Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-22 / 142. szám
íí MST flUCYEI T/órlar» 1069. JÜNIUS 22., VASÁRNAP ANTIÜVÖLTES a' REGŐS ISTVÁN VERSEI Antiüvöltés Szubjektív kádervélemény a költőről Fclhővonatról írok, kis változó torzó-rajokról, Rembrandt kezekkel végtelen vászonra kent színekről; Torzók, sosemkészek, bátran változók: ábrándvilágról írok De csak kinyújtott kézzel éred el. velhőlovakról írok, szárnyra kelten Gyávabátran, mikor a beat-ek üvöltik hullaszürkén A Hold kietlen kráterét Uvöltik a vért i üvöltik a semmit Uvöltik az elveszett tegnapot Uvöltik a sohasincsen mát Uvöltik a pofánköpött holnapot. Mint vén kutyák vonítanak nyári éjszakán Miközben gin csorog a gégerákon át. Uvöltik semmi sem szép e vén golyón. A mesék tündére sarki kurva lett. S messze szálltak a közeli hónapok. Csókod se lenne más, mint hústestrészek találkozása? S melled felizzó angóranyúl szeme se lenne több véredényreakciónál En gyávabátran mégis csókról írok. Reszketés űzte fátyolsima csókról S fogadok, kiröhögöd a szájsebészetet. Hunyt pilla pihen. Es hiszem, és hiszem S mondom csendesen, de már gyávabátran Többnek is kell lenni a húsnál. Uvöltik a beat-ek a nihilt Trágyafolyókból bűzös gázokat beszíva Uvöltik az öl fröcskölő salakját Mégis szerteszórják, hogy szálljon a városon át. Be az otthonodba Zöld ház, budik, kátránymocsok falára. Es én mégis gyávabátran rólad írok, kisfiam. „Konformista, nyálas, puha, polgár gyerket nemzett Az őrült harminc alatt...” Harmincon alul, hát mikor, ha nem most? Mikor vágyaink patakja zúg, s nemcsak csordogál Áradattá izzik a csermely, és termékenyíti a holnapot. Üvöltő lavogok, nem rongyos vitézek. Csak álomnélküli Don Quiotok! Nagy csinnadratta, meg jó kis hókusz-pókusz Reklámnak a meztelen köldökök. Érzem, hogy nem dőltök be nekik mind Sorstársaim beat-korú kölykök Látom a sápadt pofacsontokat Viziósan kutató tekintet Televíziós-szemek Üvölt a magnó, s valid be most négyszemközt nekem Vágyód meghallani végre az üvöltésbe rejtőző csendet? Miért csendesebb a hangja a virágszigetnek, Mint a visszhangos kopár köveknek? Miért esdekelnek gyávabátran? Üvöltés helyett Csendes szavú biztató beat-ek? Harmincon alul, vonító társak Atom-rekeszitom bénító coitus harcban Gyáván elhullott cimborák; Hát nincs senki, hogy maga álljon az üvöltök közé? S lágy hangon elénekelje a cselekvés feldobó dalát? Ne fuss előle el, merj megállni, nézz vele szembe, ha érkezik A boldogság csak azt illeti meg Ki alkotás közben jó szívvel vétkezik A vizek szerelme végtelen. Keresd magad. Hajód beúszott Hát nő helyett ez egyszer, tedd magadévá bízó holnapod Üvöltő farkas, foltos hiéna! En gyávabátran felhővonatról dalolok Neked Kembrandt-kezekkel kuszáit mesteralakzatok lesnek föntről Csak emeld fel végre a sárból a szemed. Vedd észre, hogy odafent az égben, bármilyen furcsa is Neked A neurózis nyomorította horizonton nemcsak gomba-vízió lebeg Es néhány napig konyak helyett Szívj tömény, fenyőillatú lehelletet. Merd hinni, az ágy tartogat Neked Puszta öl fröcskölés helyett mást is Miért esztendők óta űz a vágyad Szerelmes szeretőt Kiben megleled végre anyádat. S ha felkelsz, tükörbe nézel Tenyereddel támasztva a falat Ne kelljen bemocskolni nyáladdal magadat. Sok rongy, disszonáns csalódás. Összeomlott áltemplomok, Gyertek kölykök S jógától edzett vállatokkal Nyöszörgés helyett teremtsünk Hitünkre való totem-oszlopot Üvölts a beat-ekkel, hisz beat vagy még magad is De- ne felejtsd el, hogy Prometheus kínjai közben lehozta a Napot is S ti, jó pesti vagányok, ha holnap tiszta aggyal útra keltek S csak este ömlik a velőbe a szesz S ha üvöltitek két pohár alkohol között: Vés, halál itt minden S csak lábunk között dobog némi szív En akkor gyávabátran Felhővonatról éneklek nektek Utazásról a mába, látószemekkel No lássuk, nagy hősök, ki jön majd velem! Logikus vers egy koncentrációs táborban A moslék azért van, hogy gyilkolják érte egymást az emberek, mert a moslék is életeket menthet. A poloska és a flekktífusz éppúgy az élethez tartozik, mint mondjuk a kápó. Az ásó nem kertésznek való, azzal hullákat kaparnak el. Az őrmesterek azért vannak, hogy üssenek engem. Az akasztófák végig az úton, amíg csak látod, jelzik az életet. A korbács az éppúgy a kápóhoz tartozik, mint mondjuk egykoron az inghez felkötött nyakkendő. Az emberek azért születnek, hogy egyszer gázkamrákban, maguk alá ürítve, görcsös ujjakkal a falat kaparva: megfulladjanak. Emberek! Emberek! Hát ezért születtetek? Fiatal, kedves, évődő, szemtelen. Művelt, intelligens, tehetséges. E néhány jelző, tudom, valamivel több a szokásos „kádernél”, de valamivel kevesebb is annál, amennyit a személyi lapokra szokás írni. Hivatalosan valahogy így kellett volna kezdenem: Regős István 30 éves, újságíró, a Hétfői Híreknél dolgozik, vagyontalan, a szülei is vagyontalanok és pártmunkások. (Azazhogy szívük, eszük szerint nagyon is vagyonosak.) Regős István imádja a kisfiát. De mi az, hogy imádja ? Melyik káderlapon írnak ilyen buta, érzelgős hangon? Nyolc éve ismerem, illetve azt hittem: ismerem, és mindent tudok róla. Jószerivel évek óta együtt dolgozunk, rengeteg írását olvastam, és mert fölvitte az isten a dolgomat: közöltem. Sokat vitatkoztunk egy-egy írás felett, nem mindig tudtuk egymást meggyőzni, de barátságunk semmit sem romlott. Két dologról eddig semmit sem tudtam, mert Regős ezekről szemérmesen hallgatott. 1956 vérzivataros, szédült napjaiban, 17 éves fejjel beállt a karhatalmisták közé, fegyvert ragadott a máért. Ezt le se írnám, ha nem tizenhét éves gyermekfejjel tette volna azt. amit tett, hiszen én is vallom: írástudó embernél beszéljen az írás. A másik kis furcsa dolog: soha, legintimebb beszélgetéseink alkalmával sem említette, hogy verset is ír. Olvastam tőle okosan, szépen megkomponált kritikai és elismerő riportokat, impulzív, mindenre ráérző leikéből született novellákat különböző fővárosi lapokban, irodalmi folyóiratokban. De mind*g csak prózát. Most sem tudom, hogyan került az asztalomra egy kötetnyi verse. Hogy nem ő hozta, arra mérget veszek. Egy közös kollégánk, versimádó barátunk olvasta e verseket Regős lakásán, az lopta el onnét és lopta az asztalomra. Hónom alá csaptam a verskö- teget, kijöttem Horányba, a Duna-partra, elolvasni azokat, Áldom a jószerencsémet, hogy idetévedtem. Különös, szép délelőtt volt, mezítelen lábam a Dunában, körülöttem éneklő madarak és valamivel távolabb, velük versenyre kelve harminc tanítónő (elnézést a rangfosztásért) esi vitelt a természet zöld ölén. Zsongva szállt fülemhez a zaj, annyit azért kivettem, hogy a betűről értekeztek, az egész év munkáját vitatták. Jó háttér, kellemes kórus, csak el ne fenjenek ... Bizarr gondolatom támadt. Itt hempergek a fűben, itt hempereg toliam alatt Regős költői műve és itt hempereg Regős tolla alatt: a fasizmus, a halál, a fiatalság, a szerelem, a végtelen természet..., az egész élet. És jegyzem a gyors impresszióikat a fűben, a papírra. Láz, lobogás, impulzivitás, karakter, mindent látni akaró, mindenben véleményt mondani akaró tiszta ember. És: zavaró publicisztikai elemek, néhol pongyolaság és koravénség. Dehogyis zavaróak ezek a publicisztikai elemek. Csak korunk rohanó fiatalemberének nincs ideje és nincs is kedve szalonképesen, tapintatos körülményességgel (köntörfalazással) elmondani, hogy mi fáj és miért fáj. Hogy ugyebár, nénik, bácsik, kedves szocialista társadalom, ne tessék haragudni, de talán ezt itt mégis jobban kéne csinálnunk, különbre... „Nem! Ez itt rossz, emberek! És ez itt jó. Nekem, első Regős Istvánnak ez a véleményem! És nekem lehet véleményem, mert nekem van szívem, és nem szeretem, ha az fáj, és ha dühös vagyok, mindig fáj a szívem, és tegnap, éppen tegnap sírtam is... Nemcsak magamért, értetek, a kicsiny, beteg fiamért és tegnap, éppen tegnap örültem, nevettem is, nemcsak magamért, értetek, a kicsiny, meggyógyult fiamért.” Furcsa kor a miénk. Csak itt nálunk születnek és élnek naiv, boldog fiatalemberek, akik minden rosszaság és lustaság nélkül ránk, öregekre bíznak mindent. Fejük fölött úgy cikázik, mennydörög a vihar, úgy vonul el a politikai és mindenféle orkán, hogy észre sem veszik. Ki sem kapcsolják lakihegyi adójukat, vidáman, zavartalanul hallgatják a lágy muzsikát. Nyugodtak, boldogok, valaikik, a felnőttek mindent elvégeznek helyettük, az elemek (az osztály, az életmozgósok) taszító, vonzó belső törvényeik szerint. Dehát ezt akartuk. A nagy csata előtt lobogónkra, mi, tegnapi fiatalok, azt írtuk: „Vidám, gond nélküli, boldog embereknek építjük a szocializmust.” És: csak a mi korunk képes szülni okos, küzdő, mindent akaró, igényes, „koravén” fiatalembereket. Akik előbbre, mindig előbbre húzzák a kiskocsit, akik segítik, vonszolják, taszítják előre a világ szekerét, akármivel, jósággal, megértéssel, egy csavarral, egy verssel. És ők is, ok csak igazán boldogok. Fekszem a fűben, olvasom a verset, olvasom a könnyes gondolatokat, kicsiny fiáról. Milyen hazudozó ember ez a Regős, hogy túláradó szívét takargassa, időnként cinikus, pedig... Tudom, szenvedett, néha fölöslegesen is, vélt sérelmektől, vélt igazságókért harcolva és törvényszerűen „elbukva”. De éppen ezért jó költő. Kell ez az avantgardizmus, kell ez a szuggesztivitás. Mit ér" az élet só és bors nélkül? Nem Szent Jób, de tiszta, mert naponként átéli az élet örömét és bánatát, együtt kacagva a kacagókkal. együtt sírva a síróval, együtt a küzdő emberrel, vallva, hogy csak a küzdő érti a küzdőt. Suha Andor Ifjú a harcban Uvegfinom, lágy rezzenés a SZÓ; s feloldódik a szívekben, mint kávéban a cukor. Nyolcvan év pihen már harmat vállain. Ahogy beszél, úgy nő óriássá; és már nem egy ember, de mint a Mount-Everest, hatalmas, és látod ahogy dobban a szíve, mintha üvegből lenne e testbe’ minden, de törhetetlen üvegből, aminek nem árt se csendőr, se ököl, aminek bátran repülhet a kő! Szikla! Üvegtestű asszony, Vörös zászló a ruhája és a melléből súlyos szavak görögnek, meghalljuk és forró lesz tőle a szív! Nekünk is vannak szentjeink, de ők itt élnek velünk, a mi vérünk adja nekik az erőt, s az ő vérük adja minekünk! Csöngetek Csöngetek Vastag kabátomba rejtem gyermekem Kint is bent is vicsorít a fagy Hozzámforrott az ösztön hajtja miként a gyenge állatot. Csöngetek Mint régen: két rövidet. A vasárnap homokórája lepergett Visszahoztam. És a hozzámforrott csöpp gyereket hidegvágóval Miért nem öltelek meg... ?! Nyílnak a szirmok. Hallod? Zöld árnyék oson a Rákóczi tér felett. Betakaródznak éjjelente a hinták. Itt koptatom a járdát. Koppan a sarkam. Cigarettám parazsa megremeg. Öreg házak között fényesek a tócsák. Esett. Mondd! Miért nem öltelek meg? Miért nem öltelek meg akkor mikor nem tudtam még, hogy mi a szerelem. Bár fontam volna kötelet sima ujjaimból! Bár csókoltalak volna halálra a nászi ágyon! Mondd! Miért nem öltelek meg?! Lehullanak őszre újra a szirmok, Tapossuk ismét az avart, Virág nyílás után közeleg a tél. Egyre megy. Bennem dobogsz, haragszol, örvendezel. Mint a kórság; tüdővész, rák vagy lepra, Csúf valóság, hordozlak magamban, miként testedben egykor gyermekem. Miért nem öltelek meg akkor, mikor nem tudtam, hogy van ilyen érzelem. Mikor ájultan a kéjtől Húsomba marva kérted: Nagyon... örökre szeress! Miért nem üvöltöttem, Most galambom; — most halsz meg! Nem haraggal, csak szelíden. Még csók lebegett volna ajkadon, S karod végső szorítását érezném magamon. De nem. Bután szerettelek. Mint mások is teszik. Sarkam kopog a bazalt köveken. Es nem felejtek semmit el. Önnön sírhalmom takar be. Es gondolkozom. Végig sercent egy autó. Tovatűnt. Káromkodom, csendben. Az öreg házak közt fényesek a tócsák. Esett. s fanyar mosollyal feszíted. S nem hallod, hogy törik a gyerek!
