Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-03 / 125. szám
PEST HEGYEI 'Adrian 1969. JÚNIUS 3., KEDD DIAKMOZGALMAK _ GÖDÖLLŐN (1.) A katlan és az óra Délutáni hőség. A kollégium három egymásra rímelő épületszárnya, a napvédő függönyök színei: a zöld, a narancs, a sárga, az erkélyek színes borítása az ablakok tükrei — megremegnek a napfényben. Büszkén pihen az épület a zöld domb tetején. Szellő sem rezdül. Béke! Vagy mégsem? Kis pontok válnak ei az épülettől, átgörögnek a dombon, a felhőtlen-kék égen fehér kondenzcsík feszül, mintha a horizonton mozognának a pontok, mintha nem akarna, nem tudna kiürülni az épület, egyre újabb csoportokat lök ki magából, futnak le a dombtetőről a katlanba, oda, ahonnan a kiáltás hallatszik. Nem is kiáltás, inkább kántálás. Valami furcsa, messziről értelmetlennek tűnő rövid szöveg, úgy tűnik, hogy csupán egyetlen szó vagy egyetlen név — síppal-dobba! kísért, több száz hangból összeverődő kórus. Mi történik ott? Fiúk futnak és lányok futnak a hang felé. És igen! Az újságíró szíve megdobban. Mintha azt kántálná a kórus ott lenn a katlanban, amit szerte a világon olyan sokat kiáltozott a diákság az elmúlt években. Az újságíró agyán átvillan mindaz, amit a diák- mozgalmakról hallott, olvasott. A mozgalmak példaképeinek nevei... Az argentin Che Guevara? Nem. A kínai Mao Ce-tung? Nem. Az amerikai Herbert Marcuse? Nem. A német Rudi Dutschke? Nem. A francia Daniel Cohn-Ben- dit? Nem. Nem, nem, nem-. Ez a kórus mást kiált. Kit éltetnek? Kit biztatnak? Nem államférfit, nem politikust, nem filozófust, nem diákvezért, hanem az egyetem kézilabda-csapatát. Sípokkal, kereplővel, dobokkal, torokkal, tenyérrel, láboshoz vert kanállal, cintányérral, fedővel, lábdobogással. GEAC! ZAJ! GEAC! ZAJ! GEAC! ZAJ!... hosszú szünet... ZAJ! GEAC! ZAJ! Aztán gól. GÓÓÖÓÖL! Félmeztelenül, trikóban, fürdő- nadrágban, pullóvereket, ingeket, „zsebkendőt, tréningfelsőt lengetve ujjong a közönség a katlan meredek oldalán. Egyetemisták. 1968. január 21. A madridi egyetemisták gyűlése felhívást fogadott eh A felhívás elítéli a spanyol hatóságok terrorintéz- kedéseit, majd összefoglalja a diákok legfontosabb követeléseit. 1968. február 5. Frankfurtban Rudi Dutschke beszél. 1968. február 7. Utcai harcok a párizsi diáknegyedben. 1968. február 21. Az angliai Brightonban a fiatalok tojással és festékkel dobálnak meg egy amerikai diplomatát. Szinte ugyanazokban az órákban: diáktüntetés Lisszabonban, éhségtsztrájk a madridi egyetemen, nagygyűlés Párizsban. A francia diákok vezére és ideológusa, Daniel Cohn- Bendit így nyilatkozik a mozgalom céljairól: „a diákok nem hajlandók a jövő olyan káderei lenni, akiket a munkásosztály kizsákmányolására képeznek ki. A csoportra jellemző, hogy elutasít mindent, ami nern_ tőle magától indul ki.” A német diákok vezére és ideológusa, Rudi Dutschke ezt mondja: „Régen a munkások tiltakoztak, de a munkások már megkapták amit akartak, tehát tétlenségbe süllyedtek. Az értelmiségiek ellenzéke is szelíd, kifinomult és hiábavaló. A pártok érdekeket és nem értékeket védelmeznek. A kommunisták alkalmazkodnak, éppen olyan tanulékonyán elfogadják a játékszabályokat, mint a többiek. Egyedül az egyetemisták tiltakoznak, lázadnak, tagadják a rendszert. Azért teszik, mert helyzetüknél fogva kívül vannak a rendszeren. Egy napon talán ők is belépnek a termelés gépezetébe, de akkor mások lépnek’ a helyükre.” Jelmondatok a párizsi házak faláról: „Semmi tatarozást, az épület inog.” „Kihirdetem a permanens boldogság állapotát.” „Diákhatalmat!” „Minden forradalmárnak az a kötelessége, hogy forradalmat csináljon.” „Sohase feledkezzünk meg az osztályharcról.” „A rombolás szenvedélye teremtő öröm.” Mi ez? Anarchia? Forradalom? Sokan kérdezik ma ezt, és sokan keresik a kérdésekre a választ Annyi bizonyos, hogy ha a nyugati diákmozgalmaknak nem is sikerült egységes ideológiát kidolgozniuk, deklarálták szembenállásukat a társadalommal. Eszméikben furcsán keverednek a romantikus-forradalmár Che Guevara, a dogmatikus Mao Ce-tung, a marxizmusra kacsintó Herbert Marcuse tanai. Ami Lenin szavaival élve így fogalmazható meg: „...a diákság nincs elvágva a társadalomtól, s ezért mindenkor és elkerülhetetlenül visszatükrözi a társadalom politikai csoportokra való oszlását.” A diákszálló elegáns halijában büfé működik, a portán napilapokat, folyóiratokat árusítanak. Innen nyílnak a játék- és klubtermek. A háromágyas' szobákhoz kis előtér tartozik, beépített szekrényekkel, mosdóval. Minden emeleten van melegítőkonyha, vasalószoba, tévé-terem, fürdőszoba, zuhanyozó. A folyosók most üresek. A zaj és a kántálás nem hallatszik fel idáig Néha csapódik valahol egy ajtó. Bejön egy fiú a zuhanyozóba, frottírköpenyét felakasztja. „Szia." „Szervusz.” A zuhany alá áll. Arcán, homlokán vörös foltok, gyűrődések. „Elaludtam” — mondja. „Arra ébredem, hogy nyomja a pofámat a ceruza. Lehet, hogy egy órát is aludtam.. Vizsgaidőszak. Estig csend van Aztán percről percre hangosabb az épület. Rádiók bömbölnek, gitárt pengetnek, valahol öten-hatan népdalokat énekelnek, félmeztelenül szel- lőzködnek kinn az erkélyen. Az épületek egymás felé fordulnak, átkiabálnak egymásnak, ajtók csapódnak, végig- hullámzik .néha a nevetés, a röhej. A harmadik1 emeleten kimászik valaki az erkély keskeny párkányzatára, végigmegy a mélység felett, láthatólag teljesen nyugodtan, aztán bemászik egy másik szobába Kóbor puffogások, meghatározhatatlan zajok. A társalgóban söröznek, beszélgetnek, az emeleti fordulókban párok simulnak össze vagy tárgyalnak elmélyültem Káromkodások. Még mindig nagyon meleg van, egyre többen vannak az erkélyen. „Mit bámultok? Azt hittem, hogy valami nőt bámultok?!” „Azt bámulunk” „Hol ott a nő?” „Ott.” „Az neked nő?” „Láttam ám a te Ágidat egy kra- pekkal!” „Az én Ágimat? Nem láthattad!” „Miért ne láthattam volna? Közösségben vagyunk, vagy mi a fene...” Valahol írógép kopog. Este tíz órakor a kollégiumi rádió riportot közvetít a délutáni mérkőzés résztvevőiről. Aztán valahol felerősítenek egy rádiót. „Nevetve tölcsért csinálok a kezemből / Kiáltok vidáman / Bácsi, ravasz ez a módi / de nekem jó ahogy van.” Éjfél után néhány perccel, amikor már kezd elülni a zaj, valahonnan részeg öklendezés, csuklás hallatszik. Néhányszor megismétlődik, de gyanúsan egyformán, és túl hangosan. Nem valódi, csak imitáció. Valaki produkálja magát. Aztán nevetés. Kimegyek a folyosóra. A villanyóra egyik oldalán fél 11-et, a másik oldalán negyed 7-et mutat Valóban elromlott volna a magyar egyetemisták órája? Nádas Péter (Folytatjuk) A cikkeinkben közölt idézetek a „Diákmozgalmak nyugaton” című kiadványból (Kossuth 1969) és AI- mási Miklós „Párizs falai beszélnek” című cikkéből (Kritika, 1969. 5.) valók. Játék a kastélyban A Vígszínház társulata vasárnap este tartotta az évad utolsó bemutatóját: Molnár Ferenc „Játék a kastélyban” című háromfelvonásos vígjátékénak felújítása került színre. A darabot Benkő Gyula rendezte. TV-FIGYELO Egy hét - két műsorszám Még ha magamra haragítom talmasságok erkölcsi törpeséKedved kereső Alázatos hű szerelmem s. kedvet kereső szorgalmam (beismerem; terhes lehet gyakran) te szúrós fájó szóval, s majd mindig csak igy, fogadod el. De én tudom, mimikrid ez. Szabad-magad így védelmezed. Hetesi Ferenc Pál is a labdarúgás rajongóinak népes táborát — akkor is kimondom: soványka programmal rukkolt ki az elmúlt héten a televízió műsorszerkesztősége. Hét nap alatt — négy futballmérkőzés sok. Ha ehhez még egy vetélkedő is járul — pláne sok. Igazán említésre méltó műsorszám csupán kettő volt: Dürrenmatt A nagy Romu- lusa és Marguerite Duras regényének — illetve színdarabjának — tévéadaptációja, a Naphosszat a fákon. Dürrenmatt nem szeret kétséget hagyni szándékai felől. (Ha ennek ellenére művei mégis vitákat kavarnak — márpedig kavarnak! — az abból ered, hogy mondanivalóját ki-ki másképpen értelmezi.) A nagy Romulusról a szerző azt írta, hogy „súlyos komédia, bár látszatra könnyű.” S ebben ezúttal egyet kell érteni a szerzővel. Ez a „császári tyúk- tenyésztő”, ez az epikureus örömökbe süllyedt bölcselkedő két lágytojás között olykor meghökkentő igazságokat közöl a nézőkkel Rómáról, a zsarnokság bukásának szükségszerűségéről, a kisstílű haA Magyar Nemzeti Galéria és a Kulturális Kapcsolatok Intézete Tadeusz Makowski (1882—1932) lengyel festőmű; vész alkotásaiból1 rendezett kiállítását a Galéria földszinti teremsorában láthatják a látogatók. géről. Romulus, az utolsó római császár nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a császárság megbuktatását. Ezért vette feleségül Vaientianus leányát, ezért foglalkozik államügyek helyett tyúktenyésztéssel, ezért fontosabb számára a régiségkereskedő látogatása a frontról jött futár érkezésénél. Húsz évet adott önmagának arra, hogy fatalista semmittevéssel kiszolgáltassa birodalmát a barbár germánok hódításának. A sors iróniája, illetve a szerző szarkazmusa következtében célját mégsem éri el: a győztes hódító, a barbár Odoaker halál helyett — nyugdíjra szánja. A „bohócsapkában ágáló világbirá- ja” — ahogy Dürrenmatt nevezte darabjának hősét — tehát nyugalmazott római császárként elmélkedhet élete értelméről. A színház rangos szereposztásban vitte színre a darabot. S ha Pécsi Sándor vitathatatlan színészi kvalitásai, bumfordi sármja szép magyar beszéddel, érthető szövegmondással is párosulna, mindany- nyiunknak nagy nyereség lenne... M. Duras darabjának központi problémája az anya és fiú viszonya volt. Egy gyermekét ostobán szerető anya s e buta szeretet ellen fellázadt fiú bonyolult lélektani drámája játszódott le előtünk a képernyőn. Sulyok Mária — az anya szerepében — vitathatatlanul uralta a színpadot. Kissé túlzottan is uralta ahhoz, hogy szereplőtársai felnőhessenek alakításához. Am, mintha — imitt-amott — Az öreg hölgy látogatásából vette volna kölcsön kipróbált színészi fegyvereit. Kálmán György a hivatásos parkett-táncossá zűlött fiú szerepében nehezen tudta elhitetni velem züllöttségét Hogy ennek oka indiszponált- ság volt-e, vagy szereposztásbeli tévedés, nem tudtam eldönteni. Minden esetre, Kálmán alakítása is hozzájárult ahhoz, hogy összekovácsoló- dott együttes produkciója helyett némileg széteső játék nézői lehettünk. Ezzel együtt — sose lássunk rosszabbat. ny. é. S2ŰTS I. =' m pnapoh ^■»"11' .......... E Is 3 9. Kilenc óra múlott tíz perccel, amikor Kelenföldön ki szállók a gyorsmotorból. Újra Pesten vagyok. Kitűnő érzés. Megérkeztem, kedves meglepetésnek. Nagyon szeretem az ilyesmit. Másoknak örömet okozni, legalább olyan boldogság, mint saját magunknak. Most elmegyek Sándorhoz, és ráteszünk a tegnapira még egy görbe estét. Éva előtt úgysem tudtunk beszélgetni. A taxinál tolonganak, felugróm az 1-es buszra. A November 7. térig megyek vele. Ott jut csak eszembe, italt kell vennem. Alexszel „betermeljük”. Keresek egy éttermet, kérek egy üveg cseresznyepálinkát. Amint kilépek az ajtón, zsebemben a palackkal, csoda jó kedvem kerekedik. Az utcán, a szikrázó neonok alatt karcsú bokájú nők kopognak előttem. Az úttesten autók suhannak el, a sarkon a rikkancs lapokat kiabál. Ügyes húzás volt részemről, hogy leszálltam arról az undok vonatról. Még a szaga sem volt jó. Áporodott, kutyaszaga volt a fülkémnek. A Kőműves vendéglőnél hosszú léptekkel fordulok az Aradi utcába, s csodák csodája, fehér hópihék hullnak az égből. Hó, az első hó!... A lámpák fényívein át csillogva hull a járdára. Reggelre már puha hótakaró borítja majd az utcákat, tereket. Egyik kezemmel a palackot fogom, mert őrült könnyelműen egyszer leejtettem egy — A ... a ... nyöszörgők, hang nem jön ki a torkomból. Meg kell í'ogódznom az ajtófába, el ne essem. A táska, a kalapom a parkettra esett. Kezemben úgy jár a kilincs, mintha áramot kapcsoltak volna bele. A megbontott re- kamién Éva ül, melle elé kapott lila színű köntösben. Sándor az ajtóban áll, kigombolt barna házikabátban és papucsban. Mozdulatlanok vagyunk, mint Lót a sóvá válás után. Fogam vacog, térdem ki akar csúszni alólam. Megrázom a fejem, aztán fordulok, s feltépem az előszoba ajtaját, Bukdácsolok lefelé a lépcsőn, Azt sem tudom, merre, csak rohanok, mint egy őrült. A hé már sűrű pelyhekben esik, apró tűszúrások érik arcomat Fényes kirakatok, sötét házak előtt szaladok, de mindent úgj látok, mintha visszafelé pergetnének egy filmet. Az egyik kanyarnál kilódul zsebemből s palack, és nagyot pattanva törik széjjel az aszfalton. 1c Nem tudom, mennyi idő teli el azóta, hogy itt ülök a Du- na-parton, a hajókikötésrí szolgáló acélbábún, ke/.embí temetett arccal. Arra gondolok, most szépen meg kell halnom ... Nincs értelme az életemnek, nincs célja... Gyűlölöm az embereket gyűlölöm Évát, Sándort.. Nem is akarom látni őket többé! Behunyom a szemem, várom a halált. Olyat, amelyen megboldogult Béla bácsit érte, £ fal felé fordultán. Nekem ilyen halál kellene. Biztosan jön, ha most nem, akkor soha!... megpattan fejemben egy ér,., vége a szenvedésnek. Reggel megtalálnak majd itt megfagyva, akár egy hóembert. Értesítik a rendőrséget, Kiveszik tárcámból Éva leveleit, a címemet. Értesítik őket. Jönnek majd, kéz a kézben. A fenét kéz a kézben, ők aztán nem fogdosták egymást kezét. A kalapom meg a táskám Sándornál maradt. Áh... fene bánja a kalapot, Én meghalok. A koporsó mögött majd egy gyászruhás, fiatal, fekete hajú nő tántorog. De tántorog-e? ... Igen, biztosan tántorog. Óh... ha arra gondolok, milyen boldogok voltunk együtt, s mindez már a múlté... Borzalmas, borzalmas!... Jöjjön a halál. Már zsibbad a fejem, a kezemben is érzek valamit. Ha teljesen elhagynám magam az acél bubán, biztosan lefordulnék. Elhagyom magam, le is fordulok, de aztán nem történik semmi. Már a kezem sem zsibbad. A Duna itt hullámzik lent, előttem. Sötéten, szomorúan, hívogatóan. Beleugrom. Ha nem jön a passzív, jöjjön a másik halál, amelyiknek segíteni is kell. Lebotorkálok a lépcsőn, a vízbe dugom a kezem. Állati hideg. Mintha kést szúrnának ujjaim közé. Kés?... Nem, inkább visszaülök, és még egy kicsit töprengek a dolgon. Most jönne az öngyilkos dumával a nő, a fene egye meg. De hol van az a nő?... Nők, nők!... Szép kis társulat. Egy nő miatt dobjam el az életemet? ... Ha látnám, szenvednek, még megérné. De sajnos, nem láthatom. Nekem akkor már mindegy lesz, marcangolja-e lelkűket a bűntudat. Megvigasztalódnak. Naná. Szép lassan. Nem kapkodják el a dolgot, mint én. Talán nem is igaz az egész, csak álmodom, mint Gerberné ágyában. Fekszem a Palace- ban, és álmodom. Áh ... hiába áltatom magam, éberebb vagyok, mint egy hiúz! Miért szálltam le a vonatról? Ügy kell nekem! Le kellett száll- nom, hogy érezzem, mint nőnek a szarvaim ... megőrülök. Ha most hirtelen meghülyülnék, és elfelejtenék mindent? Előfordult már ilyesmi. A pasast fejbe vágták, elvesztette emlékezőtehetségét. Fejbe vágjam magam?... Késő. Meg kellett volna ölnöm mind a kettőt a reka- mién, a kékes lámpafényben. Szerelmi tragédia öt sorban: „pisztollyal végzett barátjával és szeretőjével” ... Rajtam röhögne az egész város. Nem lövöldözöm. De többé azt sem hiszem el egy nőnek, ha azt mondja: „Jó reggelt!” Lassan hajnalodik. Párás köd úszik ia Dunán. A hópi- hékből mocskos sár lett az utca kövezetén, a rakparton. Elrobog előttem az első 2-es villamos. A ködből emberek bukkannak elő, táskákkal, papírcsomagokkal kezükben. Felgyűrt gallérú munkások tartanak előttem ismeretlen céljaik felé. Átbotorkálok a síneken. Az egyik távoli utcácska talponállójában fehér bekecsben árulja a pálinkát egy kövér, öreg nő. Borostás arcú férfiak emelik nehéz, kemény mozdulatokkal szájukhoz a vastag falú poharakat. — Hallotta? — kérdezi az egyik —, Móricka azt mondja a nénjének ... Elmosódik a hangja, a többiek nevetnek. Szemtelenül közönyös minden és mindenki. (Folytatjuk) üveg Akaii muskotályt," aztán csúszom a friss hóban. Éles 1 levegő járja át tüdőmet. Ezért ] vajúdtak a felhők, hósrácokat 1 szültek. Legszívesebben éne- 1 kelnék. Lehajolok, golyót sód- ; rok, de a gyatra kis könnyű i hó még nem áll össze. ' Elérem a lehúzott redőnyű, ] ívelt balkonú épületet, kette- ] sével ugrálok a lépcsőn, s az- < tán zihálva állok meg dr. i Sturmék ajtajánál. Aprót csen- ] getek. Most nem a lány, hanem egy idős, ősz hajú férfi i nyit ajtót. Bemutatkozom. Állunk az előszobában, hajion- : gunk, magyarázom neki, ki : vagyok. Meglepetés lesz — i kuncogok. Érti a tréfát. Hy- : nyorít a szemével, s rámutat a haliból nyíló csontszínű ajtóra. „Az Gál úré!” Lassan kö- i zeledem. Az ajtó hasodékán át fénycsík látszik. Dr. Sturm a másik szobába távozik, hal- i lom, valakinek még mond egykét szót. Lenyomom a kilin- : eset. Az ajtó zárva. — Ki az? — kérdi Sándor ingerülten. Aztán újból: —Ki az?! Nem szólok, hadd keljen fel, ha már lefeküdt. Mit képzel, tízkor ágyba bújni ? ... Elfojtott suttogást hallok, aztán lépések csosszanását. Áhá, nincs egyedül... megvagy, öreg ... számra teszem a kezem, ne röhögjek hangosan. Csak egy ujjnyira nyitja ki az ajtót, fényes, fekete szemét látom. Nagyot taszítok rajta, és már bent is vagyok a szobában. — Űristen! Jaj! — sikolt egy nő az ablak alatti sarokbóL
