Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
« rest UECVKt c/Cirlaa 1969. MÁJUS 1., CSÜTÖRTÖK Miiniiich-szobor Tokajban Tokaj községben méltó emléket állítanak dr. Münnich Ferencnek, aki a „Hegyalja fővárosában” töltötte gyermekéveit és később is ott jogászkodott Gergely Mihály ügyvédi irodájában. Ebben az időben főmunkatársa volt a Tokaj és Vidéke című társadalmi és közgazdasági hetilapnak. Dr. Münnich Ferencnek sok barátja és harcostársa él ezen a vidéken, akiknek visszaemlékezéseit a Helytörténeti Múzeum baráti körének tagjai magnószalagra vették, továbbá összegyűjtötték a személyéhez kapcsolódó írásos és tárgyi emlékeket is. A község lakóinak összefogásával az őszi hónapokban emléktáblával jelölik meg az egykori Bem utcai lakóházat, és ekkor kerül sor dr. Münnich Ferenc mellszobrának felavatására is. RÁKOS SÁNDOR: VIHAR ELŐTT 'SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSS/ % KALDI JANOS: s a macska kényeskedve a hátán fekszik. A tyúkok hártyás szemüket félig lehunyják és nyitott csőrrel, aléltan piheg- nek. Csak az nem bújik el, akinek dolga van. A munka az izzó napon is tovább folyik. öt órakor kis szellő fut végig a mozdulatlan vidéken. Nyomában magasra csavarodó. könnyű porfátyol. Azután váratlanul megdördül az ég. Az udvart szegélyező nagy fák. a ház, a bokrok eltakarták eddig a látóhatár peremén gyülekező felhőket. Most fenyegető-feketén egyre feljebb úsznak a szél árbócrúd- ján. A nap kialszik, a madarak riadt csipogással keresik fészküket az elsötétülő világban. A szélrohamok egyre gyakoribbak és erősebbek. Száraz levél, tollpihe, papírrongy emelkedik föl, s szűkülő csavarmenetben egy alacsonyan szálló porfelleg szü- gyébe fúródik. Majd hirtelen elül a szél, minden elcsendesedik. Két szélroham közt valóban „vihar előtti csönd”, ^ mellre fekvő,, halántékon do- $ boló feszültség. $ Már villámlik is. A fényje- $ lekre el-elmaradozó menny- ^ dörgés felelget. Bivalyszínű, ^ vemhes fellegek közelítenek ^ veszélyes rohanással. Még ^ jobban hes'-tétedbe, öt óra s 5 már öreg este van. A napra- a forgók — törtető hivatalno- | kok — zavartan keresgélik a ^ főnökük fénylő fejebúbját, s ^ miután nem találják, a föld ^ felé fordítják arcukat — hát- ^ ha megszűnt a régi beosztá- ^ suk, kicsöppenitek a „minisz- ^ tér” közvetlen hatásköréből S és most ennek a fölpapriká- § zott mucsai kiskirálynak kell ^ szolgálniuk? ^ Az utcán gólyalábú, körté- ^ nyi ádáimcsutkájú férfiú lo- ^ hol, sietségében is megőrzött S méltósággal. A harangozó ő, 5 futólépésben jön valahonnan, ^ a határból. A templom ajta- ^ jában megáll, fúj egyet, ka- ^ lapját a kilincsre akasztja, ^ azután felcsörtet a toronyba. ^ Itt még szokás, hogy jéggel vagy pusztító viharral terhes | fellegek közeledtén harangoz- ^ nak „az idő elé”. ^ Ugyanakkor a Békeszerető ^ Tsz elnöke is végigkarikázik a ^ falun. Ö éppen ellenkezőleg, 6 ki a határba siet ebben az íté- | letes időben, a tsz földjére, $ ahol a mai napon fejezné be ^ az aratást a Karsaiék brigád- ^ ja. Az elnök után, mintha csak ^ a vihar előtti képet akarná ^ teljessé tenni, vágtató szekér ^ kanyarodik az műútra. Ezen ^ fogják a megmentett kévéket- ^ kereszteket hazaszállítani. $ Ezenközben félpercenként $ villámlik, dörög, villámlik, ^dörög; a hang most már nem ^ marad el messze a fény mö- ^ gött, hanem közvetlenül a sar- ^ kába lép. A levegő egyszerre S nagyon is lehűlt, jeges szél | fúj. ^ Eltévedt madár keresi a LAZAZ LAG IN: Forralt víz a pulpituson fészkét, széllel szemben kellene röpülnie, de nem bir. Tízszer. tizenötször is visszahull, láthatatlan, de nagyon valóságos fal áll az útjában. Egy ponton lebeg, mintha odaszögezték volna. Azután mégis föladja a meddő küzdelmet, fájdalmas kiáltást hallat, ösz- szeccsapott szárnnyal jó néhány ölnyit zuhan, majd éles szögben megfordul, siklórepüléssel a nála erősebb szélre bízza magát. Homlokegyenest ellenkező irányban halad, mint amerre elindult. Vajon mikor ér haza A szomszédban nyújtott kiáltásokkal hívogatják a szétszéledt aprómarhát. Villámlás, csattanás, majd mintha ennek következménye volna, éles csörömpölés: cserép hullott le a háztetőről. A kutya szűkölve bújik a tornácra, gazdája lábához simul. Valahol becsapódik egy nyitva felejtett ajtó. A harang zúg, a szél néha elkapja, néha élesen idevágja a szavát. A rádió félelmetesen recseg. A távíróhuzalok remegnek, búgnak, pengenek, a távíróoszlopok nyögnek, kopognak, zakatolnak. A szomjas föld millió torokkal issza az esőt. Idegenben Távol az otthoni fáktól, | az enyéimet őrző temetőtől, egy folyótól, amely múló, nyárias, kis énekeket súg nekem ^ ropom, ropom — szinte megállás nélkül — 02 idegen utat, ^ egykedvűen. s 1 Egy hete még, hogy eljöttem, ^ s a lélek, a szív már rosszul érzi magát, s kezdi a vitát ? ezzel a forró, kő-ezüst vidékkel, \ az úszó, fáradt, délutáni éggel, \ amelyen nem mennek “ ( Csak egy hete még, & hogy nem jön elém a dohányszínű utca, s nem játszanak az est piros zsurlói a nagytemplom falán ^ s máris fájdalmas-nagyra nő bennem valamiféle 8 — alig megnevezhető — § hiány. Csak egy hete még — nem több! — | hogy nem látom a kopár vasúti töltést, mely elnyúlt 8 az égbe sétáimon; ^ csak egy hete még, hogy úgy viselem — akár egy másra-szabott inget — az éjszakám és a nappalom. Leülök egy kőre, s arra gondolok, ami elmondhatatlan, amit száz révületben-született, csodás költemény sem \ mond el § igazán. Megtépte a szél, mintha haragudna rám, és én motyogom, motyogom ezt a szót: hazám. | IV emrégiben történt, hogy egy nagyobb intézmény dolgozói égy nagyobb városban valamiféle konferenciát tartottak. Talán azért, hogy jóváhagyják a tervet, talán azért, hogy feltárják hibáikat, vagy valami más ilyesmiért. De ez különben sem fontos történetünk szempontjából. A lériyeg az, hogy az említett intézmény minden konferenciáján, gyűlésén, vagy más jellegű összejövetelén a felszólalók mindig teát kaptak. Es nem is üres teát, hanem cukorral és citrommal. A felszólalóknak ez, természetesen, nagyon is kedvükre volt és nem került sokba. No, ne higgyék, hogy ezzel én a citromos teát akarom támadni, szó sincs róla, egészen másról van itt szó. Ebben az intézményben tevékenykedett egy reményteljes fiatalember, akit szerettek, becsültek, kollégái és főnökei. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Szidorovnak. Ez a Szidorov üstökösként száguldott végig a karrier útján. Nem is naponta, hanem szinte óránként aratott új sikereket, és mindenki egyhangúan állította, hogy fontos és — igen! — nagyon megérdemelt megbízatást kap az egészen közeli jövőben. Ezenkívül kitűnő szónok is volt. Tehát a sajtókonferencián Szidorov felszólalása követke- j zett: lelkes, meleg taps kö- f szöntötte a teremben. S nem- jj csak a trésorokban tapsoltak, $ hanem az elnökségi asztal $ mellett is. Szidorov pedig be- ^ lekezdett érdekes és alkotó ^ felszólalásába. Ekkor egy fia- ^ tál nő lépett az emelvényhez $ (a konferenciát a klubházban $ tartották) . és odahozta Szidó- ^ rovnak a poharat, ami minden $! felszólalónak kijárt. De ez a pohár egészen el- $ ütött azoktól a poharaktól, ^ amiket az előző felszólalók elé ^ tettek. Nem citromos tea volt ^ benne, hanem forralt víz — $ egészen egyszerűen, sima for- $ ralt víz. ^ A széksorokban a hallgató- $ ság sugdosni kezdett. „Lát- ^ ták? Vizet adnak neki! Szidó-^ rovnak vizet adnak!... Érdé- 5 kés ...!” $ S Az elnökségi asztalnál is! felröppent a sugdolózás: „Itt J valami van! Valami készülj itt! Nem zörög a haraszt, ha! nem fújja a szél!” 5 És maga Szidorov is — rettenthetetlen ember létére elsápadt, amikor meglátta, mit tett elébe a pincérnő. Lábai remegni kezdtek, úgy, mint a légáram borzolta víz, motyogott valamit, érthetetle- , nül összecsapta alaposan elő- ^ készített beszédét, elhagyta az emelvényt, anélkül, hogy egyetlen pár tenyér is összecsattant volna. Valljuk be, nem is volt mit megtapsolni. Azóta Szidorovot senki sem tapsolja meg és nem is igen szólal fel. Ha pedig igen, a beszédei sokkal kevésbé okosak és érdekesek, mint ^ azok, amelyeket még a ha-í- 5- dani, a teázó napokban dott. Az utóbbi hónapokban dorov mindenkinek egy let akar megmutatni. Ezt velet a klub konyhafőnöke ta és igazolja benne, hogy dorov nem valami különös, titokzatos okból kapott vizet, hanem azért, mert gyott a tea. De ki hiszi ezt el? Köztünk szólva, ő maga sem, Hiszen mindenki édes, erősen citromos teát kapott és Szidorov — miért éppen Szidorov? — egyszerűen sima forralt vi zet? (Fordította: Raáb György) \BODÓ BÉLA: Átadva az utódoknak... ségek aztán az utakkal zsugorodtak össze, s ahogy gyűlt a történelem, születtek, nőttek, hosszabbodtak az utak. Ki tudná kiszámítani, hány rabszolga mennyi robotban csinálta, hány mezítláb taposta őket, hány kerék gurult végig rajtuk, mennyien jártak a hadak útján, vagy később más utak széles hátán, szélben csattanó, májusi, szép piros zászlók alatt... Kinek vették meg az első selymet az útra indult első kereskedőtől, melyik ősi településen vagy városban? Lánynak-e, asszonynak-e — hol vannak már a megajándékozottak szép mosolyai? S hogy eltűntek a poros időben az elsők, a százezredikek, akik elvezették a kígyózó utat az óceánig! Itt megállók tűnődésemben. A Via Appia még ma is elnyúlik messzire Rómától, s élő kéznyoma évezredes cselekedeteknek. Hogyan hívhatták azt, aki megtörölte verejtékes homlokát, amikor letette a szerszámot s azt mondta az imént befejezett út végén: kész! Hogyan hívhatták? A nagy tettek, a nagy művek mögött névtelenek tömött sora áll. I tt most a dolog szántással * kezdődik — a civilizáció ősi képe. De a nehéz ekét, ahogy elhalad a sudár jelző- utak közt, gép húzza, fújtatva, ám fürgén, medrét szántja a jövendőnek. Mert itt mindenütt a jövendő készül. Ezen az új úton jársz majd bizonyosan talán félszázad múlva, ha éltet még az élet s erre van dolgod. Ezen az új úton, ahol most poszméhek sürög- nek, a már gyökerestől kifordított vadvirágok közt. Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok... De nem kell ide népdalbeli csillag. Az új út mentén higanygőz-kandeláberek sorakoznak majd, már a helyüket is kijelölik, ahol majd szétszórják kékes fényüket a békés éjszakában. Szántás után az emberek sorakoznak. Széles, meztelen hátuk már csokoládé színű a hideg tavasz ellenére. Sorakoznak, mert lapát, csákány jár a szántás nyomában — utat egyengetni, s most ez nem átvitt értelmű szólás, hanem kemény munka a maradandó cselekvéshez. A készülő út pedig formálódik, egyenesedik, szélesedik, nyújtózik, fehére- dik — a föld hátát egy csíkon bár, de kozmetikázzák, talp(FOTO: URBAN) nak, keréknek jól elkészítik. És jöttek másnap, harmadnap más, új okos gépek is; valahonnan elhordták a mogorva hegyek köveit, de a kövek is megváltoztak, bazaltsziklákból határozott élű kockák lettek, s más hegyrészekből szabályos alakú zúzott kövek, kéken, vidáman fénylenek. A meder napok alatt kész, most az út széleit is csinálják, egy lépcsőfok, hogy kényelmesen leléphess majd a szélen húzódó járdáról, a szegélyező bazaltkockák cementtel illeszkednek egymáshoz. Látom a kanálisok mélyedéseit, csapadéknak, esővíznek, hólének, ha majd a jövőbeli tavaszon olvad a táj. Aztán az emberek más gépeket indítanak, a szétszórt, elterített apró köveket hengerük egymáshoz. Nyers még az út, de már járható — amerre elhúzódik, eltűnt a vad vidék. Lehet: nem írom le szakszerűen, miképpen születik az út készülő fejezeteiben. Tudománya van ennek is, tudják a tudományt az útépítők. A mieink apáiktól tanulták. Erik a munka. Ez az útcsi- nálók dolga, én a bádogkannában csillogó vizet nézem; most emelte szájához egy csákányos. A víz kétoldalt lecsurog az arcán, le, a hideg napsütésben fénylő meztelen mellkasára, rövidre vágott nadrágjára is jut bőven meztelen lábszáraira, még a csizmájára is. Micsoda jó szomjúság, s milyen jó megelégülés, szétcsapja a vizet átnedvesedett bajuszán — s már a csákány után nyúl. Aztán csúf testű, lomha lokomotív érkezik, a bitumen erős szaga árad, szurkosán fénylik a bogárhátú út... Y ajon ki megy végig először ' az új tavaszi úton? Szerelmes lány-e kedves randevúra vagy aktatáskás férfi dolga után, vagy gyermekek vison- ganak-e rajta szaladtukban ? Ki lesi ezt meg? Valami ismét kész, a cél közelebb került. Az új úton pedig lépéseink láthatatlan nyomai gyülekeznek, ahogy az utakon mindenütt. Ahogy messzibbre, a főútvonalon is, ott, ahol az új út találkozik vele, s ahol májusi vonulásunk halad előre, láthatatlan lábnyomainkat és kezünk látható nyomait átadva az utódoknak. Kora délelőtt fecskecsá- pat szállja meg a templom eljtti teret. Függőlegesen, mintha egyik szárnyukra fonalat -rősítebtek volna és azon csüngetnék őket alá, a földig ereszkednek, azután gyors rándulással fúródnak ismét a magasba. „Eső lesz, alacsonyan száUnak a fecskék”! — mondja az éppen erre haladó Bényei Péter, aki pedig tudja, mert már vagy hetven esztendeje figyeli az itteni időjárást. Dél felé a hőség úgy megszorul az alacsony házak között, hogy szinte szemmel láthatóan aszalódik a kertek növényzete. A legyek vérig csípnek. Ahogy a munkám fölé hajolok, homlokomat ellepi a verejték. Hárcftn óra felé már bír- hatatlan a meleg. Folyton a víz hűvössége jár az ember eszében. Meg a levegő, újra meg újra a jó, tiszta, sűrű levegő, amelyet mintha kiszivattyúztak volna az ég acél- szürkén izzó korongja alól. Az állatok is az árnyékba húzódnak. A kutya hasmánt, I tt állok, tanú vagyok. Nem 1 tudom, mi volt erre régen. Helyenként apró, törpe dombok, eső mélyítette gödrök, érdektelen, szótlan természet. Nyáron elburjánzott vadfű, ősszel ragacsos sár, télen elterpeszkedő hó, amellyel senki sem törődik. Most tanúja voltam, amikor a képzelet, s nyomában az elképzelés: piros-fehér csíkos zebrás botokat szúrat le a közönyös tájon — út készül, ennek vagyok folyamatosan tanúja. Üt? Annyi változás van a világban. De errefelé, ebben a mikrovilágban, ez a nagy változás. A kövér poszméhek ijedten rebbennek fel s vadul elszáguldanak, cik-cakkos repülésüket dühödt zümmögés kíséri: behatolnak eddig zavartalan életükbe, a mézízű porzók, bibék, a csábos virág- kelyhek birodalmába, apró életüknek vége ezen a tájon. Vajon természeti katasztrófának tartják-e a lapátok, csákányok megjelenését ezen a helyen a hangyák, a bogarak — a rovarnép mit gondol erről a felfordulásról? Napokon át néztem, hogyan készül az út — de hogyan is kerekedett ki a világ legelső útja? Persze, állati, de emberi láb is taposta az első ösvényeket, talán a barlangtól a forrásig — az óriás autósztrádáknak is vannak ősei. A messze
