Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
1968. AUGUSZTUS 25., VASÁRNAP “"K/uiiap fi TAB! LÁSZLÓ: Szánalom rí tuska hirtelen az orrom Th alá tartotta a jobb kezét, i/t lilavörös, cinegetojás nagyságú és formájú foltot láttam. Higgadtabban szemügyre véve, könnyűszerrel megállapíthattam, hogy Etuska körmeivel állok szemben. — Szép? — kérdezte, s hangjában annyi vidámság csengett, hogy azonnal meg- éreztem: csak igennel felelhetek. — Nem! — mondtam határozottán. — Ez nem szép!? — kiáltott fel Etuska, s hangjába a diadalmas vidámság helyett im-1 már gúnyos felháborodás vegyült. — Nem mondaná meg, hogy miért nem szép? — Szívesen, Etuska. Azért, mert nem tetszik nekem. Természetellenes. Feltűnő. A magam részéről a köröm fehérjét is reklamálom tisztelettel. Höl a fehérje? P ersze, hiába akartam tréfára fordítani a dolgot, a -nem”, amelyet oly kegyetlenül kimondtam, elejét vette minden tréfának. — Maga különc... — mondta, de láttam rajta, hogy legszívesebben félkegyelműnek mondott volna. Már ezt persze nem hagytam. Sok mindent lehet rám mondani, de hogy... — Úgy ... Hót ha én különc vagyok, akkor különc a férfiak kilenctized része. Nem ismerek férfit, akinek az ilyen véres karmok tetszenek. Miska barátom, kedves, ízléses ember egyébként, s a legjobb családapa, már csomagolt a múltkor, amikor a felesége végre lemosta a körmeit. — Szegény asszony... — Én MisJcát sajnáltam. De nézze csak, Etuska ... Köztudomású, hogy maguk a nők egymás számára öltözködnek s egymás számára festik a körmüket is. Miért viselkednek úgy, mintha érdekelné magukat a mi véleményünk? Maguk csak használjanak lila körömlakkot, mi majd boszszankodunk miatta, s az élet megy tovább. — Tévéd — mondta szelíden — minket igenis érdekel a maguk véleménye. De csak akkor, ha egyezik a miénkkel. — S a Gyuszi? A férje? Neki tetszik? — Az ö véleménye sem érdekel. I smét az orrom alá tartotí ta a kezeit. Körmein szikrázott a napsugár. — Napokig szaladgáltam ilyen lakk után — mondta szomorúan — ■s a megtakarított pénzem egy része ráment. Csakugyan nem szép? — Csak vicceltem, Etuska. Hiszen tudja, hogy milyen tréfáskedvű ember vagyok. Hát hogyne volna szép. Mutassa a másik kezét is. — Tessék. — Nagyon szép. Igazán nagyon szép... — bólogattam, mert erőt vett rajtam a szánalom. — Akar ilyet venni a feleségének? — Köszönöm, Etuska ő is ezt használja. VIETNAMI LEÁNY linszky út 70-től 80-ig találja. Ezzel a hamubasült pogácsával veszem nyakamba a várost. — Nem ismerünk mi semmiféle Bertalant — mondogatják mindenütt a léckerítések fölött megjelenít fogatlan, asza- lódott öregemberek. A nagy munkaidőben csak ők vigyázzák a portát. Pedig ők tudhatnák egyedül, hiszen t nagyanyám, emlékszem pont ilyen volt. — Gyerünk a baptista imaházba — szólok az értetlenül bámuló gépkocsivezetőhöz. Eszembe jutott, hogy nagyanyám kitért a reformátusoktól. Nagy törvényű asszony Volt, megsértették. — Ö, a kartonok nem Itt vannak, ide csak vasárnap jár a gyülekezet — mondja egy középkorú asszony és grízes metélttel törni a gyereket. A termet megbámulom, ugyanaz. Barnára festett padok, dísztelen fehér falak. Idejártam vasárnapi iskolába. Azt nem engedte el a nagyanyám. D iószegi Sándor utca 2. szám. Csinos, barna asszony fogad, ő a baptista pap felesége. Bárha jól emlékszem, náluk a papot testvérnek hívják. Az ember nincs itthon, dolgozik. Az asszony körül apróságok, együtt keressük a kartont. — Csak három éve vagyunk itt — mentegetőzik. Elfásultam, mindenről lemondtam, már mennék. A motor kikapcsolódott, szívemben a kerék csupán lendületből forog. — Bertalan Sándor 79 éves. Avar utca 66. szám. Értelmes öregember, rendesen eljár a gyülekezetbe. Oda tessék elmenni, lehet vele beszélni. Ö egész biztosan rokon. — Köszönöm, talán ... Így elvesznek az emberek? így elveszünk? Néhány évtized és hírmondónk sem maradt ott, ahol születtünk, éltünk. dolgoztunk? Talán majd itt. Borzalmas port verünk fel, homokfüstben kavarog az egész utca, de nem tudunk bocsánatot kérni az emberektől, mert az egyenlő lenne a gyalogjárással, a város meg szétterült, mint a lepény. Nézem az utcákat, minden ismerős, semmit sem ismerek. Tényleg értelmes ember Bertalan bácsi. Mindenre emlékszik, mindenről tud, de nem rokon. Azt nem tudja, merre laktunk, de anyámat és nővéremet keresztnevén szólítja, nagybátyámmal pedig együtt volt katona 1914-ben. — Csakhát megyen az idő, fiam ... Szép temetése volt Sándornak, oda még elmentem, az is rég volt. De a rokonaitokat nem ismerem. Próbálkozzál másfelé. — Anyám itt dolgozott a harisnyagyárban. — Az én feleségem is, eladókorában. A te anyád mikor került el Böszörményből? — 18 éves korában, ötven- hét évvel ezelőtt. Hümmög az öreg, elbúcsúzom. K éső délután. Űtitársam arca keserű, enyém is. Az első kocsmánál letesz, enni kéne valamit. Ö hazamegy, egy óra múlva visszajön: menjek vendégségbe az anyjához. Deszkakerítés, hatalmas, majdnem üres porta. Elöl néhány pulyka kelleti magát, mellettük tyúkok kaparásznak. Az udvar végén akácfa. Középen egy kávás kút, oldalvást kukoricaszárral takart verem. Idős, özvegyasszony, özvegy udvara. Rend, tisztaság, de csak amennyi az erőből telik. Hiányzik az ember a házból. Állok egy kicsit, nézelődöm. Invitálnak be a házba. A konyha és a szoba földje fellocsolva. Vendéget vártak, a vendég én vagyok. Szegényes bútor, mind sötétbarnára festve. A konyhában is, a szobában is falóca, amelyet a karja miatt kanapénak hívnak. A szobában vassparhelt, a falon egy aranykeretben, rámázva az egész család. S a szobában egy néni, pontosan, mint a nagyanyám. A barna faágy is a nagyanyámé. A földet is én locsoltam fel, azt mindig nekem kellett, ha jöttek. Beszélgetünk. — A Tónival együtt hat gyerekem él. Négy lányom férjnél van, a másik fiam is nős már. Iparosok a vők is. Tetszik tudni, későn mentem férjhez. De nagyon jól éltünk. Egy lányom, szegény, meghalt. Amikor kihoztuk a kórházból, a doktor megmondta, hogy nem lehet meggyógyítani. De nem feküdt szegény, csak ült, és hámozta a kolompirt. Szegények voltunk, ugye, kolom- pir, paszuly... De felneveltük őket becsülettel. „Valami hiányzik a szoba faláról, nagyanyám.” „Hol hit, ott szeretet...”; a háziáldások hol vannak? És Krisztus a Golgotán? — gondolom, amíg beszél. — Anyám nem vallásos. Nálunk senki sem vallásos — mondja a gépkocsivezető válaszként gondolataimra, amint asszonynővéréhez tartunk. Kolbászt, bort, szőlőt, fehér kenyeret raknak az asztalunkra. Aki böszörményi ebben a házban, mind rokon. Hazajön a gimnazista nagyfiú, most, a szünetben a vasútnál krampá- csol. Értelmes fickó, az algebrával birkózik, kétismeretlenű egyenleteket old meg. A csirkepörköltet kanállal eszi. A házigazda kötélverő, jókedé- lyű, vaskos férfiú, öntögeti a poharakat, isszuk a homoki vinkót, porosak a város útjai. Lopva nézegetem a rokonaimat. Szívélyes, kedves emberek. Nem sok idegcsillapítót fogyaszthattak el eddig. N agymamát bevisszük Debrecenbe, a másik asszonylányához, örül. Fekete-fehér mintás kartonba öltözik, fején ünnepi kendő, arca is ünnepélyes. Velünk jön a már-már nagylány unoka is. Vigyázni kell már ebben a korban az öregekre. Repülünk, úszunk a szép nyári estében. Feltűnnek Debrecen fényei. AZ ÉLET KA TONÁI DR. VÁMOSI ERZSÉBET szentmártonkátai körzeti orvossal két alkalommal találkoztam. Ennek több mint egy éve már. Akkor választották meg országgyűlési képviselőnek. Arról beszélt, mennyire szereti a munkáját: a gyógyítást. Azt a folyamatot, amely a betegség felderítésétől, a terápia kidolgozásán át, az egészség visszaadásáig vezet. Egyszerűen beszélt. És úgy tűnt, nagyon őszinte ember. Mondom, ennek több mint egy éve már, és most, amikor felveszem a telefonkagylót, „meghívom” a szentmárton- kátai orvosi rendelőt, a telefonközpont tárgyilagosan közli: dr. Vámosi Erzsébet nem dolgozik már Szentmártonká- tán, sőt nem is lakik mái- ott, keressem a Nagykátai Járási Tanács egészségügyi csoportjánál ... Dr. Vámosi Erzsébetet az egészségügyi csoportnál? Egy irodában? Július elsejétől a nagykátai járás főorvosa. Nem tévedés ez? Megváltoztatta volna nézeteit? Egy év alatt? KÉTSÉGEK KÖZÖTT lépek az irodába. A nagykátai járás főorvosasszonyának irodájába. A főorvosasszony legkisebb gyermekkorától kezdve orvos akart lenni. Miért? Pontosan nem tudja maga sem. Otthon nem is beszélt róla, hiszen a hatgyermekes sörgyári bognár családjában úgy tűnt, ilyen, vágyakról beszélni értelmetlen dolog. Amikor 1946-ban elvégezte az általános iskolát, vágyait gondosan rejtve, annyit mondott csak, hogy szeretne tovább tanulni. „Jól van — mondták a szülei. — Letehe- ted a polgáriban a különbözetit, aztán mehetsz szakmát tanulná.” Úgy mint a testvérei. (Az egyik borbély, a másik kéményseprő,-a harmadik kádár;'a ■negyedik- cukrász lett.) Vámosi Erzsébet azonban más szakmára vágyott. Egész életét kitöltő hivatásra. Különbözeti vizsgát tett a polgáriban. De úgy érezte, ez kevés. Még ugyanazon a nyáron letette a különbözeti vizsgát a gimnáziumban is és rendes nappali hallgatóiként felvétette magát az ötödik osztályba. Gimnazista lett. És már ez is nagy lépést és nagy áldozatot jelentett az állandóan anyagi nehézségekkel küszködő gyöm- rői munkáscsaládtoam. így indul tervének megvalósítása felé. ÉS AKKOR HIRTELEN TÖRÉS. Vagy nevezzük inkább kitérőnek? Tizenhat éves volt. Férjhez ment. Elfelejtette volna terveit? Elfelejtette. Gyermeket akart. Aztán ismét feltámadt a vágy. Úgy érezte, hogy az otthomülő életmód, a féleség szerepe nem tölti ki az életét. Alkalmi munkára járt. Kapálni. És a község DISZ-szervezetének titkára lett. De még így is üresnek érezte az életét. Bizonyára a képességeihez és terveihez képest. Most itt ülünk egymással szemben a fővárosi irodában. Átrendezte, otthonosabbá tette. Hiszen a szoba, ahol él és dolgozik, éppúgy kifejezi az ember jellemét, mint az arcvonásai. Dr. Vámosi Erzsébet szép asszony. Enyhén hullámos haja kontyba tekeredve ül a tarkója felett. Arcát jellegzetes mozdulattal támasztja meg a tenyerével. Ravaszkásan mosolyog. „Elhatározásomba, hogy ismét tanulok, a természet is besegített. Hiába akartunk gyereket. Nem lett.” A községi pártszervezet szakérettségi tanfolyamra javasolta. Elment. Szegedre. „Az első évben persze terhes lettem.” Magától érthetődé nyíltsággal tárja ki az életét. A szegedi évekről beszél, amikor ő a kollégiumban, újszülött kisfia pedig a kollégium szakácsnőjének felügyelete alatt élt; felvették a pártba, a kisfiától a könyvekhez, a könyvektől a kisfiához rohant, pártmunkát végzett, vizsgázott. És 1955-ben DR. VÁMOSI ERZSEBET elérkezett életének nagy állomásához. Felvették az Orvos- tudományi Egyetemre. Különös ember. Azt hiszem, fényképésznek kellene lennie a talpán annak, aki jellegzetesen jó képet tudna róla ké- sziteni. Szavaikkal talán még nehezebb megrajzolni portréját, mert azt hiszem, nincsenek az életében úgynevezett nagy tettek, vagy ha vannak, azt minden nyíltsága ellenére is szemérmesen rejti. — És 1956-ban? — kérdezem például. — Az Orvosi Egyetemen voltam. — És ott? — Miután megindult az oktatás, néhányan megalapítottuk a pártszervezetet. — Éles helyzet volt? — Lehet... — mondja tűnődve. — Nem gondolkodtunk ezen... Azt hiszem, hogy azért különös ember dr. Vámosi Erzsébet, mert az élet kis dolgait sohasem lebecsülve, de ugyanakkor mindig a nagy általánosságokra és összefüggésekre is figyelve tud dönteni. Az élet katonája? Nem tudom. Az ő környezetében ez a mondat valahogy szerényebbre fogalmazódik. Nagyon jellemzőnek érzem azt a történetet, amelyet elmesél. „SZENTMÁRTONKÁTÁN VOLT EGY BETEGEM, öreg, érszűkületes parasztember. Mondtam neki: ne igyon szeszes italt és ne dohányozzon. Azt mondta: a pipáról ő bizony le nem tud mondani. Hatvan éve pipázik, nem tilthatom meg neki éppen most. Mondom, nem is akarom én megtiltani, csak szeretném, ha. nem pipázna, mert. a lUkőr tin árt a szervezetének. Nem sikerült meggyőznöm. Felírtam hát a gyógyszereket és az útjára bocsátottam. Mit csináljak ha ilyen makacs? Néhány nap múlva visszajön. Megáll a rendelőben. Gyűlölködve néz és azt mondja: — Hallja-e! Jól átvert engem a doktornő!’’ És itt álljunk meg egy pillanatra. Mit tesz ilyen esetekben az orvos? Dr. Vámosi Erzsébet mindenekelőtt nyelt egy nagyot. Pedig vissza akarta utasítani ezt a hangot. De nem utasított vissza semmit. Elmosolyodott és megkérdezte: — Ugyan mivel vertem én át magát? „Ezt kérdeztem tőle. Erre azt mondja a bácsi, ne csináljak úgy, mintha nem tudnám. Átvertem őt, mert nikotinel- vonót adtam neki. De őt nem lehet átverni, mert a nikotin- elvonót odaadta a kisbírónak. /Az le akar szokni a dohányzásról. De annak se jó, mert amióta szedi, még többet szív. Átfutott az agyamon a gyógyszerek neve, amelyeket a bácsinak adtam ... Csak nem az Acidum nikotinicum- ot hitte nikotinelvonónak? Az orvosnő ül a rendelőben és gondolkodik. Hiába mondaná a bácsinak, hogy az Acidum nikotinicum nem nikotinelvonó, hanem értágító. A bácsi nem hinne neki. Aztán nem szól semmit. Kihúzza íróasztalának fiókját, kiveszi belőle az Issekutz-féle gyógyszerkönyvet, fellapozza a megfelelő helyen és odaadja a bácsinak. A bácsi elolvassa. Az , orvosnő várja a hatást. De milyen hatást várhat? Hiszen a latin szavakkal teletűzdelt szöveget hogyan érthetné meg ez az röeg parasztember? Az öreg visszateszi a könyvet az íróasztalára és elköszön: „Hát isten áldja”. És kimegy a rendelőből. „Este csöngettek. És ott állt a kapuban az én emberem. Megenyhülve. Mégis megértette a latin szavakkal teletűzdelt szöveget? Azt mondja: »Aggyon már belőle megint!« És lehajtja a fejét. »Mert megnéztem a hűs kamrában is, de nincs belőle már egy szem sem. Mind odaadtam a kisbírónak.« A gyógyszert ismét felírtam neki. A kisbíró- tól meg visszaszereztem gyorsan.” IDÁIG A TÖRTÉNET, amely számomra azt példázza, hogy nem elég, ha az orvos a szakmájához ért, szakmájához tartozik az is, hogy értsen azoknak az embereknek a nyelvén, akiket gyógyít. Dr. Vámosi Erzsébet családja a felvidékről származott Pest megyébe. Nem felejtette el azt a világot, amelybe beleszületet, ahonnan jött. MINT ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐ, a legváltozatosabb ügyekkel foglalkozik. Kiderült, hogy nem elég ha csak saját szakmájához ért. Egy sereg szakmába „be kell dolgoznia magát”. Például a szállítási szakma rejtelmeibe. Csak így tudja kivizsgálni választói panaszát, hogy aztán teljesen tájékozot- tan tudjon leülni például a közlekedési és postaügyi miniszterrel tárgyalni. De ott fekszik az asztalán egy levél arról is, hogy új protézis kellene egy öregasszonynak. És keresi a megoldást egy szélesebb réteget érintő ügyben is. Azoknak az öregeknek az ügyében, akik eddig pártolótagok voltak a termelőszövetkezetekben, de most az új törvény következtében minden megélhetés nélkül maradtak. És ebben az ügyben nagyon türelmetlen. „Nincs idő arra, hogy távlati terveket készítgessünik! Azonnal cselekedni kell. Egész életükben dolgozó emberek utolsó napjairól van szó. És ne legyen mindegy nekünk, hogy milyenek ezek az utolsó napok!” Dr., Vámosi Erzsébet érzékeny és energikus ember. És szerény? Olyannyira elkopta- tott kifejezés már ez, hogy inkább lejegyzem ismét néhány jellegzetes mondatát. — És hogyan fogadta önt, mint új képviselőt a T. Ház? — kérdezem. — AT. Ház olyan nagy, hogy egy embert észre sem lehet vermi — És az első felszólalása? — Nagyon izgultam. De őszinte legyek? — Szeretném. — Szóval, mire este hétkor rám került a sor, olyan fáradt voltam az izgalomtól, hogy el Is felejtettem, hogy izgulnom kellene... TÜDÖSZAKORVOSI VIZSGÁRA KÉSZÜL. Amikor egy éve Szentmártonkátán jártam, büszkén mutatta újonnan vásárolt röntgengépét. A röntgengép most egy raktárban pihen. A főorvosasszony magánpraxist , nem folytat. De kétszer egy héten rendel a tüdőbeteg-gondozóban. Nem bírná ki, hogy kapcsolatai végleg megszakadjanak a betegekkel. De ez a heti kétszeri rendelés sem elégíti ki. Miért hagyta akkor ott a körzetét, ahol olyan jól érezte magát és ahol mellékesen megjegyezve: annyira szerették? Talán anyagi meggondolásból? Nem. Mint a járás főorvosának, kisebb a jövedelme, mint akkor, amikor körzeti orvos volt. Dr. Vámosi Erzsébet nen' változott meg. Nem karrier, csinált, hanem csak azt vállalta, amit meggyőződése szerint vállalnia kellett. Szándékai ellenére is. Szándékai ellenére, mert nem akart főorvos leni. „De az egyezség úgy szól — mondja —, hogy amint találunk megfelelő főorvost a járásba, akkor én visszamegyek gyógyítani. De ezt a munkát is szeretném jól csinálni. Ha jól dolgozom, ezzel a munkával is a betegellátást szolgálom. Talán jól járnak a betegek ezzel is. Mert más célom nincs is nagyon.” Nem hangzik ez nagyon patetikusan? Miért lenne patetikus, ha egy ember hivatásnak érzi az életét?! Nádas Péter
