Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-16 / 192. szám

1968. AUGUSZTUS 16., PÉNTEK nsi NICKI cMívlaD 3 Ellentétes érdekek > Bekötő őt a kerten át Kergetjük a tolvajokat. Az idős Farkas István lihegve meg-megáll, kifújja magát, majd ismét nekiiramodik. Mi­re a kert végébe érünk, leta­rolt növények s a körtefák rezgő, megkopasztott ágai jel­zik, gazdag zsákmánnyal ol­dottak kereket a betolakodók. Búcsú a fáktól A kerítésig csörtetünk. Túl- nan a szemünk már semmi gyanúsat nem észlel. Békésen dolgozik a Pest megyei Vegyi és Kézműipari Vállalat gyöm- rői gyáregysége, teherautók, barnára sült emberek az ud­varán. — Itt járnak át — mutatja a rést az öreg. — Kiszedték a kerítést, hogy könnyebben boldoguljanak. Becslésünk sze­rint csak az idén ezidáig kö­rülbelül 150 kiló körtét, 200 kiló almát és 50 kiló ringlót, csaknem kétezer forint ér­tékű gyümölcsöt szedtek le. Végigsimítja száraz, repede­zett tenyerét egy-egy fa tör­zsén, tekintete hosszan elidő­zik a roskadozó ágakon. Bú- csúzkodik. Az 1405 négyszög- öles kert egy részét, s épp ezt, a termő gyümölcsöst, ki akar­ják sajátítani. Tizenkét alma-, öt körte-, öt tarack-, tizenki­lenc szilva-, két dió-, két meggyfát, 60 négyszögöl sza­mócát, 20 négyszögöl málnát, 8 ribizli-, 6 pöszméte- és 4 mogyoróbokrot ítéltek halálra. A szomszédos gyáregység gép­járművei gyorsabban szeret­nének kijutni az országútra, s ide tervezik nekik a bekötő utat. — Kóstolja meg, milyen fi­nomak — nyom a markomba egy sárga körtét, meg egy cir­mos almát az öreg. — Sok-sok éve, én- és a feleségem, mi ketten gondozzuk ezt a kertet, felesbe. Itt is lakunk, a tulaj­donos házában szoba-kony­hánk van. Csekély nyugdíjból élünk, meg a gyümölcsből. Most majd ... ■>' A maszek A Pest megyei Vegyi és Kézműipari Vállalat Dohány utcai központjában az egyik előadó, mikor megtudja, mi járatban vagyok, ironikusan odaveti: — És ez a cikk kinek lesz jó, nekünk vagy a maszek­nak? Felkapom a fejem. Hogyan? Vannak ők, és vannak a be­csületes állampolgárok, vagyis a maszekok? S ez két szem­benálló világ? 'Micsoda ke­gyetlen szemlélet ez? önuralomra van szükségem, nehogy hangos szóra ragadtas­sam magam ... Én láttam azt a „maszekot”, beszéltem vele. Hatvannégy éves, beteg asz- szony, kilencedik évtizedét ta­posó édesanyjával él a gyöm- rői, Dózsa György út 114. szám alatti házban. Neki 690, any­jának 260 forint havi nyugdíja van. A kertben a háztartáshoz szükséges minden növény megtérem, a gyümölcsösből kifizeti az adót, s még nekik is csurran-cseppen valami, ha a termés egy részét sikerül eladniuk. Mástól tudtam meg: egy okirat van a birtokában, melyet eddig sose hasznait. Ez alkalommal is csak vona­kodva vette elő. Magyarország minisztérelnöke állította ki. „Igazolom, hogy... a nemzeti ellenállási mozgalomban és a fasizmus elleni harcban ön­feláldozó magatartást tanú­sított.” 1946. június 6-án Szakasits Árpád, az akkori miniszterelnök-helyettes írta a la. Kis rőfösüzletében jelent­keztek, és lakásán találkoz­tak a francia, jugoszláv, né­met antifasiszták küldöttei a magyar földalatti mozga­lom embereivel; egyik szobája hamis igazolványokat gyártó iroda volt; üldözötteket rej­tegetett. „Vigyázz, Nelli, sok mindent tudnak, szorul a hurok” — kapta egyszer a figyelmeztetést. Akkor már a Gestapo figyelte. — Felajánlottam, vegyék meg az egész kertet, a házzal együtt — mondta annak az embernek keserű, tehetetlen belenyugvásával, aki úgy ér­zi, ő már nem számít, vele azt tehet bárki, amit akar. — Eimennénk kisebb házba lak­ni, de a gyakran bűzt árasz­tó gyár tőszomszédságában fekvő ingatlanomra most már nem akad vevő. Esetleg a gyümölcsössel még megvet­ték volna ... Négy embert tesz tönkre ez a kisajátítás. Egyébként a gyáregység jár­művei a Viola utcában köz­lekednek. Jól tudom, annak az útnak a korszerűsítése többe kerülne, de tudom azt is, hogy a vállalatnak több pénze' van, mint nekem. El­szomorító, hogy minket vet­nek áldozatul, úgy takarékos- kodnak. Harmincezer forint körüli összeggel szúrják ki a szemünket. Hát az öregek már ennyire nem számítanak? Mit — miért? A gyömrői gyáregység, mely száz helybeli lakosnak, 40 nő­nek és 60 férfinak ad mun­kát, körülbelül 50—60 mil­lió forint értékű műgyantát termel évente: olyan anya­got, melyet eddig főleg Nyu­gatról importált hazánk. Fej­lesztése során még körülbe­lül 100 embert tud majd foglalkoztatni. Háromezer ton­na áru kerül egy-egy év­ben raktáraiból a vasútál­lomásra, s ugyanannyi nyers­anyag az állomásról raktá­raiba. A kerten át vezető út jó egy kilométerrel meg­rövidítené a gépkocsik járta távolságot. Mindezt Cseh Mihálytól, a vállalat főmérnökétől tu­dom. S most át is adom neki a szót: — Ha továbbra is a Viola utcán közlekednénk, mintegy 550—600 méteres útszakaszt kellene korszerűsítenünk. De mi a község részére nem vagyunk hajlandók utat épí­teni. Egyébként is a Viola utcában lakó húszegynéhány család nem örülne, ha ez­után is az ő ablakaik alatt dübörögnénk, kavarnánk a port. S még egy fontos szem­pont: az az út nekünk egy­millió forintba kerülne, a kerti bekötőút pedig a felé­ért megépíthető, s a falu szé­lén, nem a közepén létesí­tenénk általa kapcsolatot az országúttal. Mellesleg, az in­gatlan tulajdonosának min­dent tisztességesen megfize­tünk. Döntsenek emberségesen Dr. Fodor István, a Monori Járási Tanács igazgatási osz­tályvezetője megmutatja az 1965. évi, 15. számú törvény- erejű rendeletet, mely lehe­tőséget ad, hogy állami vál­lalat, valamint a működé­séhez szükséges gazdasági lé­tesítmény elhelyezésére in­gatlant kisajátíthassanak. Az elmúlt két év során a járás­ban, a vasútvonal bővítése, a Barátság olajvezeték, a gáz­vezeték építése következté­ben körülbelül 300—400 ál­lampolgárt érintett ez a ren­delkezés. Savaria Camping Rally Augusztus 19—25. között az idén első ízben rendezik meg Szombathelyen a Savaria Camping Rallyt. Az esemény­re több ezer hazai és kül­földi vendéget várnak. A ta­lálkozó programjában szere­pel többek között horgászver­seny, motoros ügyességi ver­seny, nemzetközi díjugrató lo­vasverseny, országos kutyaki­állítás és több kirándulás. Részt vesznek a vendégek Gluck: Iphigenia a taurusok földjén című operájának iseumi bemutatóján és a Sa­varia történelmi karneválon is. A szóban forgó ügyben, az érdekelt szervek meghallga­tásával, a járás építésügyi hatósága hozott határozatot: a vállalat kérésére célsze­rűnek tartja, hogy Jellenz Kornélia ingatlanának egy rászán üzemi bekötő utat épít­senek, a terület felhaszná­lását tehát engedélyfezi. Az igazgatási osztály vezetője a vállalat által felajánlott kár­térítési ’ összeget méltányos­nak tartja, az a forgalmi ér­téknek megfelel. A legközelebbi tárgyalást, melyre a vállalatnak rúj ter­vet kell készítenie, előre­láthatólag augusztus végén tartják meg. Jellenz Kornélia az életét kockáztatta azért, hogy olyan világ teremtőd­jön itt, amely az emberte­lenséggel örök harcban áll. Bízunk abban, hogy. a végső döntéskor nemcsak a vállalat, de — a törvényes lehetőségek határain belül — az ő érde­keit is a legmesszebbmenően figyelembe veszik, és ha ne­tán úgy érzi majd, hogy sé­relem érte, a további szüksé­ges felvilágosításokat is meg­adják neki. Polgár István Asszony az irodából Harminc esztendeje lépett be először a gyár kapuján. A 48 szövőszék közül megkapott kettőt, megtanulta kezelésüket, s örült a keresetnek. Élete első munkahelye volt a német tu­lajdonban levő üzem. Ű ma is napról napra átlépi az utcát s a gyárudvart elválasztó vaska­pu küszöbét, ám a gyár... A német tulajdon a felszabadu­lás után orosz kezelésbe ment át, a német igazgatót orosz kö­vette, majd — többen is — magyarok ... A 48 szövőszék kétszáz fölé nőtt, a gyár neve újra és újra más lett, ilyen meg olyan keresztségekben, Iá- tott könnyeket, mosolyt, dühöt, | higgadt kimértséget. Egy író- | asztal is gyűjtőpontja lehet a gyári eseményeknek. Az övé ilyen. Pedig „csak” a bérel­számolók csoportvezetője. Vácott, a Magyar Selyem­ipar Vállalat bélésszövőgyárá­nak legrégibb dolgozója dr. Tóth Béláné. 1938-ban állt munkába, két évig szőtt, utána a csomagoló-adjusztáló rész­leghez került, majd adatgyűj­tő — a mai üzemírnok — lett, s 1942-ben bérelszámoló és pénztáros, egyszemélyben. Hu­Lukullusz üvegben Egy műszak alatt 11 ezer üveg hámo­zatlan. lukullusz paradicsomkonzerv készül a dunakeszi gyárban, szovjet partnerek rendelésére. A külhoni köte­lezettség mellett persze készül a hazai piacra kerülő tar­tósított őszibarack, zöldbab s más gyümölcs- és zöldféle. Foto: Gárdos szonhat év alatt mennyi, s mi­lyen papír ment át a kezén? Ha megfeszítenék, sem tudná megmondani; hegyet rakhat­nának minden bizonnyal be­lőle. Talán a papírok, a ten­gernyi betű és szám nyoma: szemüveget hord. — Nem „siker”-szakma a mienk. Könyvelő, műszaki rajzoló, titkárnő — jobban hangzik. Ránk azt szokták mon­dani: csak bérelszámolók. Van, aki fél év alatt megszökik a bérlapok mellől; itt is akadt ilyen. Én? Megszoktam, meg­szerettem. Amikor dönteni kellett, nem válogathattam. Édesanyám akkor már évek óta özvegy volt, kellett a ke­reset. Odaálltam a gép mellé, szőttem, örültem később a jobb beosztásnak, azután a világ- felfordulás szólt közbe, s mire rendeződött az élet, megöre­gedtem. Nevet. Azok közül való, akik nyugodtan beszélhetnek az öregségről, mert — fiatalok maradtak. Magas termete ará­nyosan viseli a korral járó súlyt, szőke haja, piros mun­kaköpenye még inkább hang­súlyozza jókedélyét, tempera­mentumát. Két nagylány ma­mája pedig. Az idősebb már védőnő, a deákvári körzetben dolgozik, a kisebb most érett­ségizett, a jogi karra jelentke­zett, nem sikerült a fölvétel, elment hát a Palma Gumigyár itteni telepére. — Az életben semmit nem szabad tragikusan fölfogni — ezt mondtam a kislányomnak, amikor megtudta, nem került be az egyetemre. Ezt tartom magam‘is. A mindenen ide­geskedő ember a saját életét is tönkreteszi, de a mellette élő­két is megkeseríti. A nyuga­lom, a szorgalom... A szorgalom. 1947-ben szül­ni ment, helyettese néhány hét alatt föladta a harcot; nem bírja egyedül. Segítséget adtak hát melléjé, s amikor visszajött, már így is maradtak. Ma is csak négyen vannak. Bérszámfejtés, kimutatások, táblázatok a gyárvezetésnek, átlagok kiszámítása, kereseti igazolások... Valahogy min­den út a pénzhez vezet. Még­is, aki — papíron — oly sok millió forinttal — no meg pengővel — dolgozott huszonhat év alatt, prémiu­mot még soha nem tehetett zsebre. „Munkaköri ártalom” — mondja kedves grimasszal, arra célozva, hogy itt csak a fizetés van, más semmi. Elvégezte a képesített köny­velői tanfolyamot, így le­hetett csoportvezető. S hogy a „munkaköri ártalom”-ra gyógyír azért legyen, két­szer kapta meg a kiváló dol­gozó, s egyszer a könnyű­ipar kiváló dolgozója címet. — Mi változott? Minden és semmi. A nagy dolgok­ban minden, a kicsikben semmi. Nagy dolog: valaha különleges esemény kellett ahhoz, hogy egy munkás az „irodára” menjen... Ma? Ugye, nem is kell magya­ráznom. Kis dolog: régen is kevés volt a pénz, ma is az, legalábbis az igényekhez mérten. Én még nem hal­lottam soha, senkitől: eleget keresek. Akkor is volt olyan adminisztráció, amit fölös­legesnek tartottam, ma is van... Pedig most már ész­szerűen dolgozunk, nem bér­előleget fizetünk, hanem ha­vonta mindkét esetben teljes elszámolás van. Megszűnt a túlórázás, az örökös rekla­máció, s magyarázgatnunk sem kell, mi miért van. Gond persze ma is van, például a minőségi teljesítmények csök­kenése esetén a levonás... Amikor harminc esztendeje belépett, tudta, nem nyug­díjas állást kapott, mert ma­gánüzem lévén, egész egy­szerűen ismeretlen volt a nyugdíjjogosultság. Most meg időnként már arra gondol, hogy néhány év múlva — azért persze odább van még az — elkészítheti a végel­számolást — önmagának. Be­lefásulni? Biztos vannak, akik belefásulnak. Ő ízesen ecseteli a gyermekgondozási segély jelentőségét — ed­dig a gyárban kivétel nél­kül valamennyi szülő mun­kásnő igénybe vette —, a gyárvezetés bérezési erőfe­szítéseit a munkaerő „meg­fogására”, mindazt, amihez nem is kellene, hogy köze legyen — hiszen „csak” bérelszámoló — de amit a maga ügyének is érez. Mert harminc esztendő . .. Meg is kérdezem: — Mondja, mi kötötte s főként, mi köti a gyárhoz? — Az, hogy a szomszéd utcában lakom... Nevet hozzá, de csöppnyi szorongással, mint aki attól tart, hogy még képes vagyok rá, s elhiszem. Mészáros Ottó Egy 70 éves férfi fiatal fe­leségének gyermeke született. Az öregúr fölöttébb büszke volt a családi eseményre. Idős barátai (lehet irigységből, lehet bölcsességből) arra in­tették: inkább azt figyelje, ki mosolyog a háta mögött? ★ A társaságban valaki azt mondta: — Gyerekek, néktek hal­vány fogalmatok sincs arról, hogy mennyi fontot hoz az or­szágnak Londonból a mi ara­nyos kis dalos pacsirtánk, a közismert táncdalénekesnőnk. — Valóban, mennyit? — kérdezték egyszerre többen is. — Rengeteget! — válaszolta a beszélő, pedig halvány fo­galma sem volt, hogy egyálta­lán hoz-e valamit az a néhány jófekvésű hangszál az ország­nak. — Azért nem valószínű, hogy az a font, amiről te be­szélsz, megoldja az ország külkereskedelmi mérlegét. De tudod mit, ha azt a 18-at is kiküldenék, akik most beju­tottak a döntőbe, talán ak­kor ... — válaszolt egy moró- zus férfiú, de az ő szava nem sokat számított, mert közis­mert volt arról a buta tulaj­donságáról, hogy minden ko­moly dologból viccet csinál. Egy hazánkfia megérkezett Budapestre, mutogatták neki az Emke-aluljárót, az Erzsé- bet-hidat, elcipelték az új la­kótelepekre. de ő mindenen csak mosolygott, minden új létesítménynek fittyet hányt. Csak egy dolgot talált elisme­Kavicsok résre méltónak. A határállo­máson, amíg az útlevelét vizs­gálták, a lemezjátszón a Rá- kóczi-indulót játszották. Azt mondta, sokat fejlődött ez az ország, ma már ő is látja, sőt tudja, hogy megszűnt a szek- táns klíma. Nagyvonalú kor­mány az, amely megengedi... Megengedi a Rákóczi-indu- lót... No lám... ★ A rossz hallású, de táncos lábú fiú elcsalta menyasszo­nyát a grillbe. Nem volt köny- nyű dolga. Menyasszonya jól ismerte már, hiszen néhány­szor agyontaposta, tiporta ci­pőjét, lábát a fiú. Most isme­rősöket is hívtak, és egészen kellemesen érezték magukat. Jól szórakoztak, ittak egy ke­veset, vicceket meséltek, ami­kor megszólalt a zene, táncol­tak, és ha elhallgatott a ze­nekar, leültek. Normálisan, ahogy az ilyen helyen az már szokás. Fülledt meleg volt a zárt helyiségben. Éjfélkor megszó­lalt a szellőztető berendezés. Akkor a rossz hallású, de tán­cos lábú fiú felállt és tisztelet­tudóan felkérte a menyasszo­nyát ismét és tett néhány bi­zonytalan lépést a ventillátor hangjaira. ★ Az újságíró előtt semmit sem lehetett elmondani. Sem viccet, sem tragikusát, sem közügyet, sem intim ügyet. Mert az újságíró, bármiről lettlégyen szó, másnap, legké­sőbb egy hét múlva kifecseg­te, megírta a hallottakat. Némi idő elteltével barátai egyenesen a szemébe mond­ták, és ő ezt is megírta. ★ Ketten laktak egy ócska al­bérleti szobában, mert így ol­csóbb volt. Régi ismerősök voltak, most is egy üzemben dolgoztak és valamikor egy mesternél tanulták a szakmát. Jóska szülei tehetősek voltak, apja tsz-elnök, anyja a tanács­nál dolgozik, küldték a fiúnak a csomagokat egész télen. Március végére elfogyott a szalonna, a füstölt kolbász még korábban. Jó gyomrú fiúk voltak, testvériesen ették az ízes falusi disznótorost, amíg tartott. Akkor Kálmán vett egy üveg befőttet és letette az asztalra. Másnap későn ment haza, egy lánnyal akadt dolga, de addig­ra Jóska megette az ősziba­rack felét és a befőtt levéből is ivott egy keveset. Kálmán megállt az asztalnál, nézte a félig üres üveget és a fogai között megszólalt: — Nem jó dolog ez a kö- zösködés. Legjobb lesz, Jóska, ha mindketten saját háztar­tást vezetünk. — Ezt elmondhattad volna, amikor a kolbászt ettük — válaszolta Jóska és lement az utcára, elgondolkodván az emberi gyarlóságon. ★ — Aki az én humanista szí­vemre ezután építeni mer, az úgy jár majd, úgy elcsúszik majd, mint kemény jégen a kezdő korcsolyázó — mondta a férfi, mert nagyon dühös volt. Aznap jutott tudomásá­ra, hogy már megint becsap­ták a barátai. De hiába be­szélt, senki sem hitt neki. Délután valaki hozzá for­dult valami szívességért, elza­varta, de öt métert sem tett meg az illető, már visszahívta és ismét aláírt valami kötelez­vényt, nem is figyelte ponto­san, mit. — Régi igazság, öregem, hogy az ember a feleségét és barátait ne tegye ki próbának. Hátha csalódnia kell? — ezi az üzem bölcse közölte vele, vigasztalásként, együttérzését kifejezendő. A férfi elrohant haza. Az utcán találkozott egy rég nem látott barátjával. — Szervusz, Sándor. Milyen sápadt vagy. Mi bajod? Hol jártál az utóbbi időben? — kérdezte. — Kórházban voltam. Ér­szűkület. Operáció... Teljes leégés. Nyomor. A férfi a zsebébe nyúlt. — Itt van, öregem, egy szá­zas, több nekem sincs most Ne szégyelld, fogadd el! Jól tu­dom, a kórházból mégsem úgy jön ki az ember, mint az OTP- ből. (suha)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents