Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-31 / 306. szám

1968. DECEMBER 31., KEDD

ív. * I ME<,

xfCíe'lttn

Fiatalok az új esztendőről

ÖTEN - ÖTFÉLEKÉPPEN

Klettner Éva a Csepel Autógyárban dolgozik. Nemrégen, tavaly augusztus óta. Akkor érettségizett a csepeli Gép- és Üntőipari Technikumban.

— Nem volt könnyű, ráadásul nagyon kevesen voltunk lányok. Soroksáron lakom, onnan jártam be iskolába, onnan járok most dolgozni is. Nagyon szeretem a szakmámat.

Szőke, kék szemű. És nevet, ahogy mesél.

— A kollégáim nagyon sokat segítettek. Mert azért az iskolában tanult dolgok, nem mindig azonosak a gyakorlattal. S én elhatároztam, hogy ezzel a segítséggel, már csak az előlegezett bizalom igazolására is, még jobb és színvonalasabb rajzokat készítek, mint eddig. A műszaki rajzon belül a részletezésnél vannak még pótolnivalóim.

Az ifjúsági klub vezetőjének helyettese, KISZ-tag.

— Nekem az lenne a legnagyobb örömöm, azt várom az 1969-es évtől, hogy akik ide járnak a klubba, más emberekké váljanak, úgy értem, látsszon meg rajtuk, hogy tagok, tudásban, viselkedésben, mindenben.

— Nem, nem, férjhez menni még nem akarok. Előbb még — ez a legtitkosabb vágyam — szeretnék nagyon sokat utazni. Már 69 nyarán szeretnék az NSZK-ba és Olaszországba eljutni. Tanultam is a németet nagyon, nem szeretném kukának érezni magam, ha már ott vagyok. Szóval van mit tennem addig is, nem elég ábrándozni, ahhoz, hogy valóra váljon, amit elképzeltem újévre.

Az ajtó minden percben nyílik, csukódik. Tanárok és diákok, festők és könyvtárosok, s még sorolhatnánk, kik fordulnak meg itt. Perjessy Barna mindenkit meghallgat, intézkedik, telefonál, számol, jelentést ír; szervez. Fél éve ő Szentendre népművelési felügyelője. Itt lakott mindig, családjának története egybefonódott a kisváros történetével.

— Ezért könnyű és nehéz egyszerre a dolgom. Mindenki ismer, s így nagyobb a bizalom, az emberek őszintébbek, ha arról van szó, hogy hol szorít a cipő. De én is ismerek mindenkit, ki mennyire érzékeny, kit szeret, kire haragszik, s ha megbántom, nem hivatkozhatok arra, nem tudhattam ... Sokkal több figyelmet és főleg türelmet igényel ez. Különben is, mint az egyetemisták nagy többsége, aki ilyen pályára készül — történelem-könyvtár szakot végzett Pesten — típusokat képzel el magának. S aztán kiderül, hogy valójában mindenki más, s ehhez, percről percre alkalmazkodva lehet csak dolgozni.

Azzal a reménnyel nézek az új év elé, az a legnagyobb kívánságom, hogy a sajátos lehetőségeken belül minél igényesebbekké tegyük munkánkkal az itt élő embereket. Festők városának szokták nevezni Szentendrét. Azt szeretnénk, ha ez nemcsak a Pestről és máshonnan idelátogatók számára lenne így. Szeretnénk műteremlátogatásokat, minél több kiállítást, vitát, ankétot rendezni, ahol mindig jelen lenne az a festő, akit meg akarunk ismertetni. Hogy a képzőművészeti érdeklődés ne csak az értelmiségiekre legyen jellemző. Ez az egyik, amit folyamatosan szeretnénk megvalósítani az új évben. A másik, hogy az itteni üzemekkel legyen sokkal jobb kapcsolatunk. mint eddig. Szeretnénk hatni az' üzemen belüli kulturális életre, s még tovább, azt elérni, hogy ők kérjenek, mert van rá igényük — műsorokat, s mi azt meg is tudjuk adni.

— Ha ezek a dolgok úgy mennének, mint ahogy most elképzeljük, sikeresnek könyvelném el jövő ilyenkor az évet. Ezenkívül még egy, már magánemberi vágyam van: jó volna lakáshoz jutni.

Édesanyjáéknál laknak, felesége tanítónő Pomázon, s van egy héthónapos „nagyfiúk”.

A monori élelmiszerüzletben — önkiszolgáló — csúcs- forgalom van, délután négy órakor. De Bagács Ilona most is kedves, türelmes minden vásárlóhoz. Másodéves ipari tanuló, tizenhat éves.

— Mi a legnagyobb kívánságom az új évre? Nehéz válaszolni. Talán hogy sikerüljön tartani azt a tanulmányi átlagot, amit most értem el az iskolában. Tavaly nagyon leromlottam, aztán elhatároztam, hogy bármi történjen is, akkor is legalább négyes leszek. S még egyet nagyon szeretnék, de ez nem biztos, hogy sikerül; Pestre kerülni jövőre, édességboltba. Mert ott többet keresnék, és a fiú is pesti, aki udvarol. Ha összeházasodunk, ott is laknék náluk. Ez lenne a legjobb, akkor már pesti lennék.

Faragó Imre is nagyon fiatal még, ebben az évben lett nagykorú. Géplakatos, és mint mondja, nagyon szereti a szakmáját, mindig ezt akarta csinálni. S szerencséje is van, mert bár eldugott helyen, Tárnokligeten lakik, helyben dolgozhat a szakmájában. A tárnoki tsz egyik melléküzemága van itt.

Barna, kerek arcú, nyílt tekintetű. Idén végzett — ipari tanuló volt —, egy pesti tanműhelyben dolgozott. Kollégiumban lakott. Most örül, hogy itthon van, szüleinél lakik, s keresetéből, 1500 forint most, futotta már magnóra, sok könyvre. Főleg a verseket szereti. — Most nyolcán dolgozunk ebben a műhelyben, rakodólapokat készítünk. Jó ismerősök, falubeliek. Segítjük egymást, így könnyebb. Én vagyok a legfiatalabb. S emiatt sokszor nehéz dolgom van. Nem a munkában, az jól megy, hanem a KISZ-ben. A tsz KISZ-szervezete fél éve alakult, engem választottak titkárnak. Egy darabig mienk volt az egyik irodahelyiség, de aztán más célra kellett. A gyűléseket most is ott tartjuk, de klubot berendezni természetesen nem lehet. Erre a célra adtak most egy külön helyiséget, ez azonban végképp nem alkalmas, legalábbis egyelőre. Földes, nedves, s nincs benne villany. A tsz-ben nagyon sok a fiatal, de ilyen körülmények között nehéz azt mondani, lépjetek be. Nekem az lenne az egyik kívánságom, hogy minél

előbb — erre ígéretet kaptunk Lovas Gézától, az elnökhelyettestől — rendbe hozzák a helyiséget, illetve adjanak pénzt a rendbe hozáshoz, a munkát mi megcsináljuk. Hogy egyebet mit tervezek? Nem nagyon merek tervezni, ez az igazság, mert több mint valószínű, elvisznek katonának. Addig? Húzzák ki az autónye- remény-betétköny vemet! Egyébként nem hiányzik semmim, egy kicsivel több keresetre van reményem jövőre, nősülni pedig. ,. Csak katonaság után, akkor sem rögtön.

©

Hátul, könyvkupacok között, iratokkal zsúfolt íróasztalnál találom Pilisi Erzsébetet. Már túlórában dolgozik: lelkesedésből.

— Pedig nem erre készültem. Mataemtika-fizika szakon tanultam két évig, Pesten. Aztán abbahagy iául, rájöttem, nem ez érdekel igazán. Nagy- kátán lakom, s bevallom őszintén véletlenül kerültem ide, a járási könyvtárba. Mikor kimaradtam az egyetemről, itt akartam elhelyezkedni, Egyszerűen nem Kaptam munkát, csak férfiakat keresnek mindenütt. Már-már beletörődtem, hogy máshol fogok dolgozni, miicor megudtam, hogy a könyvtárban egyik főiskolára ment alkalmazott helyére keresnek valakit. Elvállaltam, s ittragadtam. Azóta már járok műszaki könyvtárosi tanfolyamra, jövőre megkapom a szakkönyvtárosi képesítést. Nagyon szép munka ez. Járom a tanyákat, összesen huszonhat szétszórt települést — a művelődési autóval. Visszük a könyvet oda is, ahova másként nem jutna el. Ha megkapom a képesítést, szervező könyvtárosként dolgozom

maid, azaz a községi fiókok tartoznak hozzám.

— Az én kívánságom az lenne, hogy sikerüljenek a vizsgáim, s hogy amit. lassan, a kívülálló számára szinte sziszifuszinak tűnő munkával próbálunk elérni: minél több és jobb könyvet olvastatni minél több emberrel, ne csak a terveinkben szerepeljen, hanem nyoma legyen a számokban, de elsősorban a fejekben. En szeretnék itt maradni, szeretem Nagykátát és a járást. Nagyon sok itt a gond, de éppen ezért még nagyobb öröm, ha sikerül elérnünk valamit.

Varga Vera

Pest megye a döntőben

A rádió zenei főosztálya a SZÖVOSZ-szal 1966-ban hirdette meg a szövetkezeti népi együttesek és zenekarok seregszemléjét. A cél: mozgósítani a vidéki, és különösen a falusi élet olyan közösségeit, amelyek tevékenyen ápolják a zenekultúrát és a néphagyományt.

A zsűrizést három fordulóban bonyolították le, amelynek eredményeképpen a döntőbe jutott Bács-Kiskun, Győr- Sopron, Csongrádi, Pest, Somogy és Szolnok megye. A döntőt két fordulóban rendezik, az elsőt január 6-án Kapuváron, a másodikat január 13-án Salgótarjánban.

A zsűri értékeli a döntőbe került hat megye népművészeinek, együtteseinek teljesítményét, és szétosztja a SZÖ- VOSZ által felajánlott díjakat. A rádiótól nyert értesülés szerint valószínűleg ebből az alkalomból ítélik oda első ízben a Magyar Rádió és Televízió elnökének nagydíját.

EGRI MÓDRA

A pincézés ősrégi egri szokás. Vasárnapi ebéd után vagy nagyobb ünnepen — karácsonykor, újévkor — pincéjében látja vendégül cimboráit, rokonait a szőlősgazda, ahol cigányzene mellett kóstolgatják, dicsérik az egri dombok levét. Most is így lesz.

Csuka Zoltán kitüntetése

A jugoszláv Pen Club szerb központjának zsűrije úgy döntött, hogy a jugoszláv irodalmi művek legjobb idegen nyelvre való fordításáért járó díjat az Érdligeten élő Csuka Zoltán magyar költőnek és műfordítónak ítéli oda. A 3000 dínáros díjat Csuka Zoltán azért kapta, mert úgy találták, hogy mintegy negyvenévi fordítói munkássága során rendkívül sokat tett a ■szerb és általában a jugoszláv népek irodalmának népszerűsítése érdekében.

Gigantikus baktériumok

I. N. Kornyitov professzor

eredeti módszert javasolt a kórokozó baktériumok elleni harcra. A FU—1 növekedés^ serkentő anyag hatására a baktériumok olyan gigantikus mé- retűekké fejlődnek, hogy kénytelenek elhagyni a szervezetet.

A bűvész, aki úszni is tud.

Ez lényeges momentum, hisz nem minden bűvész tud úszni. Például az a kínai bűvész sem tudott, aki mintegy 40 évvel ezelőtt egy forró augusztusi napon a Duna vizében akart hűsölni. Hiába bűvészkedett, majd belefulladt. Am egy nyurga, 13 éves kisfiú segítségére siefett, s a fuldokló bűvészt kimentette a Dunából. Az akkori sajtó megemlékezett a Német utcai polgári iskola hős életmentőjéről, Gács Rezsőről.

Hát igen,

így kezdődött.

A kínai bűvész a kisfiút köszönetképpen pár trükkre tanította meg. melyhez nem kellett egyéb kellék, mint néhány kavics. Ettől kezdve a Tisza Kálmán téri gyermekek szórakoztatójává vált barátjuk, Rezső. Egy napon kavicsos műsorszámára felfigyelt egy jólöltözött férfi. Megszólította:

— Fiam, nem akarsz te bűvész lenni? — s feleletet sem várva, a gyerek kezébe nyomott egy névkártyát azzal, hogy mihamarább keresse fel.

A gyerek édesanyja először hallani sem akart a látogatásról, de végül is elkísérte kisfiát a névjegyen szereplő címre.

A vendéglátó nem volt más, mint a nagy magyar színész, j Odry Árpád bátyja, Ódry Zuárd aki az akkori magyar í amatőr bűvészeknek az elnöke I volt.

Gács Rezső tőle tanulta meg a szakma fortélyait, és ő volt keresztapja is, ő adta neki művésznevét, a Rodolfót.

Az 1949 óta „érdemes művész” bűvész repertoárjában csaknem ötezer trükk szerepel. Rekvizí tjeinek száma szinte megszámlálhatatlan, csupán 450 csomag különféle kártya található köztük. E kártyagyűjtemény egyedülálló a világon.

Pár kérdés

Rodolfóhoz:

— Mi a különbség a bűvész, az illuzionista és a keleti mágus között?

— A bűvészkedéshez ördögi kézügyesség, felfokozott memóriakészség és lélektan szükséges. A bűvész nem tévedhet, mert nevetségessé válik. A néző mindig úgy ül a nézőtérre, hogy elhatározza: no, most rajtakaplak. Hogy ez ne sikerüljön: napi 4—5 órát kell gyakorolni tükör előtt. Egy-egy mutatvány hosszú hetek munkája nyomán kerül színpadra. Az illuzionisták más kategóriába tartoznak, mert az ő mutatványaik technikai megoldásokon alapulnak, míg a bűvész egyetlen eszköze a kézügyesség. Én ismerem például a kettéfűrészelt nő „csodájának” technikai megoldását, így meg; is tudnám csinálni. Az illuzionista azonban nem tudja utánam csinálni kártya- trükkjeimet, hiába érti a tit909

kukat. Ez a különbség. A keleti mágusok sokszor vérfagyasztó mutatványai pedig technikai trükkök egész sorát vonultatják fel, fény- és ködhatásokkal fűszerezve. A ma világának cirkuszai és varietéi már kerülik e vérfagyasztó produkciókat, mivel a szórakoztatás egyedül a cél.

Nagy sikere volt Rodolfó tv- bűvészképző sorozatának.

Lesz-e folytatása?

Levélhalmazra mutat:

— Ez a levélmennyiség válasz a kérdésre, még külföldről is kérik a folytatást. Persze, ez nemcsak rajtam múlik.

— Tanítványai?

— Bármilyen furcsa, elsősorban hivatásos színészek. A televízió december 17-én közvetítette Pablo Neruda Joaquin Murietta tündöklése és bukása című darabjának színpadi előadását. A szélhámos urat alakító Somogyvári Rudolfot én tanítottam be. Az „Arisztokraták” című darabban Keleti László, Szabó Gyula és Kautzky József, a „Nagy mutatvány”-ban Balázs Samu volt tanítványom, őket vezettem be a bűvészkedés műhelytitkaiba.

A búcsúzkodás Rodolfótól mindig veszélyes. Nemcsak a színpadon, most is. Már túl vagyok lakásának ajtaján, mikor utánam szól, és átnyújtja — nyakkendőmet.

Fekete József

NÉZŐPONT

ZÁRÓJEL

Semmi rendkívüli nincs benne, sőt, nagyon is természetes, mégis, egy pillanatra megáll az ember szívverése, s a kábulatból eszmélő öntudatával azt kérdi: hát lehetséges? Lehetséges, hogy már magyarárat kell ahhoz, ami nem is olyan régen ... Nem is olyan régen? Mi az, hogy régen és most? Tegnap és ma? A zárójel a Rádió és Televízió Újság decemberi, második számában volt fölfedezhető. Rövid hír adta tudtul, hogy az Egyesült Államokban film készül — ki tudja, már a hányadik — von Braunról, a VI és V2 rakéták (német csodafegyverek) atyjáról... A zárójelbe tett mondat, magyarázat indokolt. Igen, vannak, akiknek már lábjegyzet, magyarázat kell ahhoz, hogy : német csoda- fegyver, SS, megsemmisítés, gázkamra, hogy Sztálingrád és Nürnberg, tankok és zuhanóbombázók, halottak és nyomorékok, hogy ... hogy második világháború.

Hagyjuk a háborút, hagyjuk a borzalmakat — mondja az, aki átélte, s vigyorgó képpel szeret ülni a moziban, megnézve egy jó kis hülyeséget; hagyjuk már Hitlert — mondja a balatoni nyaralót pingál- gató újgazdag, beszéljünk inkább arról, hogy drágább lesz a fűrészáru, holott most szeretett volna kerítést állíttatni; minek a rosszra emlékezni — morog a pocakot eresztett valamikori éhező, aki vinnyogva lapult a bombák verte óvóhelyen, s ezerszer fogadta imával, hogy soha nem felejti, ha kikerül onnét egyszer. Hagyjuk hát a háborút, a nácikat, rövidítsük a szöveget, legyen elég egy-egy zárójel, néhány soros lábjegyzet, egymondatos utalás: volt egyszer egy háború ...

Hát valóban zárójel közé vonul vissza mindaz, ami maga volt a pokol? Zárójel közé kerülnek a kis és nagy Führe- rek, a hullahegyek, a rommá- vert városok, a kenyérért kolduló árvák, a Hitler-szalonná- nak elkeresztelt marmalád, Gőring, Krupp, Eichmann, a VI és V2 — hát igaz, ez, londoniak? —, a tengeralattjárócsata — hát igaz ez, tengerfenékre süllyedt matrózok? —, a Don-kanyar, Jány Gusztáv — hát igaz ez, magyar bakafeleségek? —, a Dunába lőtt ezrek? Hát volt valóban egyszer egy háború?

Majdnem megnyitottak egy Hitler-múzeumot, mint olvashattuk. Az utolsó pillanatban fújták le. Majdnem elítéltek egy náci tömeggyilkost — mint napról napra olvashatjuk —,. de azután mégis fölmentették, mert nem voltak bizonyítékok. Csak halottak. Azok pedig nem beszélnek, nem tehetnek tanúvallomást. Majdnem sikerült szép csöndben 1965-ben elévültté tenni a szövetségi köztársaságban minden háborús bűntettet, s keserves sóhajok közepette fanyalodtak csak rá, hogy kitolják a dátumot — 1970-ig..; Hát tényleg volt egyáltalán az a háború?

Volt egyáltalán háború? Milliók siratják még ma is az elveszetteket. Ezer és ezer rom — Varsó, Drezda, Berlin, Coventry, Leningrad, emiékez- tek-e még?! — helyén új falak állnak, de a romok alól ki-' húzkodott halottakra már nem kell emlékezni? Aki apa, meg anya nélkül nőtt fel, aki többé nem látta fivérét, aki gyermekeit vesztette el, aki földönfutóvá lett, annak is már csak volt ez a háború? Egyszer. Régen. Valamikor. Hát úgy gyógyulnak be a sebek, hogy a legfontosabbat tompítják? Az életösztönt, a holnap féltését, a holnaputánhoz való ragaszkodást? Hát úgy gyógyulnak be a sebek, hogy itt áll mögöttünk egyre több nemzedék, amelynek tagjai már nem is szisszennek fel e sebek érintésekor, hanem úgy beszélnek róla, mint történelmi adalékról? Hát fölnöhet-e így egyetlen nemzedék is? Fölnő- het-e úgy, hogy ne oltsuk beléjük a gyűlöletet a barbarizmus ellen, a tüzet az emberségért, a hitet a jó rossz fölötti győzelmében?

Igaz, sokszor szóltunk a háborúról, de meggyőződésünk; egyre kevésbé szólunk j ó 1 erről az egyszer volt háborúról. Azt hagyjuk el, faragjuk lé róla, ami a legfontosabb, az emberi szenvedést, a gyötrelmeket, a fájdalmakat és könnyeket, a vért, a jajkiáltást, azt, ami borzalmasságában is emberivé tette a világégést; hogy emberek szegültek szembe az emberbőrbe bújt farkasokkal, hogy emberek állták útját egy már-már tökéletessé formált emberirtó gépezetnek. Száraz, már-már megemészthetetlen halmazzá lesz így mindaz, ami nekünk, középkorúaknak és idősebbeknek, maga volt az életre nyomot hagyó, idegeinkből soha ki nem törölhető valóság. Szégyelljük sebeinket az új nemzedék előtt? Szégyelljük, hogy szenvedtünk, hogy féltünk, hogy az életért remegtünk, hogy semmi mást nem akartunk úgy soha életünkben, mint akkor a békét?

Minden esztendő újabb foka az emberi történelemnek. A huszonnegyedik ilyen fokot kezdjük most azóta, hogy az a régi, egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt háború véget ért. elhallgattak a fegyverek, s hogy az Ember vér és könnyáztatta arcát fölemelte a mocsokból. Huszonnégy lépcsőfok már mindent elfedő távolság? Már akkora messziség, hogy természetesnek vesszük a zárójeleket? Természetesnek, holott a tűzvész hordozói ma is ott ólálkodnak házaink, kertjeink alatt? Vagy talán rábízzuk a sorsra, hogy távoli csillagok lakói följegyzéseikben azt írják: Föld, lakatlan bolygó, nukleáris katasztrófa végzett vele, népessége (emberiség) elpusztult ... ?

i