Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-15 / 136. szám
« rr.si MEGYEI 1969 JŰNTUS 15 VASÁRNAP 95 Tavasszal duzzadt tő hajtását feszíti...66 A fi orras Űj költőt bemutatni mindig hálás feladat, mert a kritikus ilyenkor nemcsak arról mondhat véleményt, ami már van, hanem arról is, ami még lehet. Egy huszonkilenc esztendős fiatalember életében pedig mindig több a lehet, mint a van vagy még inkább a volt. Zágony Rudolf múltja né- j hány mondatban összefoglalható. 1940-ben született Budapesten. 1945 óta Pécsett él. Érettségi után két évig segédmunkásként dolgozott, csak azután nyert felvételt a pécsi tanárképző főiskolán, ahol 1964-ben magyar-német- rajz szakos diplomát szerzett. Az elmúlt esztendőben három diplomáját egy negyedikkel — angol nyelv és I irodalom — toldotta meg a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Jelenleg a pécsi Komarov gimnázium tanára. A jelene még ennél is rövi- debb: a napi iskolai oktató- i nevelő munka mellett néhány tucatnyi vers. Gondolatok a szerelemről, a családról, a nagyobb közösségről, a táj i szépségéről, az emberi hovatartozásról, vágyakról, célok- i ról és reményekről. Saját megfogalmazásában: „Tavasz- tzal duzzadt tő hajtását feszíti ..Egy pályája kezdetén álló fiatalember a helyét és életcélját keresi a tágabb világban. Mit hoz a nyár? Mit érlelnek a duzzadt rügyek? Ez még a jövő. A kezdet biztató. ígéretes indulása egy nehéz, rögös életútnak. Mert a költő életútja soha nem virággal övezett. Vezethet babérkoszorúhoz és csúfos kudarcokhoz is. Igényesség és szívósság az a két erény, amely mindig előbbre vihet. S mellettük, egyenrangú társként, a leírt szó alázata, az igazság kérlelhetetlen szeretető és keresése kell, hogy az emberek szeretetével párosuljon. Kapni tudni az emberektől — bölcsességet és tapasztalatot és adni tudni az embereknek — őszinte és nemes érzelmeket, aggodalmat és féltést, bátorítást ési erőt, utat és célt. Egész em-fc bért kívánó feladat. Talán ^ ezért is olyan szép és fel- ^ emelő a költői pálya. ^ A jelen biztató. A versek^ hangja friss és jóízű. Gon- ^ dolatai egyszerűségükben is s nemes gondolatok. De a íáíó-S határ még nem elég tág. A^ tartás még nem elég férfias^ és kemény. A téma még csak § az egyes emberekhez szól, az § egyes emberek életét szépíti. § Pedig a költő legfőbb célja ^ a közösség, az egész társada lom életének a megszépítése ^ kell, hogy legyen. Ezért a | gondjai is elsősorban, a társa- > dalom gondjai kell, hogy le- $ gyenek. \ Az itt bemutatott versekben^ még kevés a közéleti líra, a ^ mindenkit érdeklő és érintő^ nagy gondolat. Ezen kell vál-fc toztatnia Zágony Rudolfnak S legelőbb, hiszen a költők kö- $ zül azokat fogadja légin- $ kább szívébe a nép, akik az ^ ő életükről, gondjaikról és ^ örömeikről írnak, s akikről ^ tiszta szívből elmondhatják:^ úgy beszél, mintha csak én $ mondanám. Ennél nagyobb § dicséret nem érhet költőt, en- ^ nél nagyobb célt nem tűzhet^ maga elé. & P. P. | "SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSJ* Emlékezés Hálót vetek a múltra Terhét partra vonszolom, Felfűzöm az idő lepergett idő lepergett gyöngyeit. Föltámasztom a holtakat. Járnak. Beszélnek. A lebontott házak utcánk végén állnak. A kidőlt gesztenyefa virágba borul. Hajad Patak-hajad nyújtózó vonalán sejt pattan rügy dagad folyam-hajadban angolna ficánkol madár csap le tigris csíkja vibrál ősanyám üvöltése a felszínt vörösre festi Síva-hajad zuhatagában hegyek omlanak emlékek virággal hintett bozótját föld erévé préselik tenger-hajadban mélyre szállók mindent felejtek átformálsz Remény Tétova piheként bolyong a gondolat. Sárga fűre olvad meleg földbe szalad. Tavasszal duzzadt tő hajtását feszíti. Az öreg fa Száz ágammal markolom a sötétet. Szakítok köntöséből. Lombjaimba felhők mosódnak. Odvamban álmok pihennek. A hold leszáll s koronámra ül. Elmondanám milyen az éjszaka de nem tudom. Agaim közt remeg. Örök találkozás Mellettem ülsz gördülő időm gyeplőjén tartod kezed de téged látlak: az úton szembe jössz felém hajadba tűzve párás tenger fátyol-darabja leng ha majd a parthoz érek ott talállak ringó hajónk elindul s a horizont fény-húrját kettészeli. Kövek közt kutatunk \ a Forrás után. Foszfor szemű halak simulnak hasunkhoz. A barlangokból indák vágódnak felénk. Ha levegőnk fogy felszínre szállunk. Ringatózunk. Buborék gömbjében nézzük önmagunk. Aztán elpattan a fény. Valami lefelé húz megint. T 7> V ” "1 Vtzio a jovorol Várfal-homlokú mű-agyvelő. Millió elektróda éber egy sejt egy köbcentiméter. Belül fém- műanyag-indulat vörösréz-vágy plexid-gondolat. Bármily témáról szívesen elcseveg: történelem jövő kártékony vegyszerek. Ha elfárad, mielőtt pihenni akar. sós cseppeket izzad a fal. Almában elektronok bizsergetik a huzalok műanyag-burkait. Szavak cikkáznak benne céltalan: anya testvér halál • szerelem. Nem tud rólnk semmilyen elem. Tél Elfordult az út. Távol neszei a mozdulat. Földdé vált a levél, melyen megcsodáltam kezed érrendszerét. ! Havas fákba tűntél. Kéreg húzza arcodat. Történelem Ös-apám hajnalban kelt ám dolgozni dédapám indult. A munkát nagyapám kezdte a gépet már apám kezelte. Tíz óra van. A pillanatnyi csöndben fiamra unokámra dédunokámra gondolok. Zápor után Délig még sokat végezhetnek. Foszlik a felhők ruhája kék pára alján fehér medúza lebeg földből mocsárból csilló-karok nyúlnak lengő lábai felé. Este A domb száz szemével függ házadon a világ Bachot hallgatod — eltűnődsz radiátor orgonasípja szól nyugtat a szőnyegek geometriája s a gond elrendeződve mélyre száll neon-virággal hintett völgy sötétjén a Göncöl képe újra összeáll. A negyedik dimenzió Fény-idegek szúrnak át a sötéten falhoz tűzik az éjszakát. Bolygó keret koccan egy kép körül s a bronz-Buddha lehajtja fejét. Az idő pupillája hogy burkában már elhalt szobrok úsznak zöld taván Egy tudatlanhoz Nem hiszed, hogy géneid ezer szála mélyén Platon és Spartacus él hogy burkában már elhalt a holnap háborúja s a csira-erdő felett angyal-hit dereng. Nem tudod, hogy te is beléjük hordod könyvlapon átpréselt vágyad nedveit könnyelműséged szétfőtt felhőit s izzadt kinod ruháját. Nem látod, hogy csüngnek géneid mint szőlőfürtök cseppjei színük arányuk sorsokról ítél: jövendő őseidről ős-utódaidról meghaltak már mielőtt megszülettek volna mégis élnek örökké. de hogy is tudhatnád mindezt te aki beéred annyival amennyit kelyhében egy nap felkínál. sós vizeddel táplálsz. vízre sose szálltak partot sose érnek.
