Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-23 / 45. szám

PEST IHF.C.V El 1969. FEBRUAR 23., VASARNAP Álmodjunk egy házat! A bukás éppen olyan sajátosan jellemző az emberre, mint a felemelkedés. Mindenkinek része lehet ebben is, abban is. Az egyenletesen ívelő életpálya ritka dolog. Igaz, az olyan lát­ványos bukás is ritka, mint amilyen Kopecz Sándoré. Ki ez a Kopecz Sándor? Egy hivatalos jelentésből én is csak ennyit tudtam róla: „Kopecz Sándor, lakik Dabas, öreg- országút 33., húsz éve földbe vájt kunyhóban, felesége beleg, annak idején 11 kh földet vásárolt eladott házának árából, hogy gyümölcsöst telepítsen, de ebből nem lett semmi.” A fények! Szemedbe vágnak a fények*... A szagok! Olvad a hó, párolog a föld, a széles mezőn tágul a tüdő... Az öregországút szélén, távol a község utolsó házaitól is, ke­reszt áll; csupasz akácok tö­vében. Innen indul az alig ki­taposott ösvény, nyolc-tíz, egy­mástól távol álló, régi gyü­mölcsfa között kanyarog, oda, ahol a kutya ugat. Szemembe vág a kora délutáni fény, át az ágakon, nem látni tőle azt sem, amit földbe vájt kunyhónak neveznek, mindent elhomályosít A kutya kitar­tóan vonít. Aztán hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, ott áll két alak az ellen­fényben. Mozdulatlanul áll­nak, leintik a kutyát, bevár­nak. öregember, öregasszony. És most már a kukoricaszár­ral fedett földkunyhó is látha­tó, a toldott-foldott ólak és egy csűrféle. Gyepes az udvar, nincs elkerítve. Néhány tyúk rebben át Benn a kunyhóban már nem zavar a fény. Méternyire va­gyunk a föld szintje alatt. Egyetlen kis ablak biztosítja — legalább a félhomályt. Két ágy, egy szekrény, tűzhely, amely meleget is ad, főznek is rajta, és egy kis szék — ennyi a berendezés. Hűvös van, be­húz a hideg, de ők úgy látszik, megszokták, az öregember le­veti a kabátját A kis széken gyúródeszka, a deszkán cipó- nyi tészta, az öregasszony folytatja, amit bizonyára most hagyott abba, nyújtja a tész­tát — Ebéd? — Mákos tészta lesz, várjuk az unokámat — Unokájuk is van? — Van a mamának sok uno­kája, de csak ez az egy van, aki meglátogatja... — mond­ja az öregember. — Csak egy éve vettem őt magamhoz... Ugye marna? — Igen. — És a felesége? — ötödik éve már annak, hogy meghalt. Ügy látszik, régi jelentésben állt az, amit Kopecz Sándorról olvastam. Az öregembernek hosszú bajsza van, ápolt. Fur­csa módon nézhetné az ember akár öreg arisztokratának, akár öreg parasztnak. Magas, hajlottan áll az alacsony he­lyiségben. Nyúlna valamiért, a szekrényhez, de nehezen mo­zog a karja. — Mi van a karjával? — Tavaly télen elestem a jé­gen. Porcleválás. Aztán idén télen megint elestem a jégen. Végre kiszed a szekrényből egy kis bőrtáskát. A bőrtáská­ból régi képeket. Keresgél a régi képek közt, átnyújt egyet. — Ez volt a feleségem. A barnára színezett kép szép úri asszonyt ábrázol a harmincas évek divatja sze­rint öltözve, nagy kalappal a fején. Talán azt várja, hogy ítéletet mondjak. Bólintok. — Szép asszony volt... — mondom. Az öregasszony gyúrja a tésztát. Szemüvege mögött jó­ságosán meleg tekintet. Göm­bölyű arc, fekete fejkendőt vi­sel. — A mamával egy éve la­kunk együtt... A mamát el­zavarták. Két sorsüldözött, így egymást támogatjuk! — az utolsó szavakat nevetve mond­ja az öregember. — Ki üldözte el a mamát? Az öregasszony leteszi a sodrófát. Megfordul, kezével megkapaszkodik a tűzhelyet körülkeringő fémrúdban. — Engem az kapott meg a legjobban, amikor elmesélte a mama az esetet, hogy két fiú és hat lány közül egy sem volt, aki gondoskodott volna ró­la ... — Pedig én felneveltem őket... — mondja az öregasz- szony. — Volt nékem egy régi kis házam, és összedűlt. Men­tem az egyikhez, mentem a másikhoz, egy sem fogadott be. Kértem őket, legalább ötven forintot adjanak havonta. Erre az egyik menyem csak oda­nyúl a konyhában a falhoz, ott lógott egy kötél, és azt mond­ja: itt van, ezt adom magá­nak, menjen az erdőre, akasz- sza fel magát! — Ne sírjon, mama! — Nem sírok én, miért is sírnék? — mondja az öregasz- szony, és sír. — Ne sírjon, mama, most már nincsen semmi baj. Kopecz Sándor, amikor se­besülten visszatért az első vi­lágháború frontjairól, gépko­csivezető lett. Űjabb képek ke­rülnek elő a kis bőrtáskából, töredezett szélű, régi képek; ma már nevetségesen furcsa gépkocsik mellett, szép, szálfa­egyenes férfi áll. Sofőrsapká­ban — azaz keménykalapban. Majdnem harminc évig volt a Weiss Manfrédék szolgálatá­ban. Egy ideig, mint a báró személyi használatára szánt gépkocsijának vezetője. Ezek alatt az évek alatt gyűjtött össze annyi pénzt, hogy három házat is tudott vásárolni Pest­erzsébeten. Három családi há­zat Az egyikben ők laktak, a másik kettőt lakóknak adták ki. Gyerekük soha nem volt, a felesége súlyos idegbeteg lett. Zavarták az emberek, za­varta a város. Kopecz Sándor abban reménykedett ha elviszi innen, meggyógyul az asszony. 1940-ben eladta a házakat, és Dabas határában vásárolt 11 hold földet és tíz hízót. És csemetefákat a gyümölcsöshöz. Az első télen elpusztultak a disznók, elfagytak a csemeték. Nem volt már miből felépíteni a házat. Azóta sem. A föld a tsz tulajdona lett, a felesége lépett be tagnak. Űjabb képe­ket mutat. A feleségét ábrá­zolják néhány évvel a halála előtt, összekulcsolt kézzel, imádságra fordított tenyér­rel... Éjjel-nappal imádko­zott az asszony. Az elegáns úriasszony finom vonásai az évek alatt egy űzött paraszt­asszony arcvonásaivá változ­tak. — Megváltás volt neki a halál... Most a két, sorstól összeűze­tett öreg, havi kilencszáz fo­rintból él a földkunyhóban. A mamának egy-egy gyerekétől havi száz forintot ítélt meg a bíróság... — Akkor összesen nyolcszáz forintot kap? — Csak hétszázat. Az egyik fiam a vonat alatt emésztette el magát Az öregember tsz-járadékot kap. így jön össze a havi ki­lencszáz forint. Szerencsére az öregasszony egészséges. Ka­pálja a háztájiba kapott föl­dön a kukoricát, csirkét tart, ebből is jön valami pénz. De annyi, hogy akár egyetlen szo­bát húzzanak a fejük fölé, any- nyi pénz nem jön. Sőt még félnek is. Attól félnek, hogy egyszer valakinek szemet szúr ez a földkunyhó, és lebontják a fejük fölül. Mint az a kór­házi zárójelentésből kiderül, az öregember súlyos beteg. Keze­lésre kéne járnia, de nem jár. — Minket már csak az. agyag gyógyít meg... Ugye, mama? — nevetaz öregember. Az öregasszony gyúrja a tésztát, nem felel. Nem felel, mert még re­ménykedik. — Aztán hogyan jött ki ide hozzánk, a világ végére? — kérdezi az öregember. — Autóval. — Igen? Autóval? — csillan a szeme. — Igen. Veszi a kabátját, az öregasz- szony felsegíti rá. Kimegy. Az öregasszony metéli a tésztát. — Volt nekem egy régi kis házam, és összedűlt __Ott áll­t am, amikor összedűlt, éppen megmenekedtem... És azt ál­modtam éjjel a nagy bajom­ban, hogy egyszerre nőni kez­denek a falak. És felnőtt a ház, és nagyobb lett és szebb lett, mint a régi... Nádas Péter Új gép, új textília A tavalyi sikeres kísérletek alapján a Váci Kötöttárugyár megkezdte legújabb termékének, a szintetikus pamutbélé­ses interlock gépi kelméből készülő pantallók és tréningru­hák gyártását. Az új kelme is a gyár terméke, egyelőre csak egy cseh Interlock gép gyártja az új textíliát, de az igényeknek megfelelően további öt gépet fognak üzembe helyezni. * Foto: Gárdos „Repülőzsűri" T ápiószentmártonban Ez igen! Péntek délután dr. Csicsay Iván, a megyei fanács vb-el- nökhelyettese húzta ki a borí­tékot, amelyben a tápiószent- mártoni művelődési ház neve szerepelt. Néhány perccel ké­sőbb pedig máris kigördült a két gépkocsi a megyeháza ud­varáról. yj'"' r-ziü : a A tápiószentmártoniakat nem érte meglepetés. Igaz Ugyan, hogy Várallyai Béla, a művelődési ház igazgatója, a zsűri megérkezésekor nem tar­tózkodott a művelődési ház­ban, de rövid távollétében Csatári Tamás, a községi ta­nács vb-titkára, tartott ügye­letet. A zsűri dr. Csicsay Iván elnökletével tehát máris mun­kához kezdhetett. A színpadon százötven (!) tagú gyermekkó­rus próbált, a KISZ-klubban is gyülekeztek már a fiatalok a tervezett esti programra, s a könyvtárban is egymásnak adták a kilincset a kölcsönzők. Az este tízig tartó zsűrizés eredménye: Várallyai Béla igazgató ötszáz, Gallai Sán- dorné takarítónő háromszáz, Hájra Ida, a KISZ-klub veze­tője pedig kétszáz forint ju­talmat kapott! p. p. 60 éves hűség Sauber Károly és Hajducsek Katalin Örkényi lakosok teg­nap ünnepelték házasságköté­sük hatvanadik évfordulóját. Az idős házaspárt nagy szere­tettel köszöntötték a társadal­mi szervezetek, a barátok és ismerősök Sauber bácsi nem­csak feleségéhez, szakmájához is hű, hatvan éve mint fodrász kisiparos dolgozik a községben. A TOKOR 0J SOROZATA Eladott lányok öt fiatal magyar lány sorsa, öt történetben, öt olyan lány kalandja, akik ábrándjaikat kergetve jutottak lánykereskedők, kalandorok hálójába. Sztriptíz, konzumálás, prostitúció, kémkedés — öt lány sorsa Szabó Miklós izgalmas dokumentum-riportsorozatában. ELADOTT LÁNYOK A TŐKOR KÖVETKEZŐ SZÁMÁTÓL Kérje a TDKÖRT az újságárusnál vagy a kézbesítőnél. A Szövetkezeti Javító Szolgálat BÁRMILYEN Háztartási kisgép és villanymotor Ceglédi út 8. Híradástechnikai eszköz Személy- és tehergépkocsi Motorkerékpár és kerékpár Szolnoki út 1. Ceglédi út 8. Ceglédi út 6. GARANCIÁLIS ÉS AZON TÜLI JAVÍTÁSÁT VALLALJA. sssssxssrsssAsssvrssssssssssssss Nagykőrösi Gépjavító és Faipari KTSZ //* ,Ha nem szeretném, nem érdekelne a sorsa LAPTERJESZTŐK LAPUNKRÓL Tatár Béláné, a nagykátai postahivatal lapterjesztője: — A férjem a posta vezető­je, így könnyebb mindéi». Nagy segítség az is, hogy a párttit­kárunk szívén viseli a lapter­jesztést. Minden hónapban bekéri az ívet, hogy ki rendel­te le a lapot, és miért? Egy hét alatt az előfizetőink száma 410-ről 422-re nőtt. A tervünk: 449. Az áruspéldányunk jelen­leg 107 darab, de számítunk arra, hogy március 1-től, ha fokozatosan is, 157-re növel­hetjük. Igazán jól csak a ked­di, a szerdai és a pénteki szá­mot veszik. Hogy a terveket realizálhassuk, ahhoz az kell, hogy a hírlap többet foglal­kozzon velünk. Több helyi vonatkozású cikket kérünk. Mi is igyekezni fogunk segíte­ni: a nagyobb eseményekről értesítjük a hírlapot. Újra ki­építjük a tudósító-hálózatot, csak azt kérjük, adják le a beküldött cikkeket, vagy ha nem, legalább értesítsék a cikkírót. Ne úgy mint koráb­ban, mikor a régi tudósítóhá­lózatunk szétbomlott, mivel se nem látták viszont kis írásai­kat, se nem kaptak választ a levelezők. Nem csodálom, ha elkeseredtek. Jó lenne március 1-től új életet kezdeni, akkor nem lenne gond a hírlapot ter­jeszteni. Kulcsár Pál, a nagykátai községi pártbizottság titkára: — Segítek, persze, hogy se­gítek. Fontos, hogy az embe­rek ismerjék a megye prob­lémáit. Csakhogy van egy pa­naszom, méghozzá a lapter­jesztőkre: nagyon sietnek — behajítják a kerítésen az új­ságot és az ember csak a vi­zes, szétmállott maradványok­kal találkozik. Persze a lap- terjesztőnek is nehéz. Keveset ír róluk az újság. Nagykátára 1967-ben négymillió forintot, tavaly 14 millió forintot köl­töttünk. Mondhatnék számta­lan érdekes adatot a község­fejlesztésről, amit méltán hiá­nyolnak az emberek a hírlap­ból. Akik lerendelik, azokkal elbeszélgetek, próbálom őket meggyőzni, hogy ne rendeljék le, hiszen a mi megyénk lap­ja. Persze a szentnek is maga felé hajlik a keze, kérdezik mi van a községgel — és én nem tudok bizonyítékokkal szolgálni. Reméljük a rend­szeres nyolc oldalon sok min­den helyet kap az újságban. Színesebb és olvasmányosabb lesz a lap, mert most nagyon sok a hosszú írás és az ember­nek ebben a rohanó világban nincs ideje oldalakon keresz­tül egy cikket olvasni. Már­cius 1-től érdekes híreket, szí­nes riportokat várunk. Higy- gyék el,' azért panaszkodom, mert szeretem a Pest megyei j Hírlapot, ha nem szeretném, 1 nem érdekelne a sorsa.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents