Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-22 / 274. szám
“•'k-fCírlan 1968. NOVEMBER 22., PÉNTEK A második fél évszázad küszöbén (Folytatás az 1. oldalról.) ban megközelítsük az objektív történelmi igazságot, mint azt például egy-két évtizeddel korábban- tehettük. A Nagy Október hatása Elvtársak! Az új típusú forradalmi párt, a KMP megalakulását s magyar munkásmozgalom fél évszázados fejlődése készítette elő. Ennek volt szerves folytatása még akkor is, ha a fejlődésben egyben minőségi ugrást jelentett. Mivel más országok szociáldemokrata pártjaitól eltéT rően, a Magyar Szociáldemokrata Párt vezetői nem juthattak be a parlamentbe, így egyéb okok mellett hazánkban ezért is sajátos helyzet alakult ki: a szociáldemokrata párt reformista, opportunista célkitűzéseiért, az általános titkos választójog kivívásáért folyó harcban és egyéb politikai küzdelmekben a magyar munkásosztály baloldali vezetőinek irányításával a forradalmi tömegharc eszközeit és módszereit alkalmazta: a tömeggyűlések, a politikai tömegsztrájkok és az utcai tüntetések módszerét. A mi munkásságunk forradalmi szellemét tehát az opportunizmus viszonylag kevéssé tudta megfertőzni. Ezért váltott ki nagy szimpátiát a magyar munkásosztályból már az 1905-ös orosz forradalom is. A Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak pedig 1918/19-ben egyetlen más ország munkásosztályára és dolgozó népére sem volt olyan forradalmasító hatása, mint éppen a miénkre. Nemcsak azért, mert az első világháború mérhetetlen szenvedést zúdított a magyar népre, hiszen a vesztett háború az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését eredményezte és a társadalmi ellentmondások kiéleződése okbejtíve forradalmi helyzetet teremtett más országokban is. Ha feltesszük a kérdést, hogy az oroszországi hadifoglyok közül miért éppen a magyar hadifoglyok voltak azok, akik az orosz munkás- és paraszttestvéreikkel vállvetve, életüket sem kímélve, fegyverrel a kézben védték az orosz proletárforradalom vívmányait, akkor erre nem lehet más a válaszunk, mint az, hogy azért, mert a több évszázados Habs- burg-elnyomás, a félfeudális csökevényekkel terhelt embertelen földesúri kiszipolyozás, a tőkés kizsákmányolás és jogfosztottság, a nemzetiségek leigázása, a katonamundérba bújtatott munkásaink és parasztjaink idegen, imperialista érdekekért elhullatott vére — a mi munkásaink és parasztjaink sorsát annyira hasonlóvá tette az orosz munkások és parasztok sorsához! Azért, mert jogosan úgy vélték, hogy a magyar társadalom sorskérdéseinek megoldására ugyanúgy Lenin mutat utat, mint az orosz dolgozók sorskérdéseinek megoldására. Amikor aztán 1918-ban ezek a sokat tapasztalt orosz hadifoglyok tömegesen hazatértek, és csatlakoztak a háborús válságból forradalmi kiutat kereső baloldali szociáldemokratákhoz és forradalmi szocialistákhoz, akkor ez már előrevetette árnyékát a magyar proletárforradalomnak. Közismert dolog, hogy a magyar jobboldali szociáldemokrata vezetők az őszirózsás forradalom előtt és után egyaránt hibásan, opportunista módon ítélték meg a helyzetet, nem ismerték fel a társadalmunk előtt álló forradalmi feladatokat. 1918. október 31-ében ezért nem a forradalom kezdetét, hanem befejezését látták! Amikor nyilvánvaló volt, hogy a belső osztályerőviszonyok és a Nagy Októberi Forradalom hatásaként jelentkező nemzetközi forradalmi fellendülés nemcsak lehetővé, hanem kötelezővé teszi a forradalom továbbvitelét. ők erről hallani sem akartak. A Szociáldemokrata Párt becsületes baloldali ellenzéke: Alpári Gyula, Szántó Béla, Vágó Béla és társaik; a Szabó Ervin vezette olyan kiváló forradalmi szindikalista munkásvezetők, mint Mosolygó Antal és társai; valamint az új baloldali szociáldemokrata ellenzék, amelynek fő képviselői Landler Jenő, Hamburger Jenő, Nyisztor György, Hajdú Gyula és sokan mások voltak, mint Chlepkó Ede, Fiedler Rezső, Hikádé Aladár, Szaton Rezső; és végül a forradalmi szocialisták különböző értelmiségi csoportjai, Korvin Ottó, Hevesi Gyula, Sallai Imre, Révai József és mások vezetésével a lenini eszmék hatására felismerték ugyan az orosz példa követésének, a szocialista forradalom megvalósításának szükségességét, a jobboldali szociáldemokrata vezetőkkel való szakítástól azonban visszariadtak. Az új forradalmi párt megalakítása szükség- szerűségének felismeréséig nem jutottak el. Kun Bélának és a vezetése alatt álló kiváló magyar internacionalistáknak a történelmi érdeme, hogy magukévá téve Leninnek az új típusú forradalmi párt megalakításáról szóló tanítását, következetesen erre az útra léptek. Már Moszkvában, 1918. november 4-én kimondták a kommunista párt megalakításának szükségességét, majd hazatérve sikerült erről meggyőzniük a különféle baloldali szocialistákat is. Ilyen körülmények között alakult meg pártunk 1918. november 24-én! A KMP történelmi érdemei Az élcsapat megalakulásának egyik fő tanulságaként megállapíthatjuk: Pártunk kezdettől fogva munkáspárt, lenini, forradalmi, internacionalista párt volt és fejlődése során mindmáig hű maradt a leninizmus, az internacionalizmus eszméjéhez és annak gyakorlati alkalmazásához. Tudatában kell azonban lennünk annak, hogy pártunk vezetői és tagsága ekkor csak megkezdték a forradalmi marxizmus, a leninizmus elsajátítását. Ahhoz azonban, hogy pártunk csakugyan lenini párttá váljon, hosszú évekig tartó ideológiai küzdelemre, nagy harci tapasztalatok megszerzésére volt szüksége. Ezért volt a múltban elhibázott mindazok hozzáállása, akik feltételezték, vagy számonkérték már a párt létrejöttekor, vagy tevékenységének első éveiben olyan politikai, vezetési, stratégiai és taktikai bölcsességét, amelyre a mi pártunk (és bár- rn'ely más párt is) csaik évtizedek során tehetett szert! A KMP elévülhetetlen történelmi érdeme, hogy bár 1918/19-ben még fiatal, elméletileg nem kiforrott és kellő tapasztalattal nem rendelkező párt volt, mégis általában már akkor is helyesen válaszolta meg a kor döntő kérdéseit! A kiforrott forradalmi elmélettel felvértezett és Lenin vezette bolsevik párt után ezért volt képes arra, hogy a világon másodikként győzelemre vezesse a magyar proletárforradalmat. Hogy eközben egyik-másik kérdésben hibákat is elkövetett, azt csak azok vethetik a párt vagy akkori vezetőinek szemére, akik nincsenek tisztában azokkal a hihetetlen nehézségekkel, amelyekkel az adott helyzetben a pártnak és vezetőinek meg kellett birkózniuk. Itt mindjárt ki kell emelnünk annak a szinte példátlanul sikeres agitációs és propagandamunkának a jelentőségét, amellyel a KMP a megalakulását követő rövid négy hónap alatt meghódította a magyar munkásosztály többségét s elérte a két munkáspárt egyesülését, amely előfeltétele volt a Tanácsköztársaság kikiáltásának, a munkásosztály hatalma megteremtésének. Hosszú éveken keresztül úgy véltük, hogy hibát követtünk el akkor, amikor feladtuk a kommunista párt önállóságát. Ma már tudjuk, hogy a két párt egyesülése helyes és szükséges volt, bár hiba volt az, hogy az egyesülés után nem folytattunk következetes harcot azon jobboldali szociáldemokrata vezetők ellen, akik belülről igyekeztek aláásni az egyesült párt egységét és a munkásosztály hatalmát. Közismertek azok a nagy eredmények, amelyeket a dicső emlékű Tanácsköztársaság idején munkásosztályunk és népünk ért el pártunk vezetésével. Hasonlóképpen azok a hibák is, amelyeket elkövettünk azzal, hogy nem osztottuk fel a földet, hogy nem zúztuk szét kellő eréllyel a korábbi uralkodó osztályok ellenforradalmi mesterkedéseit. Erről néhány hónap múlva — amikor a Tanácsköztársaság 50. évfordulóját ünnepeljük majd, amúgy is sok szó esik még, ezért úgy vélem, most szükségtelen itt részletesebben kitérni az ezzel kapcsolatos tanulságokra. A Tanácsköztársaság leverését követően, a szinte elkerülhetetlen emigrációs frakcióharcok idején, amikor az első időben a vereség felett érzett elkeseredés homályosí- totta el a szemeket és az agyakat, vezetőink mindenekelőtt az elkövetett hibákban látták a Tanácsköztársaság „bukásának” okait. Ma már tudjuk, hogy a kellő forradalmi tapasztalatok híján elkövetett hibákat menetközben ki tudtuk volna javítani. A Tanácsköztársaságot tehát nem a párt hibái miatt, hanem azért sikerült az antant imperializmus segítségével vérbe folytani, mert el voltunk szigetelve nagy szövetségesünktől, a Szovjetuniótól, mert a saját élet-halálharcukat vívó szovjet munkások és parasztok akkor még nem tudtak segítségünkre sietni. Az első proletárdiktatúra tehát nem „bukott” meg, hiszen nem bukhat meg az, ami történelmileg szükségszerű, ami politikailag helyes és szükséges, a túlerő folytán azonban átmenetileg vereséget szenvedhet a munkásosztály. 1919. augusztus 1-én ez történt nálunk! A Szovjetunióval való elszakíthatatlan testvéri szövetség szükségességének tudata azért vált a magyar kommunisták húsává, vérévé, s így vált azóta mindinkább népünk tudatává is. Internacionalista szerepünk Elvtársak! A KMP a Kommunista In- ternacionálé alapító tagjai közé tartozott. Részt vett annak megszervezésében, ott volt 1919. március másodikán azon — mindössze harminc — kommunista párt illetve forradalmi szervezet között, amelyek már akkor megértették az új típusú forradalmi pártok megalakításának szükségességét, a leninizmus igazságát. A magyar kommunisták elévülhetetlen érdeme, hogy jelentős szerepük volt a nemzetközi kommunista mozgalom kifejlesztésében. A Tanácsköztársaság leverését követően a legképzettebb kommunista vezetők ezrei szóródtak szét az egész világon. Legtöbbjük azoriban hű maradt a lenini eszméhez és jelentős szerepe volt más kommunista pártok tevékenységében, sőt gyakran irányításában is. Az szinte természetes, hogy a környező országok kommunista pártjainak központi bizottságában több magyar kommunista is helyet kapott. Köblös Elek például néhány éven át a Román Kommunista Párt első titkára, Benedikt Ottó pedig az Osztrák Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja volt. De arról már kevesebben tudnak, hogy a huszas évek végén Pogány József Pepper néven egy időben az Egyesült Államok Kommunista Pártjának főtitkára volt, és hogy a magyar komunisták a világ sok távol eső országában is fontos szerephez jutottak. A Kommunista Internacionálé vezető szerveiben éveken keresztül tevékenykedtek olyan kimagasló vezetőink, mint Kun Béla, Rudnyánszki Endre, Varga Jenő, Magyar Lajos, Rudas László, Nógrádi Sándor és sokan mások is. Vajon sokan tudnak-e arról, hogy pl. 1929-ben a Szovjetunió Kommunista Pártjának 9000 magyar emigráns tagja volt, akik közül több ezer igen magas, illetve középfokú állami és párttisztségeket töltött be. (Például: a Moldvai Szocialista Köztársaság elnöki tisztjét, az Orosz Föderatív Szocialista Köztársaság egyik népbiztosi tisztjét, sokan fontos pártfunkcionáriusok, tudósok, közülük többen tábornokok, vagy a belügyminisztérium vezető tisztségviselői voltak.) A történelem iróniájaként megállapíthatjuk tehát, hogy amikor az antant — imperialisták abban a hiszemben döntötték meg a magyar Tanácsköztársaságot, hogy ezzel gátat vetnek a kommunizmus európai továbbterjedésének, akkor legkiválóbb kommunista vezetőink és harcosaink tömegeinek politikai emigrációba kényszerítésével akaratlanul is ennek ellenkezőjét, a kommunizmus világszerte való elterjedését segítették elő. Az imperializmus ellenforradalmi exportja révén hatalomra jutott fasiszta Horthy- rendszer magyar munkásosztály, szegényparasztság és értelmiség legjobbjainak ezreit végeztette ki, tízezreit záratta börtönökbe és internálótáborokba. A legjobb vezetőitől megfosztott munkásosztály és élcsapata, a magyar kommunisták, a fehérterror legvéresebb időszakában sem szüntették meg, hanem halált megvető bátorsággal azonnal továbbfolytatták a harcot, illegalitásba vonulva rendezték soraikat. A ma élő nemzedékek méltán lehetnek büszkék a KMP és a KIMSZ azon tagjaira, akik a kommunista párt és az ifjúmunkás-szövetség újjászervezésének áldozatos munkáját ezekben az években magukra vállalták, mert a tiszti banditák vagy a Horthy-rendőrpri- békek kezére jutó kommunistákra akkor nemcsak börtön, hanem sok esetben kinhalál várt. De a magyar munkásosztály is ekkor döbbent rá igazán, hogy mit veszített hatalma megdöntésekor, s a lehetőségekhez képest ismét mindinkább aktivizálódott az osztályharc frontján. Hazánkon kívül nem volt még egy olyan ország, ahol az illegalitásba szorított kommunistáknak a fasiszta diktatúra negyedszázados rémuralma idején olyan hihetetlen nehézségekkel kellett volna megküzdeniük, mint a magyar kommunistáknak. Ez érthető. A magyar uralkodó osztályok kommunizmustól való félelme sokkal nagyobb volt, mint a más országbelieknek, hiszen ők egyszer már saját bőrükön érezték, mit jelent hatalmuknak, gyáraiknak, bankjaiknak, földbirtokaiknak, egyszóval jólétüknek az elvesztése. Ezért nem sajnálták a pénzt erőszak-szervezeteik kiépítésére, rendőrspiclik beszervezésére, a legagyafurtabb módszerek kifundálására a kommunisták elleni küzdelemben. A kommunisták azonban mindezzel dacolva állandóan továbbfolytatták a harcot. A csatasorból kihullottak helyére mindig új harcosok álltak. Az akasztófák, börtönök árnyékában Az akasztófák és börtönök árnyékában nem volt könnyű kitermelni a kommunista párt itthoni új vezetőségét, a mély illegalitás körülményei között nehéz volt hozzájutni a marxista—leninista irodalomhoz, elsajátítani a marxizmus—le- ninizmust, kimunkálni a párt helyes stratégiáját és taktikáját. Ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy a párt és mindenkori vezetése időnként hibákat is elkövetett. Az egyik ilyen fontos hiba az volt, hogy az első proletárdiktatúra állítólagos tanulságaként a párt vezetői — mindenekelőtt Kun Béla elvárs — csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy a párt közvetlen stratégiai célkitűzése a proletárdiktatúrái lehet. Érthető, hogy ez negatívan hatott ki a párt szövetségi politikájára is. szűkítve annak lehetséges bázisát. E hibának olyan mély gyökerei voltak pártunkban, hogy még a harmincas évek második felében is, amikor a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusát követően, a magyar és nemzetközi osztály- harc helyesebb értékelése alapján már megváltoztattuk stratégiai célkitűzésünket, helyesen áttértünk a népfrontpolitika megvalóisítására, az említett politikai hibán s csö- kevényei gyakran még mindig károsan éreztették hatásukat A másik ilyen hiba a szociáldemokrácia hibás, szociál- fasizmusként való balos értékeléséből eredt. Meg kell mondani, hogy nemcsak ez az (Folyt-tás a 3. oldalon) * *
