Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

1969. JÚNIUS 15., VASÁRNAP 9 Két könnyed magyar film Az oroszlán ugrani készül de nem sikerült neki — i nemhogy az ugrás, de a készü- § lödés sem. Ebben a filmben — $ az alkotók .meghatározása sze- ^ rint: „krimi sok iróniával” — ^ se krimi nincs, se irónia. 'j A krimi ugyanis — ezt bi- ^ zonyára mindenki így tudja — 5 izgalmas játék a logikával, 5 amelynek végén az egyik ki- $ békíthetetlen ellenfél a másak J engesztelhetetlen ellenfélnek 5 sokszor az igazság és a tör- ! vény nevében, néha ennek el- ! lenére, meghökkentő és nem ! várt fordulatok során mattot | ad. A jó krimi meg ráadásul j olyan eseménysorozatokon ve- > zet el a mattig, hogy a jámbor S néző csak ámul-bámul, meg, | persze, izgul, legfőképp azért, ! mert az ő logikája rendszerint | nem tud mattot, de még sak- i kot se adni. Erre ugyanis a ! néző agya nincs „beprogra- ; mozva”, csak a krimiszerzőé. J De nem nálunk. A mi szer- ! zőink és rendezőink — sokszor ! bebizonyosodott már, most 5 sincs másképp — immunisak ; az előbb felsorolt krimiismér- | vek iránt. Az oroszlán ugrani j készül c. filmben engesztelhe- | tetlen ellenfelek ugyan van- ! nak — dr. Klauberg, aki olyan j szérumot, illetve mérget talált 5 fel, amellyel elpusztítható az 5 egész világ, és az ezt tőle el- j venni és felhasználni akaró, $ nem tudjuk, milyen célért és | kinek az érdekében küzdő J bűn banda. A törvény nevében J is fellépnek — a „menő fej”, “•aki a földkerekség legügyetle­nebb, legszánandóbb, legnai­vabb verekedésjeleneteinek ré­szese —, viszont a fordulato­kat és leginkább a logikát ki­tűnően kiküszöbölték az alko­tók. Pedig Révész György ren­dező — akit néhány színvona­las filmje már fémjelez — nem is hazai alapanyagot használt fel, hanem a Djordje Lebovis- Dragan Ivkov jugoszláv szer­zőpáros termékét, és így nem tudhatjuk, hogy ki hagyta el eredetileg a mattadás lehető­ségét szolgáló logikát, és ki helyettesítette először mindezt a parttalan illogikus fantáziá­val. Erezhette a rendező is, hogy ebből nem lesz valódi krimi — A MUNKA GYÖNGYFÜZERE (Foto: Urbán) Tanya '69 HÁROM ARC Az öregasszony — Nem vágyik el? — Én, lelkem? Hová? Itt (születtem, ebben a házban, |azóta vagy nyolcvanszor lett Bcimeszelve. Itt vótam cseléd lis, innen mentem férjhez. Fogatlan szája nevetésre (görbül: — Itten kaparjanak el a to­rnyán ... Nem vótam én sehun Imásutt, jó vöt itt nekem, jó lesz a fődben is. A tanítónő — Nem bírom a petróleum- f lámpa szagát. A fényét sem. 'Bátortalan, reszkető fénye van, meglibben a könyvlapo­kon, este olvasni sem tudok rendesen. Egyedül vagyok: ár­nyékom sincs. A rádió itt gubbaszt mellettem, zöld ba­kelitlapja van és a keresője piros — jól látom a sötétben is. Beszélgetni nem lehet ve­le, csak félbeszakítani. „10 óra. Híreket mondunk.” Soha nem történik semmi, .tenyérnyi helyen forgolódik ipár szót embér. Itt megáll az idő, automatikusan emeljük a karunkat, le-fel-oldalt, aztán beesteledik és römizni kezd a paplan a csenddel. őrjítő ez a lomha meleg, jülök, beszorulok a polc és a dívány közé, térdemen nyitott könyv, a petróleumlámpa fé­nye körülszagol, már régóta nem olvasom a könyvet, rá- meredek a rózsaszínű mű­anyag lavórra, melyben hat nylonharisnya ázik. A hamu­tartóban felejtett cigarettám (ritkán szívok) füstje egyenes vonalban száll és imbolygó szőnyegként terül szét az apró repedésekkel teli mennyeze­ten. Kifelé nézek, régen nem mostam ablakot, az eső tej­színűvé száradt cseppjei az üvegen, nyamvadt fák, a ra­gyás égbolt és mellettem a táskarádió — vele éjfélig megoszthatom a magányomat. — A mellettem levő ház­ban talán már alszik az öreg tanítónő. Szuszog az ágyban és lepkehálóval fogdossa az apró örömöket, álmában ne­vet, kezével lefedi szemét, hogy el ne tűnjön a tündér­ország. Türelmes, elégedett, mindent-féltő álma van. Szeretném, ha valaki fel- alá járkálna a szomszédban, köhögne, csoszogna, bútorokat tologatna, fiókokat nyitna ki, szidná a gyerekeit, veszeked­ne a feleségével és fürdőszo­bájának csapjából ütemesen csöpögne a víz. Hosszúak ezek a hírek: anyahajók, gerillacsapatok, tüntetések, államfők utaznak és megérkeznek és én itt ülök, most már fekszem a toporzé- koló holdfényben, mely végig­futhat a fölporzó földúton, néz­heti magát a kacsaúsztatóban és üzenhet a csaholó kutyák­nak. Minden egy dimenziós és merev, állnak a fehérre meszelt parasztházak, katonás rendben és némák, mint a sír. Személyazonossági igazolvá­nyomból: 24 éves, hajadon. AU—IV. 185 266. Foglalkozása: tanító. Munkahelye: Alsókara, (Jász- karajenő), egyes számú iskola, irónia viszont a gúnynak, a tréfának egy nemesebben, cl- gondolkoztatóbban megnevet­tető fajtája. De nemhogy gon­dolkozva nevetni, de még elmosolyodni se volt alkal­munk — legfeljebb a történés összevisszaságán és a jelzett műfajtól teljesen távol álló Fantomas-szerű tudományos­fantasztikus beütéseken. A táj — a jugoszláv tenger­part — gyönyörű, hatásosan is fényképezte Hildebrand István és Illés György, a színes tech­nika sem kontárkodott most bele. A főszereplőknek — Aj- tay Andor, Bujtor István, Pso- ta Irén — kevés alkalmuk ju­tott játékra. Medveczky Ilona revüsztár és Koós János tánc- dalénekes nem bizonyította, hogy érdemes volt velük elját­szatni szerepüket. Alfa Rómeó és Júlia Ez a film közönségfilm — mondatja a szerző, Hámos György, a film első kockáin az egyik szereplővel (Major Ta­más). A végén még egyszer nyomatékosan hangsúlyozza ugyanezt, és hozzáteszi vala­hogy így: a kritikusok, persze, majd elmondják véleményü­ket ... — mint aki azt mond­ja: a közönségfilm nem tetszik egyes bírálóknak. Ha ez „A közönségfilm”, ak­kor nem tetszik. De nem ez az, hanem az, amelyik egysze­rűen — jó. Amire a nézők he­I , dó emlékmorzsákat abban a képtelenségben reménykedve, hátha vissza tudják i'arázsol- ni azt, aki végképp kereket oldott felhösárkány-paripáján. Így került elő ez a rajzolat is, rajta saját kezű hitelesíté­sével: „Tényleg En vagyok. Tersánszky." Hiába töröm a fejemet, nem tudok visszaem­lékezni, mikor és hol kaptam ceruzavégre. Dátum nincs a rajzon. De az bizonyos, hogy régen, nagyon régen eshetett, valamint az is, hogy valame­lyik hajdani kiskocsma meg­hitt sarkában akár a Tisza, akár a Duna partján. Egy pil­lanat hangulatát rögzítette és arra igen alkalmasnak látszik, tek, hónapok, uram , bocsa’, évek múlva is úgy emlékszik vissza, hogy élmény volt! At­tól még nem lesz egy film kö­zönségfilm, mert vígjáték, mert habkönnyű, és nem terheli meg a gyomrot — de még az agyat sem, sőt nevetőizmainkat is csak ritkán ingerli, mint az Alfa Rómeó és Júlia is. „Rómeó”, Latinovits Zoltán, „Júlia”, Ruttkai Éva (az Alfa) lásd: Alfa Rómeó (egy Tra­bant) — üzemanyagából és te­hetségéből arra is futja, hogy ez a pofon egyszerű és néhány elegendő ötlet — szil- összemosolyognak, csókolóznak néhány azután másnap ép­kórházban ébred ahol „Júlia” or- pontosan „Ró- év köszöntésének folytán elszakadt csupán csak „Ju- kísérleteinek eredménye ^ .«.hatja... — játékfilm le— § hét. • Vígjáték — ahol nincsenek | komikus jellemek és igencsak ^ ritkán adódnak komikus hely- ^ zetek. Bár ebből a forgató- | könyvből talán készülhetett § volna valamivel jobb film is, § azonban Mamcserov Frigyes olykor-olykor fölidézze § ezt az alkalmat elszalasztottá. azt a régen elillant hangula- ^ Lakatos Iván korrekt opera­tot. a töri munkát végzett. Magyar László % Berkovits György hogy Kerékpárral — felfelé Tóth felfelé, aztán tolta a 4. — Most jöttem vissza Sál- ^ gótarjánból. Második lettem^ az országos szavalóverse- ^ nyen. Ha szavalok, a testem ^ háromnegyed része a fejembe^ menekül. ^ Becsukom a szemem és ^ kis, színes karikák kapasz- $ kodnak az agyamba. Csak ^ éjszakák ne lennének, mert^ akkor egyedül érzem magam, ^ a táskarádió undorítóan züm-^ mögi a híreket és én leg- ^ szívesebben a hangszóróba ^ kiabálnék: „Purzsás Mária S vagyok! Velem mi van!?”§ Nem kiabálok, a rádió Kuala ^ Lumpurnál tart, aztán lehel- ^ lethalkan hallom a Himnuszt.^ A gyerek — Hol jártál életedben? ^ — A Balatonnál, Budapeg- ^ V» mórt PortlnrloM C ten, meg Cegléden. — Szeretsz itt lakni? ^ — Szeretek. Sokat játszha- ^ tóm. ^ — Nem hagyod itt a tanyát? & — De, Pestre megyek, ta-i nulni. Ott vannak fürdőszo-^ bák, meg villamosok. És sok- ^ sok mozi. Jól akarok tanulni,^ hogy ottmaradhassak. Meg- $ nézem majd a táncdalfeszti-$ vált is. & a hegyi úton kerékpározott Egy darabig taposta a pedált, lekászálódott, s maga mellett járművét. A sötétben alattomos gödrök bújtak meg. Hirtelen, mintha kötélen húzták vol­na, mindkét lába megcsúszott, s a bi­ciklit maga alá rántva a földre zuhant. Egyszerre több helyen is belemart a fájdalom. Kiáltott, aztán rémülten hall­gatva hevert. Ha megkísérli, talán fel tud tápászkodni, de moccanni sem mert. Az építkezés felől lámpa fénye tűnt fel, s közeledett. Valaki fölébe hajolt, s megszólította. — Leesett? — Nincs egy ép tagom! — nyögte Tóth. — Karolja át a nyakam — mondta az idegen. Nehezen felhúzta Tóthot, majd egy ügyes mozdulattal a kerék­párt is megemelte. — Mehetünk! Tóth örömmel tapasztalta, hogy járni tud, s ha letette a lábát, nem roppant meg Azért, magát elhagyva, támasz­kodott a másikra, s néha feljajdult. — Mindjárt ott leszünk — mondta az idegen. Az építkezésre mentek, s a férfi egy deszkabódéig támogatta Tóthot. Átsegítette a küszöbön, leültette egy lócára. Tóth körülnézett. — Ez az irodám — mondta az idegen. — Én vagyok az éjjeliőr. — Hm — mondta Tóth —, eddig azt hittem: az éjjeliőrök vén emberek,mint jómagam. — Én kivétel vagyok— mosolygott a másik. Leguggolt a kályha elé, meg­piszkálta a tüzet, rakott rá. Aztán egy fazekat tett a melegre. — Iszik teát? — kérdezte. — Megköszönném — mondta Tóth. — Pihenjen, aztán majd meglátjuk: kell-e orvost hivatni? — Odalépett Tóthoz, megmozgatta a karját, a lábát, — Nem törött el — mondta. — Ügy látszik — hagyta rá Tóth, s valamennyire megnyugodott. — Hol fáj? — kérdezte az éjjeliőr. — A bokám sajog. Meg a könyököm. Beforr, nem érdekes az egész! — Hazafelé tartott? — Igen. Egy kicsit összejöttünk a cimborákkal. De nem ittam túl sokat! Az éjjeliőr a teára vigyázott. Fprrni Kezdett a víz, gyöngyök bukkan­tak fel, s pattantak szét az edény ol­dalán. Tóth hátradőlt, kényelmesen nyújtóztatta a lábát. — Eddig csak egyszer buktam így biciklivel. Lehet annak harminc éve is. Az éjjeliőr bögrébe öntötte a teát, cukrot szórt, s citromot facsart bele. — Már nem is tudom, hol történt. Karikáztam a járda mellett, s az egyik kapu alól hirtelen kirohant egy csene- vész, vékony gyerek. Egyenest nekem. Szerencsére, nem estem nagyot. Rögtön felugrottam, a kölyök elkezdett szalad­ni, én utána. Nem tudtam elkapni, pe­dig a lépcsőházban is kergettem. Egy­szerre eltűnt. De az arcát jól megje­gyeztem. Attól fogva, ha arra jártam, mindig a kölyköt kerestem. Szerettem volna megszorongatni. Idővel már nem is azért, mert fellökött, hanem a tehe­tetlenségért: hogy még ilyen kölykön se tudja megvenni az ember a maga igazát! Ért engem, ugye? Az éjjeliőr Tóth kezébe adta a bög­rét. — Most már meghűlt. Tóth szomjasan ivott. Néha levette a szájáról a bögrét, s az oldalán melen­gette a tenyerét. — Mi a Kemény Zsigmond utcában laktunk — mondta az éjjeliőr. — Egy­szer figyelmetlenül rohantam ki a ka­pun, majdnem fellöktem egy kerékpá­ros embert. Nem esett el, csak oldalra billent, de én nagyon megrémültem. Egy pillanatig meghökkenten álltam, még az is eszembe villant: segítenem kellene, s megkérdeztem, hogy nem fáj-e valamije? De az az ember olyan mérgesen ordított, hogy jobbnak lát­tam menekülni! Ö meg utánam, s azt üvöltözte: — Ha elkaplak, megöllek! — Tudom, hogy megtette volna! Fel­rohantam a padlásra, sikerült elrejtőz­nöm. Az ember sokáig az udvaron fújtatott. — Elkaplak még. megállj! — kiabálta, s körbefenyegette a házat, mert nem tudta, hová bújtam. Napokig nem mertem az utcára menni. Fájt a fejem, kihánytam az ételt. Hónapokig nem tudtam zavarta­lanul játszani, mert fél szemmel mindig azt kellett lesnem: nem tűnik-e fel a kerékpáros ember? Tudja, milyen ször­nyű, ha egy gyereknek játék közben félnie kell?... Aztán elköltöztünk onnan, de a félelem nehezen oldódott bennem. Éjszakánként vergődtem, kia­báltam. Ügy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Tóth riadtan nézett a másikra, verí­tékben ázott az arca. — Nem igaz— mondta. — Most ta­lálta ki. Az éjjeliőr elvette tőle az üres bög­rét, s azt kérdezte: — Iszik még? — Sohasem jártam a Kemény Zsig- mond utcában — mondta remegő han­gon Tóth. — Nem is tudom, merre van! Az éjjeliőr újra megtöltötte a bögrét, s nyújtotta Tóthnak. — Ügy látom nincs szüksége orvosra. Kemények lehetnek a csontjai. Tóth koppanva letette a bögrét, óva­tosan felállt, megmozgatta a tagjait. — El is mehetek — mondta. Ijedtség, s konok harag bujkált a hangjában. Bicegve indult kifelé. Az éjjeliőr nem válaszolt. Hallotta még, hogy Tóth csöndesen jó éjszakát kíván, s hogy odakint matatott a ke­rékpárja körül. Pár perccel később ki­ment. Tóth akkor már az úton kaptatott felfelé. Tersánszky Józsi Jenő Az utolsó magyar garabon­ciás diák felpattant tehát egy felhősárkányra, és kedves, jel­legzetes, felejthetetlen figurá­ja — illa berek, nádak, erek! — felleghajtó lebernyegével együt szertefoszlott a minden- ségben. Megilletődve bámu­lunk utána, akárcsak szerel- metes fia, Kakuk Marci, aki megmaradt eleven valóságnak köztünk és folytatja örök csa­vargásait ebben a bolond vi­lágban bizonyosan még akkor is, amikor már az unokáinkat is mesélgetö nagyapákká ér­lelte az idő. A nagy gyászban összekeresgéljük a szívünk és fiókjaink legmélyén rejtőzkö­Pest megye. Született Buda­pesten. Születésnapjára 50 to­jást hozott az egyik asszony, hálából, hogy megtanította olvasni. Ennyi, amennyit magamról mondhatok. Kívülről, önma­gámról. Úgy járok, mintha láthatatlan bőröndöket ci­pelnék, mintha az árnyéko­mat követném, ami nincs, mert szerteszét csepeg a fa­lon, a lagymatag fény nem ad erős kontúrokat, a szoba négy fala szürke, mint az egér. Ide ragadtam. A tanyához. Csupi, a kutyám csóválja a farkát és várja, hogy kap va­lamit. Nem értem. Ez a kutya állandóan éhes. 3. — Központi fűtés, termál­víz. A Dunára néző ablakokat csipkefüggöny takarja. Epedás ágy. A vasárnapokat a szü­leimnél töltöm, a megszokott környezetben, a kakaószagú reggelek emlékeitől kísérve. Az emberek a Körúton sé­tálnak, egymásra ügyet sem vetve, félrelökik az előttük állókat a villamosokon, to­lakodnak a mozik pénztárai előtt, klipszeket aggatnak a fülükbe és távcsövet köl­csönöznek a színházi jegy­szedőknél, és nagyokat ásíta­nak. Az eszpresszókban ösz- szebújnak a mátkapárok, a játszóterek pirosra festett padjain faragott szívek pa­naszkodnak és este a neono­kon átballagnak a reflekto­rok: ■ Moszkvicsok, Opelek, Skodák. Jövőre elmegyek. Még egy év. Most nem hagyhatom ott őket. A tanyáról 15 fogat­lan öregember jön hetente négyszer iskolába. Reggel a srácok kerékpárokkal és új­ságpapírba csomagolt uzson­nával köszönnek kezitcsóko- lomot és József Attila ver­seket szavalnak. Meleg ez a termálvíz. Jobb az otthoni. Itthagy. Csak annyit tudok róla, hogy Bálintnak hívják. Vége a szünetnek, az alsó­karai egyes számú iskolában, a fiatal tanítónő kijön a gye­rekekért. Magyar óra lesz. Bálint padjából vékony drót vezet a füléhez — látom, zsebrádiót hallgat az előtte ülő fedezékében; bekapcso­lom én is az enyémet; tánc­zenei koktél: „Sokáig álha­tók (nincsenek hajnalok) zsú­folt villamosokon ...” Lábam egy ütemre jár Bálint golyós- tollával. Tamás Ervin fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents