Pest Megyei Hírlap, 1968. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-11 / 161. szám

1968. JÜLIUS 11.. CSÜTÖRTÖK »91 if CO KI K/Űrlap 3 Könyvesbolt a gyárban Könyvesbolt a gyárban ? Mert büfé, élelmiszerüzlet hagyján, de könyvesbolt? Márpedig van. Igaz, alig va­lami emlékeztet a szabályos könyvesboltokra, de a magas, széles üvegszekrény polcain a legújabb kiadványok kínálják magukat, a szekrény előtt pe­dig a pult, ahová műszak vé­gén kikerül a vevőcsalogató a pult mögé pedig beáll a — kereskedő. A szekrény és a pult a Forte Fotokémiai Ipar raktárterületének előterében áll. A kereskedő pedig — kö­zéptermetű, szemüveges, köp­cös, idősebb férfi — nem más, mint az egyik raktár ura, az import alapanyagok raktárá­nak kezelője, Csipán János. — 1948 szeptemberében jöt­tem a Fortéba, öreg bútornak számítok tehát, könyves azonban nem olyan régen va­gyok. Szerettem a sportot, labdarúgóedző voltam, tevé­kenykedtem a megyei labda­rúgó-szövetségben is, de az­után — a korral jár — már nehezen bírtam a strapát; ab­bahagytam. Hiányzott azon­ban az a valami... ami a munka mellett másféle elfog­laltságot jelent. 1962-ben el­vállaltam az üzemi könyvter- jesztőséget. Őszintén szólva, nem sok fantáziát láttam benne, azután ... — ... azután rájöttem, hogy ímmel-ámmal ezt nem érde­mes, s nem is lehet csinálni. Vagy teljes szívvel, vagy se­hogy. Törni kezdtem a fejem, mit és hogyan kellene, lehet­ne csinálni. Néhányszor ráfi­zettem. Kilépett a dolgozó, s eltűnt a részletekkel is. Meg kellett szervezni, hogy ez ne történhessék meg. Azután: elég az, ha én tudom, mi ér­kezett, mi jelenik meg? A törzsvevőknek szóltam először, . milyen könyveket kaptam. Jó, de így csak az állandó vá­sárlók értesülnek. Az évi ki­adói tervekét megszereztem, s elvittem az 'osztályokra, az üzemekbe, böngéssze végig, aki kíváncsi, s jegyezze föl egy papírra, mi érdekli. Szá- montartottam az igényeket, úgy rendeltem, s ahogy meg­érkezett, vittem a könyvet annak, aki kérte. Később még javítottam valamit. Minden hónapban sokszorosított lapon értesítem a részlegeket, mi­lyen művek érkeztek, érkez­nek. Könyvhéten pedig a gyár minden dolgozója kap eey „körlevelet”, a könyvheti új­donságok listájával... — Persze, azért nem ment ez ilyen simán, de — s ezt nagy örömmel mondhatom — a társadalmi szervezetektől minden segítséget megkaptam, a gyár gazdasági vezetésétől s s ma is megkapok. Talán ezek az elvtársak is érzik, hogy ne­kik, pontosabban a gyárnak dolgozom, hiszen az olvasó ember a gyárnak is értéke­sebb ember. roltak könyvet —, de csakis ezzel magyarázni a dolgot nem lehet. Sokkal inkább az­zal, hogy az érdeklődés föl- keltése vajon valóban célba- talál-e? Mert szinte minden­kihez másként kell szólni, másként kínáni neki a köny­vet. Néha arra kényszerülök, hogy beutazzam Pestre, s ott vegyek meg néhány olyan mű­vet, melyet a vevőim sürget­nek, de én nem kaptam ele­get belőle. Mert vannak ilyen, az ismert csúnya kifejezéssel élve térítési, azaz elosztási gondok. Hogy nekem kellene, mint egy falat kenyér, de nem kapok, s ugyanakkor a köny­vesboltokban tucatszámra he­ver ... Misszió vagy egyszerű üzle­ti tevékenység? Olyan munka ez, amit igen nehéz körülha­tárolni. Mert elég-e csak „üz­leti tevékenységet” folytatni ahhoz, hogy a Kislexikonból több mint negyven példány keljen el, a Világjárók soro­zatnak harminc-harmincöt ál­landó vevője legyen, Garaucly Kínai kérdés-e hiánycikk le­gyen, s évente ötvenezer fo­ri nitért elsősorban munkások vegyenek szakikönyveket? Es megfordítva: lehet-e jól telje­síteni úgy a missziót, hogy a könyvesboltokban már régen kapható művek hozzá még nem jutottak el, hogy hiába rendel többet, nem kap, hogy a kiadók nem egy esetben ko­rábban megjelent és isprert műveket új, megtévesztő cím­mel jelentetnek meg...? A fiatalok, ha suttogva is, de azért nyaggatják, hogy sze­rezze már meg Fritz Kaimtól A szerelem iskoláját, a sötét- üzem egyik munkásnője Weö­res Sándor Merülő Szaturnu­szát reklamálja, s ő, János bá­csi, ahogyan a „kuncsaftok” nevezik, mosolyogva hallgat­ja, hogy szidják, miként ve- •szekednejc vele — könyve­kért. Ilyenkor talán eszébe jut a szerény, csöndes raktá­rosnak, hogy megszolgálta ő azt a könyvterjesztői kitünte­tést ... Mészáros Ottó A gyöngyhalász Az egyenjogúságról — alkoholügyben a családjáról sem gondosko-1 dik, előbb vagy utóbb a tör- j vény elé citálják, s eljárnak ellene... Ez így természetes... Nő esetében — ugyanez? Mint­ha mindenki megbénult volna a megbotránkozástól! Tehetet­lenül, tanácstalanul nézik: mit lehet itt tenni? E sorok különben a való életből nyerték az indít­tatásukat. Albertirsáról jött a levél: Halmi Pál Mikebudai úti lakos irta ie élete tragé­diáját, hogy milyen szerencsét­lenül végződött házassága ... Ami a levél olvasóját az első pillanatban megfogja — mon­dom —, éppen a tanácstalan­ság, elkeseredett tehetetlenség, amely a sorokból árad. A zátonyra futott házassá­got 1943-ban kötötték, amely különben hosszú éveken át harmonikus rendben folydo- gált: mndjárt született egy kis­lánya is a házaspárnak, aki azóta maga is asszony. Még 1958-ban sem volt különösebb baj, amikor a második gyerek született — ezúttal fiú. Hanem ezután az asszony inni kez­dett, botrányt botrány köve­tett ... Végül is a férj váló­pert indított, s 1966 novembe­rében el is vált feleségétől. Az eset ott válik rendha­gyóvá, hogy az asszony ugyan­azon a portán él ma is, ahol a családja; vagyis a férje s a most tízéves fia. A bíróság ugyanis úgy határozott, hogy a szobakonyhás lakás a férfit s a gyereket illeti, az udvaron álló külön épület pedig azas2- szonynak marad. A bírósági döntés továbbá úgy szól, hogy az asszony tartásdíjat köteles fizetni férjének a kiskorú gye­rek neveléséért. A botrányok tovább folytatódnak, s az asz- szcny nem fizeti a gyermek- tartást ... Szóval a válóper ré­vén nem szabadult meg a csa­lád a részeges anya botrányai­tól, s a törvényes tartásdíjat sem kapják. Tehát az asszony úgy viselkedik, mint megannyi rossz útra tévedt férfinak szo­kása ... A z élet nem mindig követ­kezetes ... Bármilyen szo­morú, hogy ezt kell mondani, de végül is így igaz. Megszok­tuk már: vannak részeges, el- züllött apák, akik életmódjuk­kal gyötrik, kínozzák család­jukat, akik nem gondoskodnak a gyerekeikről... Sajnos — mondom —, mindezt már meg­szoktuk ... Próbáljuk magya­rázni: hogy az alkoholizmus társadalmunk öröklött beteg­sége, vagyis hogy a múltban kezdődött népbetegség; ami egyébként többé-kevésbé igaz is ... Továbbá vannak törek­vések, kialakult társadalmi, még inkább törvényes formák — amelyek igyekeznek gátat szabni az alkohol pusztításá­nak ... Ezek is már csaknem közismerten megszokottak... Ki ne tudná, hogy van kény­szerelvonó kúra? Ki ne hallott volna róla, hogy az állam gon­dozásába veszi a züllött életet élő szülők gyerekeit, vagyis ahogyan hivatalos nyelven fo­galmazzák: a veszélyeztetett kiskorúakat? Szülőkről van szó! Tehát: az apáról és az anyáról együtt, mert az ugyan­csak megszokott dolog, hogy ha a nő iszik, rendszerint a férje vagy élettársa nyomdokait kö­veti ... Különben az alkoholiz­mus — ahogyan a közvéle­ményben elterjedt — elsődle­gesen férfiszenvedély ... Az újságcikkek is férfiakról szól­nak, hogy miként sújtott le rá­juk a törvény, amiért nem fi­zettek tartásdíjat elhagyott gyerekeikért... Az élet annyiban nem kö­vetkezetes, hogy vannak rend­hagyó esetek. Nevezetesen: amikor a férj tisztes, í'endes munkáséletet él, s egyszerre az asszony lesz az, aki fékevesz­tett alkoholos szenvedélybe csap ... Ilyenkor, úgy látszik -T-. megáll a-tudomány. Mert ha egy férfi italós, hát kap né­hány rosszalló megjegyzést vagy némi kedélyes, megértő mosolyt. ^Ha egy nő italos: ez már osztatlan felháborodást kelt. Még tovább: a botrányo­san részeg férfit, aki ráadásul » községi tanácsházán tud­A nak az esetről. A vb-el- nök, Dobozi Ferenc, így véle­kedik: — Igaz, sajnos, igaz, ami a levélben áll, sok bajunk van ezzel az üggyel. Csak hát mit tudunk csinálni ? Foglalkozott a dologgal az ifjúságvédel­mi bizottságunk is ... ígér az asszony mindent, végül marad a helyzet, ahogy volt... — Otthon lehet őket találni? — Az ember bizonyára ott­hon van este, az asszony nem biztos. A férfi dolgozik rende­sen, s hazajár... A nőnek hol van munkahelye, hol nincs: az­tán hogy mikor merre jár... 1 A bíróság havi 260 forint tartásdij fizetésére kötelezte Halmi Pálnét, de nem fizeti... Tulajdonképpen egy rendőrsé­gi feljelentésen múlik az egész; ugyanis ha ez megtörténnék, mindjárt eljárás indulna az asszony ellen törvényes köte­lessége elmulasztásáért. Vé­gül bíróság vonná felelősségre, s a büntetés révén talán a bot­rányok is megszűnnének: hi­szen ebben szerepelhet az el­vonókúra is... Csak ezek az előítéletek, hogy tudniillik nőről van szó... Tartják magukat ezek még olykor ma is! Senkinek sem jut eszébe, hogy Halminéra ugyan­úgy vonatkozik a törvény, mint a garázda, családjukkal nem törődő, alkoholista fér­fiakra ... Annak a bizonyos egyenjogúságnak egy meglehe­tősen negatív előjelű értelme­zését sejtem én itt; helyeseb­ben szólva — kettősen negatív jelenséget... B ármilyen különös — mert ez így már egészen külö­nös —, de meg kell magyaráz­ni a következőket: Ha egy nő iszákos, botrányos életet él, s megfeledkezik a családjáról, tetteinek a törvényes megíté­lése sem lehet másmilyen, mint a férfié __ M iért nem természetes ez? Dékiss János Csipán János, a Forte üze­mi könyvterjesztője az or­szágban egyetlenként kapott az ez évi könyvnapon kitün­tetést. Ilku Pál művelődés- ügyi minisztertől vette át a kiváló könyvterjesztő cím odaítéléséről tanúskodó okira­tot. s tekintélyes pénzjutal­mat is kapott. (Négy eszten­deje, 1964-ben pedig a SZOT és a Kiadói Főigazgatóság ok­levelét kapta, munkája elis­meréseként.) 1967-ben 218 ezer forint értékű könyvet adott el a gyárban, az egy főre jutó forgalma 208 forint volt. s ezzel toronymagasan vezetett az üzemi könyvter­jesztők országos listáján; ezért, hogy bár a Forte dol­gozója, mint „kívülálló” is megkaphatta a magas elis­Az Állami Biztosító monori járási fiókja Vecsés és Pilis körzetekben, körzet- felügyelői, a járás területére üqyféiszerzői munkakör be­töltésére alkalmas személye­ket keres. JELENTKEZHETNEK érettséqizettek 25 évtől 45 éves koriq. Illetmény fix és jutalék. Jelentkezési határ­idő: július t5. A gyöngyhalász imádta a munká­ját, ezért életét a szerencse kísérte, iveire harmincéves lett, már szép családja volt és öt percig tudott a víz alatt lenni. Tüdeje, játékos tü­dő, mint egy felfújt ötös futball és aztán mint egy pingponglabda, ki­be, ki-be. És télen-nyáron aláme­rült ölszámra hordta fel a kagyló­kat és amikor kicsiny csónakjában már heggyé nőtt a zsákmány, a partra evezett. Kellett a kenyér a sok gyereknek, rokonnak. Jól keresett, családja imádta, tár­sai szerették, a gyöngyhalászok min­den reggel kikérték a tanácsát. Az öregek büszkék voltak rá, mert ők tanították, ők nevelték. Még az a szikkadt, rosszmájú öreg halász is, aki egyszer régen azt mondta, soha- . sem lesz belőle gyöngyhalász. És a fiatal gyöngyhalászinasok felnéztek rá, mert tőle lehetett legjobban el­tanulni a szakmát. Minden este, ott­hon, a család ügyes kezekkel, együtt nyitotta ki a kagylókat. Valóságos kis ünnepek voltak ezek. Torokhan­gon ujjongtak a szép zsákmánynak és remegő, féltő kézzel rakták a gyöngyöket az asztalra. — Ez kenyérre... — Ez apátoknak új nadrágra ... — Ez ... minden gyöngyöt ma­gasba tartottak, minden gyöngyön sejtelmesen megcsillant a petró­leumlámpa fénye. Minden gyöngy megtekintése szerelmi mámor. Az átvevő kereskedelmi cég is szerette ezt a halászt, mert ő volt a legjobb szállítójuk. És jó pénzt fize­tett a munkájáért. Hosszú évekig édes volt a kenyér, a szerelem, a munka. És hosszú évekig kedvesek voltak az emberek és kedves volt ő az emberekhez. Igaz, a kikötő or­vosa jóindulatú, de mindenképpen szenvtelen hangjával némi ürömöt csöpögtetett a család örömébe. Va­lamelyik nap azt mondta, hogy az a tüdő... az a tüdő... itt volna az ideje, hogy kímélje már. — Értem én, doktor úr, hogyne érteném, de nem lehet. Sok nálunk az éhes száj. És a feleségem imád­ja a színes holmikat, amúgy nagyon jó asszony — válaszolta a halász és folytatta munkáját, másnap hajnal­ban ismét tengerre szállt kicsi lé- lekvesztőjén és megkezdte á gyöngy­halászatot. Este, az asszonnyal együtt, két ba­tyuban elvitték az aznapi zsákmányt a kereskedőhöz. Nem bontották fel a kagylókat, aznapra lemondtak er­ről az élvezetről, mert dolguk sietős volt és a kereskedő géppel végezte ezt a munkát. A kereskedő átvette a két batyut és hátrament a helyiség félhomá­lyos részébe. Kisvártatva azonban ismét előkerült. — Ebben a kagylóban — emelte magasra a kezében tartott hatalmas tengeri kagylót — hamis gyöngy volt. — Én magától ilyesmihez nem vagyok hozzászokva. Mielőtt ezt felhozta, biztos kókuszbort ivott. Csak így tudom elképzelni, csak ez teszi érthetővé számomra a dolgot. A gyöngyhalász nagyon szégyellte magát. Látta, asszonya is félrehúzó- dik és szép nagy fekete szeme csupa csalódás. — Dehát a többi. — motyogta bátortalanul. — Azok igazgyöngyök. De nálunk egy sem lehet hamis. Egyetlen ha­mis gvöngy a többire is árnyékot vet. Ezáltal romlik amazok értéke is. A kereskedők az egész kikötő­ben, az egész világon elkezdenek kételkedni: „Hátha amazok is ha­misak voltak. Csupán a szemünk látta igazinak.” — Ezért, önvédelemből is. elvitet­tem az egész mai zsákmányt a ma­ga kollégájához — itt a kereskedő egy nevet említett, aki éppen egy éve lett gyöngyhalász. Ez a név egy kicsit fájt a gyöngyhalásznak, jól ismerte az illetőt, hiszen ő tanítgat- ta a halászat mesterségére, de ne­hezen tanult az az ember. Nem várta meg az eredményt. Otthagyta a kereskedőt. Mentek a rosszul világított dokkok között. Ahogyan távolodtak az üzlettől, az asszony mind messzebbre elmaradt tőle. Szíve elzsibbadt, megkereste ki­csiny csónakját és jó mélyen beeve­zett, akkor levette magáról ágyék­kötőjét és beugrott a hűs hullámok­ba. Ez volt az utolsó ugrása, mert az ő tüdeje sem bírta odalent tovább öt percnél. 1 Húsz év múlva egy kilogramm csiszolt gyémántot kínáltak a keres­kedőnek azért a hamis gyöngyért, mert minden ember tudta a szak­mában, hogy a gyöngyhalász élete is benne van a gyöngyben. S most szebben, játékosabban csillog a fé­nye, mint az igazi gyöngyöké. Aperitif vajjy sajt? Megérzi az ember, ha róla beszél­nek. Különösen, ha rosszat. A hiva­talban sok a nappali színész, még több a ripacs. Elmondom, hogy történt. Azt mondta a főnököm, hogy ügyes lány vagyok és azután kiemelt. Veronka, a diri titkárnője nyugdíjba ment és akkor én ültem a helyére. Telefon, kávé, „házon kívül van” — tetsze­nek ismerni a feladatkörömet. Hát a helyzetem rózsásnak nem mond­ható, de azért én jól érzem magam. A gázsim jobb, több a szabad időm, és a főnököm maga a nagyfőnök. Igaz, bogaras ember, de én tudók igazodni hozzá, szóval meg vagyok elégedve, tán még boldog is vagyok. De. gondolom, a számlázóban némi kis űrt hagytam magam után. Biz­tos sajnálnak a lányok. E gondolat­nál felálltam és szép csendben, ko­pogtatás nélkül bementem hozzájuk. Amúgy is itthagytam néhány hol­mimat. A szobában zsivaj, aztán csönd. Kínos csend. Azután Mancika úgy tett, mintha észre sem vett volna és zavartalanul „folytatta” a nekem kitalált, rögtönzött témát. — Gyerekek, ez a meleg! Nahát! Szemek villantak, értőn. Szóval rólam volt szó, gyenge kis ripacsok. És rosszat mondtak, annyi szent. És dühített, hogy nem szólhatok. Pe­dig 10 évig ültem és éltem itt kö­zöttük. Volt barátnőm is és most nincs. Az irigység összehozta őket ellenem. Megsajnáltam őket; szegények, milyen olcsó örömeik vannak. Köszöntem és jó arcot vágtam. — Csók, puszi, szivi. Milyen az öreg? Észrevett már? Visszamentem új rezidenciámba. Milyen szép itt minden. Akkor ma­gam sem tudom, miért, a következő jutott eszembe. A tudósok nemré­gen vasárnap a tévében ingujjra vetkőzve azt mondták, hogy a de­mográfiai robbanástól Magyarorszá­gon is várható, hogy nemsokára több férfi lesz, mint nő. Én akkor is azonnal arra gondoltam: de mi­kor? És még arra, hogy vajon majd a férfiak is marják egymást? És agyam sem akkor, sem most nem tudott szabadulni a gondolattól. És ha egy férfi kerül majd ilyen hely­zetbe, vajon mit tesz? Talán ezt: Visszamegy a számlázóba és meg­kérdi : — — Fiúk, ebédeltetek már? — Igen, de miért kérded, pajtás? — kérdezik majd vissza. És akkor ő, a sértett férfi: — Csak! Tudniillik azt szerettem volna megtudni, hogy aperitifként fogyasztottatok az előbb, vagy sajt és gyümölcs gyanánt rágcsáltátok a lábszáramat. Természetesen úgy tesznek majd a számlázóban, mintha egy szót sem értenének. Dehát ez már akkor nem az én dolgom lesz Én még ezt sem mertem megtenni. De hogy végiggondoltam, hogy máj dán egy férfi énértem is ilyen szel­lemesen fog bosszútállni. ettől meg­nyugodtam és halkan belerebegtem a telefonkagylóba: — Nagyon sajnálom, kérem, az igazgató elvtárs házon kívül van. (suha) mérést. 1968 első felében kö­zel 160 ezer forintot varázsolt ki a zsebekből a könyvek el­lenértékeként, forgalma tehát, ha minden jól megy, a tava­lyinál is nagyobb lesz. 1962- ben, amikor elvállalta a meg­bízatást, mintegy száz főből állt a törzsvevők gárdája. Ma ötszáznál tart, évről évre hat- van-hetven fővel gyarapodik a törzsközönség, s amire büsz­ke — de még mennyire büsz­ke lehet rá! — az az, hogy vevőinek nagy többsége fizi­kai munkás! — Sóik mindennel lehet kedvet csinálni az olvasás­hoz, a vásárláshoz. Én nem röstellem, ki-kiállok porté­kámmal a kerékpártárolóhoz müszaikváltáskor, jó néhány mai komoly vevőm ott vásá­rolta meg tőlem élete első könyvét... Megtettem azt is: vigye el, olvassa el, ha nem tetszik, hozza viasza, kicseré­lem. Tudtam, hogy vevőm lesz, s nem csalódtam. Akadt, aki „szép” könyvet kért, mert új bútort vettek. Adtam, de nem szépet, hanem — jót. Egy idő után megkérdeztem, olvasta-e már? Volt, aki rös- tellkedve mondta, még nem, de azután magától jött, s me­sélt, mesélt, mi-mindent tu­dott is meg belőle. — Évente ötvenezer forin­tért adok el szakkonyveket, s a legtöbb vevő: munkás! Az­után: vannak „beépített” em­bereim, akik hamar elolvas­nak egy-egy könyvet, elmond­ják a véleményüket, hiszen ajánlani csak így tudok, dehát magam elolvasni mindent..; Amit érdekesnek tartok: alig akad sztárolt író, inkább csak a fiatalabbak keresnek egy- egy divatosabb művet, de ezeknek többsége is modem író könyve. — Hat év alatt, amióta csi­nálom, tucatjával akadnak olyanok, akik soha nem olvas­tak, s ma évente öt-hatszáz forintot hagynak nálam. Igaz, a részletfizetés csábítóbb, miijt a készpénzvásárlás — a könyvhéten nyolcezer forint készpénzért, de húszezer fo­rint értékben részletre vásá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents