Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

4 1968. OKTOBER 37., VASÁRNAP „DÉLBEN LÁT Am az úton király, hogy mennyből a nap­nak fényességét meghaladó világosság sugárzott körül engem és azokat, akik ve­lem együtt haladnak vala. Mi­kor pedig mi mindnyájan le­estünk a földre, haliék szó­zatot, mely én hozzám szól és azt mondja vala zsidó nyel­ven: Saul, miért kergetsz en­gem? Nehéz neked az ösz­tön ellen rugódoznod. Én pe­dig mondék: Kicsoda vagy uram? És azt mondta: Én va­gyok Jézus, akit te kergetsz.” így meséli el a Bibliában, az Apostolok cselekedeteinek könyvében a Pál apostollá lett Saulus, Agrippa király­nak a „pálfordulás” történe­tét Ez a kifejezés: pálfor­dulás, nyelvünkben hirte­len eszmei, politikai, morá­lis fordulatot jelöl. Mészöly Miklós regénye nem erről a fordulatról szól, hanem ar­ról az életszakaszról, amely­ben Saulus, ki „pedig pusz­títja vala az Anyaszentegy- házat, minden házakba be- menvén, és mind férfiakat, mind asszonyokat erővel von­ván, hányja vala azokat töm­lőébe”, már nem régi ener­giáival és tehetségével üldözi az új hitet, de még nem is következett be a „fordulat”, amely éppen az új hit apos­tolává teszi. S a regény el­olvasása után, amely tuda­tosan elkerüli magának a „pálfordulásnak” a tényét, megfogalmazódik . bennünk'a kérdés: van-e létjogosultsá­ga a „pálfordulás” egyetlen pillanat alatti megvilágoso­dást s fordulatot jelölő értel­mének? Mészöly cáfolja a pszichológiai fordulatnak ezt a formáját, s azért tarthatjuk tudatosnak választását, ameiy- lyel kirekeszti a regény cse­lekményének köréből a Bib­liában szereplő és előbb idé­zett megvilágosodás pillana­tát. A Biblia szerint Jézus a damaszkuszi úton jelenik meg Saulus előtt. Mészöly regényében a damaszkuszi úton nem jelenik meg semmi. Saulus már előbb vált Pállá. Eszmei fordulatának a da­maszkuszi út csak betetőzé­se, véglegesedése és nem kiindulópontja. A LÁTSZÓLAG JELEN­TÉKTELENNEK TETSZŐ KÉRDÉS, hogyan következik be, milyen külső erők és belső energiák hatására ver gyö­keret egy emberben egy új eszme, felváltva a régi meg­győződést, tulajdonképpen ko­runk leglényegesebb kérdése, hiszen a XX. század, a tör­ténelemben eddig soha nem látott bőséggel produkálta (részben felelevenítve a ré­gieket, részben újakat te­remtve) az új hiteket és új eszméket, s ezeket aztán könnyed mozdulattal törölte is le rögtön a történelem táb- | Iájáról. Újra és újra fellá- goló hitek, porbarontott hi­tek, új istenek és megtaga­dott istenek, új bálványok és ledöntött bálványok jelzik a szellemtörténet útját. És ez természetes is. Míg ember él, dolgozik és harcol a föl­dön, szüksége lesz rá, hogy tevékenységének céljaként egy olyan általánosságot nevez­zen meg, amely értelmet ad tevékenységének, a minden­napok hol keserves, hol szép lázának. Hitet, tehát! Ho­gyan jut el egy ember a régi hittől az új hitig? Erről szól Mészöly regénye? Igen. Nem. A kétféle, s ellentétes válasz nem formális. Mint minden igazán jelentős műalkotásnak. Mészöly regényének is több köre van. S ha a tagadást is indokolni akarjuk, azt a ki­jelentést, hogy Mészöly re­génye nemcsak a hiíkeresés lényegileg intellektuális fo­lyamatáról szól akkor be kell lépnünk a Saulus-re- génvnek egy szűkebb körébe. „Megépítem a magányt ma­gam körül, anélkül, hogy akartam volna.” — mondja Saulus. És nemcsak mondja. Az a magány, amely Saulus köré épül szorongás okozta félelmeivel a hős. tehát az ol­vasó számára is elviselhetet­len. Ki kell törni belőle, de előbb meg kell érteni, hogy miből épült föl ez a magány. ! SAULUS TÖRTÉNELMI- | LEG konkrét társadalomban j él. A társadalom ellentétei a ! szélső pólusok közt feszülnek. Az egyik oldalon a hatalom kegyetlen, erőszaktól terhes misztériuma a másik oldalon a hatalom~v,- fizikailag behó­doló, de lelkében ellenálló, NIC r«» K/tíviao SA UL US MÉSZÖLY MIKLÓS ÚJ REGÉNYÉRŐL újat kívánó, a Messiást váró nép. Saulus a két, egymással kibékíthetetlen ellentétben ál­ló erő között áll. Bizonyos egyszerűsítéssel úgy fogalmaz­hatnánk, hogy Saulus olyan rendőrbesúgó, spicli vagy kém, aki bár kiszolgálja a néptől idegen hatalmat, de nem tudja elaltatni fel-feltá- madó lelkiismeretét, vonzal­mát azok iránt, akik közül jött, s akik ellen dolgozik. Lé­nyének lényege ez az ellent­mondás. Se ide, se oda nem tartozhat egyértelműen, ezért zárja körül a magány, s ezért kell feloldani az ellentmon­dást, amely a magány felol­dásának lehetőségét hordoz­za. Mivel Saulus számára úgy tűnik (anélkül, hogy ezt meg­fogalmazná), hogy a régi hit, „a Törvény”, amelynek tiszte­letére s egyértelmű követésé­re gyermekkorától kezdve ok­tatták, amelyet a vérének érzett, már nem népi-nemzeti érdekeket, hanem egy szűk hatalmi csoportosulás érde­keit szolgálja, saját, belső til­takozása ellenére tájékozódik más irányokban. Ez a tájéko­zódás nemcsak intellektuális jellegű. Ugyanis másfelől egy­szerűen arról van szó, hogy Saulus kiesik a hatalom ke­gyéből, mert ennek a hata­lomnak, amelyet a regényben a főpap és Rabbi Abjatár képvisel, nem emberi szövet­ségesekre, csak hatalmi szö­vetségesekre, végrehajtókra van szüksége, Saulus azon­ban, éppen magánya folytán, emberi szövetségre, emberi közelségre vágyik. Ezt a kö­zelséget csak a másik póluson nyerheti el. A regény egyik utolsó fejezetében Saulus egy zarándokszállásra zörget be, ahol tudja, hogy nem ismerik. Ami eddig csak sejtésként le­begett benne, itt megfogalma­zódik. Egy fiatal fiú engedi be a zarándokszállásra. „Egy keskeny folyosón mentünk ki az udvarra, a fiú mögöttem csoszogott. Kint a holdfény­ben jobban megnéztem ma­gamnak. A szakálla ritkásan serkent, homloka, mint a gu- bancs, tele pattansádudorral. Ez meghatott; ha élne, csak valamivel lenne nagyobb a fiam. — De még ha élne is! Késő. Más hűségre rendeltek. Vagyok, cselekszem, futok, akár a szememet is behúny- hatom közben, mindegy. Csak hajnalig bírjam ki, aztán úgyis az történik, amire elő­készítettek.” mi készítette elő sau-1 lust erre a nehezen és csak ! kényszerűségből vállalt új út­ra? Környezetének, helyzeté- j nek és egyéniségének ellent- | mondásai. A regényben a kör­nyezetnek, tehát az ókori zsi­dó társadalom szerkezetének, helyzetének és Saulus egyéni­ségének, s a különböző szfé­rák közti kapcsolatnak is pon­tos rajzát kapjuk. Ezért tűnik megalapozatlannak, hogy Fa- ! ragó Vilmos (Élet és Irodalom i 1968. augusztus 31.) így érté­keli a regényt: „Mészöly re­gédében nyoma is alig van a társadalmi motiváltságnak, Saulust megfoghatatlan, irra­cionális erők hajtják a pál­fordulás felé, s a rajza an­nak, ahogyan e „választás” lezajlik benne, tökéletes mű­vészi illusztráció az egzisz­tencialista filozófia tételeihez, „az egzisztencia megvilágoso­dásáról” a választás „határ­szituációjában”. Mészöly regényében egyet- ! len, az egzisztencialista iro- j dalomelmélet értelmében vett határszituációt sem találunk. Hacsak nem tartjuk a regény egészét egyetlen határszítuá- ciónak. Mészöly regényére azonban nem alkalmaznám ezt a már lekötött fogalmat. Még akkor sem, ha a regény j stílusa költői, felhevített, a történelemábrázolás eddigi, realista normáitól élütő. Stí­lusról van szó, amelynek a fények, tárgyak, tájak, embe­rek nagyon rövid, szaggatott, hasonlatokban szegény, de megállapításaiban annál pon tosabb leírásával, az érzel­mek párbeszéddé oldásával, s megfordítva: a majdnem ki­mondott, de csak „görgeteg­ként zuhogó, átforrósodott szavak” elhallgatásával egy állandó feszültségektől vibrá­ló hatást ér el, amely mi mást szolgálna, mint annak a társadalominak közérzeti meg­fogalmazását, amelyben Sau­lus él és mozog. Ez a stílus, az olvasóban ugyan kiváltja a határszituáció képzetét, a vá­lasztás kényszerét, a döntés, a tisztázódás, az elrendezés kényszerét, de akárhogy is igyekeznénk ezt a kényszert választássá tenni, nem sike­rülhet, mert a valóság, ame­lyet Mészöly ábrázol, erre nem szolgáltat elég indokot Mészöly regényében nincs ha­társzituáció és nincs válasz­tás sem. VÉLEMÉNYEM SZERINT Mészöly — ha az egziszten­cialisták hatással is vannak rá, s főleg Camus, aki „ta­gadja az isteneket és felemeli a sziklát” — írói világa, te­hát világértelmezése nem tűr el semmiféle eszmei skatulyát, az egzisztencialistákét sem. Hősei nem választanak, ha­nem a társadalom, a világ szorításában tájékozódva és vergődve, mindig, szinte ész­revétlenül, átcsúsznak egy másik, az eddigiektől külön­böző állapotba. A régiből be­lenőnek és belenövesztik ma­gukat az újba. Ez így van Saulus esetében is. Azért van így, mert Mészöly Miklós a realista írók pontos ítéletével rendelkezvén, nem növeli víz­fejjé az egyént, mint azt az egzisztencialisták teszik, sem arányait, sem értelmét tekint­ve nem tulajdonít választott hősének nagyobb jelentőséget, mint a hős mozgását a közér­zet rejtelmes útjain irányító társadalomnak. Nádas Péter ____ \ T örténelmi lecke magunknak Gondolaíok a hazafias nevelésről a ceglédi ifjúsági napok után Ezek a sorok, i4t------------------- következnek, esetleg bizonyos félreértésre adhatnak okot. Természetesen csak akkor, ha nem tisztázzuk mindjárt: miféle célok, s gon­dok késztetik most az újság­írót, hogy visszatérjen a ceg­lédi ifjúsági napok esemény- sorozatának némely tapaszta­latára. Tudvalevőleg a ceglédi ifjú­sági napok több mint egyhetes műsora a fegyveres erők nap­ját előzte meg — s ünnepelte! —, vagyis: a hazaszeretet, s a honismeret jegyében rendezett ünnepség volt. E sorok írója több eseményen is részt vett az ifjúsági rendezvények sorá­ban, s pontosan ezeken a ha­sábokon számolt be — megle­hetősen elismerő, s lelkes hangvételű tudósításokban — tapasztalatairól. Hogyan kell tehát értelmezni azt, ha most ugyanez a lelkes hangú tudó­sító — jóval az események után — az aggályaival jelent­kezik. Talán nem akart akkor ünneprontó lenni? Szó sincs ilyesmiről. A ceg­lédi ifjúsági napok valóban jól sikerültek, s ha most szá­molnunk kell néhány megol­dandó tapasztalattal — mind­ez éppen a sikert bizonyítja. Nevezetesen: tudomást szerez­tünk róla, hogy a hazafias ne­velésben, honismeretben hol kell javítani a pedagógiai, s népművelő munkát. Valóidban a különböző ren­*----- dezvényeknek is v olt olyan céljuk, hogy bizo­nyos elvi. nevelési kérdéseket tisztázzanak. Gondoljunk csak a különböző vitákra, tanácsko­zásokra, amelyek azzal a kér­déssel kezdődtek: hol tartunk? Aztán a felszólalók elmondták, hogy számolnunk kell a koz- mopolitizmus veszélyével, ugyanakkor elmondták azt is, hogy nem elég színes, eleven az ifjúság mozgalmi élete, vagyis: nem mindig megfele­lően vonzó ez a mozgalom ... Majd következett a másik kér­dés, hogy — mit kellene ten­ni? És számos megfontolt — s megfontolnivaló! — válasz hangzott el ezután, hogy mi is valójában a teendő, hol kell a munkához kezdeni... Nyilatkoztak tehát — a kü­lönböző rendezvények során — írók, pedagógusok, ifjúsági ve­zetők, katonatisztek, tanyai fiatalok, s most az újságíró szeretne mindehhez hozzáten­ni valamit, mintegy kiegészí­tésül. Nevezetesen arról, hogy miféle gondolkodásbeli hibá­kat, nevelési fogyatékossásokat tapasztalt, éppen az ifjúsági napok apropóján. A számos rendezvény közül egy ifjúsági vetélkedőre sze­retnék itt visszatérni, amelyet Pest megye középiskolás diák­jainak, s szakmunkástanulói­nak részvételével tartottak meg. Ezen a vetélkedőn — többnyire — történelmi, illetve honvédelmi jellegű kérdések hangzottak el, bár volt néhány irodalmi, s honismereti téma is... Ismét csak nem arról van szó, hogy nem sikerült ez a rendezvény. Sőt: egyenesen meglepő, hogy a haditechniká­ban, katonai témákban meny­nyire járatosak ezek a fiata­lok, akiket egyébként éppen az idén oktatnak először — tantervi keretekben — honvé­delmi ismeretekre. Effajta ér­deklődésük itt is igazolódott, ezen a vetélkedőn. A SZOkáSOS szónoki fordulat­tal — amely az eredmények elismerése után a hibák részletes elemzésére tér át, azzal a kötőszóval: de... — itt is csak élni kell azonban. Mert, jó...! Ismer­ték ezek a fiatalok a fegyver­nemeket ... De... ! De nem tudtak a vetélkedő vezetőjé­nek arra a kérdésére válaszol­ni, hogy mikor ünnepeljük a győzelem napját,, s hogy mi­lyen alkalomból... Amikor ez a kérdés elhang­zott — a vetélkedő egyik résztvevőjének kellett volna válaszolnia rá, aki a színpadon képviselte iskolája csapatát! —, arra gondoltam, hogy soha könnyebb pontszerzési lehető­séget. Hiszen ki nem tud a győzelem napjáról? Ekkor azonban a fiú azt mondta: „Április 4.” A vetélkedő veze­tője is meglepődött: „No!” — mondta, s a másik versenyzőre mutatott. „Május 8.” — mond­ta a másik. Természetesen ez a válasz sem felelt meg, s ek­kor a játékvezető a közönség­hez fordult: „Ki tudja?” Végül nehezen tisztázódott, hogy a győzelem napja május 9. Hogy miért éppen május 9? Segítséggel mondta ki valame­lyik gyerek; de előtte számos rossz felelet hangzott el. Meglepő élmény volt — is­métlem —, hogy ma egy se­regnyi diák összevissza talál­gat; hogy mikor is ünnepeljük a győzelem napját, s hogy mi­lyen alkalomból. E sorok írója Próbakisasszony kerestetik Tizenkét tagú szakmai zsűri választotta ki 130 jelentkező közül azokat a nsanekencket, akik a ruhabemutatóken sze­repeinek majd, és fotomodell-működési engedélyt kapnak. A zsűri tagjai a Magyar Hirdető, az áruházak, a divatter­vező vállalatok, a filmgyár és a fotovállalatok képviselői voltak. FIZET A televízió színházi közve­títéseinek anyagi részét sza­bályozó rendeletén dolgoznak a Művelődésügyi Miniszté­riumban. Az írott utasítás hiánya az elmúlt években már jónéhány alkalommal szolgált vitaala­pul a televízió és az illetékes színház között: a színház az­zal érvelt, hogy egy-egy tv- közvetítés alaposan megesap- pantja nézőszámát. így anya­gi veszteség éri. mindenre számított, csak erre nem... Mert az csak termé­szetes, hogy a győzelem nap­ja május 9., a béke első napja. Hogyan lehetséges mégis, hogy ezek a mostani „tizen­évesek” ilyen bizonytalanok voltak ebben a kérdésben? Hosszú gondolatsor indul itt el. Mert: mit jelent számunkra — még ennek a magamfajta, harmadik X-en túljutott gene­rációnak a számára is! — má­jus 9? Akkor fejeződött be a háború! A háború, ami még nekünk is élő emlék. Láttunk, átéltünk bombázást, martak bennünket tetvek, éheztünk is ... És mindez, még a fenye­getéseivel is, hogy visszatér­het, véglegesen megszűnt egy májusi napon — május 9-én ...! Ezt mi nem tudjuk elfelejteni... A mai diákoknak , azonban,------------------------ akik 1945 u tán születtek, történelmi lec­ke a második világháború. A szó iskolás értelmében: lecke, amit könyvből, vagy mások elbeszéléséből kell megtanul­niuk. Tegyük hozzá: szeren­csénkre, szerencséjükre... Ar­ról van szó tehát — kérdez­hetjük ezek után —, hogy rosszul tanulták meg a leckét? Valahogy ez az igazság. Vég­eredményben könyvből szer­zett ismereteket — ha csupán az emlékezetére hagyatkozik az ember — könnyű elfelej­teni, s az sem meglepő, ha né­mi pontatlanság történik visz- szaidézésükkor. Hogy a győze­lem napja május 8. vagy má­jus 9? Csupán egy napot té­ved, aki nyolcadikét mond ... Nem nagy dolog, ha a mai is­kolás szemszögéből nézzük a dolgot. Mi azonban — értem ez alatt a harmincon felüli kor­osztályokat — érzékenyek va­gyunk még az ilyen egynapos tévedésekre is, amennyiben a győzelem napjáról van szó. És ebben az érzékenységben talán nem túlzás elmenni idáig, hogy az okokat is meg­vizsgáljuk: miért ilyen könyv- szagú ezeknek a fiataloknak a történelemtudása? Vagyis: itt az oktatás, a nevelés hibái, fogyatékosságai vetődnek fel. A TV... Az új rendelkezés kötelezi majd a televíziót, hogy ennek az anyagi veszteségnek egy részét magára vállalja, ma­gyarán: fizessen a közvetíté­sért. A rendelet részletes utasí­tásain még dolgoznak, viszont biztos az, hogy egy-egy dara­bot csak a 25. színházi elő­adás után közvetít majd a te­levízió. Valószínűleg ott kezdődik a hiba, hogy a második világ­háború is csupán tananyag, amelyet meghatározott osz­tályban, meghatározott óra­számban tanítanak. Tehát a diák elkezdi a történelmet az őskornál s az évek során — ahogy osztályról osztályra elő­re halad — eljut napjaink történetéig. Ezt a záró fejeze­tet előzi meg a századunk el­ső felének bonyolult, de a mai időkre is annyi, meg any- nyi tanulságot hordozó törté­nelme. Tananyag ez is: tele kongresszusok, tanácskozások, csaták, politikai akciók, vesz­teségek és győzelmek renge­teg évszámával, helyszíneik­nek földrajzi elnevezésével, nem is beszélve a szereplők sokaságának nevéről... És ezt mind meg kell, illetve meg kellene tanulni, illetve tanítani... Ez ÍÍV valóban nehéz...1 .——. - Nehéz, mert több­nyire csak erre a tananyagra hagyatkozunk, vagyis; az is­kolára ... Itt pedig — több­nyire — számon kérik ezek­nek a koroknak a történel­mét, bemagoltatják ... Te­gyük hozzá: több-kevesebb si­kerrel. Persze, van ennek szá­mos oka: a történelemórák számának korlátozottsága, mi­vel a szaktárgyak is követel­nek órákat, s így tovább... Elég az hozzá, hogy a törté­nelemoktatásnak nem mindig sikerül érzelmeket ébreszte­nie. Amit az 1848-on lelkesü­lő, becsületes szándékú falusi és tanyasi tanítók elértek va­lamikor, hogy tudniillik ne­veltjeik még öreg korukban is levették a kalapjukat, ha Kossuth vagy Petőfi nevét ki­ejtették előttük; nos, ez ne­künk ma nem mindig sikerül. Természetesen, nem annak a kokárdás, petárdás, patetikus magyarságnak, s magyarko­dásnak a hiányát érzi az em­ber ma; nem a pátoszok hiá­nyoznak. Sokai inkább a tisz­ta szenvedélyek. Ifjúságunk tiszteli a hősöket; a forradal­márokat, a munkásmozgalom nagyjait, az illegalitás, az el­lenállás vezéralakjait. Csak

Next

/
Thumbnails
Contents