tanyai tanítók... És én.. A gyermekeket már tizenegy órakor haza- küldtem. Megszöktem ... Begyalogoltam... Elhallgatott. — Hát.. Ütközően gondolkoztam — foly­tatta halkan. — A gyermekek... Az egyik kislány olyan szomorúan nézett rám, ami­kor hazaküldtem őket. mintha sejtette vol­na, hogy nem térek vissza. Hirtelen előrehajolt. — Mondja meg nekem, honnan lehet pat­kánymérget szerezni! — Felemelte hangját. — Mondja meg, ha kell, saját pénzemen is veszek, de kiirtom kiirtom a nyomorultakat! — kiáltott bőszen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents