Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-20 / 113. szám

1969. MÁJUS 20., KEDD TV-FIGYELŐ Kell-e az érettségi? (I.) Karai László költészete Az arányokról A televíziót nem elég szid­ni. Figyelni is kell rá. Pél­dául úgy, hogy a néző meg­próbálja az arányokat föl­fedezni. Mi miért, s mennyi időt kap a képernyőn? A hé­ten jó lehetőség nyílt erre, a műsorszerkesztőség jóvoltá­ból. Néhány címszó erejéig most erről kívánunk szólni. ZENE. A héten e nem tv- szerű műfajjal sűrűn talál­koztunk a képernyőn. Bol­gár könnyűzene, s a ragyogó bolgár énekes, Dimiter Pet- kov dalestje; Nótaszó s az Eurovízió felvételről sugár­zott műsora, az Egy hang­lemez Európának; Zenei Fi­gyelő; a Reinitz Béla dalai­ból rendezett emlékműsor; A dó-tói a koncertig, A „Tv- bérlet” hangversenykalauza, s Zenéjét szerezte Bágya András; Klasszikus művek — közkívánatra, szövetkezeti együttesek vetélkedője, s vé­gül a Lemezalbum. Mindez — nem tévedés! — 440 perc műsoridőt foglalt le. Bárcsak ilyen nagy lenne a zenei ér­deklődés! KRIMI—KALAND. Velő Radev filmje, A leghosszabb éjszaka igényes alkotás a — kalandfilmek műfajából. Sóik­kal kevésbé lehet ezt elmon­dani az Angyal-sorozatnál ugyan reálisabbnak tűnő, de végső soron ugyanazokra a sémákra alapozott Mr. McGill sorozatra Két bűnügyi játék szombat este, majd vasárnap a Vidocq. Az említett négy műsorból három főműsor­ként, a Tv Híradó után ke­rült sugárzásra. Hat adásnap van, s ebből három főmű­soridejét erre szánni? Nem a krimi és a kaland ellen van önmagában kifogásunk. Hanem az arányok ellen. A műsoridővel való gazdálko­dás túlzott nagyvonalúsága ellen. BESZED. Több ízben szó­vá tettük, hogy a képernyőn rendkívül sokat beszélnek. Mintha valami furcsa görcs szorítaná a különböző mű­sorok szerkesztőit és munka­társait: nem bíznak a kép­ben. Még akkor sem, ami­kor egy-egy mozzanat, egy emberi arc — mint pél­dául az egyébként sikeres riportfilm, az özvegy Farkas- né esetében — szinte kínálja magát o láttatásra. A kép­ernyőn ilyen esetekben is in­kább beszélnek. Sőt, még bevezetőt is biggyesztenek a műsor elé. Mondván — még egyszer hangsúlyozzuk: sike­res műsornak tartjuk —, a filmet özvegy Farkasné írta, rendezte lényegében ... s utá­na hosszú listát vetítenek, kik rendezték, szerkesztették ... Beszélnek, sokat és erőlte- tetten a bolgár televízió est­jén, a Budapesti Nemzetközi Vásárról sugárzott adásokban, a képzőművészeti magazin­ban, s Major Tamással... s nqondjuk meg: egyre többet beszélnek a televízió híradó­jában is. Holott a televíziót az emberek a képért vásárol­ták. Mert amennyire helyén van — s izgalmas — a beszéd a Tudósklubban, annyira ide­gen a híradóban, A tv je- lentiben, a riportműsorokban. Idegen s ezért — fárasztó. Azaz: lehet, hogy hiába be­szélnek. Nem hallgatják so­kan, mert nincs mit — néz­niük! RÉSZLETEK. Divat a fo­gyasztásban a turmix, a kép­ernyőn a részlet. ízletes le­het fogyasztási cikként, ke­vésbé az, ha kulturális fo­gyasztásra kés ml. A műből kiragadott -őszietek jellem­zik majd’ minden esetben a zenei műsorokat, de ez nyom­ta rá bélyegét — már-már zavarólag — a Major Tamás­sal készült műsorra is. Még szerencse, hogy Major egyé­nisége önmagában is élvezet. Mindössze négy címszó, mégis, úgy érezzük, rávilágí­tanak az arányok — arányta­lanságaira. Arra, hogy nem elég a hét hat estéjén műsort adni. Nem elég önmagukban jó műsorokat sem produkálni, (özvegy Farkasnét, Tudós­klubot, Máté életét, igényes . zenei műsorokat.) Hanem az arányokra is figyelni kell. Azaz: szerkeszteni. (na) DIÁK vélemények javaslatok A közel esztendeig tartó vita — kell-e az érettségi? — azzal a hivatalos megállapítással zárult: kell. De vajon valóban kell-e? Es ha igen, akkor abban a formában kell-e, ahogyan esztendőről esztendőre — szinte minden változtatás nélkül — megrendezik? Mi a véleménye erről a diákoknak, a pedagógu­soknak, a tanácsi vezetőknek? Három gimnázium Vecsés, Monor, Dabas — érettségire készülő diákjaival beszélgettem erről a témáról az elmúlt napokban. A véle­mények tnegoszlóak és ellenté­tesek. Ezt bizonyítja annak a két villámszavazásnak az ered­ménye is, amelyet a vecsési, il­letve a monori gimnázium egy- egy negyedik osztályában ké­szítettem. Vecsésen huszon­nyolc diák közül nyolc mon­dott igent, húsz pedig nemet. Monoron viszont a harminc megkérdezett tanuló közül hu­szonhárom szavazott arra, hogy kell, és mindössze heten adtak nemleges választ. Természetesen a számok ön­magukban keveset mondanak. A szavazást követő indoklásnál ugyanis kiderült: az igent mondók többsége is azt szeret­né, ha alapvetően megváltozna az érettségi jelenlegi formája. A megkérdezett közel száz, érettségiző diák véleményéből egy csokorra való Pintér Mariann, a dabasi gimnázium tanulója szerint szükség van az érettségi vizs­gára, mert összegezi a négy, il­letve a tizenkét esztendő alatt tanultakat. A tanároknak és a diákoknak egyaránt képet ad a tanított, illetve a megszerzett ismeretanyag tudásáról. Ha­sonló a véleménye Gajdos Ist­vánnak, a monori gimnázium most érettségiző diákjának is. Az ellentábor véleményét Drabók Róza, a vecsési gimná­zium diákja fogalmazta meg talán a legtalálóbban: Érettségi helyett én elégségesnek tartanám a megszigorított osztályvizsgát. Ugyanis évente reálisabb ké­pet lehet kapni a megtanított, illetve a megtanult anyagról, mint négy év után néhány per­ces feleletek alapján. Nem is beszélve arról: szerencse kér­dése, ki .milyen tételt húz ki az érettségin. Előfordulhat, hogy egy gyengébb képességű tanuló olyan tételt kap, amit éppen tud, és ennek alapján sikeresen érettségizik, míg egy jó képességű tanuló véletlenül „befarag egy tétellel”, s így rosszabb érettségi jegyet kap, mint az említett közepes tanu­ló. — De oka lehet a sikeres vagy kevésbé sikeres érettségi­nek a tanuló idegállapota is — bővíti az ellentábor vélemé­nyét Nagy Erzsi, a vecsési gim­názium jövendő maturánsa. — A felfokozott drukk és izgalom még a jeles tanulónál is köny- nyen „rövidzárlatot” okozhat, amit néha még kisegítő kér­déssel sem lehet ellensúlyozni. — Szerintem sem, reális az érettségi — összegez Szécsényi Zsuzsa, a vecsési gimnázium KISZ-titkára. — Nem ad hű képet a diák tudásáról, négy­esztendei munkájáról. S hogy mi a gyakorlati haszna? Aki főiskolára, egyetemre megy, annak úgyis felvételi vizsgát kell tennie. Aki viszont nem tanul tovább: annak legfel­jebb az érettségi letételének puszta ténye a fontos, nem pe­dig az eredményessége. Mint említettem1, a feleletek nem korlátozódtak igenre vagy nemre. Sok érdekes, figyelem­re méltó javaslat is elhangzott az érettségi megreformálásá­val kapcsolatban. Garai Ilona, a monori gim­názium érettségiző diákja: — Szerintem szükség van az érettségire, mint a középisko­lában tanultak összegezésére, de korszerűbb formában. Ha rajtam múlna, én kétféle érett­ségi vizsgát vezetnék be: reál, illetve humán tárgyak érettsé­gijét. Hogy miért? Aki például irodalom- vagy történelemta­nárnak készül, miért kelljen érettségiznie matematikából vagy fizikából? És ez érvényes fordítva is. Visyk Krisztina, aki szintén a monori gimnáziumban ké­szül érettségire, mást javasol: — Én kötelezővé tenném minden diák számára a tíz osztály elvégzését. Azután aki tovább akar tanulni — s ezt tizenhat évesen már könnyebb eldönte­ni, mint a nyolcadik általános elvégzése után! —, elvégezne még két gimnáziumi osztályt, amely után érettségizne. Ez az érettségi azonban már egyen­értékű lenne az egyetemi, fő­iskolai felvételivel. Reibl Teréz, a vecsési gim­názium negyedikes diákja, s egyben az osztály KlSZ-titká- ra, megint más problémát lát a jelenlegi érettségi vizsgában. — Az a legnagyobb baj, hogy az érettségi tételek túlságosan részletkérdésekre kérik a vá­laszt a diákoktól. Véleményem szerint az érettséginek nem az lenne a feladata, hogy a vizs­gabizottság meggyőződjön ró­la, mennyit tud a diák például Hunyadi hadjáratairól, hanem az, hogy a kapott kérdést mennyiben tudja a diák a tör­ténelem egészébe illesztve megoldani. Vagyis: az érettsé­ginek a tanuló gondolkodását, rendszerező képességét kellene elsősorban lemérnie, nem pe­dig egy adott esetben a konk­rét tárgyi tudását. Nagy Katalin, a dabasi gim­názium tanulója: — Az az igazság, hogy az érettségi — jelenlegi formájá­ban — nem több puszta intel­ligenciavizsgánál. Nem jogosít fel semmire. Akkor pedig — azt hiszem, jogos a kérdés — mi szükség van rá? Helyesebb lenne a fakultatív érettségi be­vezetése. Aki tovább tanul, érettségizzen, aki nem, annak számára legyen elég az osz­tályvizsga is. Ez a véleménye a diákoknak az érettségiről. Arról, hogy mit mondanak a pedagógusok, a holnapi lapban számolunk be olvasóinknak. Prukner Pál + |lf§É§ -< ^ • A nagykőrösi Arany János Társaság vasárnap délelőtt tartotta a művelődési ház ta­nácstermében első társulati ülését és stílszerűen, az első ülés témája Karai László, a város szülöttjének költészete volt. Bevezetőt Fábián Gyula (a képen) a Kortárs szerkesztője mondott. Ezután Bodor Tibor színművész, dr. Papp Gyula orvos, Bodrogi Istvánná és Ka­rai László, valamint az Arany János Gimnázium diákjai mondottak verset Karai Lász­lótól. A meleg hangulatú „ka- maradélelőtt” szép siker volt Bővebb ismertetésre vasárna­pi irodalmi oldalunkon vissza­térünk, a költő bemutatásával együtt w Irodalmi színpadok megyei bemutatója Vasárnap délelőtt a veres- egyházi művelődési házban rendezték meg az irodalmi színpadok megyei bemutatóját. A találkozóra elsősorban azok a csoportok — szentendrei, visegrádi, nagykőrösi és Örké­nyi művelődési ház, valamint a dunakeszi Radnóti Miklós és a vecsési Jókai Mór együt­tes — kaptak meghívást, ame­lyek a négy megyei elődöntő Foto-szabadiskola, tárlat, árubemutatóval Nyáron, július 10-től tízna­pos fotóművészeti szabadisko­lát rendeznek Vácott. Ide el­sősorban azokat várják, akik el akarják mélyíteni eddigi fotózási ismereteiket. A rende­zők: a Dunakanyar Fotoklub és a Madách Imre Művelődési Központ fotótörténeti és mű­kritikai előadásokat tart olyan előadókkal, mint dr. Végvári Lajos kandidátus, Gink Károly fotóművész és Bálint Endre festőművész. A szabadiskola keretében gyakorlati munkára is sor kerül. A Dunafoto méltó befejezése lesz a már hagyo­mányos audio-visual fesztivál, melyre kétezer meghívót küld­tek a rendezők külföldre. Né­met és angol nevezések már érkeztek. során arany fokozatot értek el. Kivételt képeztek az ezüst fokozatot elért dánszentmik- lósiak, és a bronz fokozatú gyömrőiek. Nem vettek részt viszont a találkozón az arany fokozatot elért monori, aszó­di és nagykőrösd gimnazisták, akik most az egri diáknapok­ra készülnek műsorukkal. A nyolc részvevő együttes produkciója közül a szentend­rei városi művelődési központ ifjúsági együttesének Emléke­zünk, köszöntünk 50. éves Ta­nácsköztársaság című össze­állítása tetszett leginkább a zsűrinek. Elismerésre méltó művészi teljesítményt nyújtott a dunakeszi Radnóti Miklós irodalmi színpad Lengyel Jó­zsef művének adaptációjával. Kár, hogy a zsűrin és részt vevő együtteseken kívül más nem látta a megye legjobb irodalmi színpadainak műso­rát Mert ugyan van modem, korszerű művelődési háza Ve­resegyháznak, irodalomra, mű­vészetre kíváncsi közönsége azonban nincs. 32ŰTS i. ........................................,1: 2 7. Cipelem a súlyos bőröndöt, izzadok, Éva nem hoz mást, csak a kis táskáját, de az ő homlokát is pára vonja be. Be­ülünk a restibe, még van időnk, egymás szavába kap­kodva latolgatjuk az eshetősé­geket. Éva szomorú, de boldog is, hiszen egyik álma vált va­lóra, az én torkomba gyötrő félelem szorul. Megígérem, minden két hétben felutazom, Éva szerint az egész pesti do­log legfeljebb egy-két hónap­pal tolhatja ki házasságunk időpontját. Igazán nem lesz nehéz nekem is Pestre kerül­nöm, rajtam áll, hogyan irá­nyítom a jövőmet. Éva étla­pot kér, eszik, nekem egy fa­lat sem megy le a torkomon, ellenben a harmadik konyak­nál tartok. Mi a fenének spó­roljak, nincs semmi értelme. Kint a vonatnál érkezik el Évánál is a sokk, eddigi mo­solygós tartása összeomlik, mintha csak most értette vol­na meg igazán, mit jelent el­válásunk. Az IBUSZ, a cso­dálatosra festett jövő most el­tűnik előle és csak én állok itt, sajnálatos kis hülyesé­geimmel, örökös problémáim­mal. Felfedezi, átéli, megérti milyen bajban vagyoK, felöt­lik benne a gond: elbocsáta­nak és akkor ... A bemondó rekedt hangja jelzi a vonat érkezését, tolon­gunk a tömeg között, imboly­gók a bőrönddel a kékes fényű ívlámpák alatt. — Írjál — mondja Éva — sokat írjál. — Nem értem, le­vélre vagy általában az írásra gondol-e, de most ez nem is lényeges, mert ő sem figyel teljesen arra, amit mond, csak fogalmazza az ilyenkor használatos szavakat. — írok, persze — ismétlem, s közben arra gondolok, min­dig utáltam a búcsúzást kísé­rő nyögd écseléseket. Bárcsak jönne már a forgalmista, in­tene és menne ez a vonat, csattogna már a külső pálya­udvar vágányain, hogy aztán végigrohanhassak a városon és tisztázzam az eseményeket. — Már csak öt perc — öt perc csak — sóhajt Éva. Fel­kísérem a fülkébe, elhelyezem a poggyászát, cigarettát kér, idegesen szívja a Kossuthot. — Leszállók — mondom ne­ki — leszállók, mert még a vé­gén fennmaradok a vonaton. — Gyere az ablakhoz! Még az ajtóhoz sem érek, kap utánam. Átkarolom, ma­gamhoz húzom, úgy érzem, mindjárt megszakad a szívem. — Várj... leszállók én is! — Éva ajkai kinyíltak, szeme lázasan ég, orrcimpái remeg­nek. — Hozd a bőröndöt... mégsem utazom el ma este... gyere! — Állok csak sóbál­vánnyá meredten, de ő két­ségbeesett erőlködéssel ma­gyaráz. — Elmegyünk hoz­zád ... jó? ... Ott alszom ... a tiéd leszek, kedves... egé­szen ... most... akarom ... Nézek az ablakon kifelé, a vonat, a fülke, az állomás sár­ga kockákkal kirakott főépü­lete elfordul mellettem, külö­nös kábulat tart fogva. A fü­lem nem akarja felfogni Éva szavait, bár a mellembe, ka­romba melegség költözik. A szemem a vágányokra tapad, látom, jön a forgalmista, igen, mindig időben érkezik, hóna alatt a zöld tárcsával. Sok, nagyon sok ez nekem egy nap­ra, nem vagyok teljesen rend­ben. Gyorsan pllököm magam az ülés karfájától, és leugrom a lépcsőket súrolva. — Nem ... édes kicsikém — szólok neki vissza az ab­lakba — most nem fogadha­tom el... Tudod, így ... Ké­sőbb mindig azt hiném, csak sajnálatból történt. Menj csak ... nem válunk mi el örökre. Bőg. Megindul a vonat, a mozdony apró fekete pernye­szemeket szór Éva kék kabá­tos alakja felé. Még egy moz­dulat, egy eltört karlendítés és már nem is látom. — No — mondom magam­ban — ezzel megvolnánk. Só­hajtok, de érdekes, nem bá­nattal, hanem örömmel. Végre túl vagyok rajta, ezt jelzi a sóhajtásom. Egy perc múlva mintha villám vágna végig, megtörik a derekam, lekonyul a fejem. Sírás fojtogat. Őrül­ten szeretem ezt a nőt. Az ut­cán nekimegyek az emberek­nek, ha így megyek tovább, még valaki felpofoz. Az asztal üveglapjára nézek, amelyben fordítva jelenik meg a falon függő kovácsoltvas csillár piros ernyője. A közé­pen elválasztott hajú dobost fél órája figyelem, állandóan mosolyog, de csak a szájával, arcának többi része halálosan komoly marad. Hogyan tudta beépíteni ezt a lefolytatott ne­vetést? A szomszéd bokszban két idős és pocakos úr ül, a szófoszlányok hozzám úsznak a cigarettafüstös éteren át. .. Percek alatt süllyedt el... A Bool-Harding társasá­gé volt... olvastam az újság­ban .. A hozzám közelebb ülő má­sodszor gyújtja meg szivarját. „... A tengeri halak meg­eszik a hullát”... A mentő­csónaknak ...” — A szaxo­fon felüvölt, nem tudom meg többé soha, mi lett a mentő- csónakkal. Az enyém hétdecis palack formájában éviekéi a hullámok hátán előttem. Éjfél felé jár az idő. A parketten összebújnak a párok, én meg egyedül vagyok. Beleiszom a poharamba. A bárpult mellől öreg anyóka tart felénk, köl­nivel locsolt szegfűvel. Nekem nem kínálja. Hát ennyire meglátszik rajtam a társtalan- ság? A foghíjas öregasszony után katonás tartású úr mu­tatja a Mezőgazdasági Kiállí­tás sorsjegyeit. Veszek egyet. Ha virágot nem kaptam, le­gyen sorsjegyem. Ez is vala­mi. Fátyolos tekintettel pász­tázom végig a bordó színű he­lyiséget. A tengerészekkel szemben csinos nő talál ma­gának helyet aprócska asztal mellett. Hűsszínű selyemharis­nyát feszítő lábait keresztbe rakja, láthatom a vonalait. Sötétszürke ruháját piros öv fogja át. Egészen rövid frizu­rát visel, arca kerek, szabá­lyos, az a típus, aki mindig hasonlít valakire. Szeme alatt mély karikák. A pult mellől zsebre dugott kézzel hosszú hajú fiú siklik hozzá és tánc­ra kéri. A nő tiltakozóan rázza fejét. A pincér hosszú, talpas pohárban vízszínű italt tesz eléje. A pohárban citrom úsz­kál. — Szabad az asztal? — fel­nézek. Erdős, Kiss Ernő és Galamb Klári, a kultúrrovat munkatársa áll mellettem. So­ha jobbkor, gyűlölöm az egye­düllétet. Nekem most társa­ságra van szükségem, az ösz- szes lelki vigaszokkal. Barát­ságosan intek. Leülnek, wer- muthot rendelnek. — Szerintem Neutra is ezt kifogásolhatta volna... az egyszínű és egysíkú házakat — mondja Ernő, folytatva egy korábbi beszélgetésüket. — A típustervek okozzák — jegyzi meg Erdős felig le­hunyt szemhéja alól a nőre bámulva. — Viszont keveseb­be kerüli — Három évig hallgattam logikát — mondja Galamb Klára felfújt arccal — de er­re nem jöttem volna rá. — Kibuggyan belőle a nevetés. 1— Túl jó — vihog tátott száj­jal. — Esküszöm, túl jó! Érdeklődve figyelex, el aka­rom felejteni Évát, a búcsú­zást, mindent. Erdős nekem is kér wermuthot, iszom. — Várjatok — kiált "fel Er­nő. — Itt egy új ember ül. Egy szűz agy, aki még kita­lálhatja. Fogadjunk, nem jön rá! Egy liter tejet egy deci ellen, hogy nem jön rá. Fo­gadnak. Semmit sem értek az ugratásból, de nem bánom a játékot. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents