Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-17 / 218. szám
1968. SZEPTEMBER 17., KEDD rear mietet hírlap 3 Vezetőségválasztás előtt Lassan azért Csak aki rászolgált a bizalomra Azt hiszem, abban, egyetérthetünk Kiss Emillel, a gödöllői Agrártudományi Egyetem Gazdasága pártbizottságának első titkárával, hogy nem könnyű a pártmunkások dolga egy olyan munkahelyen, amelynek egyes kerületeit 30—50 kilométer választja el egymástól! Hat kerület — hat pártszervezet. Hat pártszervezet — három megyébe szétszórva ... A teljesség kedvéért hadd legyem hozzá, hogy a 27 főnyi pártbizottság egyetlen függetlenített tagja az első titkár. S mert ő a függetlenített ember, leginkább hozzá mennek üggyel-bajjal, mondván : ráér utána járni. Félreértés ne essék: ebben á pártbizottságban élő gyakorlat a kollektív vezetés, ilyen szétszórt területen, akkora feladatok mellett, mint ami rájuk hárul, nem is boldogulhatnának másképp. Kérdésemre, hogy készülnek á pártvezetőségek újjáválasz- tására, Kiss Emil a telefon- kagyló után nyúl. Kondor Ottót, a pártbizottság szervező titkárát és Winkler Ferencet, a gödöllői kerület alapszervezeti titkárát hívja segítségül az „ostromhoz”. Több szem — többet lát. Négyesben indul tehát a beszélgetés a kissé hűvös pártirodán, de a „létszám” állandóan változik. Hol a főkönyvelő szalad be, tisztázni valamit, hol egy-egy dolgozó, hol pedig a járási KISZ-bizottság titkára. Ez a 14 ezer holdas tangazdaság 1963-ban alakult, két állami, két cukorgyári és egy kísérleti gazdaságból. A heterogén profilnál már csak a dolgozók összetétele volt tarkább. Állattenyésztők és traktorosok, cukorrépa-termesztők és adminisztrátorok, gépészek, kertészek, tisztviselők, raktárosok, egykori cselédek és mai kétlakiak, állandó dolgozók és idénymunkások, szorgalmasak és „ügyeskedőit'’, hűségesek és vándormadarak, cinikusak és bizakodók kerültek együvé az összevonással. Belőlük kellett azt az emberi közösséget kiformálni, amely képes megfelelni a gazdasággal szembeni hármas, nagy követelménynek: biztosítani a tanterv szerinti gyakorlati oktatás feltételeit az Agrártudományi Egyetem két karának; bekapcsolódni az országos mezőgazdasági kísérletekbe, az eredményes kisparcellás kísérletek nagyüzemi kipróbálásával, alkalmazásával és propagálásával, és részt venni az árutermelésben a népgazdaság számára. Időközben a profil szűkült, specializálódott: állattenyésztésre és növénytermesztésre. •Ezenkívül még néhány segédüzemük s egy építőrészlegük van. ★ I A párttagság összetétele híven tükrözi a tangazdaság keresztmetszetét: 75—80 százaléka fizikai munkás, 13—20 százaléka műszaki dolgozó, a többi adminisztratív munkaerő. — És a pártvezetőségeké? A három kommunista öszszenéz. Winkler Ferenc hangjában egy kis mentegetőzést érzek, amikor válaszol: — A gödöllői kerületben a vezetőség negyven százaléka fizikai dolgozó, ugyanennyi a műszaki, és húsz százaléka adminisztratív munkaerő. Kartalon az öttagú vezetőség titkára és termelési felelőse fizikai munkás, hárman műszakiak. De a háromból kettő, fizikai dolgozóból lett — jó munkája eredményeként — brigádvezető, s így került át a műszaki állományba. Kiss Emil közbeszól: — Szerintem nem kell mentegetőznünk. Igaz, hogy a fizikai dolgozók aránya maga- sabp a párttagok között, mint a pártvezetőségekben, de ennek is megvan az oka. A párttagság egyre nagyobb követelményeket támaszt azokkal szemben, akikre két esztendőre rábízza az alapszervezet vezetését, a kerületek politikai életének irányítását. Amikor párt- vezetőséget választunk, előtte azt vizsgáljuk: megvan-e a jelölt jártassága a pártmunkában, megfelelő-e a politikai felkészültsége, szívesen áldoz- za-e szabad idejét a közösségre, a politikai munkára, s szakmai képzettsége alkalmassá teszi-e arra, hogy partnere legyen a gazdasági vezetőknek. Azt hiszem, nem is lenne helyes, ha lejjebb ergednék a mércét. ★ — Az a hír járja, hogy példás alapossággal, aktivitással készítik elő az alapszervezeti vezetőségválasztásokat. Megtudhatnám részletesen, mit tettek eddig, és mit terveznek ezután? A választ megelőzi a telefon. Winkler Ferencet keresik, aki gazdasági munkája os párttitkári funkciója mellett tűzrendészed felelős is. Izgatott hang kéri, jöjjön azonnal, mert a kartali kerületben villám csapott egy szalmakazalba... A kérdésre Kondor Ottó válaszol: — Az előkészületek még június tájt kezdődtek amikor megbeszéltük a Göcöllői Járási és a Hatvani Városi Párt- bizottsággal ' kerületeink egy része ugyanis Heves megyében fekszik —, hogy föle rajzi hovatartozástól függetlenül, az egész vezetőségválasztást ami pártbizottságunk tartja kézben. Ezután részletesen kidolgoztuk az ütemtervet, tijelöltük azokat a végrehajtó bizottsági tagokat, akik személyesen felelősek az egyes alapszervezetek választási munkájáért, a vezetőségi beszámolói: elkészítéséért, a taggyűlések lebonyolításáért. Ezután, július 31-én, az alapszervezeti titkárokkal tanácskoztunk: javaslatukat kértük az új vezetőségi tagok személyére vonatkozóan. E javaslatokat aztán a part bizottság megvitatta. — Az első, tisztségválasztó taggyűlést a gödöllői kerületben tartottuk auguszt is 27-én. Az itt megválasztott tisztség- viselőkkel — a jelölő és sza- vazatszedő bizottsági agokkal, elnökökkel stb. — ezután ismertettük feladataikat, s megkértük őket: minden kommunistával beszélgessenek, kérdezzék meg, kiket látnának szívesen az alapszerv ;zet vezetőségében. Kiss Emil veszi át a szót, s így folytatja: — Erre különös súlyt helyezünk, hiszen személyzeti és káderkérdésekben, a felvétel, elbocsátás, fegyelmi, ; utalma- zás ügyében a kerületi vezetők igazgatói jogkörrel rendelkeznek, s döntéseiket az alapszervezeti pártvezetőséggel, szak- szervezeti bizottsággal szokták megtárgyalni. Nem mindegy tehát, hogy akik a dolgozók ügyében döntenek, bír;ák-e a bizalmukat, vezetésre alkalmasnak ítélik-e őket?! ★ — Lesznek-e változások az alapszervezeti vezetőségekben? — Lesznek, részint ssemély- cserék, részint pedig — három alapszervezetnél — két-két taggal bővül a vezetőség. — Szeretném megkérdezni... — Hogy beszéltünk-e azokkal az elvtársakkal, akik valószínűleg nem kerülnek be az új vezetőségbe? Mindenkivel! Nézze: a mi gazdaságunk nagy feladatokra vállalkozott. Ebben az évben csaknem 170 millió forint értéket termel. S nekünk a termelés me lett — említettem —, más feladataink is vannak, s azok sem kisebbek! Ekkora követélményeknek csak összejön ott, jó kollektívával, kiegyensúlyozott munkakörülmények között tudunk eleget tenni: tehát nem engedhetjük meg n. túliknak azt a luxust, hogy megbántsunk, elkeserítsünk embereket. Viszont azt sem engedhetjük meg, hogy álhumánumból támogassuk olyan párttagok újjáválasz- tását, akik vezetésre — ilyen vagy olyan okból — nem alkalmasak. — Egy példával szeretném indokolni. A gazdaság az elmúlt évben tíz, az idén tizenkét lakás építésére kapott keretet az állami gazdaságok lakásépítési akciójában. A különböző kedvezmények révén egy-egy kétszoba-komfortos családi ház nyolcvanezer forintba kerül. Ehhez a gazdaság lakásonként húszezer forintot fizet be az OTP-be, s építő kapacitással, bontásból kikerült építőanyaggal, fuvarral, tervdokumentációval segíti az építkezőket. Mármost, azoknak a kommunistáknak, akik a kérületi szak- szervezeti bizottságokkal közösen javasolják, hogy ki részesüljön — a sok igénylő közül — ebben a jelentős kedvezményben, olyan korrekt, feddhetetlen embereknek kell lenniük, akiknek becsületéhez, jószándékához, emberismeretéhez nem férhet kétség! Kiss Emilt telefonhoz hívják, én pedig a legutóbbi pb- ülés jegyzőkönyvében lapozgatok. A többi között ezt olvasom: „A pártbizottság javasolja, hogy a gazdaság igazgató ja, valamint a szakszervezet titkára negyedévenként tartson jogadónapot a kerületekben, a dolgozók problémáinak meghallgatása céljából.” Alább pedig, hogy a javaslatot a pártbizottság tagjai megszavazták. Idáig jutok az olvasásban, amikor kopognak. Egy férfi lép be, a gazdaság egyik dolgozója. Arra kéri az első titkárt, intézze el, hogy gyermekének ne kelljen a gödöllői alvégről Besnyőre járnia iskolába, ha már egyszer elköltöztek onnan. A kérés bekerül a határidő naplóba, a többi elintézendő mellé. Abból pedig jócskán akad. Pedig — még nincs is fogadónap ! Nyíri Éva A hegyre fölfutó, szép vonalvezetésű út mellett, mutatós nyaralók sorakoznak. Modernek, többségükben. Még a hivalkodóan terpeszkedők is, a szerényen meghúzódok is. A kinek-kinek zsebe szerint épült házak nagy többsége — a Mátyás király út fölső részén — nem állandó lakás; hétvégi pihenőhely. E házak egyike előtt elhaladva csípem el a félmondatot: lassan azért megy eget. Mármint Visegrád fejlesztése. A tulaj Trabantját glancolja, s a szomszéddal cseveg közben. Kiugrott Pestről, jó levegőt szívni, élvezni a tulajdonosság, számára nyilván részegítő érzését, nagy gonddal lcihúzgálta a paréjo- kat a házat ölelő telkecskén és — kidobálta az utcára. Oda, a panoráma-út mellé, ahol időről-időre elfut a pirosra festett busz, föl, a fellegvárig. Viszi az utast, aki ultramodern házakat lát, s utcára dobált szemetet, száradó fehérneműt, a legintimebb darabokig ... Üdülőhely. Minden átokkal, áldással. Lassan azért megyeget. No, én nem írom alá ezt a lassant. Sok minden történt itt. Megépült a panoráma-út — őszintén szólva, én magam még ma sem akarom elhinni, hogy úgy épült az út, ahogyan épült, annyira rendhagyó ez nálunk —, kész a strand, a kompátkelésnél ott az új vendéglő- bisztrói, víz folyik a fellegvárnál, sőt, takarítanak is stb. stb. A megyegetet azonban aláírom. Csakhogy nem olyan egyszerű ez. Mert ide is, meg oda is kell döfni egyet, ha a megyeget okait keresgéli az ember. Például, a szemetet az utcára dobáló tulajnak is kijár egy döfés; csak a porta kerítésen belüli része az övé? A többihez semmi köze? A többi az állam, a tanács gondja? Azután: döfés jár a sokat emlegetett, reprezentatív — áraiban is ehhez igazodó — Vár-étteremnek. Háromszor jártam ott a nyáron, s háromszor kértem, de nem kaptam hideg gyümölcslevet. Hanem undorítóan langyosat. Továbbá: csak tisztelni tudom azokat a turistákat akik festéket, táblákat cipelnek magukkal, jelölik az utat, útbaigazító táblákat raknak ki. De mit szóljak azokra, akik letépik a táblákat összerondítják? Folytatom: a Panoráma-presszó előtt magam hallottam a méltatlankodó autósok szavait mert fél tízkor nyoma sem volt annak, hogy ott kaphatnának valamit. Holott ők Esztergomba indultak, fölugrottak ide, s nem vigasz, ha később majd kinyit a presszó. A másik oldal: hiába állnak a szeméttartók, nem azokban, hanem szerteszét hever az eldobált papír, doboz, minden. Apróságok? Szabad legyen megjegyeznem, hogy a mindennapi élet ilyen és hasonló apróságokból áll. Főként egy üdülőhelyen. Megyeget. Az alsó palota föltárási munkái ma sem szünetelnek, dolgoznak a Sala- mon-toronynál is, de ki győzi helyreállítani mindazt, amit a vandalizmus, valami érthetetlen rombolásvágy okoz? Mély karcolások, — „itt jártam...” —, lefeszegetett kövek; a látogatók emlékjegyei., Tessék elhinni: ugyanez a látogató méltatlankodik azon, hogy miért nem rendezett, sétány- *nyá kiképzett a Duna-part. Hol létezik olyan apparátus, olyan kiszolgáló had, mely képes lenne eleget tenni a csakis éá kizárólag követeléseket támasztó látogató sereg igényeinek? Mert nem visegrádi gond ez, hanem általános üdülőhelyi, kirándulóhelyi gond! Ám — fordítsuk meg a dolgot — gondosabban lehet ós kell is dolgozni. Mert kinek az engedélyével hordják ki kocsiszámra az istállótrágyát annak a pataknak a partjára, amelyre külön tábla hívja fel a figyelmet? Miért kell penetráns illatokkal fűszerezni a vízesés andalító mormolását? Miért kell ilyesmivel felbosszantani az amúgy csöndes, nyugodt turistát? Holott — feltételezem —, ugyanannak az állami szervezetnek az emberei hordják ide a trágyát, — mert annyi lova maszeknak nem lehet, mint amennyi a Mátyás király úti istállóban áll —, amely máskülönben tett és tesz Visegrádért. Hát miért nem lehet okosabban egyeztetni a szándékokat, s a tetteket, s úgy dolgozni, hogy ne kerüljön légy a levesbe? A megyegetért — bátran leírom — nem az állami akarat hiánya, az anyagi eszközök szűkössége okolható. Az adott lehetőségeken belül is kevésbé megy, mint ahogy mehetne; ezért megyeget csupán. Nincs közös kéz, nincs igazi gazda — és ne tessék azt felelni, hogy ez vagy az a szervezet úgy általánosságban szívén viseli Visegrád sorsát, mert az ilyen általános szíven viseléssel már torkig vagyok —, sokfelé fecsérlődik az erő, sűrűn nem találkozik össze a szándék, ki-ki felel — ha felel! — a maga asztaláért, de ki felel — és főként tesz! — az egészért? Azért a kincsért, melyet a „paradiso terrestri”, a paradicsom földje alkot? A nagy cégek kis alkalmazottai uralják a terepet, s azzal, hogy a központ messze van, már mindent megmondtunk. Ám ha — bármennyire is képtelennek tűnik az újságíró javaslata, a jót akarva még a tévedés is megbocsátható neki — léteznék egy „Visegrád Kt.”, melynek — úgymond — részvényesei az összes érintett állami vállalatok és szervezetek lennének, de amelynek igazgatója, főügyintézője, bármi istencsodának is neveznénk, helyben és teljes joggal dönthetne mindenről, mégegy- szer ismétlem: mindenről, akkor nem történhetnék meg, hogy a vendéglátóipar, az idegenforgalmi hivatal, a műemléki felügyelőség, a vadgazdaság, a vízügyi igazgatóság, a tanács — és nem sorolom tovább — hajtja a maga lovát, a maga szekerét, s hol közös úton haladnak, hol a saját ösvényeiken. — Mert megint- csak leírt mondatokkal gondolkozom — erre nem képes a Dunakanyar Intéző Bizottság: sem személyi, sem más feltételei nem teszik képessé arra, hogy mindenen ott legyen a keze, szeme. Az elvi koordináció a dolga. A gyakorlati, a dolog — jó értelemben vett — bizniszrésze nem. És erre kellene egy valami-. Ez a valami — például — kikalkulálhatná, hogy érdemes lenne-e ún. filléres alapon is idehozni túristákat? Mert most a HÉV meg az autóbusz költsége egy visegrádi kirándulás esetén személyenként harminc forint. E#>y négytagú család esetén százhúsz. Egy munkás kétnapi keresete! Holott ha valakinek-, elsősorban nekik kellene kínálni a Dunakanyar zöldjét— Több lesz az emberek szabad ideje, az anyagi gyarapodás növeli a hétvégi kirándulások, táborozások lehetőségét; s a víkendházépítési kedvet A külföldi túristák is nagyobb számban jönnek évről évre. Elég-e a plakát, hogy „töltse a hét végét a Dunakanyarban"? Most is azt tartom; amit a cikk elején leírtam: sok minden történt itt. Csak ez a megyeget, ez piszkál nagyon. Annyi dologban felnőttek lettünk már, hát miért kell pendelyes kölyök módjára csetlenünk-botlanunk, amikor menni, határozott léptekkel járni is tudnánk? Mészáros Ottó Egy „hollandus“ A kocsi száguld, a faluk egymás után maradoznak, de az istennek sem széliünk ki, olyan szomorú kinn az idő. Repül a táj, a szitáló esőben haragoszöld minden, az egész világ. Áz öreg Czóbel mester is errefelé lakik valahol, lehet, rosszkedvében a Dunakanyar palettájára ő rakta fel ezeket a vad színeket. A Duna is, mintha évezredes rendje bomlott volna meg, vadul, sárgán kavarogva, visszafelé fut, hömpölyög Pestnek, ahelyett, hogy bennünket kísérne Visegrádra. Rosszkedvében szája félelmetesen, fehéren habzik, őszi düh ez már, tehetetlen, félelmetes, félelem a közelgő téltől. A gondolat persze képtelen. Mert a nagymester a lágy színeket kedvek és a Dunának mióta él, egyhangúan mindig Pest felé visz az útja. A kocsiban beszélgetünk. — Hollandiában legcsodálatosabb a táj. Valószínű a tenger teszi, a dús pára. De a városok is szépek. Tiszták. De a zöld, a fű, a tenger, az valami csodálatos. Ott élnék, szívesen ott élnék a szabadban egy életen át. Amikor eljöttem, azt sajnáltam a legjobban, a szívem vérzett amikor ott kellett hagynom a csodálatos holland tájakat. Felejthetetlen nyaram volt. És a rokonok nagyon kedvesek. És mennyit építkeznek! Borzalmasan gazdag az az ország. Persze a magánosok építkeznek. Hallgatok, hallgatom a beszélőt, nézem a tájat. Magamban megállapítom, rossz agitátor vagyok. Szám nem nyílik szóra. Pedig valamikor de tudtam kiabálni. Ha a feketére nem is mondtam, hogy fehér, azért a szürkére gyakran, hogy drapp. Most mit mondjak. Hogy nálunk is zöld a fű és számolom, hogy az őszies esőben ötpercnyi rohanásunk alatt nyolc házat láttam építeni. Partnerem nem látná, hogy zöld a fű és hogy minden ház kőből, téglából épül? Mindegyik rangosnak ígérkezik és nem is háznak, de villának? És hogy családok, egész kis hadsereg építik maguknak, mert vasárnap jobban ráérnek. Ne tudná, hogy a kőművesek nem vetkőznek fürdődresszre hideg őszi esőben, ilyen áldozatot csak a jövendő háziúr hoz sportból. — Csakugyan? — kérdezem azért udvariasan és rágyújtok egy Kossuthra, mert az tényleg nem jó, sőt, büdös, olcsó cigaretta. Pillanatnyilag nincs más bosszúm. — És a kocsik! Nemcsak a márkák. Azt ti is ismeritek, azt mi is ismerjük itthon, de annyi van, annyi szaladgál odakinn, hogy egyszerűen órákig nem lehet átmenni az utca egyik oldaláról a másik oldalára. Hét végén fogják magukat az emberek, és ki a szabadba, kocsival! Camping, rádió, tv, sőt kis frizsider a kocsikban. És a fű, a zöld, a lágy természet! Isteni! És mindehhez sok pénzük van, legalább is mindenre elég. — Igazán? — ezt ismét én kérdem és bámulom az egymás hegyére-hátára cövekelt színes sátrakat, mert eddig nem figyeltem oda, pedig a Római-parttól idáig ugyebár, az annyi, mint, hogy a jóisten sem tudná megszámolni... Igaz, szemlátomást dideregnek az emberek, a turisták, de hát mi is gazdag ország vagyunk, nálunk is van nyirkos pára, így őszidőtájt. — Az öltözködés is fillérekbe... hoztam ... — a lemez nem áll meg és már azon mosolygok, hogy az élet, mint mindig, most is Sztanyiszlavszkij klasz- szikus módszerével rendez. Az úton jó formájú 16 éves leányzó nylonköpenyben libákat terelget be a kiskapun. — Dolgos nép... — hallom távolról és nézem hogyan rakják rendbe a szénát Pakoljak hatalmasra a szekeret, mentik a parasztok, ami menthető Visegrád környékén az esős vasárnap. — Igen, a hollandok, valóban dolgos, szorgalmas emberek hírében állanak — válaszolom és az első presz- szónál megállunk. Egy fehér Mercedes majdnem belénk szalad. Barna képű fiatalemberek szállnak ki a kocsiból. A kocsi C rendszámú, a fiatalemberek jólöltözöttek, tisztességtudóak, bocsánatot kérnek tőlünk. A kávé mellett a partnerem a következőt mondja. — Cigányok, biztos Nyugaton vették a Mercit. Ott kinn három hónap alatt összemuzsikálnak egy ilyen tragacsot. 1965-ös típus. „Drei zigauner..szavalom a német verset, Ludwig Lenautói. Barátom nem érti. Kérdi mit akarok ezzel mondani. Nevetve mondom. — A majomból a munka csinált embert. És örülök, hogy ezek a cigány fiúk már nem a hűs fák alatt fekszenek naphosszat a hasukon. És feltételezhető, hogy a tétel a hollandusőkra is áll. Szorgalmas nép, éppen a munkával váltak ők is a majomból hollandusokká. — Jó a kávé, ez csak idehaza jó igazán, válaszol. — Nem magyar, brazil termés. Azért ilyen jó zamatú. De ha véletlenül savanyú, arról a magyar kávéfőző lányok tehetnek, nagyon ügyetlenek, tudod — mondom fapofával. A sofőrünk teliszájjal vigyorog, már nem bírja tovább. — Hogy mondhatsz ilyet? — sértődik meg a „hollandus”, aki két hetet töltött odaát, a szélmalmok országában. (suha)
