Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-11 / 106. szám
a PEST HEGYEI s^űrlap 19S9. MÁJUS 11., VASÁRNAP <//////>»////////// I S Negyvenegy éves. Ilyen korra, ahogy mondani szokták, a férfiak megállapod- ^ tak. Ám mit tegyen az, mint ; 5 ó is, aki az örök nyughatat- § JfSSSSSSSSSSSSSSSSSSA Messziről jött ember sok mindent mesélhet — tartja a régi mondás, s ezért, ha valaki nagyon messziről jött, kainak aligha hiszik el a szavát. Marco Pólóra hivatkozhatom, a híres, velencei születésű világjáróra, akinek beszámolóit hazatértekor annyira hihetetlennek tartották, hogy még a halálos ágyán is arra kérték, vallja be, csak füllentés volt, amiket összehordott Nos, ami azt illeti, én is elég messziről jöttem ezúttal: Mongóliából. Száll a kényelmes IL 18-as Moszkva, majd Ulánbátor felé, s míg odaérünk, hadd meséljem el első ismerkedésemet ezzel a távoli országgal. Amikor szóba került, hogy esetleg Mongóliába utazom, nyomban beültem a könyvtárba, s áttanulmányoztam a címjegyzéket. Elsőként a „Mongolok titkos története” című könyv került a kezembe. „Dzsingisz kán származása” — olvastam az első címet, s kíváncsian néztem a folytatást, ami így hangzott: „Élt egy kékesszürke farkas, ki az ég rendeléséből született. Felesége egy rőtes szarvasünő volt. Átkeltek a Tenggisz tavon, megszálltak az Ónon folyó forrásánál. a Burkán Kaldun hegyénél, ott született meg fiuk, Baticskán.” A következő néhány tíz sorban leírás volt olvasható, hogy ki kinek a rokona, node ezt már kár lenne idézni. A fejezet végére valóban megszületett Dzsingisz kán... Hasonlóan jártam a Magyar—mongol szójegyzék című jegyzettel, s csak akkor nyugodtam meg, mikor Ulánbátorban egy beszélgetés során a Budapesten egyetemet végzett mongol fiatalember elárulta, hogy ő is ilyenféleként érzett, amikor utazása előtt a magyar történelemmel, illetve nyelvvel próbált ismerkedni... Gépünk már a leszálláshoz készülődik. Végtelen tájak felett haladtunk sok ezer kilométeren át, míg biztonságosan földet ért a gép. Mongólia földjén. Első percek. Beszélgetés a gép kiszálló utasai között. — Fázol? — Nagyon. — Hány fok lehet? — Mínusz húsz? Csak huszonkettőt tévedett. Negyvenkét fok volt. Mentségére szolgáljon, hogy ragyoa világgal. Míg szállásunkra értünk, alkalmunk volt kicsit körülnézni a 180 ezer lakosú városban, amelyet régen Urgá-nak hívtak, bár ezt a nevet nem szívesen emlegetik, mint ahogy a múltat sem, mert az ilyen történetekben a „betegség”, a „nyomor”, a „nélkülözés” szavak szerepelnek a leggyakrabban. A város, ahogy a belső részén áthaladtunk, szép látványt nyújtott az erős napsü- * tésben. Impozáns középületek, magas, emeletes lakóházak, aszfaltozott utak, s többnyire szovjet gyártmányú gépkocsik, elsősorban Gaz-ok, hiszen minit később tapasztaltuk is, a helybeli útviszonyoknak ezek felelnek meg a legjobban. Sztyeppe. ez a fogalom aztán igazán szorosan összekapcsolódik Mongóliával és népével. Egy alkalommal, miközben csontig fagyva loholtam valahová, észrevettem egy Pihenő, mínusz negyven fokban góan sütött a nap, s leírhatat- lanul kék volt az ég. Tizennyolc kilométeres út választja el a repülőteret a várostól. Helyesebben szólva ez az út köti össze Ulánbátort fiatal férfit, amint nyugodtan ül, nem is ül, ücsörög a mínusz negyven fok körüli hidegben. Előkaptam fényképezőgépemet, s megpróbáltam flevételt készíteni róla. Próbáltam, mert ez vagy sikerült, vagy nem, gyakran ugyanis a gép nem működött, mivel a zárszerkezet befagyott Ezúttal sikerült a kép, önök is láthatják, de ha ránéznek, még egyszer gondoljanak arra, hány fokos hidegben néz ilyen vidáman a lencsébe modellem. A fényképezést, úgy látszik, már megszokta, nem nagyon törődött vele. Aztán beszédbe elegyedtünk. Nem merném azt állítani, hogy mongolul társalogtunk, jól beszélt oroszul. — Nem fázik? — kérdeztem tőle vacogva. — De, fázom — mondta. — Hát akkor miért ül itt a földön? — kérdeztem. — Miért nem megy be melegedni valahová? — Bemehetnék — mondta —, de aztán megint ki kell jönni, s megint hideg van. Hát akkor inkább maradok. És maradt. Sőt, tudva, hogy mi kell a kiváncsi idegennek, megkérdezte, hogy nem akarok-e néhány szép urtudu-t hallani. Hideg volt nagyon, de a sztyeppéi dalokra kiváncsi voltam, el is énekelt ott helyben hármat, lehellete éneklés közben párával vonta be arcát. Le akartam fényképezni, de ezúttal meg sem nyekkent a Rol- leiflex, megfagyott, akárcsak én, s hogy a dalok fordítását mégis megtudtam, az csak annak volt köszönhető, hogy megszánt, s hajlandó volt bejönni egy fűtött helyre. Hadd idézzek mindegyikből valamit, íme az egyik urtudu első sora: Panoráma — a kocsi ablakából „Add nekem a szélfújta, végtelen sztyeppét...” így kezdődik a másik: „A sztyeppéről dalolok, szerelmemről, a nagyról...” És a harmadik urtudu részlete: „Itt messze zajtól, portól, kíntól, panasztól, A végtelen egyszerűségben A nagy, boltos kék ég alatt Jurták bújnak a sztyeppe mélyén.. így hát eljutottunk a mongol jurtához is, amelynek meglátogatása valóban nem mindennapi élmény. VeEdéglá óm egy nyugdíjas katonatiszt és felesége, egy közeli gyárban dolgoznak. Jurtájukba alacsony, ferde ajtón lehetett bejutni. Bent félhomály volt, a sátorszerű építmény közepén, ott, ahol a kémény bujt ki, jött be némi világosság. A jurta váza farácsokból áfl, amelyeket deszka- bordáZat merevít. Eköré jön a hagyományos nemezburkolat. vés, felesége a látogatás végén apró ajándéktárgyakkal lep meg .minket. A helybeli szokás sok szerint az ajándékot két kézzel kell átadni és ugyan-, csak két kézzel kell elvenni, Ezt megszegni nagy sértésnek számít. Hazafelé menet a látogat tásból, két autó és egy tevekaraván keresztezte utunkat. Lányom ezúttal is nyaggatni kezdett: — Apu, vegyél neken egy — tevét! Vehettem volna, az igaz. A teve olcsó itt, egyheti keresem téből megveheti az ember, node a központi fűtéses, kétszobás lakásban legfeljebb a fürdőszobában tarthattuk volna.., Amikor elbúcsúztam Mongólia földjétől, s a repülőgép Európa felé száguldva szelte át az országot, már egészen más szemmel néztem le a földre, mint érkezésemkor. Hiszen alkalmam volt megismerni azt A jurta belülről az otthonosság melegét sugározza Az építmény olyan, hogy attól fél az ember belül, mikor dűl össze, pedig stabil, hiszen állja a nem éppen kíméletesen fúj- dogáló szélvihart is. Ilyenek voltak a jurták akár ezer éve is. Legalábbis első látásra ilyennek tűnhettek, mert itt már telepes rádiót, vaskályhát, fémedényeket lehet találni, s sok jurta újabban már előregyártott elemekből épül. Jurtagazdánk nagyon kedaz óriási utat, amelyet ez az ősi ország tett meg attól a naptól kezdve, hogy a neve Mongol Népköztársaság lett. Hiszen a magasból letekintve gyárkéményeket, épülő, fejlődő városokat láthat a .mai utazó, s ha szeret a számokkal bajlódni — én nem —, akkor láthatja, hogy Mongólia, amely ötven éve még a középkorban élt, ma már a huszadik századdal kacérkodik... Hazafelé /A-///////////////////////// J y////////W////7/////////yy, § A fényképeket készítette, az oldalt összeállította: | Gábor Viktor § * I 'ssssssssssssssssssssssssss/s. sssssssss/yssssss/ssssssssss* lansággal jegyezte el magát, akinek nyakában a fényképezőgép nyitott ob- jektívje örökké új és újabb megörökíteni valókra vadászik? Csak azt teheti, mint ö is: igyekszik mindenütt ott lenni. Pályája? Tizennégy évig a Szovjetunióban élt, testnevelő tanárnak készült, s végül — fotóriporter lett Kárpát-Ukrajna szakszervezeti lapjánál. 1957-ben jön Budapestre, s azóta munkatársa lapunknak. Ott volt fényképezőgépével a nagy Ipari létesítmények avatásán épp úgy, mint a napi élet apró eseményeinél. Minden téma a maga és gépe számára, de különösen az ember, kimeríthetetlen változatosságával. Legutóbb Mongóliában járt, öt hónapot töltött a távoli baráti országban. Élményeiből nyújt át gépben és szövegben ízelítőt, s hogy azok hitelességét dokumentálja, no meg a tréfa kedvéért is, mongol népviseletet öltött... Mongóliái napló
