Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-18 / 112. szám

n res» MEC.VKI kMídm 1969. MÁJUS 18.. VASARNAP G. CORIN: • Szinyicin gombja LEGTORNASZOK 5 fSSSS//£SSSSSSSSSS///SS//SSS///SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSS* ! I M. Cservinszkij: Búcsú a pályaudvaron lök. Pedig annyi mindent sze­rettem volna még mondaná! — Én is. — De nagyon hosszú leve­let írjon ám, Szerjózsa! — Maga meg ne felejtsen el táviratozni, ha megérkezik. — Persze, hogy távirato- zok... Milyen jó, hogy most késik a vonat. Tovább áll, hogy mi néhány percig még együtt lehessünk. — Mit is akartam monda­ni... Megvan a jegye, Má- senyka ? — Itt van a retikülömben... Idő?... — öt perc múlhatott el a menetrend szerinti indítás óta. — Adja át majd mindenki­nek az üdvözletemet: Óljának, Vásziának, Zinának, meg a többieknek. De el ne felejtse! — Hát már hogy felejteném el. .,SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSS/SSSSSSSSSYSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSSSSS. ^ I BENCZE JÓZSEF: | Búzaszem Parasztok zsákjából kiestem, cingár kis búzaszem. Ezüstgyökér szép lábaim hantdombokra másztak De megkent fénnyel a harma kis búzaagancsot, szarvat, és az ég sátoros árnyat ígért. Most sárkány-szelek dér-taraja cicka-szelek kakas zaja csipked, vagdos, rubint-karmo vadborona kínnal. Mégis, ó tavasz, nyár! Csak addig kibírjam. Hat bizony tele van az élet talányokkal és titkokkal. Néha olyat cselekszik az em­ber, amit később sehogyan sem tud magának megmagya­rázni, hogy miért is tette. Íme, mi történt velem a nyáron ... Sétálok az utcán, s egyszer csak látom, hogy egy komoly kinézésű, aktatáskás férfi jön velem szemben. Szép, barna öltöny van rajta, amin rögtön észreveszek valami rendelle­nességet: nincs begombolva a nadrág, s éppen — ahogy mondani szokás — a legkri­tikusabb helyen... Más az én helyemben szó nélkül elmegy az Ilyesmi mel­lett s észre sem veszi!... De nekem, ostoba fajankónak mindenbe bele kell ütnöm az orromat!... Figyelmeztetni akarom tehát az illetőt, hogy gombolja be az ellenzőjét, s megfordulva utánaszólok: — Elvtársam!... Halló, elv­társam!... Igencsak igyekszik, s nem hall semmit. Erre utánaeredek. Az egyik sarkon befordul. Befordulok én is. Bemegy az egyik nagy épületbe. En is be­megyek. Siet a hosszú folyo­són, s már majdnem szem elől tévesztem, amikor benyit hir­telen az egyik irodába. Benyi­tok én is, s igyekeznék utána a szemközti ajtó felé, a tit­kárnő azonban megállít: — Kit tetszik keresni? — kérdezi bájosan. — Azt az elvtársat, aki most ment ide be. — Es milyen ügyben? „Szent ég, milyen ügyben!?? Tényleg, milyen ügyben is ke­resem?” — morfondírozok magamban, majd kibököm: — Magánügyben. — Szinyicin elvtárshoz most nem lehet bemenni — moso­lyog a titkárnő. — Foglalt.-1- De kezét csókolom, csu­pán egy pár szót szeretnék ve­le váltani! — Tessék, mopdja- meg ve­tem, bemegyek hozzá s rög­tön átadom az üzenetet — Jaj, azt nem lehet! Ez az ügy csupán kettőnkre tartozik. Bizalmas!... — Jó, hát akkor szívesked­jék leírni, s beviszem Szinyi­cin elvtársnak a papírt.' Ez esetleg még megjárja — gondolom — de hogyan is írjam meg?... A következő­képpen: „Kedves Szinyicin elvtárs! Kérem, fordítson na­gyobb gondot öltözékének egy bizonyos területére, már ab­ból a szemszögből nézve, hogy ti. nadrágjának egy bizonyos kényes helyen levő gombjait szíveskedjék megfelelő kap­csolatba hozni a hozzávaló gomblyukkal. Forró üdvözlet­tel...” Aláírás és kész! — Már viszem is! — veszi el tőlem készséggel a papírt a titkárnő. — Kérem, várjon, amíg visszajövök. — O dehogyis várok!... Ugyan, miért várnék?... Már itt se vagyok! — Nem. nem! Tessék csak helyet foglalni! Megeshet, hogy Szinyicin elvtárs kérdezni sze­retne majd valamit magá­tól... XtSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSJ „Dehogy szeretne kérdezni! — füstölgők magamban —, ugyan, mit kérdezne?!” De azért helyet foglalok és vá­rok. Persze magam sem ’ tu­dom, hogy mire, csak várok ... Pár pillanat, s már vissza is tér a titkárnő, kezében lo­bogtatva a „levelemet”, amely­nek hátuljára piros ceruzával, hatalmas betűkkel ez van ír­va: „MISULINNAK, ELINTÉ­ZENDŐ!!” — Mit jelent ez? — forga­tom meglepetten a papírt. — Azt, hogy minden rend­ben van. Fáradjon át ezzel a pár sorral Misulin elvtárshoz! Nem tudok' hova lenni a meglepetéstől; — Miféle Misulin elvtárs­hoz menjek, és miért?!! A maga főnöke, kezét csókolom, nem egészen értett meg en­gem ... Ugyanis én neki ír­tam ezt a ... Figyeljen ide, mindent megmagyarázok!... — Semmit sem kell magya­ráznia! Misulin elvtárs Szi- nyioin. elvtárs helyettese... Menjen csak őhozzá, itt van balra, a 12-es szobában ... — De hát miért menjek, az istenért!? — kezdek komolyan felháborodni. — Micsoda ba­darság ez?! — Csak semmi izgalom — nyugtat meg a titkárnő —. si­essen gyorsan Misulinhoz, amíg el nem megy a főigazga­tóságra. Milyen hülye egy szituá­ció! Más már rég itt hagyott volna csapot-papot — de én nem!... Én elindulok a 12-es szoba felé. Sőt, még majdnem szaladok is, nehogy elmenjen közben Misulin a főit igató­ságra! ... Az ajtó előtt hosszú sor vá­rakozik. Beállók én is az ira­tokat szorongató emberek kö­zé a sorba, és várok. Hogy mire?... A fene se tudja!... Végre engem szólítanak. Be­lépek. Misulin elvtárs zömök, köp­cös kis ember, éppen telefo­nál..’. — Misulin elvtárs — kez­dek a mondókámba —, én itt egy furcsa helyzetbe kerül­tem. De szinte rám sem hederít, mintha levegő lennék. Egyik kezében a kagylót tartja, majd végre a másikkal felém nyúl, elveszi tőlem a papírt, belepillant, majd nagy betűkkel rákanyarítja: „TÁ­MOGATOM!” — Misulin elvtárs, mit tet­szik támogatni? — nézek rá, mint az eszelős. — Hallgasson meg engem, kérem!... — Számomra minden vilá­gos — feléli —, menjen csak a huszonhetesbe, Rjazancev elvtárshoz, s beszéljék meg az ügyet. — Minek ide Rjazancev?! — jövök ki végleg a béketű- ^ résből —, maga hallgasson $ már meg!... Hiszen amit én $ akartam... — Menjen csak, menjen, $ nekem nincs időm, majd Rja- $ zancev aláírja, s aztán keresse $ fel a közigazgatási osztályt... ^ — De hát mit csináljak én $ ott?! $ s — Igyekezzék, igyekezzék,5 a mert Rjazancev mindjárt megy ebédelni! Idegesen szaladok a 27-es ajtóhoz, s szinte reszketek, amikor belépek Rjazancevhez. Rám se bagózik, hiába ma­gyaráznék neki, csak aláka- nyarítja a nevét, s küld gyor­san a közigazgatási osztályra. Az osztályon egytől-egyig nődolgozók ülnek, velük hát nem is próbálok beszédbe ele­gyedni arról a bizonyos nad- rágdologról, de nem is fontos, rögtön elveszik tőlem a papírt, lebélyegzik, iktatják, belete­szik egy mappába, s így szól­nak: — Minden rendiben van, el­mehet, majd értesíteni fogjuk. Megkönnyebbülten fordulok ki az ajtón, sietek végig a fo­lyosón, s látom, hogy éppen felém tart az én drága Szinyi­cin. elvtársam a barna öltöny­ben, s a nadrágja ismét nincs... — Szinyicin elvtárs! — ki­áltok boldogan feléje, mire hirtelen sarkon fordul, s — usgyé! En persze utána! Befordul az egyik ajtón, én követem, de odabent a titkár­nő ismét utamat állja. — Csak kért szót engedjen neki mondani! — könyörgök esedezve. — Nem lehet. Szinyicin elv­társ foglalt... írja le a mon­danivalóját egy papírra és ón __ — Dehogy írom! Egyszer már leírtam... Ezt a kálvá­riát többször én nem akarom végigjárni! Isten őrizz Misu- lintól és Rjazancevtől!... Az én papírom rendben van. el van intézve, ott van a köz­igazgatási osztályon. — Csak semmi izgalom, azonnal kiderítünk mindent! Tárcsáz, felveszi a kagylót, tatamit kérdez, majd így szól: — Az ön papírja már nincs a közigazgatási osztályon! — Nincs?!! Hát akkor hol van?! — Nem tudom — vonja fel a vállát a titkárnő. — Nyil­ván Valódn láz USítékeáfekhez továbbították... Jöjjön be hétfőn, s majd utánanézünk!... — Jöjjön be a hóhér! — to­lom félre magam elől a titkár­nőt, s benyitva a belső irodá­ba, dühösen kiáltom be: — Szinyicin elvtárs, hát ez már mégiscsak hallatlan, ami itt maguknál történik! Szinyicin elvtárs feláll az asztal mellől, barátságos te­kintettel jön felém, s látom, hogy a nadrágja be van ... — Mi tetszik? — kérdezi készségesen. — Ó, semmi!... Csak... szóval... Sarkon fordulok, távozom, miközben ez motoszkál a fe­jemben: „Vajon magától jött rá, hogy begombolja a nad­rágját, vagy a „beadványom” késztette cselekvésre? ... ” (Baraté Rozália fordítása) — Itt az ötös kocsi. Látja, Másenyka, épp a legjobbkor érkeztünk. — Hány perc van még az indulásig, Szerjózsa? — Kettő. — Jaj, hát akkor már be is szállók. Viszontlátásra! — Nyugalom, Másenyka! Még tömérdek időnk van. Hadd nézzek még egyszer a szemébe. — Tehát ír majd nekem? — Naponta. Naponta két­szer! És maga ír? — Hogyne írnék! Mennyi az idő? — Még van egy teljes per­cünk. — Egy perc!... Ö... hát a viszontlátásra, Szerjózsa. — Drága... drágám... Gon­dol majd rám? — Indulááás! — Most már igazán beszál­— Valamit még meg akar-í; tam kérdezni... De mit?...0 Ja, igen! Mennyi az idő? — Tíz perccel múlt hét, s már régen el kellett volna in­dulnia a vonatnak. — Hűvös van itt, Szerjózsa. — Be akar szállni? — Dehogy akarok... — No, fütyül már a moz­dony ... Pedig de sok min­dent szerettem volna még mondani! __Érdekes, Máseny­ka , még mindig tilost jelez a szemafór. — Hallatlan!... Pedig mennyire siettem!... Alig volt időm csomagolni. — Szép kis közlekedés, nem mondom!... — Ha dolga van, akkor csak menjen, Szerjózsa. — Ugyan . .. Persze külföl­dön a vasút kártérítést fizet az utasoknak, ha csupán egy percet is késik a vonat. — Csak nem azt akarja ma­ga is, hogy megtérítsék a ká­rát? — Ez nem volt szép magá­tól, Másenyka. — Akkor mondjon valami szebbet. — Ahhoz jó hangulat kelle­ne. — Tehát elrontottam a han­gulatát? — Másenyka, hiszen én nem magáról beszélek, hanem a közlekedésről!... — No, igen, de tudom én jól, mire érti. — Nem ért maga semmit! — Ezzel azt akarta tudtom­ra adni, hogy buta vagyok? — Mondtam én ilyesmit? — Nem mondta, az igaz, de gondolta! — Nem is tudtam, hogy ért a gondolatolvasáshoz is? — Szemtelen! — Én vagyok szemtelen?! Az egész napot elvesztegettem maga miatt. Végighurcoltam a városon az átkozottul nehéz bőröndjét és még én vagyok szemtelen! — Igenis, hogy szemtelen! Jaj, végre csakhogy indulunk! Hallani se akarok többé ma­gáról !... (Fordította: Krecsmáry László) örvend — mondta a cég igazgatója. — mell- és hátszőrzet rendelésre készül, több-'S szőr kell próbálni. A szőrt vékony, szabadi, szemmel láthatatlan anyagba szövik, majd X felragasztják. Lehetetlen letépni. A ragasztó X nem oldódik sem a tengervízben, sem a für- ^ dőben. ezt a gyár garantálja. A Reuter hírügynökség felbecsülhetetlen ^ szolgálatot tett az emberiségnek, amikor szét- ^ kürtölte az új bunda hírét. Hatéves kisfiami — mikor meghallotta — örömében felkiáltott:\ — Nekem is kell szőr a mellemre! A szüle- \ tésnapomra vegyétek meg! Egy kis közvéleménykutatást végeztem. ^ Egy ötgyermekes családanya így válaszolt: $ — Csodálatos találmány! Ezentúl a fér- í fiáknak nem lesz szükségük gyapjúpulóverre. X De ha a férjecském is ezután a divat után $ megy, ketrecbe ültetem, s nyakörvet, póráztX szerzek neki. § ...Az üzletemberek — ügyes fickók. Ma ^ mesterséges szőrt árulnak, holnap olyan^ könyvet reklámoznak, amely megtanítja a 5 férfiakat négykézláb mászkálni és füvet íe-^ gelni. ^ Az értelmes nők véleménye ellenére az$ ausztráliai divat c hongkongi influenzához^ hasonlóan terjed. Már Amerikában is meg- $ kezdték a mesterséges szőr gyártását. Lesz-e § a nyugati világ strandjain egyetlen férfi, aki-§ nek a mellét ne borítaná sűrű —, méretre szabott — szőrzet? Szeretnék biztonsárom érdekében végül is X semleges maradni. De engedjék meg... ^ eszembe jutott az egyszeri diák. Darwin el- $ méletéből vizsgázva megbotlott a nyelve, azt $ mondta: „A majom az embertől származik.” § Lehet, hogy mégsem tévedett akkorát? S MARTTI LARM: Vissza az őserdőbe? D esmon Morris, angol zoológus évekig ta­nulmányozta őseink fejlődését. Különös figyelmet szentelt annak a folyamatnak, ami­kor a szőrös majom csupasszá változott. Utóbb kifejtett elmélete szerint majom elő­deink élelemkeresés közben a dzsungelekböl vándoroltak a tengerpartra. Nagyon megtet­szett nekik a finom falatokat kínáló tenger, tehát megtanultak úszni. Ezért szépségükkel fizettek, elvesztették a testüket fedő szőrzetet, mint minden emlős, amely életteréül a vizet választotta. Viszont „áramvonalasakká” vál­tak. A napokban eszembe jutott Morris elméle­te. A divat ugyanis újabban a férfiakat is le­igázza. A majmok egyes leszármazottai igye­keznek újfent szőrrel borítani testüket. No, nem azokra gondolok, akik hosszú hajat, sza­kállt, vagy bajuszt növesztenek. Inkább azok­ra. akik jó vastag, egész testüket borító, gön- dörszörű bundáról álmodoznak. Szerintük ez a férfitársadalomhoz való tartozás kétségte­len bizonyítéka. Az egész dolog Ausztráliában kezdődött. Az ötödik kontinens lidóin nagyon sok — 15—60 éves — férfi mellét, vállát és hátát dús szőr­zet borítja. Legnagyobb bánatukra most le­lepleződtek: a bunda hamis. Az ismert syd­neyi parókagyár nyilvánosságra hozta, hogy sokkal több „műszőrt” ad el, mint bajuszt, szakállt, vagy barkót. — A szőrös mell hatalmas népszerűségnek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents