Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-21 / 299. szám
1968. DECEMBER 81., SZOMBAT "%/Círlap Felkészült a húsipar Csaknem milliárdos forgalom Telített hűtőházak A keresletnél nagyobb kínálat Meóznak a vásárlók Életünk minden napján fontos. Nélkülözhetetlen a hétköznapokon, amikor egy kis felvágottért, szalonnáért fut valaki az üzletbe, az ünnepnapok sültjeinél, húsleveseinél, egyszóval nélkülözhetetlen valamennyiünk asztalánál. Ezt a posztot nálunk a Pest—Nóg- rád megyei Húsipari Vállalat tölti be. Eddigi szolgálatukról, működésükről, az idei ellátásról érdeklődünk igazgatójánál, Hantos Lajosnál. — Mint más vállalatoknál az országban, nálunk is elmondható, hogy nagyobb programot bonyolítunk az idén: 75 millió helyett 100 millióval növekedik forgalmunk. Ez a kedvezőbb felvásárlási áraknak köszönhető. Bőven volt élő állatunk. Igaz, hogy év közben, különösen nyáron, tapasztaltunk olyan tendenciát, hogy sokan szabadulni igyekeztek a jószágtól, mert takarmányszűkös esztendő ígérkezett. Ám a másodvetés és az állami segítség jelentősen változtatott a helyzeten. — Ez volt az egyetlen kedvezőtlen jelenség? — Befolyásolta a piacot az is, hogy az állatbetegségek itt is, ott is jelentkeztek, s ez szintén arra késztetett sok érdekeltet, hogy igyekezzen túladni a jószágon. Szerencsére ezen is túljutottunk, úgy, hogy év közben mindig sikerült megfelelő mennyiségű kifogástalan minőségű és egészséges jószágot vágni, illetve feldolgozni. — rtt'1V’ tfliStftötotolMífeje, sok a sertésvágás? — December utolso napjáig fogadunk és feldolgozunk minden sertést, amely szocialista szektorból érkezik, csak ezt követően tudjuk fogadni a háztáji vágást. Ez azonban, azt hiszem, nagyobb gondot nem jelent. Kicsit nehezebb dolgunk van a szarvasmarhával. Csökkent az export, s így körülbelül hatezer jószágot nem tudunk átvenni. A mi programunkban ez 15—20 millió forintot jelent. — S idehaza? — Az igazság az, hogy a fogyasztó nem igényel annyi marhahúst, mint amennyi rendelkezésre állna. Inkább a sertést veszi, mely kiadó- sabb. Ezért aztán a vágott állatok egy részét a hűtőben tároljuk. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi bőségben a sertéshúshoz képest valóban drága az egyébként is kevésbé szeretett és használt marhahús. Nyugaton ez pont fordítva . van, ott a marhahúst vásárolják szívesebben. — Az ünnepekre? — Csak a hármas ünnepre j hatezer sertést vágunk. Bőven elláthatjuk a megyét tőkehússal, kocsonyahússal, különböző felvágottakkal, készítményekkel. Az utóbbiból 34 va- gonnyi árut hozunk forgalomba. — Lesz-e nyereség? — Reméljük, hogy húsz napot fizethetünk részesedésként. Ugyanakkor abban is bízunk, hogy a munkaérőhiány és a rengeteg tennivaló ellenére vásárlóink elégedettek lesznek. Ezért munkálkodik sok asszony is a környéken. A nőtanáccsal állapodtunk meg, hogy megbízottaik üzemi kóstolókon és az üzletekben ellenőrzik az áruk minőségét. Négyes csoportokban dolgoznak, s egy-egy hónapig maradnak szolgálatban. A véleményt pontosan feljegyzik, beleértve még az üzlet, üzem belső rendjét és tisztaságát is. Egyúttal segítségünkre vannak abban, hogy elhárítsák a vásárló kifogását olyan témában, ami nem minket illet, Ám amit nekünk címezhetnek, azt megszívleljük, s tőlünk telhetőén igyekszünk eleget tenni a kívánságoknak. Remélem, hogy a karácsonyi, szilveszteri időszakban nem lesz ok panaszok feljegyzésére. t. gy. A takarmányakció sikere Pest megyében A Gabona Tröszt takarmányakcióját a legújabb ösz- szesítéseik szerint megkedvelték az 1—2 sertést és néhány baromfit nevelő kisállattartók, akik az eddiginél 60—100 forinttal olcsóbban, mázsánként 310 forintért juthatnak hozzá az abraktakarmányhoz. Az állami áron történő értékesítés kedvezményével elsősorban az ipartelepek lakói éltek. A legnagyobb forgalmat a budapesti és a Pest megyéi telepek bonyolították le, mert itt régebben különösen magasak voltak a szabadpiaci árak. November elejétől december közepéig 1800 vagonnyi takarmányt értékesítettek a Gabona Tröszthöz tartozó vállalatok. A kisállattartók leginkább az árpát keresték, ebből nyolcszáz vagonnyi kelt el. Az év utolsó hónapjában tovább nőtt a kereslet, december második hetében 432 vagonnyi takarmány kelt el az akció során. Kádár János fogadta a VDK nagykövetét Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára pénteken fogadta Hoang Luong- ot, a Vietnami Demokratikus Köztársaság magyarországi nagykövetét, aki néhány hetes vietnami tartózkodás után Budapestre visszatérve, beszámolt a vietnami viszonyokról. A szívélyes, elvtársi légkörben folytatott beszélgetésen jelen volt Komócsin Zoltán, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára. Állatorvosi napok A borjak és malacok elhullásának kérdései állnak a Technika Házában péntek reggel megkezdődött állatorvosi napok tanácskozásainak középpontjában. A Magyar Agrártudományi Egyesület ugyanis ezt a kérdést minősítette a legégetőbb, tisztázásra megérett problémának. A kétnapos tanácskozás első napját a szopós- és növendékállatok takarmányozása terén kialakult új szemlélet ismertetésének szánták. A tanácskozáson körülbelül 250 szakember vett részt esküvői képet, a mulya kislányt, mint édes csecsemőt ... A balga közben ismét visz- szajött. Most csendesen viselkedett, leült és szótlanul bámult bennünket figyelte beszédünket. Nem sokkal később beszélgetésünk váratlan fordulatot vett. Az apa, tán hogy ne kelljen szégyenkeznie, csöndben kivonult« valahová. Az asszony abbahagyta a sírást, a kezében levő képet mereven figyelte és megszólalt: — Nem tudom miért ver bennünket az úristen? A lányom így maradt. Nem tudjuk ki tette. Ha valamelyikük önök közül elvenné feleségül, a mi családunk befogadná, a fiunk lehetne. A mi rokonságunk széles, és közülünk mindenki tehetős. Nekünk üzletünk van, földünk. A háború nem tart örökké. Szépen megélnénk. Ügy sincs örökösünk... — az asszony e szavaknál ismét sírva fakadt. * Az ajánlatot megdöbbenve hallgattuk, szótlanul szede- lőzködtünk. Tudja az isten miért, a búcsúnál még egyszer megdobbant a szívem és vigasztalni kezdtem az idős hölgyet: — Bennünket, mind a hármunkat vár odahaza, Magyarországon a feleségünk — kegyes hazugság volt, láttam egy szavamat sem hitte és talán a kávét és a kalácsot is sajnálta amit belénk áldozott. A kapu alól visszanéztem, láttam, hogy a bolond lány is o“ áll a küszöbön és hallottam réveteg, szemrehányó hangját: — Johann!... Este bementünk az osztrákokhoz. Azonnal hozták a sört és akkor megszólaltak a szirénák. Nem lehetett megszokni, hangjukat, visításuk tépte az ember idegrendszerét, mindennap ismét pánikot tudtak idézni az ember lelkében. Egy jópofa vörös hajú, vörösszeplős osztrák katona, azt mondta: — Heil Hitler! — és ezen akkor mindannyian jót röhögtünk, mert értettük a groteszk összefüggést a sziréna hangja és Hitler éltetése között. Mi is sürgősen elköszöntünk és mentünk visz- sza a sötét barakkba. Másnap délután két órakor a pasewalki kaszárnya kórházának udvarán, az évszázadok óta békésen bólogató, susogó platánfákra a szemünk láttára felakasztottak kilenc franciát. Nem írom le. Borzalmas volt ez a tömegakasztás, melyet ismét a Todt-hóhérok hajtottak végre. Több mint húsz év távlatából sem tudom feledni az arcokat, a kifordult nyakakat, az élettelen, fűrészporos bábák csüngő lábait... Azt a hat francia férfit és azt a három nőt, akik fiatalon itt végezték életüket, a fasiszták a háború során hurcolták a birodalomba. Először lágerekbe zárták őket, később „kihelyezték” mind- annyiojukat cselédmunkásoknak a német földbirtokokra. Itt a Junkereknél némi elesésért látástól-vakulásig húzták az igát. Hogy közeledett a front, nyugtalanná váltak, a megbélyegzett ruhákat civilre cserélték gazdáik ruhatáraiból. Naiv dolog volt, vonaton indultak kilencen „rossz széllel” Franciaország felé. Szegények fel sem jutottak a vonatra. Az állomáson szedték össze őket a fasiszta hadsereg csendőrei, a kora délelőtti órákban. És délután kettőkor már kioltották az életüket. Ez alkalomból a halálos ítéletet meg is indokolták. — Loptak! — mondták arra a néhány civil göncre célozva, amelyben szökni próbáltak. Egy hónappal a fel- szabadulásuk előtt haltak meg, megszégyenítő táblákkal a nyakukban. Volt a századunkban egy marha. Otthon ő lehetett a falu bolondja. Parasztfiú volt, némi iskolával, gazdatisztnek készült. Mindenki utálta, senki sem becsülte semmire. Pedig karpaszományos volt. A megvetést érezve, állandóan szerepelni kívánt. Most kenyeret evett. Gyimesi törzs- őrmester szótlanul elvezette a századot, a barakk előtt álljt ordított. — N. honvéd, hozzám! mondotta fojtottan, vészjóslóan keményen. Nem láttam még embert úgy megverni. És egy egész század szívből mi- nistrált a mise „celebrálásá- nál”. (suha) (Folytatjuk) UE—50-es A Vörös Csillag Traktorgyárban elkészUlt az UE-trak- torcsalád új tagjának, az 50-esnek első sorozata. A próbapéldányok kitűnően vizsgáztak, s még ebben az évben mintegy 200-at adnak át a mezőgazdaságnak. FELVESZÜNK 15. évet betöltött, 8 általánost véqzett leányokat fonó \ vagy szövő szakmunkástanulónak eqyéves képzési időre. A képzés 1969. február 1-én kezdődik. Vidéki tanulóknak lakást biztosítunk és havi 200 Ft lakbér- hozzájárulást fizetünk. Érdeklődni és Jelentkezni lehet a PNYV Kelenföldi Textilgyár Szakoktatásán. Budapest XI., Budafoki út 111. Telefon: 450 — 160 191-es mellék. Tíz esztendős a Tápió—Hajta Vízgazdálkodási Társulat Tíz évvel ezelőtt alakult meg a Tápió—Hajta Vízgazdálkodási Társulat. Ennék évfordulóját ünnepelték pénteken Nagykátán. A társulati ülésre szép számmal gyülekeztek az érdekelt községek, települések és a mezőgazda- sági üzemek képviselői. Antalfia Jenő, az MSZMP Nagykátai Járási Bizottságának első titkára, országgyűlési képviselő üdvözölte a megjelenteket, majd Unyi József, a társulat elnöke számolt be eddigi tevékenységükről. A Tápió—Hajta vidéke érdekes, sajátos tájegysége hazánknak, ezen belül Pest megyének. A síkvidéket és a dombságot szerencsésen egyesíti magában. Az itt folyó intenzív mezőgazdasági termelés miatt vízgyűjtői, vízviszonyainak egyensúlya nagyon fontos. A hozzászólók elmondták; elégedettek a tíz év munkájával. Kialakították a feltételeket, amelyek alapján a vidék egységes vízrendezését megvalósíthatják. Eddig főleg belA cím annak ellenére igaz, hogy az elcsábított meglett férfi, a csábító pedig egy — gyár. A munkaerőmozgás furcsaságairól, s azokról az újfajta gondokról beszélgettünk, amiket a minden hátránytól mentes munkahely-változtatás lehetősége, illetve a gyárak közötti versengés szül manapság. Beszélgetőtársaim a Magyar Hajó- és Darugyár váci gyáregysége pártvezetőségének néhány tagja, akiknek véleménye — tipikusan, mert mindenütt ez a helyzet — eléggé megoszlik. Van, aki minden . fönntartás v nélkül egyetért a megváltozott körülményekkel, olyan alapon, hogy: győzzön a jobb. A másik ugyan magát a tényt nem kifogásolja, de aggodalmait sem rejti véka alá, mondván, sokba kerül gyárnak és népgazdaságnak egyaránt e szabad vándorlás finanszírozása. Fölmerül olyan elgondolás is, miszerint sokkal szigorúbb adminisztratív szabályokkal kellene útját állni a megnövekedett munkaerő-vándorlásnak. Friss példát említenek, a ragyogó képességű, tehetséges műszakit, aki igen sokat tett a gyárért, s a gyár sem volt hálátlan vele szemben, mégis — mondják — első szóra itthagyta őket. Az első szó, a csábítás az volt, hogy: négyszáz forinttal több lesz a fizetése ... Fél esztendő alatt nyolc olyan dolgozó hagyta itt a gyárat, aki tíz esztendőnél régebben tagja volt már közösségüknek, s ez már figyelemre méltó. Az ugyanis, hogy a két hónapja belépett ember kéri a munkakönyvét, s megy tovább egy házzal, megszokott, semmi különlegeset nem tartogató eset. A munkaerő-vándorláson belül ugyanis különbséget kell tenni a tipikus vándormadarak, s az olyanok között, akik öt-tíz, de nem ritkán húsz esztendő után mondanak búcsút munkahelyüknek. Az elcsábított műszaki, s a többi hét társa ilyen, régi dolgozó volt. Miért mentek el? A pártszervezet titkára, akivel végül is összegezzük a beszélgetés lényegét, hajlik arra a meggondolásra, hogy nem pusztán a több pénz miatt. Hanem? Ezzel el is értünk a probléma lényegéhez. A pártszervezet titkára ugyanis messzemenően egyetért a munkapszichológusok azon állításával, hogy a munkahely-változtatásoknál a bér mellett igen jelentős szerepe van a különböző, jobb kifejezés híján az ún. emberi tényezőknek. Annak, hogy érez-e a műszaki ember elég távlatot maga előtt, érzi-e, hogy ha van tehetsége, akkor kifuthatja magát? Érzi-e a jókezű, jószemű, képzett szakmunkás, hogy művezetője, üzemvezetője társként bánik vele, vagy csupán egy fővé degradálódik a létszámjelentésekben, a bérés vadvízrendezést kellett végezniük, megfelelő csatornarendszereket, elvezetőket építeni. A jövőben már differenciáltabb tennivalóik lesznek: elsősorban a mezőgazda- sági termelés biztonságának segítését várják tőlük. Ennek megvalósítására az eddigiek mellett még több víztározót kell építeniük. Ha szükséges, járási összefogással, mint ahogy a gödöllői—monori vízrendezések idején történt. Az ülés során megállapod-, tak abban, hogy 1969—72 között befejezik a most folyó nagyobb fejlesztési munkákat, majd az újabb tározók építését kezdik meg Isaszegen, Tá- piószecsőn, a Gombai-patakon, Mendén, Pándon stb. Ezek segítségével újabb 3800 hold terület öntözése válik lehetővé. A jövőben az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek segítségével 612 hektáron telepítenek erdőt a talajerózió megakadályozására. k. m. számfejtő lapokon? Tapasztalja-e, hogy munkahelye több, mint a kenyérkereset monoton lehetősége? Ezerféle óka van annak, hogy valakiben — ismétlem, csak megállapodott emberekről, s nem a vándormadarakról beszélek — megérlelődjék az elhatározás: elmegy. Az így távozó ember bizony belenyúl egy-egy gyár kincses- kamrájába, elviszi tapasztalatait, helyismeretét, azt a szellemi kincset, amit másnak — a helyére lépőnek — hosszas és keserves munkával lehet megszerezni. Ugyanakkor — s ézt én teszem hozzá, mert általában a gyakorlatban valahogy elfelejtődik — a távozó is veszít, s kockáztat. Elveszíti a biztonságot nyújtó begyakorlottságot, s kockáztatja, hogy esetleg az új helyen nem találja meg a várt jobbat. Valamiért tehát Vállalja ezt a veszteséget és a kockázatot, s ez a valami a csábítók — fogalmazzunk igazságosabban: a munkaerőért többet áldozó üzemek — ígérete. Ígéret, mellyel azonban csínján keli bánni, mert többször megtörtént — s megtörténik nyilván a jövőben is —, hogy az is maradt. Napjainkban a munkaerővándorlásnak nincsenek — még nincsenek — világosan meghatározható irányai. Eléggé vegyes a kép, mint ahogy vegyes maga a valóság is, .a fejedelmi fizetést ígérő melléküzem-vezetői beosztástól — ahol a bérek tekintetében csak a néhány hónapja napvilágot látott rendeletek szabtak határt — egészen az iparengedély kiváltásáig. A vegyes képből lassan azért kibontakozik majd a világos alakzat; merre és miért? A gazdaság- irányítás rendszere megteremti annak lehetőségét, hogy jól dolgozó és jól fizető üzemek összegyűjtsék a szakma elitjét, valóban rang legyen náluk dolgozni, s alkotói kollektíva alakuljon ki. Nincs ebben semmi rossz, semmi ártalmas, sőt, éppen az egészségesebb munkaerő-áramlás medrét mélyíti, szemben az eddigi, sok bajt okozó — hogy a hasonlatnál maradjunk. — vadvizekkel. Csak éppen szokatlan még, csak éppen még hatnak a régi beidegzettségek, nehéz tudomásul venni, hogy adminisztratív megkötöttségek helyébe közgazdasági szabályzók léptek és lépnek. A hajógyári kommunisták, közöttük természetesen a kommunista gazdasági vezetők is, eljutottak a fontos fölismerésig, s sopánkodás helyett a tudatos cselekvést választják, az emberek megtartásának okos ösztönzőit, a jobb munkahelyi légkör kialakítását, s így tovább. A csábításnak ez a hatásos ellenszere, mert nem lehet elcsábítani azt, akit fogva tart egy hűséges szerelem... Mészáros Ottó Csábítók és elcsábítottak
