Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
8 «ir »iccrei 1969. JÚNIUS 29., VASÁRNAP «I Érdekeink üvegjébe zárva kongunk konokkarám kirágva sorokba búvá zendülésre vásári pergés mélyhűtése kiáltó puszta-szó a szónak vigyázó-félö vak tilónak idétlen kedvünk megfaragva sorompót-tépő áhítatba befagyott lüktető alázat sovány virág mihaszna vágyak repedj fel senki dupla burka jegenyetörzsek körbehullva kuporog szárnyas messzehíres érlelő-napra kelve híres dombok bivallyá álmodódnak szivárványívén átdobódnak serénygyomok a falhoz állva csengő lövések elkiáltva vagány-magunkat elsimítva állunk hittelen-bárgyú pírba’ Somorti Barna SONJA HLEBSOVA: Kutya vagy macska N edves szél fújt, szeszélyesen csapongva, hol erről, hol arról. A főid meleg volt és avarszagot lehelt. A lány az ablakban állt, nyugtalanul, mint valami rejtelmes baleset előtt, amely minden pillanatban bekövetkezhet. A szemközti házak olyanok voltak, mint vihar előtt az összebújt juhok, s láttukra az az érzése támadt, hogy a közelében soha sem is voltak emberi lények. Meddig időzik még ebben a szobában, ebben a városban, s általában meddig kell még itt élni az embernek, hogy valamelyest különb napok köszönjenek rá? Vannak emberek, akik képtelenek többet birtokolni, mint egyetlen valamit. Pedig rengeteg sok mindent kellene magáénak vallani az embernek, hogy egy napon ne maradjon minden nélkül... Iván csaknem észrevétlenül lépett az életébe. Egyszerűen itt volt. Hely szerint is mindig ott, ahol ő, együtt gondolkodott vele és napról napra több helyet kért magának az életében. Szájuk egyazon szavakat ejtette, mosolyuk is kísértetiesen hasonlított, ugyanazokon az utakon jártak. Még a nevetésüket is ugyanaz váltotta ki a nap úgyszólván bármelyik szakában, meglehetősen sokáig. De jelen volt a fiú jó ideig a szakítás után is, amelyre ő csak később eszmélt rá. Miközben az emlékei közt tallózgatott — frissek voltak még ezek az emlékek! — mindannyiszor holmi elégedettséget érzett afölött, hogy voltaképpen nem is változott semmi. Mindez furcsa örömöket keltett benne csakúgy, mint a megalázó kisebb kudarcok emléke is, melyeket sosem vallott be magának. A mai nap is oly kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor a postahajóra vártak a kikötőben, s ő félt a vihartól. Vad meleg volt, a levegő párás — noha szél fújdogált. Emlékszik, azt mondta Ivánnak, balsejtelmek gyötrik, bizonyára baleset érné őket, s le akarta beszélni a kirándulásról. Nem is szálltak hajóra. Ott gubbasztották át az éjszakát a sziklás parton, takaróba csavarozva. E rőt vett rajta a fáradtság és a hideg, s visszafeküdt az ágyba, hogy ott folytassa emlékidéző merengését. — Nézd, milyen szép ez a macska. — Az nem is macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska. Az ég mind kékebb lett. Iván szemétől. A patak mind áttetszőbb. Iván mosolyától. A nap mind melegebb. Iván ölelésétől. Elmosolyodott. Iván szavai jutottak eszébe. Vajon ő emlékszik-e minderre? Nem. De nem is fontos. Én egész másra gondolok. Az ám, de nem is. Nevess, járj, kelj, dolgozz, élj, élj. Iván — a múlt. Iván — a kora fiatalság. Iván — mégiscsak a jövő ízeit idézi... És így van ez mindig. Mindig, amelynek se kezdete, se vége. Tehát akkor is, most is, holnap is. A veszteség mintha sivatagot árasztana köréje, de ugyanakkor biztatóan körbe is járja. Szenvedély persze nincs már, az idővel fegyelemmé szépül. De megmaradt az állhatatosság, ha hiábavaló és mulatságos is. Eszébe jutott a kiskocsma — valamikor „Túl az Öperen- cián”-nak nevezték egymás között —, elhanyagolt, rozoga ház, belül úgyszólván üres, csoda, hogy valaha is vendéget vonzott. S ők ketten mégis odajártak arra a lehetetlen feketére és az elmaradhatatlan savanyú vízre. A tenger ott hideg volt a sok édesvízi forrástól. Egyszer megmosta Iván haját. A háziasszony behozta a fazék meleg vizet és csak nézte, amint nagy nevetések közepette mosta azt a rakoncátlan nagy sörényt. Az este ugyanis, amikor átkeltek a hegyen, Iván azt mesélte neki, hogy gyerekkorában nagyon gyűlölte a fejmosást. Felrém- lett előtte a pisze orrú kisfiú, makrancos, göndör hajával. V alami tragikusnak az elő- érzete, rendszerint a legboldogabb pillanatait is elrontotta. A fiú ezt megérezte, s ilyenkor meg-megpi- rongatta, mert nem osztja meg vele gondjait. Majd szótlanul csókjaival árasztotta el, hogy felvidítsa. Férfi létére nem igen értette a lehangoltság okait, ölelő karjai azonban mindig kioldották a lányból a szorongásokat. De korántsem úgy, mint mikor egy alkalommal teknőssel hemzsegő kis sziklaöbölre bukkantak ... Az egészen más öröm volt... Vagy amikor hajóroncsokból csónakot rögtönzött neki... vagy amikor ők ráncigálták a harangkötelet, mert az öreg harangozó elfáradt, pedig harangoznia kellett volna, hogy „szétoszlassa a viharfelhőket”, vagy amikor hajnalig egy takaró alatt kucorogtak a parton ... Nem, az egészen más volt. Szeretett felejteni; szerette szándékosan elfelejteni azt, hogy szeretik egymást. Hogy éjszakák várják és testük arra van. hogy szeressék egymást. Mindez olyan egyszerű volt. mint a lélegzés. Amíg mellette volt, éjszakává változtatta a nappalt, nappallá az éjszakát. De most, amint magánosán forgolódik az ágyon a sötétben, s a sötétség minden pórusát elborítja, most mind gyakrabban illetik váddal azok az éjszakák, amikor lemondott az ölelésről. Lemondott? Megtagadta. Most kongtak a harangok, hogy „szétoszlassák a viharfelhőket”, hallotta háziasszonya nevetését, s arcába csapot. délszaki melegével a teknősökkel hemzsegő öböl. Szemlehúnyva feküdt, akaratlanul is ökölbe szorított kézzel. Gondolatai villámként cikáztak. Iván a közelében volt. Csinos, napbamította arccal most lép ki a tenger vizéből, fogsora habfehéren villan felé, s aztán csókolja. Kint szakad az eső. Kinyitotta az ajtót, felkacagott és megcsókolta. Felállt'az asztaltól és megcsókolta. Ágy szélére ült és megcsókolta. Kint zuhogott az eső. Csodálatos nyugaloi szállta meg. Hovatovább szir te üresnek érezte magát. La; san lehunyta súlyos szempi Iáit. ökle kisimultigen, Iván itt van a köze' ben. Igen, Iván egy kamyújtá: nyira van tőle. Int neki, súg is valamit fülébe, s kezében egy egésze kis teknős fészkel. Kicsi k teknős. Valami harangot is h< zott neki. Mosolyog és int n< ki megint. — Ni, milyen szép macsk — Az nem macska, ha ne] kutya. Szeretsz? •— Szeretlek. — Altkor macska, akk< macska, igenis, macska ... Int neki megint, ugyancsa a mozdulatok rémlenek f újra. Kezdődik minden előír — míg végül is a semmibe ti nik minden. N yugodt, mély álomm: aludt. Odakint esett ; eső; meleg eső. Elmú egy nap, és múlóban az é szaka is. Kocsi zaja hallatszi az úttestről, a tejesek hozzá már a tejet. Elmosódott csői bánás az ablaka alatt. Szá nyak hüppögését hallja, a m; darak már felébredtek és ke dik a szerelmes fecsegéí Alighanem verőfényes nap] ébred. Aludt. Gyermeteg mosolly az arcán. Amint elindult szí ja csücskéből, még vidám vo aztán kissé elszomorodott. Ki tudja, lehet, hogy csal ugyan nem macska volt, hí nem kutya... Odakint már nem esett... (Dudás Kálmán fordítása) GODA GABOR: Portyázom a világban Hirtelen tavaszodott. Sőt nyáriasodott. Ablakunk előtt a barackfák keményen vívták harcukat a hosszú hideggel. Hideg tél volt ez. Hideg és hosszú. Haláleset, feleségem súlyos betegsége, s a magam kínjai. Már százféle formában ismertem az életet, és idén mégis sikerült neki új grimaszokkal ijesztgetni. Azelőtt betegség és halál szinte ki volt tiltva a társalgás szótárából, s most nyersen és brutálisan törtek be házamba, hogy aligha tudok ocsúdni. Egyszer egyik kedves és baráti orvosom szememre vetette, hogy regényeimben és elbeszéléseimben túlságos szerepet juttatok e „pesszimizmusomnak”. Azóta az optimizmusuk sírba vitte őket. író vagyok, tehát mindig arra törekszem, hogy az élet valóságos egységét ne engedjem füllentő mozaikokra töredezni. Nem játszom az optimizmus ; és pesszimizmus fogalmaival, : inkább keresem valóságos tár- ; sadalmi jelentőségüket. Ha évezredekben gondolko- | dóm, más fogalom az optimiz- I mus, mintha évtizedekben mé- : rém jelentőségét. Időnként né- i zegetem a térképet, a földet, i amelyről most kezdünk szerte- j portyázni a világűrbe. Statisz- I tikákat olvasok, hogy a jelen- i légi, csaknem három és fél ; milliárd ember nyolcvan szá- í zaiéka nem éri el az emberi i ellátottságnak azt a fokát sem, i amelyet magam is keveslek. i Világszerte — néhány száz- \ millió embert leszámítva — i még kétségbeejtően alacsony i az élet korhatára, éheznek, fáz- i nak. izzadnak és viszonylag i azonos kórságok nyomán for- : dúlnak fel az utcán. ; Ha fiatalabb volnék, és le- i hetőségem volna rá, bejárnám ; a világot, a nyomorgás nyomá- í ba szegődnék, . hadd lássam, i hogy miért is gondolom a ré- I gi rendek átalakításának | szükségességét. | Úgy mondják, hogy két. i ezerre hat-hét milliárd ember j él majd a nyomorgó világban. 1 Egyesek a felrajzolódó képeket mumusnak látják, amely ijesztgeti az embereket. Az ilyen emberek még azt sem tanulták meg a közösségi törvényből, hogy ezen a földön akkor is minden összefügg és együvé tartozik, ha ezt nem veszi észre a provincialista, nacionalista. Mi már tudjuk, hogy ez a világ egy és oszthatatlan. Egy tízezer kilométerre éhező száj szárazsága az én asztalom falatjáról is álmodozik joggal. Azt sem tartom véletlennek, hogy ez az az évtized, amely megdöbbenve a hátmilliárd ember jöttének gyomorkorgá- sos dübörgésétől, űrhajókra száll, és új glóbuszokat keres az ismeretlen világűrben. Mert nem is hétmilliárd emberről van szó, hanem a nagy számok törvényénél fogva 30—40 mil- liárdról. A társadalom és a természet törvények szerint él. E törvényeket megkíséreljük változtatni, de semmi rendellenesség sincs benne, ha ebben a nagy erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik, az az élettel született, és végső fokon élni is fog. A társadalom törvényeinek megismerése elsősorban a gazdasági törvények feltárása és e gazdasági törvények szoros összefüggésben vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésével. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik, és a valóság megismerése valóban mindig a haladást szolgálja még akkor is, ha nincsenek ilyen kifejezett céljai. Az emberek nemcsak jóllakni akarnak, hanem a boldogságra is vágynak. Az emberiség történelmének, eddigi életének legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdon kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválaszthatatlan. Itt a szemünk láttára derült ki, hogy a bankok, az üzemek, a közművelődési intézmények, a vállalatok tulajdonjogi állapotának 100 százalékos fordulata a tömegeket nemhogy boldogtalanná tette volna, inkább reménykedővé. Fiatal barátaim között egyetlenegy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára legyen. De 22 évvel ezelőtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezérrel arról, hogy egyáltalában lehetséges-e a színházat állami tulajdonba adni. A világon ma végignézve, a józan embereknek tisztában kell lenniük azzal, hogy az emberek az emberi életért vívják küzdelmüket, függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogmatikus rögzítésétőL A fogalmak átértékelésének korát éljük, amikor éppen ez a reneszánsz század a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. így is mondhatnám: a legjobbak keresik az útját annak, hogyan adhatnák vissza azt a rengeteg kincset az emberek milliárdjainak, amit ezek a milliárdok hoztak létre. Tudom, hogy az úton, amelyen a világ halad, gyakori a vereség is. Sokféléi érkezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokéit saját útjába. Amint mondani szokás: bizony, néha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen felfelé az út, tüstént megjelennek a retrográd bölcselők, akik a maguk részigazságait szeretik egész nézetük tévedéseit igazolva feltüntetni. Én nem tudok több lenni és más, mint író. Nemcsak korom,, de természetem is megakadályozott abban, hogy valaha is megszerezzem magam kezébe a hatalom leheletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet nézem csupán, hanem a jövendőt is. lNjncs bennem az intézkedések emberének a vágya, csak fenntartom magamnak azt a domb- talan Olymposzt, amelyről többet akarok látni, mint kortársaim ... Fekete-fehér \ * Telefonált az öcsém: elha- 5 lasztja az esküvőjét. — Miért? — Nem értem! — i lebegtem. Megkedveltem az if- 5 iú arát. Összeillenek. Azonkí- 5 írül elég nehezen intéztem el a j izabadságomat a menyegző $ napjára. Tanú lettem volna. A $ vidéki rokonságot is felcsődí- $ ettük ... — Mi történt hát? $ — Fekete—fehér lesz! — $ nondta. Dermedten bámultam a ^ tagylót. Előfordul, hogy a nagy boldogság elveszi az ember $ szép elméjét. — Jól vagy? — kérdeztem, ^ Jár nem akartam feleslegesen ^ ngerelni. Közben lázasan ku- 5 attam emlékezetemben, előfor- s Lult-e a családban elmebeteg- s ég vagy tudatzavar. Valami ^ elrémlett nagyanyám elbeszé- ^ éseiből. Bizonyos Hanzi bácsi, ^ iki tekintélyes városi tanács- ^ tok létére elment tengerész- s iek, faképnél hagyta családját, ^ tárom szép gyermekét és hit- fesét. Ö volt az egyetlen kimu- ^ atható bolond. Vagy még- ;em ... ? ^ — Miért ne lennék jól? Sőt, ^ lágyon is jól vagyok! — ütkö-^ iött meg öcsém. — Csak az a ^ >ökkenő, hogy csúszik az es- ^ tüvő, s elvész a beutaló. De iát... s Tehát lesz lakodalom, csak... ^ — Miért kell elhalasztani? sem értem! — Mondtam már. Igen — ^ íem! A kerületünk vetélkedik! ^ \.z „Asszir-babiloni ékírás ha- ^ ,ása a rovásírásra és viszont” ^ isztalnál a főválaszoló máso- ^ lik segédje leszek! Na, búcsú- ^ som, még meg kell vizsgálnom ^ t margitszigeti sírkövet... ^ — Várj! — rikkantottam. — di lesz a násznéppel? — Intézkedj! Te vagy a nász- ^ íagy! — mondta. — Mit szól az esküvő elha- X asztásához a jövendőbeli? — idváncsiskodtam tovább. s — Nem mond semmit, hiszen ^ i fekete—fehérről van szó! ^ „Hú, milyen ravasz ez a jö- ^ trendőbeli !** — gondoltam, de ^ »fölötti elmélkedésemet meg- ^ savarta az asszír főválaszoló ^ násodik segédjének, a vetélke- ^ lő fölkent mágusának (civil- ^ jen gyógykovács) lelkesítő szó- ^ íoklata. Jaj neki, ha lemarad! ^ -.ógó orral sompolyogna majd, ^ i az emberek tudni fogják: ^ képtelen volt megmondani, ^ íogy Árpád apánk idejében ^ lány sátor állott azon a he- ^ yen, ahol ma a Nadrággom-^ ikasztó V. raktárai roskadoz- ^ iák ... — Majd intézkedem, öcskös... ^ — szakítottam félbe, már csak ^ ízért is, mert a kagylót mar- ^ ioló tenyerem elzsibbadt és ^ ^hangzott a vacsorára szóló ^ felhívás. Aztán lezajlott a mi kerüle- ^ tünk vetélkedője. (Az öcsémé- ^ ké még nem.) És tegnap, ami- ^ kor a szenes embernek szé- $ jyenlősen a markába» akartam ^ csúsztatni a borravalót, végig- ^ mért és imigyen szólt: — Ezt a kerületet nyolc má- ^ sodperccel lepipáltuk. Azt kép- ^ eeli, hogy ezekután elfogadom? ^ Csonkaréti Károly $ Rémes történet ■ * ináig csendes, nyugodt perceket jelent számomra, ^ Lfl ha a feleségem elvonul vásárolni. Ilyenkor sorra § veszem terveimet, megnézem, mennyi dugipénzem van, ^ és főzök magamnak egy feketét soron kívül, mert ugye, § egy tilos fekete jobban esik, különösen, ha azt magam S főzöm kedvem szerint, és amíg iszom, csak a jóízű kor- § tyolásomat hallom, nem az örökös kísérőszöveget, hogy ^ „rengeteg kávét iszol”, „tönkreteszed a szívedet”, „ez \ csak rossz szokás”. ^ Azon a „vásárlási napon” éppen ittam a dugikávét, és ^ nagyokat szippantgattam a cigarettámból, amikor a fo- ^ lyosón váratlanul felkoppantak feleségem energikus ^ léptei, de most a szokottnál gyorsabban, s néhány pilla- ^ nat múlva valósággal berontott a szobába. Lihegve tört ^ ki belőle a kiáltás: § — Ellopták a pénztárcámat! — a kezében levő cek- ^ kert a fotelre dobta. — Ebben volt! — Es férfinak is ^ dicsőségére váló káromkodást eresztett meg. Rövid szemle és töprengés után megkockáztattam: — De kisfiam, ebből a cekkerböl nem lehet csak úgy ^ elemelni a pénztárcát, hacsak le nem tetted valahol. — Nem tettem le sehol, és nem „csak úgy”, hanem ^ „amúgy” lopták el. — Es sok volt benne? | — Az összes. Emlékszem, hogy egy fiatal férfi sokat § settenkedett körülöttem. — Talán tetszettél neki. — Ugyan, miket beszélsz. Nem tetszem én már sen- ^ kinek. — Nono, az nem biztos. — Pillantásom a sublótra ^ esett. Ott feküdt a pénztárca a nagy hamuzó mellett. — 5 Mondd, kisfiam, az a fiatalember hogy nézett ki? — Magas, sötét hajú, szép nagy szemekkel és mosoly- ^ gós, kedves arccal. Szóval: olyan jóképű. Nem is úgy ^ nézett ki, mint egy tolvaj. — Hanem mint egy szívrabló, ugye? Megnyugtatlak, ^ nem is volt rabló, mert a pénztárcádat el sem vitted. ^ Tessék, nézz a sublótra, ott van. Sikoított, felkapta a pénztárcát, a cekkert, és szó ^ nélkül elrohant. ' i En pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert \ nagy izgalmában észre sem vette, hogy kávét főztem. ^ Rémes lett volna, ha észreveszi. (v. i.) ^ rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSé^
