Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
ÍS "T^ifirínp 1969 JÜNTUS 8., VASÁRNAP M onoron született, a budapesti Eötvös József Gimnáziumban érettségizett. Minden vágya az volt, hogy tanári diplomát szerez, irodalomra szerette volna tanítani a fiatalokat. Már-már célhoz ért: sikeres felvételit tett az Eötvös Loránd Tudomány Egyetemen, de... átirányították a jogi karra. Elvégzett kényszerűségből két és fél évet, aztán abbahagyta, mert lehetőség kínálkozott, hogy közelebb kerüljön az irodalomhoz, a kultúrához. Népművelési előadó lett, később csoportvezető, aztán újságíró, kultúrotthon igazgató-helyettes, politikai előadó, majd propagandista, egy ktsz gombkészítő részlegének vezetője, végül kerületi Hazafias Népfront titkár. Onnan került vssza ismét Pest megyébe, mint a megyei tanács vb művelődésügyi osztályának helyettes vezetője. Versei megelőzték személyes találkozásunkat. Tizenöt esztendeje publikálta az elsőt még a Szabad Ifjúságban. Később a Magyar Nemzetben, a Kortársban, a Magyar Ifjúságban és természetesen lapunkban is többször megjelentek költeményei. Hogy melyiket olvastam először? Bevallom őszintén, már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy bátor közéleti mondandójára, merész szókimondására, pártosságára figyeltem fel. Manapság nem túlzottan kényeztetnek el minket a költők előtt, kötegnyi versét küldte el Illyés Gyulának. „Verseit elolvastam, jellemző rájuk valóban, hogy a tehetségnek még csak erjedését mutatják. Lesz-e kiforrás, s milyen? — ez a maga s a szerencse dolga. Szívósságáé és igényessé- ^ géé...” — írta akkor levelé- § ben Illyés Gyula. Tízegyné- 4 hány esztendő után tiszta § szívvel mondhatom: Borbély $ Tibornak volt szívóssága meg- fc, érett, akinek van mondaniva- ^ lója az emberek számára, ^ •nemcsak a szerelemről, a ter- S mészet szépségeiről, az ember § és a társadalom gondjairól, ^ problémáiról is. És nem is ke- ^ vés. § nyezieineu vt, nmuust u. miwiv _____s i lyen erényeik csillogtatásával. A rs poeticája. Nagyon sze-s Talán ezért is jegyeztem meg renyen es nagyon tiszte-s annak igazolására, hogy érdé>■ mes volt felfigyelni a szá momra akkor még ismeretlen költőre. Három esztendő telt el ■azóta? Vagy négy? Húsz vagy harminc versét olvastam ez idő alatt? Azt hiszem, nem a számok a fontosak, annál inkább, a tény: Borbély Tibor bebizonyította, hogy versei érdemesek a figyelemre, a publikálásra. Kezdő költő korában, tízegynéhány esztendővel eze- ban megfogalmazni annal, ^ í- ahogyan azt költő-eszmény- S >n képem, Radnóti Miklós tette: Tanítok és vallom a harcot is! költő is vagyok, \ meg proletár. És ígérem: ha mindezt nem tudom már, leültetem a jobbkezem!” Radnóti 1932-ben írta ezt a ^ versét. Abban az esztendőben, s amikor Borbély Tibor szüle- $ tett. P.P. Gyémánttörvény Miként a fák törzse —, úgy gyarapodtam. Évgyűrűim kifogtak minden átkon, bezárva őrzik ifjúságom, s a meghajolni többé képtelen, százados törzsű, gyökeret vert hitem. Hiszen ki egyszer, pincemélyben élt, az kétszeresen érti, mennyit ér a fény. Sorsát, nem vállalja csupán —, alakítja azóta, hogy a cella mennyezetén örökké égő lámpa helyett, számára a fény, újra, megszokott Napja lehet. És kétszeresen érti már a gyémánttörvényű világot, amelyben vallani lehet: kudarcaink is lelkesítenek, „...ez új rendre tett hitet Nincs bajó... Hétágú korbács Néha hallom; zúg a tenger. Néha még —, hajóra szállni vágyom. De nincs hajó, mely hozzád vissza-visz, víztelen, poros vidékű ifjúságom. Pedig hogy hív a végtelen mező, a zöldellő, tüskés legelő —, a „Páskom”. Almaimban, a csöppnyi „Nagy-tó” vize csillan, hol agyagban sült halat, hanyatt feküdve falatoztunk a cimborákkal. S télen a csorda tó jegén, a vígbukásos ródliversenyen —, ahol kacagva tudtam lemaradni. Es szomszédunk a pipás, vén Rajik, — kitől naponta járt a két „barack”, meg Törzs fűszercsék csodaboltja. Nincs hajó ... S csak úgy, oly egyszerűen, mint ahogy nagyanyám fejkendője mögül kivillant ezüst haja, — úgy csillogsz féltett játékként szívemben, gyerekkori évek és álmok, homokos földje: Monor. Ha száll — ba megérint... Ha száll az esti szél, s hajadban turkál oly bizalmasan, mint én tettem egykor, engedd neki. Ha az ég, tiszta kék, és letűz a nap, s barnára váltja bőröd fehér színét, engedd neki. Ha zápor hull alá < a messzi égből, és néhány cseppje arcod simítja meg, , engedd neki. Engedd nekik, mert ha nem leszek veled, Tavasszal, Nyárral, 1 Ősszel, én küldök neked —, simító, lágy üdvözletei. De hogyha zord, kemény a tél, s szívedre támadnak zsibbasztó, gonosz fagyok, ne engedd nékik! Az nem én vagyok! Esteledik Esteledik. Az udvaron csillog a hó. A sötét körbefonja a házat. E négyszögű udvar lesz a világ. Fák. Csonttá fagyott hű katonák őrzik a csendet. A nyurga szél derékon kapja a kéményből kibúvó tömzsi füstöt, birkózik vele—, majd az udvar közepén odavágja s kétvállra fekteti. A havat vékony korom fedi, s már csak én tudom: a felszín alatt, fehér kristályok alszanak. Minden hetem hétágú korbács. Szíj-napok végén hasító ólom a gond. Naponta vallatom magam: jól tettem-e, amit tennem kellett? Tetteimre őszintén helyeselhet akikkel egy vagyok, — megbízóm, harcba küldőm — és kinek számadással tartozom: a millióknak, az országért felelős proletárhatalom. Milyen csatába vittem a zászlót, hogy győztesen, vagy verve visszahozzam? Kinek ez lenne sorsa, oldalunkra állt-e. vagy tovább hallgatja "annak hamis szavát, ki álnokul mondja ki: a nép, — és régi, behegedt sebet is újra tép, s nem meglevőket kíván orvosolni? Ezeknek számát százszoroztam? Annyi volt-e itt a sanda tett, hogy az, ki nemzetét boldognak kívánta látni, s ez új rendre tett hitet, festett sebű bírálók előtt, — most lapulni kényszerüljön? Az éles késsel, vitába kell-e szállni —, vagy odavágni a kézre, amely szorítja —, s a hit vénáját egyszer már elmetélte. Kié ez az ország, ez a nép? Azé-e, aki tett is érte, jó szándékkal, mégis balogul, esküdve egy önmagát választott vezérre? Ki tárta fel sebét a nép előtt, ki hívott gyógyító társul minden becsületes magyart? Ki jelölt járható utat? amelyen azóta is, népünk véle tart? Kinek van ijt joga szólni, tenni, hamis szónokkal feleselni, butákkal, önzőkkel perbe szállni —, a nép nevében, érdekében, ahová kell —, hát odavágni!? Az ólom tép, önmagam kérdése válaszra vár, s míg nem talál olyat, amit becsülettel elfogad, — nincsenek nyugtató szavak. Az én hazám — tenyérnyi ország, — de gondjaiban: világhatalom. Emberként, én is úgy növekszem, ha gondjaiban osztozom. Így nézem tenyerem minden vonalát. Mintha hazám térképe lenne. Egy-egy fővonal, folyókat jelöl, s a folyók köze, — nem tájakat — embereket, sorsokat fog át. Minden tenyér csak önmagával azonos. Hozzánk halálig hű jelét hordani: a sorsunk. Nincs alku —, vállaljuk-e? Ekként kötődik nemzethez az ember, — és hozzá nemzete. S miként enyém a két kezem, enyém a múltunk, a buktatós, lázgörbés történelem. Nem csupán dicső napjait, — szégyenét is vállalom, mert hallgatásom a bűnnel volt rokon, s szólni, tenni kell, hogy a jelen — teljesen miénk, és jobb legyen! ha tudjuk: mit, hogyan, s ha hisszük azt, hogy verhetetlenek, kik engedetlenül —, de egyetértenek! A pincemély magánya, összefügg a fénnyel. Ott lent —, csodálatos áttételével, fényképező géppé lesz az agy. A változó világ nagy és kicsiny törvényeit képként rögzíti, — lemoshatatlanul —, agyunknak filmtekercsein. És, az, ki egyszer, pincemélyben élt. — ám nem cserélt hitet —, nem érti meg a gyávák s hitetlenek koholt törvényeit. de vallja szakadatlan: a proletár igazság gyémánttörvény, s ha gyémántszilánk beléje nem hasít —, egy —, és oszthatatlan! Miként a fák törzse —, úgy gyarapodtam, s hogy vágyamat kimondjam, szerzett jogom. ♦ Mégegyszer égni! Akár csak úgy, mint ősszel meggyújtott árokszéli gaz —, keserű füsttel —, szélverte lánggal, — barátkozván a gyors halállal, s új füveknek helyet adni! Barátaim! Segítsetek magamat megmutatni! AJÁNLÁS: Tiéd e vers —, mert öntudatlan, sötét szemedben mindig fehér kristályokat kutattam. Mint fészkén megülni készülő Ne hid Ne hidd, hogy hűség nem kötöz, mert mások hűtlensége most naponta oldoz. A lélek senkiföldjén is: én hű vagyok magamhoz és a tegnapi srácok jéghegyhitű. majd halva növekvő félveteránok konokul hű csapatához. összeköt velük egy furcsa emlék; a rossz cipő —, amelynek a vizes lakásban, reggelre, zöld penész-szakálla nőtt, s a jel, amit ma hordunk: az öngyilkos és kivégzett, — titokban temetett — álmok sírjai, — szemünk alatt az árkok. AJÁNLÁS: Hűséges itt —, többé nem temethet, de sorsot jelöl — a hűtleneknek. Szaporodnak a törött gerincek és a félforradalmak. Miként az urán 235, a lelkek Is hasadnak. Mindent kimondató hitem őrizné még érthető szavam, de én —, nem őrzöm magam. Mint fészkén megülni készülő madár, készíti bennem otthonát az oldozó halál, és megzavarni olyan haszontalan, mert piros fű között már a zöld pipacs világít, vakító fényes alkonyok születnek és hulló csillagok fénye rajzolja árnyait a földön egy furcsa ütközetnek. így élek, változó harci szerencse között, de választott lobogómon nem látszik a vér, csak a zászló színe sötétül, miként az önként esküdött hű harcos hite mélyül. Es már —, csak egyért kell remegnem: hogy félelmem végleg elfelejtsem, mikorra árván itt marad a sárga gyűszűvirág. Ö jelzi majd a talpalatnyi földet felettem, ahol megálltam s testemmel elmaradtam, — egymagámban —, a vesztes, győző hadtól. Nem volt —, ki megvédjen magamtól.
