Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-22 / 90. szám

4 1969. ÁPRILIS 22., KEDD Pest megyében 250 temető van. A sírok megszámlálha- tatlanok. Sok helyütt gaz takarja őket, moha lepi a kopott márványt. A vésett betűket elmosta az eső. Örökre el­vesznek, elhagyottnak nyilvánítják őket, a nyirkos föld a köveket is eltemeti. Vácott három temető van. ■Térdig érő gaz, moha ül a köveken. Halálra ítéli őket az idő. Levelek érkeznek: egy- egy ápolatlan sírról írnak bennük. Aki ott nyugszik, ar­ra még emlékeznek. A mú­zeumigazgató ilyenkor bejár­ja a temető minden zugát, si- labizálja a nehezen olvasható betűket, öreg könyvekben la­poz, keresi a dokumentumo­kat. A márvány be tűket újra vésik, a gazt levágják, a moha leszédül a kőlapról, helyét vi­rágok ostromolják. Az embe­rek emlékeznek még, a ha­lottra, mert sokat tett, gon­dozni kezdik sírját, hiszen ezek a sírok értékes emlékek. Az utolsó emlékeket kegyelet­tel őrzik. — Tábornok úr, nem inna valamit? Bort, vagy sört? — Kösznöm, az már nem segít. Görgey másnap érkezett Gö­döllőről Vácra. Akkorra már Götz utolsó óráit élte. Halál­tusája harminc órán át tar­tott. Beszélni képtelen volt, eszméletét is csak pillanatok­ra nyerte vissza. Gépiesen, csukott szémpillákkal húzta, le újjárói a jegygyűrűjét, hogy hitvesi hűségének zálogát — szokás szerint — mellé temes­sék. ÁPRILIS 12-ÉN, a temetés után — este fél hétkor — Görgey értesítette Windisch- grätz altábornagyot, hogy fő­vezérének a végső tisztességet megadta. Az 1848—49-es szabadság- harc bukása előtti legnagyobb fegyverténye ez volt a nem­zetnek. A váci csata élő pél­dája volt annak, hogy ha a nép harcolni akar, győz. Az • emberek lelkesedése nem is­mert határt, olyannyira, hogy az eddig Gödöllőn táborozó főhadiszállás, Vácra költözött. Igazi tavasz volt és az ország­ban szétszaladt a hír: a hon­védek győztek Vácott, van még remény. —Hozzátok szólok Auszt­ria vitéz katonái! — Weiden táborszernagy érzi — katonáit nem lehet becsapni. Súlyos vereséget szenvedtek, vezérü­ket, Götzöt elvesztették és itt már'nem használ sem a di­cséret, sem a vasszigor. A táborban csend van, egé­szen más, mint a magyarok­nál, most a tavasz is másmi­lyen, levegő nélküli, komor tavasz. Weiden érzi ezt, Win- dischgrätz is — és az egész császári hadsereg. Talán csak Görgey nem vette észre a lé­lektani pillanatot, talán csak ő habozott... Április 14-én pedig, az országgyűlésen Kossuth elő­terjeszti elfogadásra a függet­lenségi nyilatkozatot, a trón­fosztást. Indokként többek között szerepel a váci győze­lem is: „— Eszerint intéztetvén a hadi munkálatok és az ellen­ség látván Vác felé nyomulá­sunkat, arra szintén erőt kül­dött, és április 10-én Damja­nich tábornok és vezér, a Götz tábornok vezérlete alatti el­lenséges sereget megverte, s Vácot ostrommal bevette, ma­ga Götz, az ellenséges vezér, halálosan megsebesítve, fog­ságunkba kerülvén __” A szabadságharcot elvesz­tettük. De a dicső csata emlé­ke még sokáig élt az egyszerű emberek szívében. Götznek váci sírhelyét ellepte a gaz. Nem ápolta senki, sorsáról csak az 1969. február 19-i Váci* Naplóból értesülünk: ■* AZ OSZTRÁK NAGYKÖ­VETSÉG sajtóattaséja, Arthur Kremsner köszönetét fejezte ki azért, hogy Götz tábornok sírjának elhanyagoltságát szó­vá tettük, és közli, hogy a sír állapotáról értesítették az Osztrák Fekete Kereszt szer­vezetet, melynek feladata a katonai sírok gondozása. Tamás Ervin Götz tábornok (1) — HOZZÁTOK SZÓLOK Ausztria vitéz katonái, akik hűségesek vagytok haláloto­kig, akik szívetek vérével mentettétek meg a Monar­chiát a Ticinótól a Dunáig, miáltal a fél világ bámulatá­ra érdemes hősök vagytok! Ti csak győzni, vagy halni tud­tok! — fejezte be beszédét Weiden táborszernagy, az új fővezér. Az üdvrivalgás nem váratott magára, azonban a gyakorlott fül, valamit mégis észrevett: a lelkesedésből hiányzott a határozottság, az osztrák keménység. Pedig az új fővezér emlé­kezett Götz szavaira: — Ha valahol győzünk, ka­tonásan meg kell dicsérni őket, ha vesztünk — apához Illően cirógatni a hiúságukat és még jobban megdicsérni. Most túl nagyot vesztettek ahhoz, hogy a dicséret ma­gukhoz térítse önbizalmukat, visszahozza harci kedvüket. A katonák nem tudták mit kezd­jenek magukkal és, hogy mi iá történt velük az elmúlt na­pokban. TV-FIGYELO Átlagos hét Ifjú zenészek találkozója Szombaton délután Buda­pesten a József Attila Úttörő- házban 900 budai járási zene­barát úttörő versenyzett a vándorserlegért. Tizenegy nagykórus és egy fúvószenekar mutatta be tudását, s közü­lük a legjobbnak a solymáriak bizonyultak, akik most má­sodszor nyerték el a vándor­serleget. Arany oklevelet ka­pott az érdligeti úttörők fú- vószenékara, a budaörsi 1-es, a budakalászi 2-es, a solymári, a biatorbágyi 1-es és 2-es, Va­lamint a százhalombattai ál­talános iskola nagykórusa. Eötvös-ünnep Dobogókőn Vasárnap délelőtt emléke­zett meg a Magyar Természet- barát Szövetség Dobogókőn Eötvös Loránd halálának ötve­nedik évfordulójáról. Néhány száz természetkedvelő jött ösz- sze a régi famenedékház előtt, amelyet annak idején a jeles fizikus avatott fel. Angelus Miklós az MTSZ elnöke meg­nyitója után elszavalták Eötvös József, az apa, egyik versét, majd dr. Pápa Miklós a szö­vetség kulturális bizottsága vezetője mondott ünnepi be­szédet. Eötvös Lorándról, mint természetimádóról szólt. El­mondta, hogy nevéhez 500 al­pesi csúcs megmászása fűző­dik, s az ötszáz között nem egy olyan is volt, amelyet el­sőként ért el. Annak idején, amikor a Kör­színházban, majd amikor a Thália Színházban bemutat­ták Petőfi színpadi zsengéjét, a kritikusok s gondolom, a nézők, körében is, heves viták támadtak. A vitába most az egész ország beleszólhat. Az, hogy Petőfit más oldalról is megismerhettük, mindenkép­pen pozitívum. Életművébe mindenesetre nehezen illeszt­hető ez a mű. Eszmei monda­nivalójával kapcsolatban a rendező, Kazimir Károly elő­zetes magyarázkodása nehezen elfogadható. A Shakespeare- korabeli rendezés (a színt fel­iratok jelzik) a Shakespeare- tanítvány színműíró Petőfit szinte már Shakespeare-epi- gonná fokozza le. Egy jugoszláv és egy angol tévé-játék szerepelt a hét műsorában. A boszorkány, melyet a vendég Mire Kragcly, a ljubljanai televízió rendező­je vitt képernyőre, nehézkes­nek, hosszadalmasnak hatott. Egy nálunk is észlelt jelenséget pellengérezett ki, groteszk mó­don. S éppen ez a groteszkség kívánt volna más, a hagyomá­nyostól jobban eltérő, gyor­sabban pergő előadást. A Sammy egyszemélyes darab. „Sztriptía bár a Sohóban” címmel, a Filmmúzeumban már láttuk egy változatát. Sztankay István feszültséget keltőén játszotta végig a dara­bot. A rendező, nyilván nem bízva a szövegben, túl sokat mozgatja öt, és felesleges tör­ténésekkel, például egy magát el-elnyávogó macskával pró­bálta pótolni á csak látszóla­gos eseménytelenséget; a lát­szólagosat, mert a pénz társa­dalmának könyörtelensége, a törvényszerűen egyre jobban szoruló hurok érzete segédesz­közök nélkül is megtette az író Ken Hughes által elérni szándékolt hatást. Egy kissé együgyű, de lé­nyegében romlatlan lelkű fia­talasszony vergődését tárja elénk a Szegény tehén című, Kenneth Loach rendezte angol film. Kedvességre, szeretetre, kényelemre vágyik ez a nő, vagy akár mondhatnánk így is: a NŐ. Egy férfit akar, egy lakást és egy-két gyereket, akiket felnevehet, ez a filo­zófiája, kiegészítve azzal: mindezt úgy kapja meg, hogy ne kelljen közben állandóan lépcsőt mosnia, a hétköznapok egyformaságában mindig ugyanazt csinálnia, engedhes­sen meg magának némi fény­űzést is, a lehetséges és a szükséges határa ne mosódjon egybe, cselekedeteit ne csak a kell határozza meg. A tolva­jok társadalmában, és ez a környezet a filmben szimbo­likus, ő maga is csak lophatja a boldogságot, valóságos és képletes pofonok közepette, örökös megalkuvásban. Vitat­ható, de mindenképpen elgon- dolkozásra késztető filmalko­tás. Carol White nagyszerű játéka, melyért Karlovy-Va- ryban díjat is nyert, emléke­zetes marad. (p. 1.) Einsteinnek igaza volt.» Az idő relatív Két úr találkozik. Az egyik megkérdezi: — Mi ez a kék folt a hom­lokodon? — Fejbevert egy féltékeny férj, mert megcsókoltam a fe­leségét az esküvőjük után. — De hiszen ez így szokás. — No igen, de ez már két évvel az esküvőjük után tör­tént. BORBÉLY TIBOR: Naponta száz nikotinlövedéknek odatartom a szívem. Gyilkos e tűz, de tudtom: gyilkosság ez —, nem ütközet, — hiába érzi szívem: hadba vezet. — Halálomat, így, jogtalan panaszlom. Jogos vádaktól, semmi sem ment meg. Szobrászkodó harminchat évem, mégsem hiába véste ki, porszemből, ember-arcom. Ércbe nem önti majd a halál, csak az út szélére lágyan visszatesz. Aki áz úton, csillagot követve jár, az rám talál —, felismeri az út porát. Szeret. £s meg nem áll. asíriNS 1 iráNjESir:”—"r.".”." , -ssm 1849. ÁPRILIS 10-ÉN, Damjanich tábornok és Klap­ka György csapatai Veresegy­ház, illetve Csornád felől négyórás kemény harc után visszafoglalták Vácot. A csa­tában Götz tábornok, az oszt­rák fővezér súlyos sebekkel került a magyarok fogságába. A honvédtábor legeldugottabb sarkában őrizték, ott ápolta öt a lengyel légió egyik or­vosa: KISZ-ÜLÉS Szerdán délelőtt a KISZ Pest megyei Bizottsága kibő­vített ülést tart. A napirenden szerepel a megye munkásifjú­ságának helyzete és a KISZ tevékenysége az ifjúmunkások körében. Előadó Németh Fe­renc megyei titkár. A vecsési méretes-részlegünkbe FELVESZÜNK egy angol — francia SZABÓ SZAKMUNKÁST és egy IPARI TANULÓT. VECSESI fehernemükészitö ktsz Pszichológusokat esetenként megbíznánk helybeli vizsgálatokkal LEVÉLCÍM: Magyar Hirdető, rekiámpszichológiai csoport Budapest V., Felszabadulás tér 1. 5 Otthon meglepetésemre két levél vár rám. Egyik anyám­tól, másik Gál Sándor bará­tomtól. Anyámét bontom fel elsőnek. „Édes Fiam!... Apáddal so­kat tanakodtunk kopogtatáso­don. Nem tudjuk mi az, mi lehetsz — mondtam is apád­nak — én mindenre, még a legrosszabbra is elkészültem, hogy esetleg megnősülsz, de ez talán még kétségbeejtőbb. Remeg a kezem, ha felbontom leveleidet... Szóval, édes fiam és nem bánok semmit, de ez a kopogtatás nem valami egyenes dolog. Apád állította, a régi világban is voltak ko­pogtatók, a királyi udvarok­ban mielőtt a vendégek nevét bemondták volna ezek ütöttek kettőt a padlóra, de én tudom, hogy ilyesmi ma már nincs. Kérlek nyugtass meg ben­nünket — írja anyám, és a végén megjegyzi: — „Éjjel jól takarózz be, mert még hűvö­sek az éjszakák!” Gál Sanyi levelét bizonyos fenntartással fogadom és egy darabig csak melengetem a kezemben. Két hete írt utol­jára Pestről egy expressz leve­let, amelyben nagy szálkás betűivel „lelke édes testvéré­nek” nevezett és sürgősen kért ötszáz forintot, amit egy hé­ten belül megad. Sándor egyébként Győrben lakik és nem tudom szünidőben mit keres Pesten. Visszaírtam, egyetlen igaz barátomnak szó­lítva és közöltem, ennyi pénzt én egyben még nem láttam, de elképzelhető, hogy öregebbek hallottak ilyesmiről. Vajon mi lehet most Gál Sanyival?... „Mielőtt lemennék Győrbe, meglátogatlak” — írja. Hurrá, éljen az élet. Két hét együtt Alexej-Alexeviccsel! ,Pompás lesz. Azonnal intézked­nem kell, megkérem Gerber - nét, hadd aludjon itt nálam. Este bebórul az ég és a szél bőszülten vágtat a Széna ut­cában. Először csak megöleli a fákat, aztán mohóbb lesz, min­det egyszerre akarja földre te- perni. A Széna utcai fák gyen­gék, amolyan kis járdaszéli fák s hamar meghajolnak előtte. Némelyik még virág­ból font kalapját is odadobja. Aztán esik az eső. Másnap a munkavezető köz­li velem, már nem kell ko­pogtatnom. Nálamnál nyápi- cabb „kollégát” találtak, kell neki a hely. örülök, de saj­nálom is a harkályságot. De hová kerülök. Az osztozkodás­nál senki sem olvassa a neve­met. Csak nem leszek tárca nélküli melós 'az építkezé­sen?... Nem! Mielőtt végkép­pen elkeserednék, egy hatal­mas téglakupac mögül Kárász Jani toppan elém. — Szolgi, öreg fiú! — Gyere velem! Szóltam a patronnak, Csepregi szaki mellé, a vasbe­tonszerelőkhöz markos ipsé­ket keresnek. Mindjárt rád gondoltam. Kárász Jani nyilván meg­hibbant. Én és a markos le­gény?! Ropogtatom az állkap­csom és egy tégla felé nyú­lok. — Agyonütlek, te piszok! — Ne bolondozz! Nem akarsz keresni? Munka van bőven, 1 dohány is. Csepregi pedig egy klassz ember. Jó so­rod lesz. Beleegyezem. Komolyabb munkát kívántam, hát meg­kaptam. Nem visszakozunk. Különben is jön Sándor, kell a pénz. Elmegyünk a fő­épület előtt, magunk mögött hagyva az előkészítők tarka táborát. Hosszú, palatetős, tel­jesen nyitott csarnok alatt dol­goznak itt a vasasok. Ujjnyi vastag huzalok hevernek, pi­pára hajlított alakban a föl­dön. A brigád tagjai hatal­mas padokon hajlítják, csa­vargatják a vashuzalokat. Ko­moly szakma. A többieknek be sem mutatnak, csak a cso­portvezető mondja:,,Jó napot”! — aztán unott képpel mutat egy tekercs gömbölyű vashu­zalra. — Ezt húzza ki a fáig és vissza, hogy egyenes legyen és aztán darabolja el. Itt a sablon. Húzom a drót végét, elin­dulok vele. Még tíz méterre sem járok, lepördül a drót a faállványról és úgy mellbe­csap, alig kapok lélegzetet. Két percig a „partvonalon kí­vül” ápolnak. Jól kezdődik a napom új munkahelyemen. Gál Sanyitól hétközben táv­iratot kapok, szombaton ér­kezik. Pénteken felveszem el­ső fizetésem. Nem sok, mert alig többet, mint két hetet dolgoztam, nekem mégis egy vagyonnak tűnik. Azonnal vásárolni indulok. Sándor jön, sok élelmet kell vennem. Meg két darab szappant, mert egy leendő orvos biztosan többet mosdik, mint egy klinikai ta­nársegéd. Szombaton hideg va­csorát tálalok fel, sajtot, kol­bászt és egy üveg vörösbort. Vasárnap délben finomat eszünk, főzni fogok. Meglepe­tés lesz! Reggel, műszak előtt kisietek a piacra. Jó háziasszony min­dig piacon vásárol — ezt már többször hallottam. Én még nem voltam piacon. A téren szédületes nyüzsgés van. A bódék között, mint egy alag- útban megragadnak az embe­rek. A tér szélén a szíjjártók előtt, viseltes, katona ruhába öltözött dagadt pasas áll, nya­kában kis ládácska, kockaala­kú csomagokkal megrakva. Kezében is egy kockát szőrit és rekedt hangon ordíbál: — Halál a legyeikre, hogy ne menjen a levesbe!... Ro­varirtót vegyenek!!! Veszek egy csomaggal, négy negyven. Nem tudhatom, mi­kor kell. Arrébb lépek, krump­lit, tojást vásárolok. Aztán be­felé mosolyogva, a baromfi­piac felé sodródom. Most jön a meglepetés!­— Hogy a csirke, asszo­nyom? — kérdem egy rózsás arcú menyecskétől. — Hatvan forint párja — közli az asszony és a szeme sem rebben, mint a macská­nak, ha az egérlyuk előtt ül. — De nekem csak egy kell. Egy darab. Mi a fenének vegyek két csirkét? Kettőnek ebédre elég egy csirke is. A párját vegye meg egy másik magános fia­talember. A menyecske •azon­ban nem tágít. Egyet nem ad. — Akkor tartsa meg magá­nak. . Majd veszek máshol. Tíz perc múlva visszame­gyek, mert máshol sem akar­nak, csak kettőt adni. Érthe­tetlen. Hát egy kisétkű em­ber ne egyen soha baromfit? Az asszony megismer, tapin­tatosan unszol a két csirkére. — Elfogy az, fiatalember! Ha elviszi mind a kettőt, öt­venötért odaadom. Kifizetem a csirkéket és gyorsan megindulok a tömeg­ből kifelé'. Sietnem kell, mert* elmegy a buszom. A nagy pléhhemyó már tele van em­berekkel, néhány perc múlva indul. A kalauznő nem akar a csirkékkel- felengedni. — Be­piszkítják az ülést — mondja fellebbezhetetlenül. — Ezek? Nem is tudnak piszkítani. Kicsikék. — Ne vicceljen! Szálljon le a csirkékkel! — üt a táskájá­ra. — Nem szállók. Inkább be­teszem a kabátom alá. A csir­kék velem jönnek. Ha akarja, veszek nekik jegyet. Az utasok röhögnek Hosz- szas vita után fennmaradok a csirkékkel. A telepen Csepre­gi szaki megemeli őket. — Mennyiért vette? — kér­di figyelmesen. — Ötvenötért a kettőt — vágom rá büszkén. — Akkor becsapta magát a kofa. Ilyeneket negyven fo­rintért is adnak már. — Mindegy. A legjobb ba­rátomon csak nem fogok kraj- cároskodni! . Nekivetkőzünk a munkának. A csirkéket el kell helyeznem. Egy rozsdás vasdarabot be­ütök a földbe a kerítés mellé. A csirkék lábára spárgát kö­tök, a végét a vasdarabhöz erősítem. Legelhetnek. El is futnak, ameddig a madzag en­gedi őket, aztán felbuknak, s verdesnek kis szárnyukkal, míg újból egyensúlyt nem ta­lálnak. De azért látom, bol­dogok, gyorsan pislognak fé­nyes cipőgomb szemükkel és csipegetik a füvet. Otthon délben kiengedem őket az udvarra. Szabadok vagyunk valamennyien. Ger- berék a Balatonra utaztak. Hétfő este jönnek csak meg, mert a Makaróni túlórát csúsztat. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents