Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
10 Htsr megyei 'zMírlti 19R9. MÁRCIUS 21.. FENTEK ^'"""""■"""ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssss/sssssss^ Folyóiratszelnie A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulója kiemelkedő esemény, érthetően nagy helyet szentel tehát a TÁRSADALMI SZEMLE az ötven évvel ezelőtti események méltatásának, s visz- szaemlékezések közlésének. A visszaemlékezések, nyilatkozatok megtevői között találjuk Mód Aladárt, Hevesi Gyulát, Lukács Györgyöt, Andics Erzsébetet. A folyóirat márciusi számának két, minden bizonnyal vitát kiváltó anyaga dr. Kulcsár Kálmán cikke A szociológia társadalmi funkciója és a politika, illetve Marx György: A műveltség dinamikája című írása. Dr. Kulcsár Kálmán napjaink sokat vitatott kérdéséhez nyúl, nevezetesen szociológia és politika egymásra hatásához. Cikke mértéktartó, nem ragad meg a részletkérdéseknél, hanem az általánosíthatót keresi. Marx György, aki egyre nagyobb szerepet vállal a „két kultúra” közelítésében, mostani cikkében is érdekes ösz- szefüggésekre vet fényt, fontos gondolatokra vezeti rá az olvasót, még akkor is, ha sokan lesznek, akik vitatni fogják megállapításainak helyességét. A folyóiratban dr. Dimény Imre vonja meg a mezőgazdaság egyévi mérlegét, dr. Soós Gábor pedig a földtörvény végrehajtásának tpasztalatait összegezi. A Szemle rovatban dr. Pirityi Ottó tollából találunk igen érdekes cikket, melyben a vállalati eszközgazdálkodás továbbfejlesztésének lehetőségeit keresi, s nem fél javaslatokat tenni, mégpedig megfontolásra érdemes javaslatokat. Az Eszmecsere rovatban közölt anyagok közül Szabó András György cikkét emeljük ki, melyben a filozófia jelentőségét vizsgálja a „gyakorlati materialista”, azaz a kommunista számára, s eközben vitába száll több, az utóbbi időben nyilvánosságot kapott felfogással. Ugyancsak a Tanács- köztársaságra emlékezik a LÁNYI SAROLTA: Tavasz 1919-ben Ropognak a tavaszi csontok — Boldog az ember, máris boldog. Fakadnak a tavaszi nedvek — Jegy nélkül kapjuk a jókedvet. Fészket keres vidor madárhad — fészke lesz embernek, madárnak. Didereg a zsugori vénség — fütyürész a dolgos szegénység. Mindenkié az üres asztag — mindenkié a teli asztag. Vörös lobogók lobognak, vörös katonák robognak. Gyerekek játszanak, dalolnak Az ő szemükben ragyog a Holnap. | Bárány Tamás: Ősbemutató Óbudán VÁRNÁI ZSENI: Közös küldetés Te költő voltál, amikor hozzádmentem, én egy gyanútlan, fiatal leány. A költő volt, akit én megszerettem s asszony lettem egy költő oldalán ... És olyan lettem, mint a föld, mely búzát, virágot, bokrot egyként megterem, de akkor már nem te, hanem a gyermek, s a vers lett számomra a szerelem. Szegényasszonyok dolgát énekeltem, te tudod jól: nekem is az jutott... közben szálltak a hollószámyú évek, az ifjúságom így hát elfutott. Szerelem? Nem, mélyebb, igazabb törvény kovácsolt hozzád: közös küldetés... Micsoda harcok, lángok, forradalmak! Nagy élet volt ez... csak kicsit nehéz! — a mai napig jószerint az egyetlen — Óbudán. A darab sorozatban ment (színházi nyelven en suita) kétszer, szombaton és vasárnap. Szerzőségem hétfőn is megjelent, pontosan hét órakor, de feleségemen, rajtam és az ügybuzgó színészeken, no meg egy premierről elmaradt kritikuson kívül senki más nem volt ott; döbbenetes csend honolt a pénztár előtt. Negyed nyolc után a színházi titkár tapintatosan közölte, hogy az előadás elmarad, szíveskedjen átfáradni az irodába, hogy az anyagiakat elintézzük. Átfáradtam, s öt perc múlva kezemben volt a két előadás szerzői tiszteletdíja: huszonnégy forint. Az épület túlsó oldalán vendéglő hívogatott, hangulatos kerthelyiséggel. Vonzóerejét nagyban növelte, hogy úgy hírlett: annak idején Krúdy Gyula is gyakran volt a vendége. Mi sem volt természetesebb tehát, hogy elfelé menet feleségemet gáláns gesztussal vacsorázni hívtam. Huszonnégy forintból — fiatalka volt még az új pénz! — két ember parádésan megvacsorázhatott, sőt premiert ünneplő bor is kerülhetett az asztalra. Leültünk. Körülöttünk a langyos est varázsos hangulata: s lelki szemem előtt a beláthatatlan drámaírói lehetőségek: egy Moliére, egy Shakespeare, egy Ibsen útja! Mit számít, hogy most nem akadt néző? Bezzeg volt szom- ; bat—vasárnap! Még a függöny | elé is kitapsoltak — s felesé- | gém eskü alatt vallotta: nem- 5 csak a rokonság tapsolt. Tap- J soltak a vadidegenek is! ; Felbukkant a kerthelyiség ^bejáratánál a színházi titkár. $ Szomorú arccal lépett be, de 5 felderült, amint meglátott. ^ — De jó, hogy itt találom, ! mester! (Azóta sem igen szó- 5 lítottak így.) Megkímélt egy út- : tói, holnap fel kellett volna j keressem. Ugyanis nagy baj ^ van... v — No? — kérdeztem együtt- $ érzőn. ; 5 — Tudja, az a kis lépcső... ^ szóval a feljáró, az a hordoz- J ható falépcső, amin a színészek a nézőtérről felmentek a (színpadra, meg vissza... $ — Igen, igen — biccentet; tem. Hiszen formabontó dara- J bomnak fontos kelléke volt ez ja kis lépcső; úgy rángattam í rajta le-fel a színészeket, ; mint a motolla. — És? Mi tör- | tént vele? j — Perényi Laci vagy Tallós > Bandi alatt eltört... Illetve [megrepedt, és az előadás után PARTELET márciusi számának vezetői anyagaival, melyek szerzői között Komját Irént, Liptai Ervint találjuk mások mellett. A pártmunka időszerű kérdései rovatban Párái Imre: A népgazdasági tervezésről címmel írt cikket, melyben átfogó képet ad a tervezés megváltozott szerepéről és helyzetéről a gazdaságirányítás mai rendszerében. Igen időszerű Grósz Károly írása a politikai információról, mint az irányítás eszközéről. Az eddig méltatlanul másodlagosként kezelt tevékenység — a politikai közvéleménykutatás — remélhetőleg most, a Politikai Bizottság határozata után növekvő szerephez jut, a szerző e szerep jelentőségére hívja fel a figyelmet. A pártszervezetek tevékenységében egyre inkább előtérbe kerülnek a helyi kérdések, s azok módszertani kihatásai. A folyóirat két cikke is kapcsolódik e témához. Dr. Szabó Imre a pártirányítás egyik láncszeméről, a csúcsvezetőségek szerepéről, s tevékenységéről ír, míg egy másik cikk nagy terjedelemben méltatja a pártalapszervezetek propagandamunkájának kérdéseit, s a teendőket. Közli a folyóirat a Magyar Tudományos Akadémia elnökségének állás- foglalását a társadalomtudományi kutatómunka néhány elvi kérdéséről. Végezetül még egy érdekes cikket említünk: dr. Ágoston László: A tudományos-technikai forradalom néhány elméleti-világnézeti problémájáról címmel írt gondolatébresztő eszmefuttatást. (m) szétesett. Most aztán meg kell csináltatnunk, mert nem a társulaté, hanem a kulúrhá- zé... Hümmögtem, részvéttel. De végül is mi közöm nekem ehhez? — Már hívtunk is egy asztalost — nyelt egyet a titkár. — Húsz forintot kér a javításért. Biccentettem. — Hát csináltassák meg! A titkár szeméből csak úgy sütött a szemrehányás. — De nincs rá pénzünk, mester! A tagok ma végre kaptak gázsit, önnek is fizetnünk kellett tantiemet, és az igazgatónk most itt áll egy vas nélkül... Azért arra gondoltunk, hogy esetleg önt kérjük meg ... Mégis, az ön darabjában történt... Ha nincs ez a le-fel járkálás, semmi baja nem esik annak a hágcsónak! Persze, nem azért kérjük, ne értse félre, de máshonnét nincs rá fedezet... Szóval, ha volna olyan szíves ... Az egész társulat nsí- gyon hálás lenne érte! Mit csinálhat ilyenkor egy szerző? Zsebébe nyúlt, a huszonnégy forintos tantiemből elvesz húszat, és átadja a színházi titkárnak, igaz? Én is ezt tettem. Sebaj, mondtam magamban: végeredményben megtérítik ezt a pénzt a további előadások... Ha hétköznap nincs is közönség, de legalább öt-hat szombat—vasárnap van még a szezon végéig! Tudj’ isten, a kedvem azért elfanyarodott, és intettem a fizetőnek. Huszonegy forintot tett ki a számla; borravalóstul éppen huszonnégyet. Aztán felkerekedtünk, s mentünk. A kapuban kezet nyújtottam a titkárnak. — Hát a Viszontlátásra. — Izé... — mondta a fiatalember zavartan —, el is felejtettem mondani: jövő szombaton már ne jöjjön ki, Bárányként. Fél nyolc után társulati ülést tartottunk, és az ülés úgy határozott: a darabját levesszük a színről. Felújítjuk a Csókos asszonyt! Megszorította a kezem, és eltűnt az óbudai éjszakában. Ahogy bandukoltunk a villamos felé, kasszát csináltam. Bevétel huszonnégy, kiadás negyvennégy forint. Húsz forint tiszta ráfizetés: én mindez a nagy fene modernizmus miatt! Azt hiszem, így lettem hagyománytisztelő író. Azóta sem kísérletezem formabontással. A SZAVAK EREJÉVEL MÉSZÁROS OTTO: A vizek lefolynak, a kövek megmaradnak ci^ Reggel kilenckor három ^ vilruhás, de vállán puskát hor- ^ dó férfi lépett be a direktó- ^ rium elnökének szobájába, s Az alacsony, erős parasztem- ^ bér éppen egy iratot silabizált. ^ s nem tudta, sírjon-e vagy ne- § vessen? Az iratban a megyei § direktórium elrendelte — az ^ illetékes népbiztos utasítása alapján — a lábasjószág össze- S írását, s számuk, valamint ta- S karmányszükségletük minél ^ sürgősebb közlését. Ebből az ^ iratból pillantott föl, amikor a ^ férfiak megálltak az asztala 5 előtt. ^ — Jönnek a románok — ^ mondta a három közül az | egyik. ^ Az elnök csak nézte őket. ^ Nem értette, amit mondott. 6 Nem értette, mert nem hihet- | te. ^ — Jönnek a románok — ^ mondta a férfi újra, mint aki & nem képes mást kiejteni, s § Az elnök tarkóját nyirkos ^ verejték lepte el. Mint min- § dig, ahányszor a maga vállalta s nyakába szakadt dolgok súlyát megérezte. — összehívom a direktóriumot — mondta. — Addigra itt lesznek a románok — felelt a férfi. A három fegyveres férfi közül az egyik kiment a falu végére, s behúzódott az országút melletti cserjésbe; vigye a hírt, ha jönnek. „Lőni nem szabad” — mondta neki a másik kettő. „Mert akkor megöltek.” Ezt hajtogatta. „Mert akkor meglátnak, elfognak, megölnek.” Hanem? „Fuss” — mondta neki a másik kettő. „Ahogy a lábad bírja.” Addigra... addigra lesz-e, aki útjukat állja? Az elnök végül is nem a direktóriumot, hanem a falut hívta össze. Azonnalra. Mennek-e? És ha mennek? Lesz-e, aki vállalja a fegyvert? Megjön-e a városból addigra a szekér? Fegyverrel, lőszerrel? őket is a gyárból ugrasztották. „Menjetek.” És jöttek. „Állítsátok meg a románokat. Legalább fél napra. Addigra ideér egy ezred.” Fél naD .. . Tíz óra. Estig. Ha már este lenne! Ült a cserjésben, a feneke alatt kellemesen hús volt a föld. Messzire ellátott, a köves úton semmi nem mozdult. a meleg táncoltatta csak a levegőt, s apró szellő kava- rintotta meg a szürke port. Szólnak-e Annusnak, hogy jönniük kellett? Vagy azt sem tudja, hova lett? Üzent, de átadják-e az üzenetet? Vagy akire a hírt hagyta, fél óra múlva már az is szaladt, valamelyik faluba. „Védjük meg a proletárhatalmat.” Nézte az utat. Ha fölbukkan valami, ugorjon, fusson? Honnét tudja, hogy ők azok? Ha csak egy szekér? Egy másik faluból sze- kerező? Hol vannak a románok? Nekik nem mondtak semmit. Csak azt: jönnek Honnét, mennyien? Hirtelen, mintha fejbe vágták volna, úgy döbbent rá: hiszen itt harc lesz. Harc, egyenlőtlen küzdelem. Mit kezdjenek ők itt hárman ezekkel a parasztokkal? Van-e közöttük legalább katonaviselt? És a románok? Mennyien lesznek? Megborzongott. Megcsapta a halál ígérete. „Állítsátok meg a románokat.” ö? Apró folt tűnt föl a horizont szélén, lassan növekedett. A szeméből folyt a könny, úgy erőltette. Sóhajtott. Egy szem ember. Parasztgúnyában. Nem mozdult a cserjésből. Egy paraszt. Volt valahol. Átment a testvéréhez, a földjére ... És ha spion? Ha a románok küldték? El kell fogni! Mit kezdjen vele? Be nem kísérheti, hiszen akkor ki marad az őrhelyen? Hanem? Az ember eléje ért. Félt, ezért úgy kiáltott rá, mintha rögtön lőne: — Állj! A paraszt lehetett ötvenéves. Barna bőre alatt is hóka lett a rémülettől. Mozdulni sem tudott. Felelni sem; dadogott. Ügy ültette le, hogy őt is, meg az utat is szemmel tarthassa. Ha ugrana, akkor is előbb használhatná ő a fegyvert. „Fő a biztonság, testvér” — mondta a parasztnak. Az bólogatott. Rémülete elmúlt, sorsába beletörődve ült, fölhúzott lábbal, mezítelen lábfején a nagyujj elállt. Azt mondta, a faluba való. Majd kiderül. Majd ha bemennek. Ha őt leváltják. Mert csak nem hagyják itt? Az nem lehet. Valaminek történni kell. Hiszen nem is evett. A reggelije ottmaradt a gyárban. Emlékszik, a gép belső sarkára tette. Ott nem találja meg senki sem. Visszamegy-e érte? A paraszt az oldalára fordult, bal kezére könyökölt. Kostököt vett elő. ö meg nyelt. A rosseb. A dóznija is ottmaradt a gyárban. Mindig kiteszi a zsebéből. A paraszt látta a vágyakozást. Készült föl- állni. „Nono” — mondta ő. A paraszt visszahuppant a fenekére. Sodort egyet, s nyújtotta. Akkor látta meg a románokat. Lovon voltak. Hatan, heten. Előőrs. Vagy csak ennyi lenne? — Fussunk — mondta a parasztnak, aki nem értette, s csak bámult rá. — Fussunk, nem hallod, jönnek a románok, hírt kell vinni! Indult. A paraszt visszarántotta. — Meglátnak — suttogta, mintha meghallhatnák a távoli lovasok. — Ne arra. Erre. Egy horhos felé indult Vörös karikák táncoltak a szeme előtt, mire beértek. A paraszt ott trappolt előtte, mezítlen talpa alól apró fel- hőcskékben szállt a por. Fut. Fut ő is. Fél? Biztos. De hiszen most már elszaladhatna, ő nem tudna utánamenni. Mégis, fut előtte. A legrövií lé ^ Két évtizede is elmúlt már ^ lassan, hogy egy mindenre el- fc szánt kis színtársulat, amely í egyik óbudai kultúrházban ^tartotta előadásait, elhatározta: ^ színre viszi egy darabomat, ij Huszonöt éves voltam akkor, ^ negyvenhét elején, de a művet ^ már esztendők óta őriztem fió- ^ komban: huszonegy éves ko- i romban írtam, egy kiadós sze- ^ relmi csalódás után. Miről ír jj egy huszonegyéves titkos drá- ^ maíró, különösen szerelmi bá- ^ natában ? Természetesen a sze- relémről. ^ A műről ezúttal csak annyit, ^ hogy egy sokat látott, megfá- ^ radt bölcs rezignált szerelmi ^ szentenciáit üvöltötte szét a ^ világot jelentő -deszkákról, a § szombati premier mintegy ^ másfélszáz nézője előtt. Ha már ^ modernség, legyen vastagon ^ az, gondoltam, és ezt a címet ^ adtam a darabnak: Színmű há- § rom felvonásban. S alatta záí ^ rojelben: Színmű három fel- ^ vonásban. No, de a cím igazá- ^ ban csak nekem tetszett, a ki- ^ csíny társulat igazgatója nem ^ lelkesedett a frappáns ötletért. ^ Büszkén utalt ugyan arra, hogy ^ maga is imádja a „tiszta művé- ^ szet”-et, viszont a közönséget ^ sem veti meg, épp ezért a ^ drámám címét szelíd erőszak- $ kai közönségcsalogatóbbra vál- | toztatta, emígyen: „A szere- ^ lem komédiája”. E címmel zaj- Si lőtt le tehát ez az ősbemutató
