Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-23 / 195. szám

KST HEGYEI 1969. AUGUSZTUS 24., VASÁRNAP SZALONJAI JÓZSEF: Kenyérgyári éjszakák $ ROBERT STREETER ALDRICH: A Stover fiúk űrkalandja ! — Építsünk rakétát és re­I püljünk a Holdba — mondta [ testvéreinek Tom Stover. I — Remek ötlet — ütött a i vállára Dick. : — Óriási — rikkantott Har­! ry Stover, és dupla bukfencet ! vetett, hogy levezesse izga- ! tottságát. > Így történt, hogy a Stover­> fiúk rakétát építettek néhány ! paradicsomosládából, a puska- ! port pedig az öreg Mr. Fibber- g lytől vették kölcsön, aki úgy ! tervezte, hogy felrobbantja a g házát, mert szüksége volt a g biztosítási díjra. Mivel a ra- g kétába nem fértek bele mind 5 a hárman, sorsot húztak, és a ; szerencse Tómnak kedvezett, g A többiek nemes szívvel vi- g selték el a csalódást. g — Tom képvisel majd mind g a hármunkat — jelentette ki 5 Dick. g — És biztos, hogy remekül g megállja a helyét — tette g hozzá Harry. g Tom boldogan szállt be a g kabinba. Egész kis tömeg | gyűlt össze az udvarban, s g amikor Dick gyufát gyújtott, g éljenezni kezdtek. Mr. Fibber- g ly örömében a botjával hado- | nászott. Az éljenzés hirtelen g megszűnt. Egy komor, szürké- gbe öltözött, szigorú arcú fér- g fiú jelent meg és a holdraké- g tához lépett. g — Mit műveltek ti Itt? — ^ kérdezte, miközben vastag is szivarra gyújto’tt. A mikor a hangosbemondó­ban egy vékony férfi- hang felsorolta a nye­rőket, Rokk nem nézett a ti­kettjeire, tudta, hogy vesz­tett. Némi nyugalmat erőlte­tett magára, s anélkül, hogy elköszönt volna az ismerős pénztárosnőtől, kisietett az ügetőről. A pályaudvar felé botorkál­va megfeledkezett a húszon- harmadik születésnapjáról, arra viszont emlékezett, hogy Margit várja a telefonhívását. A telefonfülkébe lépve bi­zonytalanság és félelem kerí­tette hatalmába. Tudta, az abortusz után elveszti a lányt, mégis megdöbbent, amikor Margit nem szólította a ne­vén, mint máskor. Rokk a lehető legrövidebben akarta befejezni a beszélgetést. El­mondta, ezen az estén nem tudja elvinni a pénzt, mert vesztett. De kisegítő munkára jelentkezett a kenyérgyárba, és öt nap múlva együtt lesz az összeg. Ezentúl is szeretne vele találkozni. A lány azt válaszolta: gyűlöli az egész ügyet, majd a fiatalember ügyetlen mentegetőzése köz­ben letette a kagylót. Abban, hogy a lány mél­tatlannak tartotta őt a to­vábbi beszélgetésre, saját gyengeségének bizonyítékát vélte, amit egyszer koráb­ban már ki is fejtett neki Margit. Csavargó életformáját olyan gyengeségnek minősí­tette, amely azoknak az em­bereknek sajátja, akik inkább elviselik a szélsőséges élet­formájuk keltette reményte­lenséget, mintsem, ha nehe­zen is, de fokról fokra küzdve biztosítsák emberibb életüket. Rokk ezen az éjszakán ál­mában jókora acélgolyóval birkózott, amelyen nem ta­lált fogást és kínlódásai rend­re eredménytelenek marad­tak. A nap túlnyomó részét ágy­ban, és egy bisztróban töl­tötte. Egykori nőismerősét ke­reste fel, aki régen túlhaladt már a harmadik ikszen, de egy jóadag arcfestékkel még letagadhatott egy ikszet a ko­pott bisztró homályában. A pincérnő vacsorát adott a fia­talembernek, majd sört tett az asztalára. Talán mert hirtelen ivott, felkavarodott a gyomra. Kö­zel volt a kijárat. Az utcára indult, hogy az esős tiszta le­vegő majd könnyít állapotán. Mikor visszatért a bisztró elé, lábai remegtek, és semmi­vel sem érezte magát jobban. Az ablakon át a nő utána ku­tatott, de nem látta sehol. Sie­tős léptekkel hagyta el a biszt­ró környékét, bár sejtette, hogy menekülésével ez a kap­csolat is lezárult. H osszú gyalogutat kellett megtennie a bisztrótól a kenyérgyárig. Mire oda­ért, lyukacsos cipője telje­sen átázott, ballonkabátjával együtt. A főpéknek feltűnt az új munkás hiányos öltözéke. — Előbb is elszánhattad vol­na magad — mondta a főpék. Rokk némán bólintott, az ilyen megjegyzésre jobb a hallgatás. Éjfél előtt fél órával úgy lé­pett a sütödébe, mintha ringbe lépett volna. Magán érezte a többiek tekintetét. Nem bíztak a fiatalember félmeztelen fel­sőtestének kidolgozatlan iz­maiban. A mennyezet alatt surrogó ventillátorok arcába vágták a megnyitott kemence nyílásai­ból felfelé áradó égető leve­gőt. A sütöde jobb oldali fa­lába építve kilenc keskeny aj­tót pillantott meg, azután to­vábbi kilencet a felső nyílá­sok alatt. A nyílásokat záró vastag fekete ajtókon fehér kréta jelzésekre figyelt fel, amelyek számára egyelőre is­meretlen rendszer szerint is­métlődtek, mint a versek ölel­kező rímei. Csak ezután tudta meg pon­tosabban, Hogy mire is vállal­kozott. 46 pékkocsi kenyeret — A Holdra repülök a ra­kétával, amelyet hárman épí­tettünk — felelt Tom udvaria­san. — Minden képzelőerőnket és energiánkat belefektettük — magyarázta Harry, s hang­jában enyhe kis dicsekvés csengett. — Fikarcnyit sem törődöm vele, hogy miként építettétek — mondta az idegen. — Fel­hatalmazás nélkül, nem lehet a Holdra repülni. A kongresz- szus megszavazta a vállalko­zásotokat? Kapcsolatban áll­tok az Országos Űrhajózási Hivatallal? Van engedélyetek a légierőtől? S jelentettétek az egészet a sajtóügynöksé­geknek, a rádió- és televízió- állomásoknak? — „Nem”, ez a válasz vala­mennyi kérdésére, uram — szólt Tom őszintén. — Nem akartunk kárt okozni az or­szágnak ... — Üttörő atyáink szelleme — vetette közbe Harry. — Az ismeretlen ellenállha­tatlan vonzása — csilingelte Dick, s elfújta a gyufát, mely már a körmére égett. — Márpedig a holdutazás elmarad — döntött kurtán az ismeretlen —, különben a bör­tönben találjátok magatokat, fiacskáim. — Milyen kár! — mormog­ta Tom, miközben kimászott a kabinból. — Napokon át ka­lapáltunk, szegeztünk, for­r rasztöttunk. Jöjjön, uram, § vessen rá egy pillantást, hogy ^ milyen kitűnően terveztük ^ meg a rakéta belsejét. $ Az idegen bemászott a ka- ^ binba. Hanyagul eldobta a szi- § varját, amely belepottyant a ^ lőporoshordóba, és a rakéta — ^ BUM — BUMM — VSSSS — ^ hatalmas dörrenéssel, és hosz- ^ szú lángcsóvát vonva maga ^ után, az idegennel együtt fel- | szállt az űrbe — engedélyek S és hozzájárulás nélkül. ^ — Ragyogó! Micsoda szép ^ látvány! — sikongott Dick vi- ^ dáman. | — Rátért a pályájára — je­^ gyezte meg Tom hűvösen, ^ mert ő még ilyen pillanatok- ^ ban sem vesztette el a hideg- | vérét. ^ — Azóta már biztosan a | súlytalanság állapotában van ^ — újjongott Harry. ^ — Mégis sikerült a tervünk | — összegezte Dick, és megve- ^ regette testvérei vállát. ^ Még aznap délután elkezd­ik ték építem a Venus-rakétát. kell sütnie a leggyakorlottabb lesütővel, az ötven év körüli Bűvésszel. Egy pékkocsi 108 kenyeret jelent, és ezt a meny- nyiséget még át kell forgatni és megkenni. Nem félt a fizikai megterhe­léstől, csak a nehéz, fojtó me­legtől, ami a kemencék köze­lében elégte a hatvan Celsiust. — Nem irigyellek — fordult hozzá a Bűvész. Valaha sima arcán megsokszorozódtak a ráncok és a redők, amint el­mosolyodott. — Még a pékek is irtóznak ettől az üzemtől. De ha most elmenekülsz, utánad eresztek rengeteg vadított patkányt, és megkukorékolta tlak! A míg a vetők bevetették a tésztát, Rokk a Bűvész vezetésével ismerkedett a táblás kemencékkel. Amikor a kemencéből az egyik végén horogszerűen visszahajlított vasrúddal, a „macskával”, ki­húzzák a táblát, vigyázni kell, nehogy megcsússzon a kerá­mia kövezeten, mert könnyen összeégeti az embert. A táblák kerekekre szerelt vasbakokon mozogtak, a kövezetbe épített síneken. A lapát használatát — mondta a lesütő — ki kell tapasztalni, és csak annyit jegyzett meg, hogy most még ne igyekezzék olyan ütemben dolgozni, mint ő, hanem a biz­tonságra törekedjék. Rokkot már az első kör ele­jén elöntötte a veríték. A más­fél méternél is szélesebb vas­táblára, amely kihúzva jól hallhatóan pattogott a hide­gebb levegőn, mélyen rá kel­lett hajolni, mikor kenték a kenyereket, hogy elérjék a bel­ső sorokat is. A negyedik kör lesütése után bal tenyerén három víz­hólyagból kettő kiszakadt, és nyílt sebeket dörzsölt a pékla- ^ pát. Egy óvatlan pillanatban ^ verejtékben fürdő dereka a ^ táblához ért, és a bőr kétujj- ^ nyi szélességben a tüzes vas- ^ hoz ragadt. Miután visszatért ^ a főpék irodájából, ahol olaj- $ jal kenték be az égési sebét, | megszédült, és egyensúlyát ^ vesztve majdnem a kihúzott^ alsó táblára zuhant. $ — Te jószagú ... — kiáltott ^ a Bűvész, és a hűvös folyosóra ^ segítette az áléit fiatalembert. § A termoszából cukrozott me- ^ leg tejjel kínálta: — Igyál, kü-^ lönben a vadpatkányok kirág-^ ják a gyomrod! Rokk úgy érezte, egész teste ^ ég, izmait láthatatlan ujjak ^ markolják, mintha le akarnák ^ szaggatni a csontjairól, de el- $­PANTOMIM ^ Néhány színésznő és egy ^ ősz hajú intrikus tartózkodott ^ a társalgóban, versengve és 5 hangosan szidták a darabot, § amit a házi főpróbán láttak ^ délelőtt. | Negyedóra múlva teljes volt í az egyetértés köztük, de ké- ^ sőbb úgy látszott, mintha $ mégis sajnálnák, hogy kima- ^ radtak egy nyugati, devizás ^ darabból. ^ — Én mégis azt mondom — ^ mondta Herczeg Antónia —, ^ hogy a darab telt házak előtt ^ bukna meg, legalábbis a bér- 5 leti előadásokon, ha Emmus- í ka levetkőzne a második füg- | göny előtt. ^ Mindnyájan elnémultak er- ^ re a váratlan ellenvetésre. § — Emmuska — kérdezte a $ fiatal szerződéses táncosnő —, ^ akinek se melle, se feneke? ^ Herczeg Antónia elmosolyo- ^ dott, s oldalról az ősz hajú ^ epizódistára tekintett. ^ — Én szólalt meg az intri­^ kus, ugyanolyan komoly arc- ^ cal, mint amilyen álkomolyan ^ a színésznő a vetkőzést java- ^ solta — igazat adok neked, ^ Tónikám. Olyan ' darabot, S amelynek se sztorija, se ak­Színésznő a társalgóban tuális mondanivalója ninos, csak az erotika menthet meg, és ez ilyen darab. — De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncos­nő —, láttad te Emmuskát le­vetkőzve az öltözőjében? — Cicám — válaszolta nyá­jasan az ősz intrikus —, más az öltözőben, civilben vetkőz­ni és más a színpadon! Az egyikhez csak egy ruha és egy dívány kell, a másikhoz tehet­ség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt, megbántottan elfordult a társaságtól és hal­kan odaszólt a lila hajú bü­fésnőnek: — Még egy konyakot, Len­ki ce! — Felírom, szivecském — válaszolta együttérzően a bü­fésnő és egy gyűrött, lekávé­zott füzetet szedett elő vala­honnan. Eközben lépett be a társal­góba Emmuska bájos, szívar­cú öltöztetőnője. karján egy bíborszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte zavartan — nincs itt? A fiatal táncosnő — egye­dül ő hallotta ezt a félszeg kérdést — mozdulatlanul, szinte dermedten bámult az öltöztetőnőre, akinek a szok­nyájába egy feltűnően csúnya négy-öt éves fiúcska kapasz­kodott. A gyerek olyan csúnya volt, olyan meghökkentően csúnya, hogy szinte elnémította a tár­saság többi tagját is. — Kit keresel, aranyom — szólalt meg az epizódista nyá­jas, részvétteli hangon. — Emmuskát keresed? — Igen — válaszolta félsze­gen az anya. Hosszan hallgattak ezek után és nem néztek, nem mertek egymásra nézni vagy megszólalni, nehogy elárulják magukat és ezzel megbántsák az anyát. — Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az öltöz­tetőnő —, hogy vetessem be a derekát és... aztán ... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre. — A kisfiad, Rézike? — ha­jolt át a pulton a büfésnő is, mosolyogva. — Igen, a fiam — válaszolta az anya dacosan, s utána a társaság szemébe nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szem­ben. — Akarsz egy szelét csoko­ládét Lenke nénitől? — kér­dezte a büfésnő. A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimpaszko­dott az anyja szoknyájába, ide-oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait. — Nem szereti a csokoládét — válaszolta a fia helyett az öltöztetőnő, s áttette a bal kar­jára az estélyi ruhát, így pró­bálta eltakarni a fia arcát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az ősz hajú epi­zódista —, helyre kis kölyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat éppolyan üresen puk­kant szét, mint általában a hazugságok. — Emmuska nincs itt, Ré- zike — szólalt meg a táncos­nő —, azt hiszem, lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya, hálásan. — Majd megmondjuk neki, hogy kerested, Rézike! — Köszönöm, művésznő — mondta az anya, és indulni készült, de nem tudott, mert a fia közben keresztbe rakta a lábait egymás előtt, és rá­lépett az estélyi ruha szegé­lyére. Amíg visszavette a másik karjára az estélyit, a gyerek, akinek az ujjait előbb le kel­lett fejtenie a szoknyájáról, előrelépett és felmutatott a lámpára. — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán, hogy milyen csúnya kisgye­rek, most, amikor újra felné­zett a lámpára. Nyúlszája volt, operált nyúl- szája, s olyan tág orrlika, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéjét, és hajszálai úgy meredtek elő­re a homloka fölé, mint a nyílvesszők. — Igen, kisfián! — válaszol­ta az anya —, az ott egy lám­pa. Olyan lámpabura, amin lyukak vannak. — Miért? — kérdezte a gye­rek. Az anya felsóhajtott, és a háta mögé tekintett. — Azért, kisfiam — vála­szolta szelíden —, hogy ne vi­lágítson a színész bácsik és színész nénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Em­muska. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisz­tériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész színházat. Az egész szín­házat! Fel s le rohangálok, fel s le futkosok a pincétől a pad­lásig és maga sehol! Én fut­kosok, maga meg itt fecseg ez­zel a ruhával. Kivetetett a de­rekából? Nem! Látom, hogy nem vetetett ki. — Nekem azt mondta a mű­! BÉNYEI JÓZSEF: | Hasztalan hűség > > j Üres órákat sző a csend. : Kék pókfemálon leng a Nap. : Tegnap a percek rácsain ! arcomhoz közel láttalak. i I I ! Sötéten izzóit a szemed, ! ! mohó ujjam indult a szádig, > ; de nem találta csak a csend l ! pókszálon lengő figuráit. I I k ! Azóta hálót szőtt körém * * ! az időből az egyedüllét > s dobol fülemben konokul * | a keserű és hasztalan hűség. \ \ * Alkalom \ Tavaszok, nyarak és ködök, ; kristály-havak, * j harmincszor forduló örök í élet-darab, ; asszonyok édes illata, ; könyvekbe zárt, ! egyetemessé nőtt haza, ! ember, világ, ! tér és idő, mit két karom | átérhetett. | Vissza nem térő alkalom, í hogy élhetek. határozta, hogy nem adja, nem adhatja fel. H ajnalodott, amikor Pacs- mag, a csoportvezető, benézett az egyik ke­mencébe, és elkiáltotta magát: — HOL VAGY, KÉK MA­DÁR?! KÉK MADÁR? Pacsmag éneklő kiáltásaira a többiek kórusban feleltek: — A Rózsadombon! — Hogy álltok? — kérdezte a főpék, akit a hangos „kék madarak” csaltak elő. Pacsmag magasba emelt nyi­tott ujjaival válaszolt, hogy már csak tíz kocsival van hát­ra ... A második hajnalon a ci­garettaszünetben a pékek köz­refogták az új embert, és sor­ra bemutatkoztak néki. Az ötödik éjszaka végén Rokk felvette a pénzt. — Maradsz? — kérdezte a főpék. — Ha megfelelek — vála­szolta. — Jól belejöttél — mondta a főpék. Rokk úgy gondolta, ha ál­mában újra felbukkan majd az acélgolyó, amellyel öt nappal előbb tehetetlenül kínlódott, most már biztosan elbánik ve­le. KAMONDY LÁSZLÓ:

Next

/
Thumbnails
Contents