Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-30 / 201. szám

1969. AUGUSZTUS 31., VASÄRNAP Pt Sí M£C> &£v4áf> «» Kisgyerek korom óta szeretem a zenét. Vasárnapon­ként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsol­tárokat, tapostam-tiportam az orgona fújtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb fogla­latoskodásom, vasárnapi játé­kom. A polgári iskola után taní­tóképzőbe mentem. Erre biz­tatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; és ma­gamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondol­tam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálha- tom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni, a töb­biek — három nőném, két bá­tyám — rám kerestek: ruhá­ra, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bo- lettás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási ma­lacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőmű­vesmester mellé malterhordó­nak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitar­tást ad télire. Tévedtem. Har­madik osztály után abba kel­lett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mel­lé, csak egyszer, egyetlenegy­szer. Jóval később, már fel­nőttfővel, ezerkilencszáznegy- vennégy decemberében, ami­kor megszöktem a katonaság­tól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decem­beri éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem lát­tam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze-elöl vörösen pislákol az örökmé­cses. Amikor a szemem las­sanként megszokta a sötétsé­get, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, kö­rös-körül tele mellékoltárok­kal, szobrokkal, gyertyatartók­kal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is ész­revettem, hogy nem vagyok egyedül: kétoldalt a padsorok­ban emberek szuszogtak, hor­koltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesiillyedve a hideg sötét­ségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhet­nék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magam­ban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tud­jak magamon. Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást for­dulva, ráhajtotta a fejét a dí­szes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt; „Térdelj le és bánd meg bű­neidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennün­ket”. Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt-suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűnei­det! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam meg­szabadulni a hangjától, minde­nütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, hanem én hajtogattam volna a litá- niázó szöveget. Akkor eszembe jutott: az or­gona. Alulról, a templomhajóból nem látszott az orgonából jó­formán semmi, éppen csak sej­tetni lehetett a karzaton a kar­csú fémsipokat. Mikor és ho­gyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlék­szem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasz­talhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal tete­je nyitva volt, a fehér billen­tyűk úgy világítottak a sötét­ben. mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Jelek a végtelenből Mohó szomjúság, vad kíván­ság vett erőt rajtam; orgonái­nk orgonáin!! Egyik pillanat­ról a másikra kiesett a fejem­ből minden más — háború, fogság —, s beültem a játék­asztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volit, négy manuálos, s billentyűsorok fö­lött akárhova nyúltam, minde­nütt regisztergombokba ütkö­zött az ujjam. A képzőben an­nak idején elég jól megtanul­tam harmonium ózni, zongorán is sokat játszottam, így ismer­tem a billentyűk rendjét. Né­hány regisztergombot is kita­pogattam, s találomra kihúz­tam, hogy egészen olyan le­gyen, mintha igazából orgonál- nék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas teleak- kordokat fogtam le, lábpedál­lal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán meredeztek a sipok; a billentyűk halk nyisszenése- koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesein, hatal­masan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fog­jak, hogy hidegtől gémbere- dett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rá­buktam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját_ han­gomra. Hajnal felé ki vágódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak harsan- tak fel. Először riadt-görcsös engedelm ességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a le­süllyedő pedálokon, s a kot­tatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyor­san bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légi­riadó lenne, s a bombarepe- szektől óvnám magamat Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vorwärts!” —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthat­tam, merre viszik a többie­ket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk, tudtam, és kép­telen voltam másra gondol­ni. Mind az járj; a fejemben, 'hogy cserben hagytam őket, hogy velük kellett volna men­nem, mert az én sorsam sem lehet más, mint az övék. Ka­tonaszökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért s szöktek, akármivel is indo­kolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt ki­sebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amij én. Akkor pe­dig aljasság, gyávaság elfo­gadnom a sors kezéből a sze­rencsét, az életmentő vélet­lent. Ilyen kusza, gyötrő gondo­lataim voltak. Ettem-rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s meg­fogalmazni a tisztába tevő gondolatokat. De akkor, ami­kor kutyaszorítóban vagyok 1— tudva a törvényt! — cse­lekedni, ez a nehéz. Az volt a legszörnyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi len­ne a kötelességem, mit kelle­ne csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magam­nak — mentettem a bőrömet. Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy •katona vagyok. Hiába magya­rázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést, a fogságot, és ■hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat ér­tettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Daváj!” —, s betuszkoltak a menetosz­lopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reg­gelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi minden for­dulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, Zelk Zoltán két új verse: Két hold alatt A hold, amelynek lábnyomot nem őrző porába, néma krátereire le szállni készül most a föld ura, nem az a hold, ahol Dávid húrjain szikrázik a dallam és nem a költők nagybetűvel írt csillaga, nem Tóth Árpád s Füst Milán, nem Musset Holdja az, és nem is az a fehér, déli füstcsík, mely napsütésben is hirdeti az éj'nem múló tüzét: nem csillag ez, a nyughatatlan elme kikötője, vagy ha úgy akarod, új földrész is talán, melyre hódolva nézek, ám meghalni én úgy fogok még, mint apánk, anyánk Vörösmarty, Ady ege alatt. ! De pl van ígyí Igazatok van emberek, ha bor, ha tánc, ha kártya, a boldogság egy korty ital, egy harapós pogácsa. A boldogság lugasban ül, a vállán nyári este, bemond egy piros ultimót, emlékezik egy meccsre. A boldogság nem didereg, ha térdig hóban táncol: a dobokon zápor szalad, a kürtök torka lángol. A boldogság úgy változik, nem lelkét, tollát váltja, tegnap tangó, ma csacsacsa, mindig csattog a szárnya. A boldogság ... most már tudom, mit mindig tudtak mások, véreres szemű éjszakán így oltom el a lángot. Villanykörtémet dér lepi, de tudom a világot, az én labdám már sohasem zörgeti meg a hálót... Kiki magának? milliárd boldogság a közösség! be jól van elrendezve így, hogy ti vagytok a többség! osztályából. Azóta rajtaragadt a név. A fürdőszobában valami csörömpölt. Rozálka ezt is úgy érzékelte, mint a többi neszt, csak egy rezzenésnyit elmosolyodott. Jupi biztosan levert valamit, hát hogyne vert volna, amikor olyan ügyetlen. P ersze, Jupi se ezen a né­ven szerepelt a matriku- lában, hogyan is lehet­ne ilyen mulatságos neve egy komoly tanárnak. Vass János a becsületes neve. Félelmete­sen tudja a történelmet, és szenvedélyesen érdekli a po­litika. A zsebéből folyton új­ságok állnak ki, és minden­féle cikkeket meg tanulmá­nyokat ír. Amikor benn, az üzemben mondják, hogy ol­vastuk ám a férjed írását, Rozálka szerény arcot vág, de belül nagyon büszke, és olyankor megengedi, hogy Ju- pd Jupiter legyen. Pedig csak ó találta ki, hogy barátainak megmagyarázza csúfnevét, amit Rozálka ragasztott rá. Még udvarolt János — ud­varolt!, tudott is ő udvarolni! — amikor egy hosszú sétájuk alkalmával (különben mindig hosszú sétájuk volt, ami abból állt, hogy Márta belekapasz­kodott János könyökébe, és zötyögött mellette, mint egy utánfutó), hogy ugrassa a szóüan fiút, ránevetett: — No, mit jelentett ma az UPI? Já­nos felhorkant, és felvilágosí­totta, hogy az nem upi, hanem ju-pi-áj. Mártika megsértő­dött, és ráöltötte a nyelvét a nagyokosra: — Jól van, te Ju­pi! — János ezen úgy meg­hökkent, hogy még máig is nevetnie kell, ha megrökönyö­dött arcát maga elé idézi. Az­óta is ez maradt, a barátai előtt úgy magyarázta meg, hogy az a Jupiter rövidítése, mert ő akkora úr otthon, mint a villámos főisten az Olimpo­szon. Dünnyögött a muzsika. Ro­zálka felkuporodott a meg­ágyazott rekamiéra, úgy, ahogy az igazhivők szoktak leborulni a müezzin kiáltásá­ra. Arcát belefúrta a frissen- mosott párnahuzatba. Rozálka ezt is nagyon sze­rette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupdnak, hogy gyerekkorában mindig így szokott elaludni, és az valami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertar­tást, ha friss ágyat húz, mert annak az illatát imádni kell. És úgy el lehet ringatózni benne, mint ahogy az egész lakásban, amely ugyan nem több egyszoba-összkomfort- nál, de még egyen elférnek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásban Já­nos, azt mondta, hogy jövőre eggyel biztosan többen lesz­nek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz. A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket halla­tott. A Tv-híradó következett. Rozálka fel se emelte a fe­jét, mégis tudta, hogy Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajában, a szája szélén fehérük a fog­krém habja, s nyomban kér­dezni fog: — Rozálka, mi lesz a híradóban? így aztán még el se hangzott a kérdés, már mondta is: — Csúnya, buta emberek csúnya, buta dolgokat mű­velnek egyrészt, okos, jó em­berek okos és szép dolgokat művelnek másrészt... R ozálka ezt egy szuszra hadarta és oda se fi­gyelt, mit istentelenke- dett vissza a párja. A vánkos átmelegedett az arca, a melle alatt, jól érezte magát, to­vább akart gondolkodni. Igen, akkor is így dünnyögött a te­levízió. ő már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámo- solygott és átnyúlt, hogy meg­simogassa. Forró tenyere a mellét érte, és ő később már csak arra eszmélt, hogy vala­mi jelek érkeznek a végtelen­ből ... Amikor pedig a képer­nyőn felsugárzott a semmi fe­hér fénye, Jupi szeme úgy égett, akár a csillag, és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz, olyan, mint te voltál ki­csi korodban. Két cicafarokba fonjuk a haját, és tizenhárom szeplő lesz az orrán. Azóta Rozálka sokat gondol érre, és az esti álldogálások, meg a mohamedán álmodozá­sok új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem len­ne-e becsapás, ha mégis fiú lenne, és az apjára hasonlíta­na. Ezen még gondolkodni fog, határozta el újból, ami­kor kopogtatást érzett a háta közepén. — Talán odébb vinné, kar­társnő, a mérhetetlen hátul­ját! Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte töké­letes. Nem sértődött meg te­hát, hanem ahelyett, hogy mozdult volna, feltételt sza­bott. — Csak akkor, ha dörmögsz, amikor bemászol. Ez is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen, lehetett játszani. Dörmögött, brum­molt, amikor a fal felőli rész­re bevackolt, és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e, vagy csakugyan játszik. — De előbb fújd el a tévét, álmos vagyok. Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János tehát odaballagott a készülék­hez és engedelmesen legom­bolta. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is, O dakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra. És amikor a lámpák fénye sápadni kez­dett, a kukások megdöndítet- ték kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmocorgott, mini az álmában pittyegő madár. — Ugye, de nem tizenhárom lesz... — motyogta és boldog szuszogással aludt tovább. Várhelyi József {'■""""■"""""s"ss""*ssfssssssssss/sssrsssrsssssssfssfsssssssssssssssssssssssr/ DUNAKANYAR (MTI foto, Kováes felv.) s hogy nemigen úszom meg $ két-három évnél és egy flekk- $ tífusznál kevesebbel. Téved- ; tem. Szerencsém volt. Debrecenben akkor már! működött az ideiglenes ma-! gyár kormány, s szervezték a: demokratikus hadsereget, i Aradról fordították vissza a : szerelvényünket, fél órával a j kivagonírozás előtt. Visszake- > rültünk Debrecenbe, ugyan- j oda, a „Pavilon”-laktanyába, | ahol azelőtt egy héttel még! hadifoglyok voltunk. Az volt J a terv, hogy megyünk a né-! metek ellen, de erre már nem ! került sor, mert közben vége ! lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de 5 az ’ én katonáskodásomnak j nem. Rengeteget gondolkoz-! tam akkoriban: mit csináljak,! hová menjek, mit is kezdjek! ezentúl az életemmel?! Volt! időm rá bőven; naphosszat ( csak ligtünk-lógtunk a lak- § tanyaudvaron, sepertük a ha- j vat, lapátoltuk a latyakot, sö- ; tétedés után meg hevertünk a $ deszkapriccsen, amit pár hét- ! tel azelőtt, hadifogolykorunk-; ban eszkábáltunk össze. A sok! gondolkodásnak, töprengésnek! az lett a vége, hogy úgy dón- 5 töttem: bezupálok. Sok minden akartam len- i ni addig az életemben, több-; féle foglalkozást elképzeltem! magamnak — leginkább, mon- ! dóm, a kántorságot —, csak> azt az egyet nem gondoltam ; éppen, hogy valaha hivatásos $ katona leszek: tiszt. Miért ha-! tároztam akkor mégis így?; Mondhatnék rá ezt is, azt is, $ de ha igazán mélyen magam-; ba nézek, akkor azt felelném i rá: az a vereség, az önmagam $ gyarlóságától elszenvedett ve- $ reség, az kényszerítette ki be- 5 lőlem a döntést. s A szobában csak a tévé képernyője fénylett. Az óra sugárzó körén vidá­man lopakodott élőre a má­sodpercmutató, s a doboz hal­kan dünnyögött valami álmo- sító muzsikát. Kellemes me­leg áradt, a kissé félrehúzott függöny mellett berezgett az utca fénye. Időnként elmosó­dott hangok, léptek kopogása szűrődött a lépcsőház felől. Az emeleteken kinyitott víz­csapok meghersegtették a fa­lakat. Lefekvéshez készülődött a ház. Rozálka hálóingben, mezít­láb állt a szoba közepén, és egyszerre érzékéit mindent. Pedig nem is figyelt semmire, csak befelé hallgatózott ön­magába, élvezte az idegeiben borzolódó jó érzéseket, a tom­pa fényeket, az érkező apró zajok hullámverését az agyá­ban, a hálóing langy érintése nyomán végigfutó vibrálást a bőréin. Rozálka nagyon szeretett így álldogálni. Ilyenkor úgy érez­te, hogy egy csodálatos loká­tor. amely mindent felfog, ami körülötte létezik, sőt, ha akarná, odasereglenének kö­réje mind a bútorok, a virá­gok, egy intésére énekelni kezdenének a falak. A háló­inget is szerette. A pizsamá­val együtt a gyerekkorát is le­vetette, amikor férjhez ment — mondotta egyszer — meg különben is, a hálóing asszo- nyi méltóságot kölcsönöz a nőnek. Persze, ezen Jupi csak csú- fondáröskodott, és rögtön fel­állította ellenelméletét, ami­nek ürügyén olyanokat mon­dott, hogy a borostás kaktu­szok is elpirultak volna. De nem kell komolyan venni. Például őt se Rózáikénak ke­resztelték, szép komoly neve van, Csendes Márta. Csak hát egyszer, amikor a haját két kis cicafarokba fonta, ipint kislánykorában, Jupi majd megpukkadt a nevetéstől, és kijelentette,' olyan, mint a Rozálka a tanyai iskola első

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents