Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

s

1968. AUGUSZTUS 25.. VASÁRNAP

Miért iszik

nagyfröccsöt?

Nem szeretek elmaradni a divattól. Mi manapság a divat? A reprezentatív felmérés. Ezért elhatároztam, hogy felcsapok kutató felmérőnek én is, mint annyi más kortársam. Csak azzal voltam bajban, hogy mit kutassak? Hiszen körülöttem már annyi mindent felmértek. Felkerekedtem hát, hogy tanácsot kérjek az Akadémiától. Útközben bepillantottam egy talponálló ajtaján. Megvan! — csaptam a homlokomra. Azt fogom kutatni és felmérni: ki miért iszik nagyfröccsöt? fgy is cselekedtem. Elmélyült tudományos munkám során a talponállók tucatjaiban fordultam meg. Nagy műgonddal szemeltem ki felmérésem alanyait. Mondhatom, minden nagy- fröccsivó, akit felmértem, sajátos szociológiai típusjegyeket, valamint kopott inget viselt. Kérdésem így hangzott: miért iszik nagyfröcs- csöt? Itt következnek a válaszok.

Egy ártatlan: Nem is szeretem a nagyfröcs- csöt. Ha csak tehetem, elkerülöm, ezt a szörnyű lebujt. De nem tehetem, mert itt lakom a házban.

Egy tehetetlen: Amint beteszem ide a lábamat, menten kezembe nyomnak egy r.agy- fröccsöt, és elvárják, hogy megigyam. Mit csinálhatnék? Megiszom.

Egy üzletember: Van egy húszasom. Ezt szerettem volna valami nagyobb vállalkozásba fektetni. De azt mondják, a pénzpiac telített. Mit kezdhetnék a húszasommal? Iszom érte nagyfröccsöt.

Egy álnok: Eltökéltem, hogy megutálom a nagyfröccsöt. Ezért naponta ötöt iszom. Hiszen tudvalevő, hogy amit nagyon gyakran csinál

az ember, előbb-utóbb megutálja. Például a munkát már meg is utáltam.

Egy bútorszállítú: Fertőtlenítem magamat, szentatyám. De könyörgöm, érje be ennyivel, mert ma irtó friss és csuda ütőképes vagyok.

Egy kiegyensúlyozott: Egész jó! bírom a verést, amit ezért a napi négy nagyfröcesért a feleségemtől kapok. Miért ne innék?

Egy lábadozó: Iskolás koromban torokgyíkom volt, attól nagyon legyengültem. Ha jól emlékszem, a tanító mondta, hogy a r.agy- fröccs igen tápláló. Azóta iszom, mert szeretném összeszedni magamat. A dolog sürgős, mert jövőre nyugdíjba vonulok.

Egy potyaleső: Pszt, ne szóljon senkinek. A csapos a vejem. A nagyfröccs nekem itt teljesen ingyen van. Különben azt sem tudnám, eszik-e, vagy isszák.

Egy peches: Eredetileg úgy volt, hogy rászokom a kokainra. De amilyen peches vagyok, itt nem árulnak, csak nagyfröccsöt. Nincs más választásom.

Egy mogorva: Mit faggat engem? Tán lúgkövet igyák?

Egy ömnegtagadó: A haverok folyton kérlelnek, hogy igyam nagyfröccsöt. Én pedig semmit sem tudok megtagadni tőlük.

Egy kísérletező: Próbálkoztam én a lottóval is, de az nem megy. A nagyfröccs viszont igen. Az ember ne legyen válogatós.

Egy speciális esel: Én csak olyan napokon iszom nagyfröccsöt, ha szalonnát reggelizem. Ilyenkor csupán ez segít, mert rettentően utálom a szalonnát. De hát csoda? Negyven éve minden nap szalonnát eszem reggelire!

Egy kolléga: Ne csináljon feltűnést, en is kutató felmérésen vagyok itt. Ez a nagyfröccs csak álcázás. Pszichológus vagyok, azt akarom tanulmányozni, hogyan viselkedik a részeg, ha megtagadják tőle a nagyfröccsöt. Már húsz éve járok ide, de sajnos, ilyen még nem fordult elő.

H. J.

FOLYÓ IRAT SZEMLE

Reflektorfényben:

Váradi Hédi

A felszabadulás után a Nemzeti Segély sovány, háborús éhezéstől elgyötört testű fiatalokat vitt vidékre, akik azután bekapcsolódtak az ottani diákszervezetek munkájába. A szentesi MADISZ- csoport nagysikerű esztrád- műsorából a helyi lap kritikusa többek között így írt: ,,Kiemelkedően jó volt Váraidi Hédi szavalata; még sokat fogunk hallani róla".

S valóban, sokat hallunk manapság is. Még ott, Szentesen megkapta élete első főszerepét Molnár Ferenc: Az ördög című vígjátékában. Azután hazatért Budapestre és felvételizett a Színművészeti Főiskolára. Gellért Endre szavazata döntött a felvételnél: ő figyelt fel a simahajú, fiatal lányra, aki Kosztolányit szavalt.

— Színésznő akartam lenni azóta, hogy. megcsodáltam Lakner bácsi gyerekszínészeit, s megnéztem életem első moziját. Amikor a pályaválasztásról írtunk iskolai fogalmazást, tíz oldalt teleírtam az ábrándjaimmal.

A deszkákat már főiskolás korában meghódította. A Farkasok és bárányok című Oszt- rovszkij darabban lépett fel először a budapesti Madách Színház színpadán. A diploma megszerzése után végleg idekerült.

A sikeres színészek életútja nem bővelkedik külső eseményekben. Váradi Hédj körülbelül egy évtizedet töltött a Madách Színházban, majd onnan átszerződött a Nemzeti Színházhoz, annak tagja ma is. De hogy e száraz adatok mögött mennyi belső küzdelem rejlik, arról megsejthetünk valamit szerepeinek széles skálájából. Mert a mégoly tehetséges színésznek is meg kell harcolnia önmagával, ha egyik nap simulékony fiatal lányt, a másikon diadalmasan hódító asszonyt, a harmadikon rideg vénkisasszonyt játszik.1 És még mi mindent...!

Az odaadóan szerelmes Júlia után eljátszotta a szertelen. vad Kleopátrát. Lady Wildermere legyezős és kosztümös csecsebecse figurája után ismét egy harsányabb hang: egy mai tízegynéhány éves lány örsi Ferenc Fekete ventillátor című darabjában. És sikeresen alakította a Nemzeti Színházban az ezerarcú Évát. A Bűnbeesés után Mag- gie-jét, akit az író Arthur Miller tragikus sorsú filmsztár feleségéről, Marilin Monroe-ról mintázott. Váradi Hédi fel tudott nőni a modell legendás szépségéhez, de ennél sokkal többet is adott: egy zaklatott, bonyolult, tragikus embert formázott belőle.

Ezért az alakításért, és a Marat halála bravúrosan megoldott álomkóros anarchista lányáért, a lelkiismeretességből szép példát adó mai orvosnő szerepformálásáért Salamon Pál Magadra kiálts című darabjában, az idén a Magyar Népköztársaság érdemes művésze címmel tüntették ki.

Aki elmulasztotta a televízió színházi közvetítéseit, az is találkozott és találkozik vele gyakorta: tv-játékokban, a rádióban, Inci és Irma hangjaként, s most legutóbb — a táncdalfesztivál zsűrijében.

Zilahi Judit

póan őszinte ember- és környezetrajza. A szépirodalmi anyagból két versről kívánunk ezúttal szólni: Soós Zoltán Dadogás Eta balladája című költeménye minden bizonnyal vihart fog kavarni, nem elsősorban mondandójával, hanem stílusával. A másik Juhász Ferenc hatalmas költeménye, A szent tűzözön regéi. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk: az utóbbi évek kiemelkedő remekét ismerheti meg az olvasó. A himnikus magasságokba és poklok mélységébe ragadó költemény a nukleáris katasztrófa döbbenetes víziója, s csak félve írjuk le: kár, hogy Juhász e döbbenetes erőt a képhalmozás tőle már megszokottan parttalan áradásával csökkenti. Mert csökkenti. Messzire szakadt ő már kifejezésmódjában azoktól, akik közül jött, s akiknek írt: az egyszerű emberektől. Kár, mert csodálatos költeménye akkor érné el igazán célját, ha A folyóirat Körkép-rovatában a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnökhelyettesének levele és Nádasdy László riportja zárja le a görgőseke- vitát. A riport címe — Szánt az eke — egyben a vita lezárásának lényegét is summázza. A

NAGYVILÁG

Salvatore Quasimodo utolsó verseiből közöl néhány gyöngyszemet, a művészi élmény semmi mással nem pótolható érzésével ajándékozva meg az olvasót. A versanyag e hónapban igen színvonalas, talán éppen a próza átlag alattiságát igyekezett ellensúlyozni a szerkesztő. Günter Grass és Paul Claudel költeményeit nemcsak formai stílusbeli értékeikért, hanem — és főként — gondolatiságukért is olvasói nyereségként könyvelhetjük el. A széppróza egy érdekességet kínál: RégisDeb- ray elbeszélést, A határ címmel. A Bolíviában elfogott és elítélt fiatal filozófus, akit a napilapok, hasábjairól ismertek meg az olvasók, szépiró- ként — legalábbis ebben az írásában — nem tudott az átA lokálpatrióta tagadhatatlan örömével forgathattuk az augusztusi folyóiratokat, mert a szemlézett ötből — a Társadalmi Szemle jövő hónapban kettős számmal jelenik meg, ezért nem szerepel most áttekintésünkben — három lapban is fölfedezhettünk megyei vonatkozású anyagot. A

KORTÁRS

befejező részét közli Veres Péter Bölcs és balgatag őseink című eszmefuttatásának. Déry Tibor életrajzi jegyzeteinek — í létet nincs — most közölt részlete vonbatottabb a korábbiaknál, Moldova György ugyancsak folytatásokban közölt anyaga viszont — Malom a pokolban — rácáfolva a lapos kezdésre, folytatásról folytatásra jobb, elmélyültebb. A szépprózai anyagból Gal- góczi Erzsébet novelláját említjük még. A Fiú a kastélyból tömör, nyers dráma, hitelességét egy villanásnyi időre sem érezzük kétségesnek. A folyóirat Magyar valóság című rovatát — tekintélyes terjedelemben — a hatszáz éves. Nagykörösnek szentelte. Erdei Ferenc gondolatgazdag cikke, Balanyi Béla Nagykőrös múltjának néhány részletét felvillantó írása, Karai László körösi költő egy verse, Tőrös László irodalomtörténeti emlékezése és Fábián Gyula riportja szerepel a rovatban. Az

ÚJ ÍRÁS

elsőként közölt anyaga szerzőavatás: Vathy Zsuzsa — aki a Dunai Kőolajipari Vállalat vegyészmérnöke — Üti jelentés című elbeszélése szimpatikus bemutatkozás. Néhány túl könnyed bekezdéstől eltekintve nem érezni a kezdő bátortalanságát, tétova stíluspróbálgatását. Erőteljes írás Kertész Ákos Szűk ruhában című elbeszélése, s nem okozott csalódást Végh Antal Bekötőút című regényének befejező része sem, bár utóbbinál a v^^íéffilgg"'’ ,,'fefeftl'*, s ~~ iram emberi igazságszolgáltatás, de ezt a gyengét feledteti az írás meleg humanitása, megkalúgosnál többet nyújtani. Még ennél is szerényebb minősítéssel kénytelen beérni A. D. Nicol és Marie-Claire Blais, aki elbeszélése, illetve regénye egy részlet erejéig sem tudott igatón emberközeli légkört sugározni, s így a rfiűvek közlése többet, mint a szerzők megismertetése, nem szolgált. A folyóirat Dokumentum-rovatában köáli Max Frisch: Gyilkos politika című előadását, melyet Zürichben mondott el, Martin Luther Kingre emlékezve. Közli a

PÁRTÉLET

a párt Politikai Bizottsága határozatát — annak politikai irányelveit — az 1918-as polgári forradalom, a KMP megalakulása s a 'Magyar Tanács- köztársaság 50. évfordulójának ünnepségeire. A pártmunka időszerű kérdései rovatban három érdekes kérdést tárgyaló cikket ' olvashatunk: Grósz Károly a tömegkommunikációs eszközök és a politikai tömegmunka összefüggéseiről, Dudás János a magánkisipar szerepéről, Virág István a termelőszövetkezeti vezetők és alkalmazottak munkadíjazásáról írt. A folyóirat már megkezdte a vezetőségválasztási előkészületekről szóló beszámolók közlését, a Tények és tanulságok rovatban pedig — többek között — Izmán János, a gombai Űj Elet Termelőszövetkezet párttitkárának véleményét olvashatjuk a fogadónapokról. A szociográfiai fogantatású írások jellemzik a

VALÓSÁG

augusztusi számát. Ferge Zsuzsa az életmódról, Hanák Katalin a diákok maguk kezdeményezte szociográfiai munkájáról ír, konkrét esetek kapcsán általános következtetéseket is levonva. Míg Ferge Zsuzsa okos fejtegetéseinek értékét rontja több, közhelyként is már megunt megállapítás, addig Hanák Katalin cikkében a leegyszerűsítések okoznak zavart. Kár, mert mindkét cikk szerzője lényeges kérdésekhez nyúlt.

M. O.

Kálmán Györggyel a Bűnbeesés után című darabban (MTI foto — Keleti Éva felvétele)

SUHA ANDOR:

Hajdúböszörmény 2945

M ellettem a gépkocsivezető sötét ruhában ül. Arca most is figyelő, csak olyan érdekesen ünnepélyes, szemérmesen boldog. Földik vagyunk, hazamegyünk. ő egy éve nem volt odahaza, én több, mint harminc. Három évtizede igérte- tem magamnak, megyek haza, anyám szülővárosába. Megkeresem a rokonait, a rokonaimat, megnézem azt a házat a dinnyeföid végében, ahol tízéves koromig éltem, a nagyanyámnál. Egyszer sem tartottam be az ígéretemet. Könnyen megbocsátottam magamnak. Pedig Debrecenben többször is jártam. Igaz, a munkám vitt oda. De mégis, hiszen Hajdú- böszörmény onnét semmi, nulla, húsz kilométer. Örülök, hogy hozzánk jött dolgozni, harminc év múlva ez a földi. Neki is azonnal megígértem, amikor kiderítettük, hogy böszörményiek vagyunk.

— Megyünk, hogyne mennénk ...

Vele nem kukoricázhatok, akkor oda a tekintély. De jó is ez, ezzel engem is kényszerít. Mégis beletellett egy fél év, amíg elindultunk.

Úszunk az aranyos, augusztusi fényben, áldásos eső esett a múlt héten. Csodát tett a haldokló' természettel. Színes délibáb az egész határ. Ezüstkéken vibrál a levegő, áttöri az aranyló napsugár, szemet nyugtat a harsogó zöld, végeláthatatlan kukoricatábla- Szolnokon már egy kicsit otthon érzi az ember magát, itt már minden Alföld. Az utca, az emberek. Megreggelizünk, feketét iszunk, a gépkocsivezető türelmetlen, mint karácsony este a gyermek. Megkegyelmezek, tovább utazunk. Habzsoljuk a kilométereket, a mutató százon fölül billeg, sietős az utunk.

Debrecenben kifújjuk magunkat. Szép ez a város. Itthon vagyunk. Ez már a miénk. A szállodai portás é helyett í-t mond, o helyett u-t. Nem kerekíti a magánhangzókat, hagy repüljenek gyorsan, szabadon az ember füléhez. Mi sem kerekítünk. Pillanatok alatt tesz- szük meg a húsz kilométert.

B

eérünk a városba, a Fő tér teljesen új, csodálatos titokzatos csomag számomra Böszörmény. Lassan, bizonytalanul, remegő kézzel kezdem a bontást, hogy a szívem ne nagyon dobogjon. A gépkocsivezetőhöz kegyetlen vagyok. Kérem, ne menjen még haza, segítsen.

A lanácsházán kezdem.

— Jó napot kívánok... Kérem, az én édesanyám itt született, 1893-ban ... ö utána érdeklődnék.

— Nálunk a születési nyilvántartás csak 1895-től van meg. Hol keresztelték a maga édesanyját?

— A reformátusoknál.

— Akkor ott kéne megnézni. Itt szemben van a templom, a háta mögött a parókia.

Kívülről elhanyagoltnak tűnő épület, belül jó nagy porta. Gondozott kert, szépen nyírt bukszusok. Egy idős, fehér hajú bácsi elém totyog, inas kezében fűnyíró olló.

— Azonnal szólok a tisztele tes úrnak. Tessék csak bemenni és leülni az irodában. Ott benn jó hűvös van.

Bemegyek a tiszteletes irodájába, szerény, puritán helyiség. íróasztal, szék, vasállványon lavór, tiszta kendővel, gondosan letakarva és egy jókora, mennyezetig érő

könyvespolc. Zavartan bámulok, mintha figyelnének, pedig egy lélek sincs a közelembe. Leülök a könyvek elé. Hatalmas, méteres, öklömnyi vastag könyvek, rajtuk tenyérnyi fehér címke.

„1893-ban születettek”.

Dobog a szívem, de tartom magam, nem nyúlok a könyvhöz.

Jön a tiszteletes úr, vidáman, frissen. Harminc éves, ha lehet. Arca férfias, intelligens, testtartása a sportolóé. Fekete nadrág, frissen vasalt fehér ing.

— Bocsánatot kérek a zavarásért.

Mosolyog.

Előadom, hogy mit akarok.

— Mire, milyen céllal tetszik ezt kérni?

Ilyen kérdésre nem számítottam, dadogok.

— Anyám ebben a városban született. Már meghalt. Szóval keresem a rokonait, az én rokonaimat. Nem ismerem őket.

— 1893? Nézzük csak. Melyik hónap?

A hatalmas könyvet ketten tesszük az asztalra. Óvatosan kinyitjuk. Csodálatos rejtelem, az élet szezámja. Nekiesünk, keressük, nem találjuk. Ideges vagyok, a tiszteletes is rákapcsol idegrendszeremre. Otthagyom, keresse egyedül. Most a jóistent is fel tudnám idegesíteni.

— Nem létezik — mondogatja, és én is ugyanazt mondom visszhangként a küszöbön állva.

— Karolina?

— Igen.

— Megvan, — sóhajtja.

Odarohanok a könyvhöz:

„1893. július 9-én született.

Augusztus 26-án keresztelték, atyja neve Bertalan Sándor,

református, földműves, anyja neve Kovács Zsuzsanna, református. Hajdúböszörmény 2945.”

Ezután a keresztszülők neve, a szülésznő neve, csak úgy, hogy Csekéné. És a leLkész neve: Szolnoki Gerzson.

Drága, szép sárga papír.

V

issza kell mennem a tanácsházára, hogy ott az egyik hivatalban kikeressék: aminek 1893- ban 2945 volt a száma, az ma milyen utca, hány szám.

Két fiatalember ül a szobában. Csak néznek rám, nem is értik, mit akarok. Amikor elmondom, azt hiszik, ez a hobbym. Azért jólelkű fiúk, felállnak és keresik a térképen az utcát. A belső szobából a nyitott ajtón át kiszól egy morózus hang.

— Melyiken keresitek ... Az nem jó. Az új térképen keressétek.

— Nehéz lecke — vakaród- zik az Idősebbik fiatal.

— Mégis, mondja már meg, mire emlékszik? A gimnáziumtól lefelé Debrecennek, vagy merre laktak?

— A gimnázium akkor még meg sem volt — szólal me: isimét a belső szobában a ha r — Dinnyeföld volt az a v, - ros szélén. Azon volt a házunk — válaszolok bizonytalanul. — Dinnyét termelt nagyanyám. Azt hordtuk Debrecenbe, Balmazújvárosba a piacra.

— Azóta itt már tsz. van, ember! Az elnöke Kossuth- díjas. össze van itt szántva, még a hétszentség is. Az a kis vityilló meg, a maguké már rég összedőlhetett. Hol van már az a városszéle?! Lehet az már tán a belváros.

Érzem, igazat mond a fiú, de én megmakacsoltam magam, nem tágítok. Hozzámfordul és fáradó jóindulattal azt tanácsolja.

— Nézze meg a Ságvári körúton a házakat, a 80-as számtól a 96-ig. Vagy ott lesz az a hely, vagy a Bajcsy-Zsi-