Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
rEST HEGYEI <JCívlai> 1969. ÁPRILIS 4., PENTEK BABA MIHÁLY: A korzón — Milyen kislány? — Ó, ne tettesd már magad, van ott sok lány: szép is, csinos is. — Van, de még mennyire, hogy van — nevetett Sanyi. — Az ember megy az utcán, rákacsint a szembejövőre, ha szemrevaló, aztán megállítja, megkérdezi: hova, hova szép lány? Mellészegődik az ember és kész. — Furcsa lányok lehetnek. — Dolgozik az mind —, mondta magabiztosan, Sanyi. — Talán te is leszólítod őket az utcán? — kuncogott Simon Marika. Sanyi cigarettát kotort elő zsebéből, rágyújtott, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hogy visszavágjon a nyel- ves Marinak. Terikére lesett, akinek komoly maradt az arca, s egyenesen előre nézett töprengve. Kifújta a füstöt. — Tudjátok, úgy van az, hogy az ember ott él a munkásszálláson, ahonnan bármikor ki lehet jönni. A szoba lakói, négyen, öten összeverődünk, kimegyünk meginni egy fröccsöt vagy egy korsó 6Ört, aztán útközben bolondozunk. — Leszólítjátok a lányokat? — örülnek, ha szóba áll velük az ember, meg elviszi őket táncolni, moziba meg presszóba. — Ti is örültök? — Hát, ha szemrevaló — nevetett Sanyi. — Különben, bolond az a férfi, amelyik nem . örül, ha szép a lány. Visszafordultak a korzón. Már sokan voltak. A lányote kettesével, hármasával sétáltak, a legények meg csapatostól. Simon Marika egy tanyán lakó unokatestvérével találkozott. — Menjetek csak előre — mondta Terikének. — Utána- tok sietek, vagy találkozunk, ha visszafelé jöttök. Sanyi hetykén lépkedett Tériké mellett. — Csinos ez a ruhád. — Talán hasonlít valamelyik pesti leányismerősödére? — Nemigen. Különben is ott most rövidebb a divat. Tériké lassított, majdnem megállt — Te, Sanyi, én csak azt nem értem, ha annyira tetszenek neked, akkor miért jársz haza olyan gyakran, és miért nem vetted már feleségül valamelyiket? — Nem értesz te ehhez. — Ugyan már, miért ne értenék? Sanyi hátralesett, nem látta Simon Marikát. Megkönnyebbült, hogy így legalább nyugodtan beszélhet. A sor már fordult vissza a korzón, ők egy kicsit tovább lépegettek. — Nézd, ez olyan dolog, hogy ott, ha el is megyünk táncolni, meg bolondozni egy kicsit azokkal a lányokkal, az még nem jelent semmit. — Hogy-hogy nem jelent semmit? — Táncolni még csak... de feleségnek? Az igazat szólva, nincs nekem arra időim. Vasárnap itthon vagyok, hétköznap meg olyan fáradt az ember. hogy örül, ha lefekhet. Nekem meg különösen nehéz most, mert vizsgára is készülök, szakmunkás leszek, esztergályos. Nem akartam erről szólni, amíg le nem teszem a vizsgát, de ha már kiszedted belőlem a szót... Tériké megtorpant, visszafordult. — Akkor meg miért mondtad, hogy cicáztok ott a lányokkal? — Miért? — kuncogott Sanyi. — Hát csak azért, hogy ne gondolja az a Simon lány, a barátnőd, hogy olyan nyirh- nyám alak vagyok, aki még egy lányt se mer leszólítani az utcán! — Ó, te bolondos — kacagott fel Tériké megkönnyebbülten. — En meg azt hittem ... — Mit gondolsz, akkor hazajönnék majdnem minden vasárnap, hogy találkozzam veled? Simon Marika váratlanul termett mellettük. — De jó kedvetek van. Mi történt? — Semmi, semmi — nevetett Tériké. — Sanyi olyan jókat mond... — Csendesebben, te — intette le Marika. — Már így is idénéznek. Még azt hiszik, hogy bolondgombát ettél. Besodródtak a korzón sétálók tömegébe. Sanyi néha-néha megfogta Tériké kezét. Tériké kétszer, háromszor is elkapta, aztán már engedte. A korzón hömpölygött a tömeg, senki sem törődött velük. Csak Tériké hitte, most mindenki őt nézi meg Sanyit, hogy kézenfogva sétálnak le meg fel a korzón a tűző napsütésben. •'SSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSá''SSSSSSSS/S/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSS//SSSS/SSSSS//SSSSSSSSSS//SSS//S/S/SSSSSSSSSSSSS//SSSS/SSSSSSSS/SSSSSS/SS/SS//SS/SSSS/SSSSSSS/S///SSS////SS//S/S/S/S//SS//SSSS/SS/SSSSSSS Volt egyszer egy katona A szerző 1930-ban született munkáscsalád gyermekeként. 1949-ben lett újságíró, 1957 óta dolgozik a Pest megyei Hírlapnál. Húszéves újságírói pályafutása alatt sokféle témával foglalkozott, érdeklődését mégis elsősorban a kulturális kérdések, s ezen belül is a népművelés köti le. Irodalmi ambícióit nemcsak törekvések, hanem művek is jelzik: 1957-ber jelent meg Abel Péterrel közösen írt regénye, az Elmúlt nyár, melyet később bolgár nyelven is kiadtak 1963-ban mutatták be Idé zés válóperben című szín darabját, Volt egyszer égj tavasz című riportdrámáját pedig most játsszák egyszer egy katona a riPest megyében. A Volt portdráma kiindulópontja. Gubbasztott a falu szélén, az árokparton, amikor András rátalált. — Ki vagy, cimbora? — A katona. — A frontról? — Fogságból, pajtás. A világ végéről. — És most hazatérsz a faludba? — Haza, csak éppen fogytán az erőm. — És most sietős a dolgod. — Az lenne, ha bírnám. Tegnap óta már csak ez a kulacs tartja bennem a lelket. Meghúzod ? — Nem, köszönöm, cimbora. Inkább gyere. Nálunk megpihenhetsz, aztán folytathatod utad. András bevezette a faluba, egyenest az irodájába, aztán parancsot adott a kajla baj- szú őrnek, hogy amit csak tud, teremtsen elő a cimborának, aki messzi útról jön és hosszú út áll még előtte. És elköszönt, mert hogy rá várnak még itt, meg ott, de majd visszajön. Az őr kenyeret meg avas szalonnát talált sebtiben, s csak akkor szólt, amikor a katona mindent bekebelezett. — Most már könnyebb, katona? — Mintha kicseréltek volna. — Az jó. — Üjra embernek érzem magam — s nyújtja a kulacsát. — Buktasd meg pajtás. — Hát... szükséged lehet még rá — nyel nagyokat az őr. — Azért csak igyál. — Szolgálatban vagyok. — Ettől ugyan még lehetsz ... — Jó. De csak egy kortyot. Az ízéért. Az egészségedre. — A tiedre, pajtás. Én már letettem a fegyvert. — Hát... letenném én is ... soha nem voltam én katona... hamar elfárad a kezem a puskától... — Akkor tedd le. — És ki veszi fel helyettem? Talán te? — Nekem elég volt öt hosszú év. — No, látod. Akkor nem lehet. — Nem? — Valakinek fogni kell. — És aki idehozott? Fiatalabb még nálam is. — András? Fiatalabb. De rá másként van most szükség. — Parancsnok talán? — Az egész falué. A direktórium elnöke... — Egy valamit szeretnék tudni, katona: Mitől féltetek ti odalcinn a legjobban? — Nem tudom én azt. — Mi volt a legrosszabb, ami érhetett? — Talán a fájdalom. — A fájdalom? — Meg a fájdalomtól való félelem. — Biztos, hogy így volt? — Ha te is ott lettél volna, pajtás... — Persze... meglőttek? — Kétszer... Tudod te, mi az feküdni a golyók záporában, tehetetlenül? — Féltél? — Legfeljebb a szenvedéstől. — Mástól nem? — A szomjúságtól... meg a fáradtságtól... — És a haláltól? — A haláltól, pajtás? Ugyan... — Azt mesélik, ti megvetettétek a halált. — Túl sokáig feküdt mellettünk a lövészárokban. Még tisztelettel is adóztunk volna neki? — Lehet, hogy igazad van, katona. Nekem még nem volt benne részem. Gyerek voltam, amikor ledobott egy ló az uraságnál. Azóta sánta vagyok. Ezért nem kellettem. — És most? Behívtak? — Mondták, szükség van mindenkire. — Rád is? — A puskámra. — A direktórium elnökének? — A direktóriumnak. — És mit ad cserébe a te direktóriumod? — Földet adott. — Az jó. Minthogy cselédember volnék. — Az voltam én is márciusig. Az uraságnál. — És mondd csak, pajtás, mindenkinek adott földet a te direktóriumod? — Aki jogosult rá. — Adna nekem is? — Adna. Mivel cselédember volnál. Anna lép be, az irodistalány. — Már jobb? — kérdi a katonát. — Sokkal jobb. — A színe is más lett — áll föl az ór. — Hát akkor... nekem most mennem kell. Járok egyet. Ég áldjon, katona. — Ég veled. — És gondolkozz azon, amiről beszéltünk — sántikál az őr. — Gondolkozom, pajtás ... — Fájnak a lábai — jegyzi ^ Anyja pislogva, gyanakodni va figyelte, hogyan fényesíti a cipőjét. Még alig múlt kilenc $ óra és már ünneplőben, fehér | nylon ingben sétált a torná- s| con, ki-kinézett az utcára, ^ hogy mennek-e már a piacra, aztán, amikor látta, hogy a $ cipője ismét poros lett, egy ^ bársonydarabkával dörzsöl- ^ gette. ^ — Menni akarsz? — kér^ dezte az anyja. ^ — Elmegyek a korzóra — | mondta Sanyi és a cipőfénye- ^ sítőt összehajtogatta. ^ — Minek mennél te, oda? ^ Elmehetnél egyszer inkább a ^ nagymisére. $ — Elmegyek egyszer — $ egyezett bele Sanyi, mert félt, | hogy nehezen szabadul az ^ anyjától, ha most elkezdi a ^ mondókáját. | — Mindig csak ezt mondod: § majd egyszer! ^ Sanyi felvette a zakóját, ^ megigazgatta, meghúzogatta k magán, s indult. — Ebédre sietek haza. ^ Anyja bosszúsan legyintett. ^ Ilyen, amióta Pestre jár dol- ^ gozni: kéthetenként hazajön, | kialussza magát, megy kor- ^ zózni, délután meg rohan ^ haza. összecsomagol és már ^ utazik is vissza. Nem a szülő- ^ anyja, hanem a Gyenes lány ^ miatt jár haza, gondolta az ^ öregasszony, és ez bosszantot- ^ ta a legjobban. Ki az a Gye- ^ nes lány? Jó, jó, csinos is. he- | lyes is, de mi volt nekik a pendelyükön kívül? § Sanyi közben mar messze ^ járt Lassan, sétálva ment a ^ Fő utcán, köszöngetett az is- ^ inerősöknek, de senkivel se ^ állt le beszélgetni. Szüntele- | nül az iskola felé lesett, ahon- ^ nan Gyenes Terinek kellett & jönni, s § Harmadszor fordult már ^ vissza, amikor végre megpil- ^ lantotta Terikét a Simon lány- ^ nyal, a barátnőjével. Szinte ^ andalogva ment, hogy a két | lány előtte érjen ki a Fő ut- ^ cára, a korzóra, akkor aztán ^ gyorsan utánuk lépkedett. $ — Szervusztok. ^ A két lány elengedte egy- ^ más karját. Sanyi így közöt- tűk lépkedhetett. ^ — Szervusz — köszöntek a & lányok. — Gyakran jársz mostaná- ^ ban haza — jegyezte meg Si- ^ mon Marika. — Elenged a ^ kislány? ^ Sanyi összehúzta a szemöl- § dökét, csapdát szimatolt. gammal. összehasonlítottam magam Goethével, egy pacsirtával, Barbarossa Frigyessel, a nachtkasztlival, a házfelügyelővel és egy cserép rezedával. Aztán összehasonlítottam a házfelügyelőt Goethével, a nachtkasztlit Barbarossa Frigyessel, a cserép rezedát pedig a pacsirtával. 1 mentőautóban sem pi- hent meg az elmém, összehasonlítottam a mentőautót egy repülőgép-anyaha- jóval, Berkesi Andrást Honoré de Balzac-kal, Albert Flóriánt Kant Emánueilel. Most itt vagyok a zárt intézetben. Verpeléti időnként meglátogat, s hoz tíz deka savanyú cukrot. Apropó, a minap összehasonlítottam magam Balaton- akarattyával. Esküszöm: semmi különbség kettőnk között ... Mikes György összehasonlítottam a mi éghajlatunkat Kalifornia éghajlatával, és még szomorúbb lettem. Lenéztem az utcára. A házunk előtt éppen akkor döcögött el egy öreg villamos. — No, ez az utca sem egy Broadway... — sóhajtottam, aztán visszavonszoltam magam a díványra. Egy röpke fél óra alatt öreg, fáradt, csúnya, szegény és elhagyatott lettem. A későbbiek folyamán összehasonlítottam ttiagam Kinizsi Pállal, egy teknősbékával és Lady Hamiltonnal. Tudomásul kellett vennem, hogy nem vagyok olyan erős, mint Kinizsi, nem fogok olyan hosszú életet élni, mint a teknősbéka, és sohasem leszek sem Lady sem Hamilton. Ezekben az összehasonlításokban teljesen kimerültem. Ügy’éreztem, hogy mégdagadt a fejem, és hangosan beszélgettem, vitatkoztam önmar gy este találkoztam Ver^ pelétivel, volt kollégámmal, aki becipelt egy presszóba, és megkérdezte, hogy megy a sorom. Mondtam, köszönöm szépen, minden a legnagyobb rendben, van egy jó állásom, tisztességes fizetésem, összkomfortos kis lakásom, és eldicsekedtem azzal is, hogy vőlegénye vagyok egy Hédi nevezetű tündérnek, akivel imádjuk egymást. Verpeléti végighallgatta lelkes beszámolómat, aztán fáradt, szomorú hangon így szólt: — Látom, boldog vagy és elégedett, szegény fiú. Irigyellek, de sajnállak is, szegény fiú. Mit tudod te, mi a boldogság? Boldog vagy, mert tisztességes fizetésed, összkomfortos lakásod és szép menyasszonyod van. De hasonlítsad össze a jövedelmedet egy főfőigazgató jövedelmével, a lakásodat a Buekingham-pa- lotával, a menyasszonyodat Sophia Lorennel, és akkor rá fogsz jönni arra, hogy tulajdonképpen nem is vagy olyan boldog, szegény fiú ... ^ — Eszem ágában sincs ősz- $ szehasonlítani! — nevettem § hetykén. — Mire jó az? — Nekem mindegy... — J felelte Verpeléti, halkan, el- ^ mélázva. — Nekem teljesen ^ mindegy... ^ Amikor elváltam Verpeléti- ^ tői, még sokáig mulattam raj- ^ ta, és elhatároztam, alkalom- $ adtán elmesélem kalandomat § Hédikének, a menyasszonyom- ^ nak. & s Otthon azonban ismét & eszembe jutottak Verpeléti « szavai, és azon kaptam ma- ^ gam, hogy kezdem 'összeha- ^ sonlítani a lakásomat a ^ Buckingham-palotával. Hát ^ bizony, meg kellett állapíta- ^ nőm, hogy a Buckingham-pa- ^ lotához képest a lakásom egy ^ nyomorúságos odú. Rögtön el- $ keseredtem. Aztán összeha- ^ sonlítottam a jövedelmemet ^ egy főfőigazgató jövedelmé-^ vei, és elfogott a sárga irigy- ^ ség. Vigasztalásul előszedtem ^ menyasszonyom fényképét, de^ konstatálnom kellett, hogy ^ valóban nem Sophia Loren,« bár ennivaló az arca. Miután § mindezeket végiggondoltam, ^ elfogott a búbánat, és csak ül- ^ tem a díványon összeroskad- ^ va, magam elé meredve, zúgófc fejjel. ^ — összehasonlítod a meny- ^ asszonyodat Sophia Lorennel?^ — motyogtam magamban. —| Előbb hasonlítsd össze magad ^ Jean Marais-val és a kapur- ^ talai maharadzsával. aztán ^ beszélhetsz... 5 If elkeltem a díványról, és ^ * az ablakhoz vánszorog-^ tam. Odakünn esett az eső. 5 Bogarat tettek a fülembe
