Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
« Ft» I HECÍ t/tíWof) 1969. MÁJUS 35., VASÁRNAP Prózai gondolatok költészet ürügyén K öltőt kéne ismertetnem, bemutatnom, verseit elemeznem, elképzeléseihez, szándékához a tolmács bölcs arcát öltenem és jobban tudni, mint ő, hogy verseiben mit akart elmondani, kikről, kiknek, milyen szívvel, milyen szándékkal, milyen stílusban. Ülök és hallgatom a költőt, illetve a verseit, és eszembe jut egy másik helyiség, egy másik ülés, ahol szintén a kultúráról, Pest megye kulturális helyzetéről cseréltek gondolatot nemrég az emberek. Nagyon nehéz a kultúrát mérni, különösen nehéz egy ilyen behemót, heterogén, milliós megyében, mint Pest megye, amely különös módon, ae ellenkező, negatív előjellel a Balatonhoz hasonlít. Mert a Balaton „szerencséje” éppen az, hogy ezer forrásból táplálkozik, és közben elpárolog és lefolyik, és ezért él és ezért jó és ezért Balaton. De itt van ez a massza, a mi megyénk, amelybe rövid időnként tízezrek érkeznek és rövid időnként tízezrek távoznak — örökre. (És a mi forrásaink nem is mindig édes vizűek és gyakran a legjobbjaink „párolognak” el.) Es amelyből hajnalonként százezrek álmosan a fővárosba zötyögnek dolgozni, és amelybe hajnalonként tízezrek Budapestről érkeznek dolgozni. Kik ezek az emberek? Mennyit tanulnak, milyen iskolájuk van, mennyit és mit olvasnak? És a mozi, és a színház? És menynyi ...? Mennyi kérdés, amire senki sem tud válaszolni, mert a mérendő mérhetetlen. Nincs hozzá mérőműszerünk. Hiszen egy ember kultúrája is alig mérhető. Éppen most, ezekben a napokban a tizennyolc éves, az érettségi elnökség elé bátortalankodik és — hármassal végez. Ez a mérce nem jó. Nem megbízható. Ez a fiatal kitűnően is válaszolhatott volna és kettesre is. Kihúzta a tételt, és 12 év munkáját, tanulását, tudását, szerzett ismereteit osztotta, vagy szorozta (minimum kettővel) a szerencse, és devalválta még a drukk, az elnök esetleges igényessége és még kis ezer körülmény. És, tudjuk, vannak iskolák, gimnáziumok, ahol, amelyben az 5-ös máshol, más iskolában éppen 3-ast érne és fordítva. Szóval, a tudás mérésének ez a fajtája sem tökéletes, nem teljes, nem azonos a hosszmérték hiteles platinából készített mé- terrúdjával, amely, ha jól tudom, éppen Párizsban „él”. N em könnyű hát egy megye —, mint láttuk —, egy ember kultúráját sem mérni. Közismert: megyénk tele van emberi szépségekkel, nagy szellemi értékekkel és ezek az értékek percenként ma is születnek. Nem csoda, mondhatnánk, a fővárossal ölelkezünk. És Pest megyében az analfabéták száma ötszámjegyű. Fény és árnyék! Pedig ez csak, gondolom, a fizikában törvény- szerű. Apropo! Fizika. Marx György tudós nemrég megírta a Gyorsuló idő című ismert dolgozatát. Demográfiai robbanás! Az ezredfordulón hat-hét milliárd ember él majd a földön! (Reméljük!) És a szakemberek és tudósok tízévenként sutba dobhai- ják tudományukat és újat tanulhatnak, mert a világnak ez kell. A gyorsuló időt. örök nagy ellenfelünket, egyszer már jó volna elhagyni, legyőzni, de legalább szinkronba kerülni vele. Közhely, de igaz: A holdba röpködünk és csöpög az új lakás vízcsapja, mozog a parkett és mozog a lakók gyomra. Ügy látszik, ez a tudomány fejlődésének természete. Amikor a gőzgépet feltalálták, amikor Linné osztályozta a növényeket, amikor a tudósok mikroszkóppal vizsgálták a felfedezett sejteket, amikor Marxok megírták a Kommunista kiáltványt, nos, akkor London sikátoraiban éjszakánként egymást szúrták hátba az emberek, Stockholmban az alkoholizmus már előre vetette árnyékát, Párizsban százezres számokban mérték az alvilágot, a földön milliók haltak éhen és tízmillióan haltak meg úgy az emberek, hogy nem ismerték a betűt. Pedig akkor azok a tudományos állomások az emberiség nagy győzelmei voltak. A 30 ezer analfabéta Pest megyében súlyos teher, nehéz feladat, mindenképp meg kell vele birkóznunk. Szellem már van, sugárzik is, most ablakot kell nyitnunk, hadd ragyogjon minden házban. A 30 ezer írástudatlan a mi ügyünk veresége, legalábbis ma még. De Szentendrén nemrég nyílt egy tárlat és ez győzelem. És Százhalombattán, a DKV- ban megint lépett egyet az ember, kiváló minőségű benzin jön a csövekből, ki tagadná, hogy ez is győzelem? És a megyében élő írók írnak, könyvet adnak ki, a festők festenek és tárlatot rendeznek és Gödöllőn az egyetemen növényt nemesítenek, jótejelő tehenet tenyésztenek és a tanárok, professzorok tudományt adnak ezer és ezer tudásra szomjas fiatalnak. És minden gimnáziumban, iskolában... És a falvakban virágot ültetnek, házat építenek, házat meszelnek és Vácott és Cegléden kórházat építenek... És ez mind győzelem. És Nagykőrösön, a Konzervgyárban, a vegyészek és a jó száj ízű főzőmesterek csodálatos za- matú zakuszkát, mindenféle jót főznek, készítenek, konzerválnak és elismerésként a győzelmi lobogót a szellemi és fizikai munkáért a gyár bástyájára az ország vezetői tűzték nemrégen. Vitathatatlan győzelem! És a nagykőrösi Arany János Társaság a múlt vasánap első társulati ülésén stílszerűen Karai László költőt avatta, aki a város szülötte és a városban él ma is. B evezetőt Fábián Gyula, a Kortárs szerkesztője mondott. Ezután Bodor Tibor színművész, dr. Papp Gyula orvos, Bodrogi István és Karai László, valamint az Arany János Gimnázium diákjai mondottak verset Karai Lászlótól. A meleg hangulatú „kamara- délelőtt” szép siker volt. Mint mondottam már, egy költőt kellett volna bemutatnom és helyette zabo- lázatlan gondolataimat vetettem csak így hevenyészve a papírra. Jó mentségem : itt vannak Karai László versei és itt van egy idézet Babitstól, amelyet Fábián Gyula mondott itt el: „Csak én bírok versemnek hőse lenni!” — és erről nekem eszembe jutott Ady: „Én voltam Űr, a vers csak cifra Szolga”. — És aki Adyt érti, az tudja, hogy nála mit jelentett, ki volt az: Én! Égy költő, ha magáról beszél, mindenki helyett szeretne szólni. Q ratulálunk a társaság első üléséhez, győzelem volt. Törös Laci bácsiék sok győzelmet tudhatnak maguk mögött és sok hasonlót kívánunk ezúttal is. És befejezésül mégegy- szer az írástudatlanokról: Kezdjük a sort Karainak ezzel a versével, ugye elgondolkoztató? Suba Andor Karai László versei Ők írtak Aki először lépett a Téli Palota legalsó lépcsőjére párát és szitkot köpködve a novemberi délutánban — csak a nevét tudta leírni. Társa akit a márvány kandeláberek mellett ölt meg a kadétok golyója — írni sem tudott. Pardon Egyik kezem a Semmi fogja a másikat a Végtelen; így vagyok mindkettőnek foglya és nagyon, nagyon védtelen. Homlokomat a fénybe mártom és vele tartom az eget; van egy kopottas félkabátom és éhhalál sem fenyeget. Szeretek s engem is szeretnek; nem is kell több, elég is ennyi föloldozásnak és keresztnek — Rohadt dolog költőnek lenni. Két Beatles-lemez a takarékbetétkönyv a hétköznapi intrikák a gépkocsi és a nyaraló között jussanak eszetekbe. Szeretnélek szépen szeretni Ok írták a történelem aranylapjait. Fintor tükör előtt Harminc ezüstpénzt illenék már nyitott tenyérrel fölmutatnom az egzisztencia borotváltarcú istenének — és mit tagadjam: féltucatnál alig gyűjtöttem össze többet eddig. Talán azért van így, mert a gyermek- betegségek, a himlő és a skarlát — sőt négy-öt éves korban még egy lábtörés is — nem tettek immunissá elviselnem a szamárlétra magasabb fokára kapaszkodottak packázásait. Most azután se kocsim, se házam; a fizetésem sem haladja meg az átlagot vagy igényeimet s legjobb esetben úgy sandíthatok fejem fölé a társadalmi mérce „alkalmas” jelzésére mint Roger Moore a glóriára égy-egy újabb krimi indító képsorában. Érvelhetnék, hogy jártam itt s amott, hogy láttam ezt — azt és a létezés kíváncsiságánál komolyabb kérdésekkel is faggattam a világot. Érvelhetnék, mondom, de nem teszem; tartok tőle, hogy félreértenék a kisvárosi presszó asztalánál üldögélő táskásszeműek, , és két konyak közt azt hihetnék rólam, hogy őket irigylem. Nem, uraim, erről e versben szó sincs; friss volt a reggel, napfényes, derűs, s míg arcomon a zsilett harsogott groteszk fintorral nyelvemet öltöttem tükörbeli magamra. Birkózni gondolattal, szóval. mikor a szándék még csak óhaj s legszörnyűbb átkom altatódal simulással épp megfogamzik — az a nehéz. Magamba marni, mint a rozsda, mintha száz élet ostorozna, hogy a közöny förtelmes odva soha ne váljon menedékké — nehéz az is. Meggyőződést nem megtagadni lélekbörzén nem venni, adni, kalmárok közt is megmaradni portékátlan, füttyös kamasznak — az is nehéz. Csukott szájjal, csókot se várva belehullni az éjszakába s nem gondolni hűvös halálra hajnal felé már. egyedül — nagyon nehéz. Vén bölcsek közt egy szál süvölvény forrongva élni, mint az örvény s amire nincs se jog se törvény törvénnyé tenni önmagámban — nehéz, nehéz. Mégis megmérve s megmaradva belenézni a déli napba hunyorgás nélkül számot adva eddig-volt, most-Iesz életemről Voltam gnóm, becéztek bolondnak, lányok, asszonyok öle védett az őrület fehér kísértetétől — de én nem ismertelek téged és nem tudtam a karjaikban vöröslő vággyal fölnevetni Bea kpdves akit szeretlek, szeretnélek szépen szeretni. Bűnöm volt — megbűnhődtem érte; birám voltam, sorsom bakója, temérdek vétkem földre vágott, — de én hittem a szépbe’ jóba’ akár a gyermek estelente a gonoszt űző jó mesében Bea kedves akit szeretlek, szeretnélek szeretni szépen. Csöndi hajol rám, hó hull és sötét / talizmánként hurcolom tovább vallomásod csupasz mellemen — tudod, Bea, lesz még mostohább hétköznapunk is meg hitünket nehéz lesz néha majd követni Bea kedves akit szeretlek, szeretnélek szépen szeretni. Az ember százszor A vésett kőtáblákat összetörtem. Sárgult kódexek bölcsessége nagyképű aforizmák régelavult igaza érvnek kevés ha önmagával vitázik az ember. A hétköznapok-horzsolta idegekben végigcsapkod a kételkedés szép árama akár a fájdalom de nem lehet magunkkal nem csatázni. A fog századszor megcsikordul százszor lehull az ember ökle százszor menekszik önmagából százszor minden hitet kiköpne százszor százszor százszor feszülne száz keresztre, hogy: nincs tovább! — de egy hajnalon ránevetnek az udvaron a dáliák s kávémérgezte éjszakáit, verejtékét, mocskát kimossák idegéből új nővérei a Fegyelem és a Bizonyosság. Félreértés ne essék: most káromkodni lenne kedvem seggrepacsit játszani egy tükörfényes bálteremben szüzek rózsás fülébe obszcén trágárságokat duruzsolni tüzet rakni a parkettán és nézni, hogy ég a drága holmi — ehelyett — mert hisz tisztelem az illemet s a véleményt — verset Írok, szépet, hibátlant, hogy úgy ne mondjam — költeményt Hogy ez hazugság? Az bizony de nem nagyobb, mint másoké akik hitükre nyerget dobva űznek, akár egy rossz zsoké: szenteskedő pofával cukrot ígérnek és szemük se rebben, ha sarkuk vékonyunkba vágja' a cél előtt, az egyenesben — legnehezebb félreértés ne essék, mondom: leggyönyörűbb. ilyenkor ütni lenne kedvem.
