Pest Megyei Hírlap, 1969. július (13. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-13 / 160. szám
IK 1969. JÚLIUS 13., VASÄRNAP CSANKÓ LAJOS VERSEI Valamit magamról 1926-ban születtem Bezede- ken. Baranya egy kis falujában, az akkori hitbizományok és föhercegi uradalmak szorításában, Még ma is érzem ennek nyomát, mint ahogy a cselédszármazást sem lehet elfelejteni talán már soha. Talán éppen a nagy nyomorúságban válik az ember álmodozóvá és békétlenné is — későbbi sorsom alakulását is ez szabta meg, mint ahogy apám is örök nyugtalan és elvágyó volt. Az egyik tanya a másik felé vetett bennünket. Élénken élnek bennem a régi Szentmihály-napok, mikor megkezdődött a mindig visszatérő vándorlás és az ökrösszekér egyik majorból billegett a másik felé, egy új világ vagy a nagyobb darab kenyér keresése után. Az öt gyerek közül én lettem a kiválasztott, az, akit megpróbáltak felemelni. Nehezen és a szünidei napszá- molgatással mezőgazdász lettem. A háború elvitte a szülőket. Apámék elmentek, s mi új életet teremtettünk magunk körül. Apámtól — és talán temp- lomfestő dédapámtól — örökölt nyugtalanságom már kora diák koromban is az irodalom fájdalmas szeretetére ösztönzött, és a mai napig is ezer szakítás után — ezer- egyedszer is verset kell írnom! A mindennap meghar- colása után egyszer békítő nyugalmát ád a vers, máskor pedig még keservesebbé teszi a következő napot. A munkahelyem 1951 óta, költőhöz mérve, elég prózai — egy gépállomás. Mégis jó kilátó volt, mert ami az utolsó húsz évben történt ebben az országban, az itt, e szűk helyen lemérhető — úgy alakult, mint a parasztság, a haj za sorsa, buktatókon vagy 1 felfelé ívelöen. Mindemellé — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a lelkek pásztora is vagyok mint pártmunkás, a párttitkár hivatása is ez, művelem már hat éve. Célom a mindennapok őr- lődésében tenni valamit Írásaimon át népemért, aki most már a szomszéd- népekkel együtt rátalált az igaz útra. Tenni ezt a munka mellett a leggyönyörűbb emberi tulajdonsággal — az írni tudással. Szeretném mindenkivel megosztani gondolataimat. Ez az utóbbi években gyakran sikerült már. Már diák koromban jelent meg egy-két versem, és később is elvétve. Első siker 1957-ben az Egressi Klub pályadíjának megnyerése volt, majd tízévi szünet után kezdtem rendszeresen írni. Azóta a Földmívelő, a Váci Napló, az Alföld, a Szolnok megyei Néplap, a Magyar Hírek és több más lap közölt» tőlem rendszeresen vagy gyakran verset. Most már életem célja lett a vers, a líra — úgy érzem, enélkül nem is élhetnék. Este, egyedül Fáradt vagyok, s ledőlt mellém az este. összehajtogattam gondjaim és a hold kerek arca ím, a falfelé fordult és hívta, kereste szép álmom, mint egykor vén kutyánk, hű ebünk a vacsoracsillagot. Felém a messziség útja tárt, ölelő fasorokkal csillogott Lenn, a folyón jég zizgett és a meztelen, fagyott vetésen ludak bóklásztak, s egy nyári nevetésen a móló tövén tűnődtek bölcs kövek. Alvó hársakon lengett egy felhő tarkán, mint farsangi öltözet. A város fölött lassan már távolabb ballagnak egymástól a lámpák és picit fészkelőévé fényét, világát ködbevonva alszanak a járdára dőlve. S az esti csendre, a permetezőre ráfogom toliam, — az halkan sikkant. mint kedvesem, ha borzong bársony bőre és szeretni akar, mint a szél szeretgeti most az ölelő sötétet... Varázs és bűvölet Összefonódtunk a bűvöletben. Tested ütemét én is követtem, mint vizet hűvöse, tüzet lángja, mint holdszivárványt csillag varázsa, mint árny szülőjét — a messzi erdőt és sorsunk a lassan elközelgőt. Követtelek és te is követtél, teljesebb lettünk ős-ötvözetnél, ágam lettél és én a te gallyad — e szavakat kell, hogy visszahalljad! — és varázs lett minden, hiába bűvölet elnyelt vágyad, mint égből hullt követ. Nem is való volt, valóban varázs! Cserepes lett szám, rajta itt a láz, magammal hordom örökké nyomod, öleden virág leszek, nem ostorod nem sírom leszel, de örök hajóm, ruhám leszel és bölcs vigasztalóm, bátorítod én, te meg holt anyám. — ott ringunk együtt hűs ravatalán, — híd lett az égbe két szemöldököd, kértem és átvettem csókod, ösztönöd, és égtünk egymástól, mint vulkánkövek, ■ futó szívekben varázs és bűvölet. Reményben, hitben Mindig azt hittem: őseim után nem leszek gazdag a bajban. Azt hittem, a táj békét kínál és a lepergő színarany hajnal megáld, mint eleim nyomát a nyírligetben — mikor egyikük bocskorát megoldiozta a vérző alkonyat, — megáldotta szent füvekben a rigófüttynyi ég szava. Magamnak, s az én hitemnek, elkívánkozó szép szívemnek nem is az őriző kellett, — hanem az útbaigazító jó társ, kiről a szelek énekelnek, mint tavaszi katicabogárról a dúdoló, bűvölő gyermek. Ha tévedtem, — magam tévedése, nem hajtok térdet azért se, mert nem a védelemre születtem, de arra, hogy egyedül álljak és ne féljek, ha szelek szállnak szerte, körülöttem. Csak a szerelemben van társam, magamat benne kell megváltsam reményben, hitben és valóban, csukott szemmel a csókba hullva, látva és mégis megvakulva, összekötözve rosszban, s a jóban ... Es így lett őrizőm a szerelem. Oltárra tettem kettőnk szívét, peregje csak be bodzaszirom halálig, míg magam perelem. Legyünk csak lángban égve ott is. mint vihar alatt két testvér nyárfa és úgy kiáltsunk a zengéses világra nem hallhatóan, de észrevehetően, mint sóhajtás, ha messziről röppen és ráperdül a hamvas jázminágra. Jelentés az elmúlásról Mikor a piros levélen dér csillant, kivillant három tücsök feneke a lomb alól és ott ahol eddig víg hangyák jelöltek ösvényt, a fösvény ősz hálót szőtt, kötözött már és jött már lassan a galagonyát lerázva, bőrig ázva, — szipogva sántított az elmúlás... Virágom, kertem O, ne nézd, ne nézd a port, mi a múltat nem tudja elrejteni örökre, kinn tavasz van. A rügyben mézga buzog és a gyöngyökre, a harmatfüzérre rigófütty furcsa cirmokat barázdál. A barka húsvétos, kinyílt a szentsír, s az ibolyás allelujánál Tavasz-vitéz csörömpöl, hetyke április és a messzi, kékellő Pilis moccan — és látod? — öleli az eget. Vetkőzz kedves! borúd levetheted, melled csókomba fürdesd és pillantásoddal üzend és hirdesd: hogy szeretsz, szeretsz, mint az ibolyalevél, mint a kis kósza szél, mint a fakadó mag a földben, mint új élet az anyaölben, mint a megjövő énekesmadár és a táj, a ringató 'táj és a cserrenö, patakzó vizek és a bojtos, nyújtózó füzek, a füst, mikor Hajnalban kojtól, felhő, ha berúgott az égi bortól, bicegő bogár, mikor avarból kibúvik, a fájdalom, mikor elmúlik, — így szeress — és úgy, mint most a tavasz önmagát szereti! Szeress, szeress, — csak ezt ismételem. E butaságban vagyok vételen, mert te vagy a bűnös, azért mert vagy. Nem tehetsz róla? Kibújtál a habokból, mint Aphrodité, s a gyöngyök mik melled között peregtek le, életem napjait ékesítik ... Kedvesem, virágom, kertem, mindenem, csillagom, holdam, sírom, — hintenem, szórnom kell-e még fölébed ennyi fájást? A megkívánást kell-e szavakba öntenem? Nem kell! rábízom a harangra, s ezer harangvirág harangja csengettyűzze, dobogja mi szilemben van és azt, ami megbújt ott némán. Szavak, versek nélkül nem élhetek, bénán lennék akkor is, ha te nem lennél és ha szép szívedre nem vennél! Virágom, kertem, mindenem, magamat kell csak intenem, magamat kell csak tartanom: ne legyen könnyes hajnalom, ne érezzem a semmimet, — néked mondom, más senkinek! néked mondom, az est leszáll, s a gesztenyén a gyertyaszál egyet lobban még, majd a kert nyújtózik, alszik, nem felelt... VINCZE GYÖRGY: NAPÓLEON KŐBÁNYÁN — Aranyos ez a gyerek - mondja Bindercsikné, aki § kora ellenére, fiatalos. A dicséretet Lázár Géza i kislányának szánta. Valóban | aranyos, négyéves kislány, í Egész nap csacsog, sőt filo- $ zofál. Nevetése gyakran be- $ tölti az üdülő társalgóját. $ Kint megszakítás nélkül ^ esik az eső. Legfeljebb né- ^ hány percre mozdulnak ki a § beutalták. Aztán sietnek visz- 8 sza a társalgóba. Itt zajlik az $ élet. Élet... Kártyacsaták. ^ Ulti, romi, kanaszta, tarokk. $ Néhányan olvasnak. $ Lázár olvas. Mellette fele- ^ sége horgol, Marika, a csöpp- ^ ség építőkockákból csodála- ^ tos házat formál. forgót. Az apja az odaOlyan kaS csalábon § uj ^ uj bekezdések között ^ odafigyel vajon sikerül-e. TShhnvi r § Többnyire § össze mindig akikor dől az építmény, amikor % már csaknem kész. Aztán to- $ vább épít, kitartóan. ülő ^ A szomszéd asztalnál ^ női társaság hangos diskur- ^ zus kíséretében kanasztacsa- tát vív. Az a korosodó, ősz^ behajló hölgy, Bindercsikné 8 is közöttük van. Lázár csak 8 látásból ismeri. A férjéről S annyit tud, hogy nagy beosz- $ tású. Villában laknak a Ró- ^ zsadombon. Bindercsikné fel- ^ áll a kártyaasztaltól, és Lázá- ^ rákhoz fordul. A gyerek mun- ^ káját figyeli. Mosolyog. Az- ^ tán megszólítja Lázámét. ^ — Nem ismerjük még egy^ mást kedves. Mutatkozzunk ^ be. Tündért ez a csöppség — $ közben leül az asztalhoz. — ^ Mit horgolsz? — kérdi Lázár- ^ nét — A tegezést, a flntalah- ^ bal szemben 8 szánja. fiatalab- közeledésnek — Blúz lesz. A gyereknek. — Milyen ügyes vagy. Ez ^ csodaszép minta és kitűnő ^ műanyagfonal. Hercig lesz | benne ez a kis tündér. Lázár változatlanul olvas, azért a párbeszédre is § odafigyel. *■ ’ ~ ------permert § nem magyar, a múltkor Pá- $ rizsban vettem egy szettet ^ magamnak. Itt van velem. Ha § felveszem, megmutatom. Iga- § zán nem is volt drága és Pá- ^ rizsban a választék... A ^ férjed elmélyedt a könyvben. 8 Mit olvas? — szól Lázárhoz. 8 — Tolsztoj Feltámadását — § ^ de ^ — Hasonló anyagból, 8 sze jobb minőségből, | feleli. & — Á! Ebben van az a csaugye? Hogy is hívták azt |ta, . . _ Hogy § a hadvezért? ... Pedig emlék- § szem... — hahotázik. — Napóleon? — Az, az. Ö ütközik meg az | ^ — Ez nem az a Tolsztoj^ könyv. Az a Háború és béke. $ — Ja értem. Az volt a fil^ men is, ugye? I — Igen. Ez a Feltámadás. ^ Hatodszor olvasom. ^ — Annyira izgi? Krimi? — § nevet. ^ — Izgalmas, de nem krimi. ^ A hölgy visszatér eredeti | témájához. 8 — Tündéri ez a ^ — Tündéri ez a gyerek. ^ Mondd édes, hol laktok? ^ — Kőbányán — feleli Ma^ — Kőbányán? — fordul hi§ tétlenkedve Lázár felé. Hogy ^ lehet ott élni? — csapja össze ^ a kezét, aztán észreveszi, hogy ^ megjegyzése bántó volt, s ^ igyekszik zavarát leplezni. ^ — Élni? — kérdi Lázár. — ^ Íme, itt vagyunk. Testben ^ egészségesek, és — talán lé- & lekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asz- szonyoom, a Rózsadomb túl meredek. Ahhoz kocsi kell, s egyelőre, persze csak egyelőre, ezért nem költözünk oda — mondja kellő flegmával. — Meg aztán... — Bindercsik elvtársnőt külföldi interurbán híváshoz kérik! — kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik Lázárék asztalától. — Á, biztosan a férjem Ba-. selből. Ott van kiküldetésben. Hát felhívott! De rendes... Pocsékul ráz ez a húszon-. nyolcas villamos. Egy sor iparvágány torkollik bele vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, mire végigmegy a Kőbányai úton. És a tarkaság: modern házak és öreg munkáskolóniák, szűk ablakokkal, kiír thatatlan rovarokkal. Rá- mennek azok a kenyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ide- állnak a dózerek és eltaszítják őket házastul a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkaságot. Aztán leszáll a huszonnyolcasról. Vasárnap délután lévén van ideje a sétára, hazamenet. A nap is pokolian fűt A sarki fagylaltosnál kér egy kétforintos adagot. Ra- fináltan meríti az eladó az adagolókanalat. Fél oldalán semmi. Szóval fél gombóc az egész helyett. Lázár nem szól érte, mert mögötte hosszú sor áLL Még elzavarnák, mondva, miért tartja fel az eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos házai között. Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát, a másikon beatzene gurgulázik. Odébb csetepaté két szomszéd között. Az egyik, égre nyíló ajtón figtal lány lopakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. Istentelenül kifestette magát. Még műszem-. pillája is van. Lázár kószál a kolónia nyári szagai között. Egy őszbehaj- ló hölgyet vesz észre. Egymás mellé érnek a keskeny úton. Az őszes hölgy is felismeri Lázárt. Nem tudja: elmenjen mellette szótlanul, vagy ... Nincs idő a gondolkozásra Lázár ráköszön. — ... az üdülőből, tetszik emlékezni? — mondja. — Ö, hogyne '— feléli az asszony olyan meglepetten, mintha tetten érték volna. Hogyan kerül ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen fél éve. Micsoda hideg volt. Most meg az ember majdnem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje, ezen a hu- szonnyolcason, na, és a tizenkettes busz Budától az Em- kéig ... Megfő rajta az ember, — Mi járatban Kőbányán, és éppen itt? — kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem valami szép látvány. — Semmi különösebb — feleli az asszony. — Itt lakik anyám, aztán ha néha jut rá időm, eljövök megnézni. Nyolcvanéves, és — széttárja kezét — annyi baj van az öregekkel... A május elment A május elment. Itthagyta borzoltan verseimet, s a jázminágat majdnem elrepítette egy szél és a fecsegő nyárfák levelén a sugarak új rímet kínálnak. A gáton átperdült egy fényfoll fűszálon ring az álmos dongó, S mint bál utáni lány a padká a felhőbe nőtt kertetek alján egy sárgamázas fületlen korsó három hangyát altat a csendben.
