Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-21 / 67. szám

1969. MÁRCIUS 21., PÉNTEK PEST HEGYEI írlap 11 TABI LÁSZLÓ: MAJDNEM JELES AZ ÉLET KA TONÁI Sohasem tagadtam, na­gyon rossz tanuló voltam. Gimnáziumi pályafutásomból alig emlékszem másra, mint hármasra. Lusta diák vol­tam, nem voltak nagy ambí­cióim. Csak semmi feltűnés! — ez volt az elvem — ma­radjunk meg a szolid elégsé­geseknek Azt viszont nagyon is tud­tam, hogy mennyit kell ta­nulnom a hármashoz. Cso­dálatos ösztönöm volt e tekin­tetben, csak két ízben té­vedtem nyolc év alatt. Egy­szer megbuktam latinból, egy­szer kettest kaptam fizikából, Az év végére azonban mind­kettőt kijavítottam hármasra. De miként lett hetedikben majdnem jelesem történelem­ből, és nem sokkal utóbb, hogy álltam bukásra belőle?... Abban az évben új történe­lemtanárt avattunk. A ré­git nyugdíjazták. Az új ta­nár tiszteletére az első lec­két bevágtam, különben is az volt. a tervem, hogy megja­vulok, és színjelesen végzek. Hát szóval bevágtam a pún háborúkat, cs mit tesz isten, az új tanár kiszólított Óriá­sit produkáltam. Az osztály meg volt döbbenve és Lápóczy — így hívták az új tanárt — elismerően bólintott: ez igen! Akkora jelest írt be, hogy még a Czira is látta az utolsó pád­ból. Ettől a naptól fogva nagy ember voltam Lápóczy sze­mében. Amikor megtudta, hogy egyébként igen köze­pes tanuló vagyok, még jobban megkedvelt Nyilvánvaló lett előtte, hogy a történelem éle­tem célja s nem tartozom a minden tárgyat egyformán magoló eminensek közé. Nem a jeles bizonyítvány lebeg a szemem előtt, hanem a törté­nelemtudás. Ki sem hívott többé felelni. Bizonyára úgy érezte, hogy a pún háborúkról tartott be­számolóm utón sértés lenne, ha feleltetne. Ha magyará­zott, időnként bizalmasan fe­lém bólintott, mint aki azt mondja: „Persze, Szvoboda, maga ezt nagyon jól tudja, de hát a többiek, ugye...” Nyu­godtan ültem a jelesemen szeptembertől májusig. Máig is rejtély előttem, ho­gyan jutott eszébe Lápóczy- nak hat nappal a bizonyít- ványkiosztás előtt újra kiszó­lítani engem, a kiváló histori­kust. Talán megtudott vala­mit a múltamról, talán élvez­ni akarta legjobb diákjának tudását — mindegy. Kiszólí­tott. Egy betűt sem tudtam, meg sem szólaltam. Feszeng­tem, egyik lábamról a másik­ra álltam és hallgattam. Le­kozó mozdulatot tettem: — Tanár úr kérem, ugyanis* a múlt héten meg voltam hül-§ ve és nem tudtam készülni § rendesen ... Lázam is volt, de $ azért nem akartam hiányoz-^ ni az iskolából... Látszott Lápóczyn, hogy ^ szívesen elhiszi, amit mondok.^ így szólt: — Egészen tanácstalan va- ^ gyök magával... Jöjjön ki,§ Szvoboda... Nem akartam hinni a fü-^ lemnek. Hát lehetséges az huszadik században, hogy ^ harmadszor feleltetnek egy ^ diákot egymásután? Úgy iát-^ szik, lehetséges. Kivánszorog- ^ tam és vártam a kérdést,^ amelyről eleve tudtam, hogy ^ nehéz lesz. — Beszéljen valamit Mária^ Terézia reformjairól. Ugyan kérem. Mit beszél- $ hetnek komoly férfiak ilyen § női ügyekről? Nem beszéltem^ Mária Terézia reformjairól. ^ Tudtam, volt egy Mária Téré- $ ziánk, hallottam, hogy kü- $ lönböző reformokat csinált, ^ de hogy mit, hol és mikor, ^ azt nem tudtam. Az osztály $ beleröhögött a padokba. Szegény Lápóczy most már $ látta, hogy kígyót melenge- $ tett a keblén. Kinézett az $ ablakon, s úgy éreztem, hogy $ belül sír. Nagyon, nagyon $ csalódott bennem. Nemrégen^ még nem tudta, hogy jelest $ adjon-e vagy kettest, májd 5 később nem tudta, hogy két- 5 test adjon-e vagy hármast, $ most már ott tartott, hogy a$ hármas és a négyes között $ habozott. És ez most már 5 az utolsó játék volt, döntenie $ kellett Felém fordult: — Mondja, mit csinálják^ magával, Szvoboda? Megbuk- 5 tassam? $ 5 Ez volt az első kérdés, ami- $ re felelni tudtam volna. De $ pirulva hallgattam. Talán $ mégsem fog megbuktatni... 5 — erre gondoltam. És akkor Lápóczy feltette aj cvikkerét és újra felém for- $ dúlt: ; — Hát még egy utolsó kér- $ dés... Beszéljen nekünk va- 5 lamit a pún háborúkról... $ Óriásit produkáltam ismét. $ Lápóczy megkönnyebbülten $ küldött helyre és csak annyit! mondott: — No látja, Szvoboda... ! Abban az évben kettest^ kaptam történelemből. Sze-! gény Lápóczy nem hagyta S veszni az illúzióit. És azóta 5 tudom, hogy az ember ne le- J gyen polihisztor. Egy valamit; tudjon, de azt tökéletesen. Fájdalom, azóta sem kér-! dezték tőlem a pún háború-! kát. $ KULI IMRE debb utat keresi. „Elvtárs” akarta mondani, de nem ka­pott elég levegőt. A szekér ott volt a ház előtt. Meg vagy húsz ember, vállu­kon puska. A kettő, akikkel együtt jött, magyarázott — Jönnek — ordította, de alig értették meg, olyan halk volt a hangja. Jönnek? — kérdezték vissza, mint akik szeretnének mást hallani. — Igen — mondta ő. A paraszt, akivel futott, a szekérderékból kivett egy puskát. Töltény után nyúlt. — Sokan? — Lehet. Egy előőrs. Lova­sok. Hatan vagy heten. Utá­nuk biztos a többi. A rossebb enné meg őket... Indultak. Szétszóródva, mert volt, aki rögtön ugrott, a má­sik meg tétovázott, hát tény­leg menjen-e? A paraszt volt elöl. Futás közben szólt hátra: — Már csak a patakhoz ér­hetünk. A falubeliek érthették, ők hárman nem. Azért mentek, futottak. Patak. Fejükben a háború­tól bevésett fogalmak mozdul­tak ki a tetszhalálból. „Fede­zés.” „Tereptakarás.” „A lo­vas katonára való célzás úgy történik ...” Hárman együtt futottak. Ö. ^ hírhozó azt mondta: — És ha nem jön meg a károsba az ezred? A másik kettő ránézett. Ügy, szemmel trap­hogy lesütött polt tovább. Amikor teljesen kifulladva levágódtak a patak partjára, a lovasok százötven-kétszáz méterre lehettek tőlük. — Várni — suttogták ők. A többiek bólintottak. Idő­sebb emberek voltak, egyet­len legényke akadt közöttük, fehér volt a rémülettől, ug­rált az ádámcsutkája. Töltöttek. A legény ke felnyögött: — Golyó! Golyóm nin­csen ... A paraszt csúszott hozzá, valamit suttogott, szidta ta­lán. — Az egymás mellett fek­vők egyre-egyre lőjenek — mondta az egyik városi. A lovasok már ötven méter­re, ha voltak. Lassan, lépés­ben jöttek, hallották, ahogy csörög a zötykölődéstől a föl­szerelésük. Lőttek. Kettő lefordult a lóról, s ottmaradt mozdulatlanul. A többi fölrántotta a zablát, for­dult. Vágtattak vissza. Ok lőttek utánuk. Mint akik megmámo- rosodtak a puskaszótól. Végül a paraszt kiabált: — A muníció! Ne pufog- tassuk el! Akkor hagyták abba. Ültek, mozdulni sem tudtak, mertek, azt a kettőt nézték ott a por­ban, s távolabb, a lovukat. A két hátas álldogált, lábával a földet kaparta. sújtó percek voltak, Lápóczy hol letette cvikkerét, hol fel­vette. Alaposan megnézett, én vagyok-e csakugyan. Fájda­lom, én voltam. Nem értette a dolgot és jobban megviselte az ügy, mint engem. — Leülhet, Szvoboda... — mondta fásultan és én a he­lyemre vonultam. A következő órán már az év végi osztályzatokról beszélt. Amikor a nevemhez ért, így szólt: — Hát, Szvoboda ... magá­val igazán nem tudom, hogy mit csináljak ... Jelesre állt a legutóbbi óráig... Fej lehajtva álltam a helye­men. ö szomorúan folytatta: — Nézze, Szvoboda, én nem merek ítélni a legutóbbi fele­lete alapján... Talán indisz­ponált volt... Vagy valami családi ügy ... Kettest kelle­ne adnom, de szeretnék magá­nak jelest adni. Szeretném, ha kiköszörülné a csorbát... Jöjjön ki, Szvoboda! Síri csend az osztályban. Nem akartam hinni a fü­leimnek. Erre a tragikus for­dulatra nem számítottam. A legszívesebben odaadtam vol­na Lápóczy elé, és azt mond­tam volna: — Most már mindegy, tanár úr, kérem,... Ma jd jövőre ki­javítom, van még egy évem. Hagyjuk ezt a csorbát, tanár úr, amúgy, kifcöszörületlenül... De hát ezt mégsem mond­hattam. Ügy mentem ki a ka­tedra elé, mint egy temetési ló. És úgy is feledtem. A fiági örökösödésről kérdezett s én, szerencsétlen, még azt sem tudtam, hogy mi az a fiág. Azt mondják, olyan vörös volt a fejem, mint egy paradicsom, ahogyan ott álltam. El is hi­szem. Roppant kínos volt. Lápóczy most már dühös lett, mert becsapottnak érez­te magát. — Leülhet — mondta ke­ményen. És megcsóválta a fe­jét. Én nem törődtem az egész­szel. Adjon kettest vagy hár­mast, bánom is én. Sőt, jobb, ha hármast ad. Éppen az az egy kettesem legyen? Elcsúfít­ja a színhánmasomat. Ha szín­hármast viszek haza, atyám egy mukkot sem szól. Ellen­ben, ha van egy kettesem, fel­pofoz, amiért nem tudok töb­bet szerezni. Szép, meleg má­jus volt, kit érdekelt a törté­nelem? Lápóczyt. A legközelebbi órán ugyanis megint lapozga­tott a noteszében, s egyszerre csak azt mondta: — Itt van ez a Szvoboda... Rejtélyes, hogy mi van magá­val, Szvoboda ... Álljon fel, ha magával beszélek! Felemelkedtem és sajnál­I KORA REGGEL KEZDTÜK ia beszélgetést és mire a végé­ire értünk, ránksötétedett. Pe- ! dig szerettem volna körülnézni >a faluban, Kakucson is, ahol ! született, nemcsak ő, hanem !„az öregapámnak az öregapja S is”, s amely nemcsak születése ; helye, hanem otthona, egész ! életének éltető eleme. Nem si- ; került. Annyira belefeledkez- ! tünk a beszélgetésbe, élete öt­< vennyolc esztendejének vissza- ! idézésébe, hogy semmi másra ! nem jutott idő. Mégsem érez- i tem úgy, amikor elköszöntem i tőle, hogy valamit is elmulasz­tottam volna. Reggel még üres ! jegyzetfüzetem az utolsó lapig i betelt. Az elején még csak szá­> mok, adatok sorakoztak egy­> más alatt, aztán már csak fél- ! mondatok, kifejezések, reflexi- ! ók követték egymást. Ceruza- ! vázlatok egy ember portréjá- ! hoz. < Például. Zömök. Ízes, meg- j fontolt beszédű. Olcsó szövet- I bői készült, szürkésbarna, ap- ; rókockás, viseltes ruha. Alatta ; pulóver, fehér ing, nyakkendőt ; nem visel. A haja még dús, ! de már deresedik. Stuccolt ba- ! jusza az apámra emlékeztet, ! ilyen bajusza van az öregem- j nek a megbarnúlt, esküvői ké- 5 pen. Az egyik ujján kis kö- 5 tés, vastag ragtapasszal gyű­rűzve. A keze erős, érdes pa­raszti kéz. 5 Vagy: foglalkozásai. Ker- 5 tészbujtár, tehenész, szőlő- ! munkás, cseléd, szeszfőzde! ä munkás, milimár, parádésko- I csis, egyéni gazda, községi bíró, $ sertéstenyésztési előadó, állami $ gazdasági igazgató, tanácsel- $ nők, párttitkár, FMSZ-ügyve- ! zető, pártmunkás. Jelenleg: 5 termelőszövetkezeti elnök. $ Szabályos riportot szeretnék $ írni róla, elmondani mindent, $ amiről beszélgettünk. Csak- ! hogy akkor nem riport kere- ^ kedne belőle, hanem legalábbis 5 egy vaskosabb kisregény. Meg |aztán a feljegyzett félmonda­* tok, reflexiók mindúntalan az $ egymást követő mondatok elé $ tolakodnak, felborítják sorren- 5 éhségükét. Az egyik megkeZ- $ dett lapot dobom a másik után $ a papírkosárba, míg végül fel- ^ adom a reménytelen küzdel- $ met. s becsukom a teleírt jegy- ^ zetfüzetet is. ! Most, hogy nem köt semmi, ! úgy érzem magam, mintha új- 5 ra ott ülnék az elnöki iroda $ foteljében, ő pedig az íróasz- $ tala mögött, a széken. Beszél- $ getünk. Szertelenül, mint ak- $ kor, bele-belekapva ebbe is, $ abba is, s közben az sem za- ! varja meg tárgyalásunkat, 5 hogy gyakran ránk nyitják az * ajtót, tagok, brigádvezetők és * irodisták váltva egymást 5 ügyes-bajos dolgaikkal. Aláírni $ kell ? Ne keresse a tollat az $ asztalt borító papírhalmok § alatt. Tessék, itt az enyém. Kö- ' szőni, közben visszakérdez. ■, Kér tészbujtár? Az olyan kerté- $ szeti szakmunkás-tanuló féle ^ volt a Liebner-birtokon. Fél ^ kommenciót kaptam érte, jól ^ emlékszem rá ma is: kilenc ^ mázsa gabona, egy hold kuko- Sricaföld, meg hozzá százhúsz s pengő volt az évi bérem. Pri­* mór árut termeltünk már ak­ikor is, salátát, retket, meg ^ volt virágkertészetünk is. ^ témát vált hirtelen. ÍA kollégája nemrég vaskala- ^ pos elnöknek nevezett. Mert- ^ hogy nem vagyok én híve sem- ^ mi segédüzemágnak. Mondták ^is az elmúlt aszályos nyáron: ^ segédüzemágak nélkül üres ^ marad a kasszánk. Tévedtek. ^Nem maradt üres. Ha a Lieb- ^ nerék meg tudtak élni a me­zőgazdaságból ezen a tájon, ^ sokkal primitívebb körülmé- ^ nyék között, mint ahogyan |ma áll a termelőszövetkeze- ^ tünk, akkor meg tudunk élni ^ mi is a földünkön. Lehet, hogy fezért vaskalapos vagyok egye­bek szemében, de szerencsére Zem a szavak döntik el egy ^ közösség boldogulását, hanem * az emberek tettei. Azzal pe- sdig nincs különösebb baj mi­6 nálunk. ^ Tudja, kanyarodik vissza a ^múltba egy váratlan fordulat­tal, az volt nekem mindig csak |a vágyam, hogy egyszer föl­ödéin legyen, majd én megmu­tatnám, hogy mire képes ez a ^ kakucsi föld. Harmincnégy $ éves koromban teljesült a vá­gyam, sok ezer más, hozzám hasonló emberrel együtt. Négy holdat kaptam a földosztás­nál, de csak ásó, kapa volt hozzá, meg a két kezem. Volt azonban nekem egy nagyon jó barátom, a Gavló Józsi, an­nak meg egy gebe lovacskája. Azzal szántottam meg a föl­demet. Cserébe gyalogmunkás­nak mentem el hozzá, így se­gítettük egymást, ahogy tud­tuk. Szegény Józsi. Meggyil­kolták. Csak azért, mert véd­te a közöst. Párttitkár volt a termelőszövetkezetben. Engem is kerestek a házacskámban, még úton voltam Zsámbékról haza, ahova mezőgazdasági szaktanfolyamra küldtek, de öt hét után a tanítás abbama­radt, mondták, mehet minden­ki, amerre lát. Én Ócsára igye­keztem, mert hogy ott voltam párttitkár abban az időben. Előbb Dabasra akartam menni a járáshoz, megtudni pontosan, mi is történik itt tulajdon­képpen, de oda már nem jut­hattam eL Ha jól emlékszem, amikor idáig jutott az emlékezésben, akkor kérdeztem meg tőle: mikor és miért lett kommu­nista, Imre bátyám? Rámné­zett hosszan. Említettem már, hogy mindig az volt az óha­jom: csak egyszer megmutat­hatnám, ha az embernek sa­ját földje van, hogyan lehet igazából gazdálkodni rajta. Nos, a felszabadulás földet adott nekem. Ki adta a föl­det? A párt. Én meg már csak úgy vagyok: ha kapok vala­mit, szeretem is viszonozni azt. Mivel viszonozhattam? Odaálltam én is azok közé, akik földet osztottak a sze­gény embereknek. Nem szé­gyenlem bevallani: nem nagy eszmék, ilyen egyszerű, prózai okok vezettek el engem a párt­hoz éS ezt az elhatározásomat nem bántam meg a mai napig sem. Pedig huszonharmadik esztendeje már ennek. Megint jönnek, kopogtatnak. Ezúttal Bobák István főköny­velő érkezik, s ez megint csak más irányba tereli a beszélge­tést. AZT KÉRDEZTE VÁRAT­LANUL: tudja-e, barátom, mi az, hogy milimár? Szabód tam: a milimári elnevezéssel talál­koztam már... Rábólintott: akkor helyben is vagyunk, olyasfajta voltam én is, csak férfiban. Szolgáló Kispesten, Gersteinbrein Antalnál. Ami­kor zárt gondnokság alá he­lyezték a Ldebner birtokot, mert az úr elmulatta a vagyo­nát. Hogy milyen volt akkor, 1930-ban egy milimár élete? Kelés hajnali négykor. Hat te­hén, két ló várt rám az istál­lóban. Amikor végeztem ve­lük, ki a határba, délután ötig. Aztán újra etetés, fejes, tízkor takarodó. A havi fizetés érte ötven pengő, meg a koszt. Haza csak hetenként egyszer mehettem, pedig abban az esztendőben vettem el Máriát ö milimári volt a Löffler bé­lyegzőkészítőnél. Neki már csak tizenkét pengő volta bé­re, meg amit megevett. Szóval így voltunk mi akkor, ne cso­dálkozzon hát, ha nagyon sze­rettünk volna a magunk urai lenni. De valami mindig köz­bejött. Három évvel később behívtak katonának a ceglédi 2/2 huszárezredhez. Amikor esztendővel később leszerel­tem, már nem volt meg a he­lyem Pesten. Mentem Inárcs- ra, szőlőmimkásnak, az apám mellé. Egy pengő húsz fillért kaptunk, tizenkét órára. Nem bírtam soká. Mentem hóna­posnak Láng Károly nyugal­mazott őrnagyhoz. Volt öt hold csemegeszőlője, azon meg lehetett tanulni gazdálkodni. Aztán megint jött a behívó, majd konyhakertésznek és pa­rádéskocsisnak szegődtem el a csikósi uradalomba. Itt sem volt azonban sokáig maradá­som. Dr. Belatin Braun Zol­tánná, a birtok tulajdonosa bérbeadta a földjét, s vele együtt engem is. Akkor be­mentem hozzá és azt mond­tam csendesen: nem vagyok ökör, akire rákötik a kötelet, aztán azt sem tudja, hogy a vásárba vagy a vágóhídra vi­szik. Azzal sarkon fordultam, mentem vissza a nyugalmazott őrnagy csemegeszőlőjébe. Ott ért utol újra a behívó. Minsz- kig jutottunk el, de onnan már csak visszafelé vezetett az út A nagyapám Pusztava- cson volt juhász, ott szöktem meg először, de Hernádon el-, fogtak a tábori csendőrök, s vittek Kecskemétre. Hogy még mindig élek? Szanitéc voltam^ s Kecskeméten szerencsémre összetalálkoztunk az ezredor- vosunkkal. Az szeretett en­gem, az húzott ki a bajból. Aztán másodszor már óvato­sabb voltam, ledobáltam ma­gamról az angyalbőrt, úgy könnyebb volt az út hazafelé. Szó, ami szó, sokat kanyar­gód az útja, nemcsak a fel­szabadulás előtt, hanem utána is. Rábólint, aztán széttárja a karját. 1948-ban bírónak vá­lasztottak. Haivi kétszáz forint tiszteletdíjat kaptam érte. Cse­rébe a nap felét a községházán kelled töltenem. Szívesen csi­náltam? Kérdem én, melyik parasztember az — s akkor nekem már saját négy hold földem volt! — aki a nap fe­lét nyugodtan leüli egy íróasz­tal mögött, amikor tengernyi munka várja a határba*-? Nem születtem hivatalnok embernek, mégis azt akartak csinálni belőlem. Két eszten­dővel később behivattak a me­gyei pártbizottságra és kine­veztek az Állami Gazdaságok Pest megyei Központjába str- téstenyésztési előadónak. Csak hápogtam kínomban, hogyan ellenőrizzem én, a hat elemit végzett parasztember huszon­négy állami gazdaság sertés- tenyésztő. szakembereit? .Fél esztendőnél nem is bírtam tovább. Azt mondtam az igaz­gatónak, vagy küldjenek él dolgozni valamelyik gazdaság­ba, vagy adják ki a munka- könyvemet. Tudja, mi volt a válasz erre? Kineveztek álla­mi gazdasági igazgatónak Ba­bádra. Tizenkétezer hold veze­tését bízták rám. Szóval nem voltak könnyű évek azok sem... Azok sem. Emlékszem, ezt kétszer is aláhúztam a jegy­zetfüzetemben. Később meg is mutattam néki. Csak mosoly­gott: jó hallása van. S nem várta meg a kérdést. A járási pártbizottságon dolgoztam, amikor 1960. január 18-án ide kerültem. Tíz héten át szer­veztük a termelőszövetkezetet. Aztán rosszul sikerült az első esztendő. Negyven forintot ígértek egy munkaegységre, de csak húszat fizettek ki az em­bereknek. Vettek például hat­van anyakocát, de ól híján egy dohánypajtába szorították nekik helyet. Negyvenkét fo­rintért vették kilóját és tizen­nyolc forintért adták el a vá­góhídnak. Fejvesztettség, kap­kodás, tsz-küldöttség a párt- bizottságra: legyek én az el­nökük. Másfél hónapig této­váztam. Nem könnyű döntés az ilyen. Aztán már nem ju­tott több idő a gondolkodásra. Megválasztottak. A gazdaság közös vagyona akkor hatmil­lió volt, ma harminchat. Egy tagra nyolcezer forint átlag- jövedelem jutott, ma tizen­nyolcezer forinton felül. ELHALLGAT, TŰNŐDIK kis ideig. Valamit azért még elmondanék. Itt majdnem mindenki sógor és rokon. A feleségem tizenkét éve tag, a fiam üzemgazdász, a felesége SZTK-ügyintéző. János öcsém kőműves nálunk, Mihály öcsém állattenyésztési brigád­vezető. A húgom férje pedig a juhászunk. De így van ez a többi családnál is. Hogy miért mondtam el ezt? Egyedül a munka dönti el és határozza meg az emberek értékét. Ez a törvényünk. Szigorú, de em­berséges törvény, amely sze­rint élni lehet és érdemes. De csakis így. Prukner Pál — Szép lovak — mondta a ! paraszt, olyan sóhajjal, mint $ akinek soha nem volt egy ge- $ béje sem. — Ezek visszajönnek —! mondta sokára a paraszt. — ! Megszaporodva. — Az a parancs, hogy tar- $ tani kell — mondta az egyik $ városi, de nem fejezte be a ; mondatot, mert furcsának! érezte itt kiejteni, hogy: az! állásokat. Hol vannak itt ál- ! lások? Egy koszos dekung a! fronton százszoros védhely! ehhez a patakparthoz képest. ; Igaz, itt azért tarthatják ma- ; gukat, mert az út rávezet a ; gerendákból rótt hídra, ha * persze nem mennek a víznek.! Mert lovon semmi átlábolni ! ezt. ! — Tartani — mondta a pa- : raszt, sóhajtva, de nem úgy, J ahogy az előbb irigyelte a lo- ; vat. Hanem a fájdalom mély ! zöngéivel. — Meddig? Nem feleltek neki. A földet nézték, meg a me- ! derben lassan surranó vizet. ! Apró csobban,ásókkal bukott át! a köveken, s iramlott tova. ! Meddig? A paraszt a vízre bökött; vastag végű ujjaival: — A vizek lefolynak, a kö- ! vek megmaradnak. Bólogattak. Ültek. Tudták, j hogy azok visszajönnek. És j tudták azt is, hogy ők innét! már nem mehetnek el. !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents