Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

1968. DECEMBER 24.. KEDD MF.GYL II AZ ÉLET KA TONÁ1 A DKV IGAZGATÓJA, ve­gyészmérnök, a kémiai tudo­mányok kandidátusa, címzetes egyetemi docens, a Pest me­gyei párt-vb tagja. Még nincs 40 éves. Felesége vegyészmérnök, ta­nársegéd a Műszaki Egyete­men. Két fiuk van, az egyik elsős gimnazista, a másik utol­só éves óvodás. Egy émber élete hány pá­lyán futhat, egy embert meny­nyi szál köthet az élethez? Tulajdonképpen egy pálya ez, melyen a futót egyik oldalról a párt, másik oldalról a szak­mai tudás, és végül a családi szeretet meleg hátszele támo­gat. fi család, amelyben szüle­tett, és ahonnét elindul: Édesapja munkás a Lenin Kohászati Művekben* és alap­szervezeti párttitkár. Az öreg, a kisebbik fiúval együtt, 1945- ben lépett a pártba. Simon Pál öccse pártmunkás lett, végig­járta a pártmunkások boldog éveit és kálváriáját. Két éve, hogy lefeküdt, és többé nem ébredt fel. Funkcionáriusi ha­lál. Simon Pál tehát baloldali- ságát, politikai érzékét otthon­ról hozta, noha ő „csak” 1947- ben lett kommunista. 1945-ben falujáróként kezdte, és legbát­rabb politikai tette ebben az időben: felvette édesapja ren­dezőgárdista kék ruháját és éj­szaka segített az elvtársaknak, hogy a táncmulatságon rend legyen. Másnap kora reggel rohant az iskolába, csak a nyakkendőt vetette le útköz­ben. Tehát 1947-ben, 18 éves ko­sában lépett a pártba és azóta mindig ott\ volt, ahol a legne­hezebb időkben is a kommu­nistáknak lenniük kellett. A nagy pálya, amelyen az élete fut, Miskolcon kezdődött. Elvégzi a négy polgárit, a sze­gény emberek gyermekeinek középiskoláját. (Mégis, így műveltebb munkás lesz az emberfia.) Simon Pál a nyári szünidőben szoktatja magát a munkához. Jól jön az edzés, 1944 őszén egy pékségbe ké­nül és igen büszke, mert se­gédként dagaszthatja éjsza­kánként a ke’nyértésztát. 1945-ben beiratkozik a taní­tóképzőbe és itt kitüntetéssel érettségizik. Simon már ekkor kételkedő szellemű, alapos ember, és persze fiatal. A nagy kérdés: merre, melyik úton to­vább? A műszaki, vagy a hu­mán pályát válassza élete hi­vatásául? Hol van már ekkor a pékműhely, ahol mindig ál­mos volt az ember. Nagyon is frissen feljön Pestre, végigcsi­nálja a tesztpróbákat. Az ered­mény: mindkét utat választ­hatná, képessége, hajlama mindkét útra predesztinálja. A Műszaki Egyetemre jelent­kezik, a XX. század második fele a technikai csodák ígére­te, egymás után robbannak az atombombák, robbanáászerűen fejlődik a tudomány. Ifjonti lelkesedéssel nekigyűrkőzik hát meghódítani az életet, a tudományt. Különbözeti érett­ségit tesz, felveszik a vegyész- mérnöki karra. Pesten népi kollégiumban lakik, a második évben már ő a kollégium igaz­gatója és nem is sejti, hogy debütál, itt kezdődik igazgatói pályafutása. Ez már jó kollé­gium, összkomfortos, gazdag, mindenkinek van saját ágya és a szobákat fűtik, és a tetőn a víz nem csorog be. AZ EGYETEMEN a két­szeres Kossuth-díjas Varga •József professzor tanszékén már hallgató korában bese­gít. Az egyetemet kiválóan végzi, mint vegyészmérnök főhadnagy lép ki az életbe és a légierőkhöz megy dolgozni. 1953-ban erejét meghaladó kettős vállalkozásra készül. A Szovjetunióba jelentke­zik aspirantúrára és nősül. Az utóbbi meghiúsítja az elsőt. Mindketten nagyon szegények, lakásuk nincs; az élet figyel­mezteti őket a relitásra, elő­ször lakást, és pénzt kell ke­resniük. De miért volna szé­gyen, ha az ember 24 évesen a szerelmet választja és a tu­dománynak fordít hátat egy­két évre? De valóban csu­pán egy-két évre, hiszen 1955- ben mar a Szovjetunióba megy és 1959-ben, még nincs 30 éves, amikor elnyeri a kémiai tudományok kandidá­SZEBERÉNYI LEHEL: Gönczi mama SIMON PÁL tusa fokozatot. És amiről nem adnak diplomát: tökéle­tesen megtanulja az orosz nyelvet. Szép munkakört bíz­nak rá idehaza, az olaj- szakma tudományos kutató- intézetébe került, itt majd egy évig tudományos munka­társként dolgozik. 1959 vé­gére az intézet igazgató- helyettese lesz. 1961-ben, amikor már azt gondolja, hogy az intézet munkája amolyan szín ékura, nyugdí­jas állás, akkor hívják Száz­halombattára igazgatónak. Si­mon napokig töpreng a vá­laszon. Agitálják, gyúrják, nem könnyen adja be a de­rekát, végül is vállalja. Simon Pál Százhalombat­tán, v az olajvárosban, a tele­pesek közül való. Neve a vállalat törzskönyvében a 41. Főkönyvelő, főmérnök, főtechnológus, néhány mér­nök, technikus és takarítónő ügyködik már és megérkezik az igazgató is. Akkor a ha­talmas vállalat épülete, itt Budapesten a Bartók Béla és a Budafoki úton mind­össze néhány üzlet- és pin­cehelyiség. A jelen szegényes, elszomorító, a jövő szép, biz­tató. Simon Pált teljesen új munkakör, új feladat vár­ja. Elmélet helyett jön a leg­hétköznapibb, gyakran telje­sen földhözragadt gyakorlat. Szervezés, milliós, milliár­dos nagy tervek és közben a főmérnökkel rendezgeti az irodákat, cipelik a hatalmas íróasztalokat. A takarítónők­re nem bízhatják, elvégre azok nők. ök voltak hát a hőskorban a vezetők és a „talpasok” is. A VEZÉRKAR, Simonnal együtt nagy nemzetközi ta­pasztalattal rendelkezik. És mégis, amikor a hétközna­pok praktikuma hínárként csavarodott rá, egy kissé el­keseredett, nem látta a szo­morú helyzetből a kiutat és elsírta a bánatát egy idős szovjet mérnöknek. Ez az ember vigasztalta, biztatta, ettől ismét erőre kapott és újrakezdték, ha nem is hat nap alatt, de a tervek szerint megteremteni az olajvárost. Az első évben százmillió forintot kellett beruházniuk. És a vállalat helyét és létét Százhalombattán mindössze négy karó és egy hidroglóbus jelezte. De az élet mozog, a tervek megvalósulnak, megszületik az-Olajtervező Intézet, akkor már tudják, hogy a vállalat életének első szakaszában há­rom és fél milliárd forintot fognak beruházni. Ezt a pénzt tizenhárom termelő egységből álló finomítóra költik, amely, ha elkészül, évi hárommillió tonna nyersolajat dolgoz majd fel. A tervek szerint ez 69 vé­gére, 70 elejére teljes kapaci­tással működni fog. És menet közben megszületett a máso­dik lépcső terve, amely már hatmilliárd forint beruházást jelent és dupla kapacitást. És nő a termékválaszték, benzin, gázolaj és kenőolajak, vala­mint bitumenek mellett vegy­ipari alap- és segédanyagokat is előállítanak majd. 1965. április 4-re készült el az első termelőüzem. A mai napig több mint négymillió tonna olajat dolgoztak fel. A tervezett tizenháromból idén már hét üzemegység termel. A tervek és berendelések nagy része a Szovjetunióból származik, de a világ majd’ minden részéből segítettek a DKV létrehozásában. Az oroszlánrész méeis a Szovjet­unióé és a Barátság Vezeté­ken az olaj is tőlük érkezik. ÁLL HÁT A GYÁR, termel, vezetői, akik egykor Íróaszta­lokat cipeltek és karókat tűz­tek a földbe, most milliárdok- ban számolnak és millió ton­nákban terveznek. És aki az olaj városba, a gyárba téved, vajon érzi-e, vajon érezhető-e az a harc, az a munka, amely e gigantikus vállalati szörnyet létrehozta? Érezhető-e mind­az, ami itt. történt néhány év alatt? tölti az éjszakát, igaz, álmát-: lanul a kutya kemény díva-, nyon, ráadásul hajnalig hallja, a vénasszony hangos fohászait, behallatszik a konyhából: „Asszonyunk Szűz Mária, Is­tennek szent anyja __” és így t ovább a végtelenségig. A kis hadnagy a hét végére már kék-zöld foltokat hordott derekán, tomporán, majd erő-, sen bicegett, tapogatta az üle-. pét, szidta a „dívány istenit”. A „dívány istene” csak az utolsó napon mutatkozott meg, amikor üres szekerükkel, re-, menyeikben megtépázva, már a szomszéd faluba készültek a rekvirálók. De talán meg se mutatkozott volna, ha nem, kerül egy árulkodó. ■my irágéknál az utolsó napon, V megtaláltak egy zsák bú­zát a füstölőben, hamuval és, üszőkkel finoman borítva. Vi-. rágné elvesztette a fejét, és jajgatott: — Tőlem viszik el? Pont tő-. lem? — Onnan viszünk, ahol van., — Akkor vigyenek el Gön- czinétől is, attól a boszorkány-, tói. — Annak nincs. — Hogy nincs!? Hát akikor tMják meg, a tiszt úr is azon aludt. Most már csak meg­mondom. Ha az enyimet elvi-, szik, vigyék a másét is ... A tiszt úr odanyúlt a fájós tomporához: álom-e vagy való. A szekerek diadalmasan tá­voztak a falunkból. Három zsák búzát vittek. S Gönczi mamát hajlott korára s az eset mulatságosságára való tekint tettel csak az ujjúkkal fenye­gették meg. i A karók leszúrása és a nagy; tervek kigondolása után meg- $ kezdték az embergyűjtést, az! emberek letelepítését. És ve-J rekednek a felsőbb szervek- 5 kel, a helyi társadalmi szer-! vekkel és verekednek az em-? berekkel, hogy vidékre tudják $ telepíteni a központi irodát is. $ Nem nagyon hisz benne senkid és mégis: néhány hónap alatt $ az utolsó íróasztal is „leula-; zott” Százhalombattára. Va- 5 jón van-e fogalmuk, mekkora j ellenállással kellett megküz- 5 denie a vállalat néhány vezető- 5 jének, hogy a pesti íróaszta-: lók vidékivé „degradálódj a-? nak”?. És hol van még az $ építőipar gólemi lassúsága, az; emberek előítélete, szakmai! elmaradottsága? Hol fut lát- í hatatlanul az emberi erőfeszí- ! tés heroikus vonala, amely a § puszta földet összeköti az? ezüst toronyóriások égbemere-; dő sokaságával. Igaz, az ered- ; ményekben testesül meg a; párt, a kormány, és az ország? nagy olajcsaládjának segítsége? is. § A kezdő negyvenegy tele- s pesből ma kétezerre nőtt a? vállalati kollektíva, kétezer; ember szorgoskodik itt na- ? ponként. Természetesen a munka-? módszerek is finomodtak, le-: tisztultak. Az igazgató ma 5 már „önvédelemből” sem za-? varja mások önállóságát, is-? meri saját képességeit, annak ! határát és tisztában van azzal,! hogy egy ember mennyit bír,! hogy más helyett senki sem! dolgozhat. Év végén mindent ? felülvizsgál, jelentéseket kér,? a vállalat életében jelentke-; ző bürokratikus gócokat, ame-? lyek a vérkeringés köziekedé-! si dugóiként akadályozzák a! kívánt ritmust, gondolkodás! nélkül megszünteti. Nagyvo-! nalúan irányít tehát, ismeri a! világ olajszakmáját: a szám-I szaki tervezéstől a kémiáig, az: üzemszervezéstől .a termelési: eredményekig. Bejárta a félj világot, angolul, németül, oro-] szül olvassa az idegennyelvű! külföldi szaklapokat, de ha! ma vizsgálnák képességeit, ha! ma vetnék alá különböző tesz-! teknek, a tesztek ma is azt! mutatnák, amit egykoron.! Mert a humán érdeklődése ma: sem hagyott alább, hangverse-: nyekre, színházba jár, menge-! teget olvas", és külföldön sem? csupán az olaj után érdeklő-! dik. ! E sorok szerzője nem kér-) dezte meg Simon Páltól, hogy: melyik pillanat, óra volt éle-; tében a legboldogabb állomás.; A fentiekből körülbelül el le- > hét képzelni. És azt sem kér-! dezte meg a riportalanytól,! hogy melyik volt élete legtra-! gikusabb pillanata, órája? Az; alábbiakból ezt is el lehet; képzelni. 1968. október 16-án, délelőtt! 10 órakor a vállalatnál benzin- ! gőz-belobbanás történt, tizen-; három ember megsebesült,S ezek közül később nyolc em-S bér meghalt. ; A BELOBBANÄS PILLA-: NATÁBAN megszólal g gyári; sziréna, Simon otthagyja kül-; földi partnereit és a helyszín-; re rohan. Azonnal intézkedik,! odamegy Hága László főtech-! nológushóz, aki súlyosan meg-! sérült, de eszméletnél van. Si-! mon csak külsőleg nyugodt. § Belül érzi a drámát. A kataszt-: rófa után azonnal vizsgálatot 5 indít és már egy-két nap múl-? va mindenki tudja, aki a vizs-? gálatban részt vesz, hogy ezt? a tragédiát az elszabadult ele-? mek embertől független ereje! okozta. Simon Pál minden reg-? gel a kórházban kezdi és min-? den este a kórházban fejezi be a napját. Mindenkihez oda­megy, mindenkit vigasztal és két tragikus óra között van a napi robot; előadás az egyete­men, az ügyek intézése, a vál­lalat irányítása. Az orvosok kérésére megszerzi a légkon­dicionálót is, de mire beviszi, az orvos közli vele, hogy Hága László főtechnológus, az elv­társ, a barát, a kolléga meg­halt. Simon sírva közli Hága László feleségévéi a halálhírt és vele sír a család, a vezér­igazgató, a miniszterhelyettes, mert a halál mindig az élők­nek fáj. De az élet nem állhat meg. Mindig újra kell kezdeni, is­mét dolgozni kell, önma­gunkért, az élőkért, a becsü­letért. És Simon Pál, szívében a fájdalmas gyásszal, ezt a fel­adatot is vállalja. Visszaadni az emberek önmagukba vetett hitét. Hogy ismét higyjék és tudják a valót: az emberi ész és akarat hozta létre e gigan­tikus létesítményeket, hogy ha most a gyilkos elemek el is szabadultak, azért itt mégis az ember az úr. Hogy csak ők, az emberek képesek megzaboláz­ni és maguk számára hasznos­sá szelídíteni a nemrég még pusztító elemeket. EGÉSZ EMBERT KlVÄNT ismét a feladat és Simon gon­dolkodás nélkül odaadta szívét és eszét. Segítségül hívott mindenkit. És közösen gondos­kodnak az özvegyekről, az ár­vákról és beszélgetnek, állan­dóan beszélgetnek az emberek­kel, és lelket öntenek beléjük. Az élet nem áll meg, az élet nem állhat meg! Megértették, mindenki dolgozott és dolgozik ott is, ahol a belobbanás tör­tént, és bár eleinte féltek: a munkásbecsület, a küzdelem az élőkért ezt követelte tőlük: legyőzték a félelmet! Suha Andor 1 colt, ami egy ilyen öregnek ikeli, hogy a sír széléig vánszo­roghasson. Kapott valami kis özvegyi pénzt is, de főképp ab­ból élt, hogy a tisztaszobát, amit úgyse lakott, nyaranta kiadta. mi éhány napra rá, hogy a ll német megszállás történt, szétfutott a hír a faluban: jön­nek a rekvirálók. Hogyan, mi­képp szivárgott ki, nem fon­tos. Egy héttel korábban tud­tuk, hogy jönnek. Kinek-kinek volt ideje, hogy ezt-azt elrejt­sen. Komótosan tehette, ala­pos körültekintéssel. Mire a rekvirálók megjelentek, ün­nepi rend honolt a faluban. A rendet a rekvirálók is dicsér­ték, csak éppen a nagy feles­leghiány nyugtalanította őket. Két hétig járták hiába a házakat. Felesleget nem lel­tek. — Nincs itt kérem semmi — ismételgette a községi bíró —, nagy nyomorúságban élünk, hadnagy uram. A hadnagyuram kényes, si­ma képű tisztecske volt, s Gönczi mamához kvártélyoz- ták. A tisztaszobában hált, s reggelente kialvatlan, karikás szemmel lépett ki a ház kapu­ján, hogy a rekviráló katonák élére álljon. Mit művelhet vele ez a bo­szorkány — suttogtak a falu­ban. Többen „tudták”, hogy éjfélkor elváltoztatja magát, és ifjú hölgy képében jelenik meg a hadnagyuram előtt, só­várgásait csillapítandó. A katonák fülébe jutott a mese, s hadnagyuram ugratá­sok középpontja lett. Nem győ­zött esküdözni, hogy magában S 1Mostanában a háborús idők- ^ Irl ről írtam. Emlékeket §idéztem fel, sötét, tragikus em- ^ lékeket. Hogyan álltuk, s ho- \gyan nem álltuk a zord időt? ^ Magatartások és érzelmek ^ után nyomoztam. Hangulati ^ elemek után, melyek atmosz- ? férát adnak. így bukkantam ? egy különös ellenállásra, a sö­tétségben egy groteszk kis ? fényre ott, ahol legkevésbé ke- J restem, tulajdon falumban. Sőt ^ a közvetlen, utcabeli szom- J szádunkban. Csak az kellett \ hozzá, hogy magam elé idéz- \ zem azt a márciusi napot, \ negyvennégyből, amikor az ab- ? lak mögül néztem száraz J szemmel, torokszorulásos dep- $ resszióban a falunkon átvonu- ^ íó páncélos egységeket. Egész í nap remegtek az ablakok. S a ? hadigépek szakadatlan zöreje ? mögött a kísérteties csend, a \ dolgát végző falu köznapi ? csendje, amely azonban most §szándékoltnak hatott. ? Röviddel e nap után, hogy ? a németek hazánkat „ellenőr- $ zésük” alá vették — történt ez 5 az eset, mely kesernyés mo- ^ solyt csalt akkor fásult aj- ^ kunkra, s mint derűs betét, be- ! illeszthető valahol passzív el- ? lenállásunk történetébe. ^ Gönczi mama a történet ho- ^ se, áldás poraira, már akkor | az élet szélén állott, az emberi \kor szélső határán. ? A faluban boszorkánynak \ tartották, aki teliholdkor söp- \ rűjén az útkereszteződéshez ^lovagol. Egyesek esküdtek rá: ^ „karácsony szent éjszakáján ? tulajdon két szemükkel látták \ más boszorkányok között, ? amint éppen körültáncolta az \ oltárt, és bárki láthatja, ha ^ceszi a fáradságot, és Luca ^székén ülve hallgatja végig az ^ éjféli misét”. ■ ^ Az ilyen szofiabeszédek ter- \ mészetesen nem jelentettek \ semmit. Gönczi mama, való ?! igaz, kétrét görnyedve és bot- ?! tál járt, orra hegyes volt és v ^rezes, mint a vasorrú bábák-i de máskülönben pontosan^ gólyán, volt, mint a többi öreg-§ 5 asszony, özvegyen -élt csendes, ? !? c ikornyás ablakú házában. ? § Idejét a rózsafüzér szemelge-^ \tésével s a percek számolgató fsával töltötte, vajon mennyii § van még hátra halála órájáig. \ ^ Máskülönben csirkéit etetget- \ s te, tojásukat összegyűjtötte, és? % piacolt velük. Kis földjén már? |nem tudott munkálkodni, azt? | kiadta felesbe. így aztán meg- J I /yssvj-ssssss^sssssssssssxssssssssssssssssssss. j A „turgenyevi időknek" vége I Interjú a „világ egyik legrosszabb interjúalanyával'0 Érdekes interjút készített a Vecsernyaja Moszkva című moszkvai esti lap munkatársa a, „Világ égjük legrosszabb in­terjúalanyával”, Mihail Solo- hov Nobel-díjas íróval. Az újságíró számos kérdést tett fel Solohov munkamódsze­rére vonatkozólag. Mihail Solqhov elmondotta; többé-kevésbé azonos életrend szerint él. Nem ír mindennap, ezt lehetetlennek tartja. Mint 5 mondotta, a „turgenyevi idők- ? nek” vége. Ülésezésekre, plé- ? numokra, konferenciákra hiva- i talos, túlontúl sok a társadalmi S kötelezettsége. Az írás azon- ^ ban életszükségletévé vált) ^ Egyébként semmilyen normát ^ nem állít maga elé. ^ Arra a kérdésre, sokszor ír- ^ ja-e át műveit, így válaszolt; ^ ez mindig az anyag „ellenál- ^ lásától” függ. Mindig dolgo- ^ zom rajta, amíg úgy nem ér- | zem, hogy nem tettem meg i mindent. § Azzal kapcsolatban, hogy az ^ utóbbi időben a szovjet könyv- ^ piacon rendre jelennek meg ^ memoárok, Mihail Solohov $ megjegyezte, hogy különösen a ^ katonák visszaemlékezéseit ol- ^ vassa érdeklődéssel. ^ ^ Az írók és olvasók szemé- ^ lyes kapcsolatával összefüggés- i ben a riporter emlékeztette í Solohovot egy régebbi kijelen- ^ tésére, amely szerint az ilyen ^ találkozás „hasonlatos két tüz- ^ kő összeüté&éhez, szikra pattan ^ ki belőle, az alkotás szikrája”. ^ Most, Lenin születése. 100. év- ^ fordulója megünneplésének ^ előkészítése jegyében számos ^ találkozóra kerül sor művé- ^ szék és üzemi dolgozók között, § mi erről a Csendes Don író- g jának véleménye? Solohov S kölcsönösen fontosnak és hasz- § nosnak minősítette ezeket a ^ találkozókat. Különösen akkor, ^ ha nem kampányszerűen csi- ^ nálják, hanem a beszélgetések ^ általános igényből fakadnak. ^ Végül arra a kérdésre: nem ^ kívánna-e Moszkvában élni, ^ Solohov így felelt: állandó jel- ^ leggel nem, Vjosenszkája az S otthonom. HAVAS HEGYEKBEN (MTI Foto, Ha3.es felv.)

Next

/
Thumbnails
Contents