Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-09 / 134. szám
\ 1968. JÚNIUS 9., VASÄRNAP ”%Kívlm) 3 HÚSZEZREN Az Express verőcei táborába április első napjaiban már érkeztek vendégek. Legutóbb az NDK-beli Haliéból jöttek hetvenen. A kép előterében napozó kislány is közülük való. Térképészetet tanult, szerencsésen vizsgázott, s most ezzel az üdüléssel jutalmazta önmagát. Egyébként ő a tábor idei hatezredik vendége. Ez évben húszezernél több látogatóra. számítanak, köztük vlagyivosztokiakra, afrikaiakra és skandinávokra is. Turistaszálló a Szapáry-kastélyban Hatmillió forintos költséggel felújítják és turistaszállóvá alakítják át a büki volt Szapá- ry-kastélyt. Az egész épületet közművesítik, a pincéjében borozót rendeznek be. A megif- jított kastélyt a jövő évben adják át rendeltetésének. HETI KOMMENTÁR Csak belügyként? Ma egy hete tartották Vácott a lassan hagyományossá váló Dunakanyar dalostalálkozót. Tizenhat együttes lépett a pódiumra, felnőttek és ifjak, s szereplésük kapcsán nem tudásukról, egészen másról kívánunk szót ejteni. Arról, hogy a tizenhat együttes igen gyér hallgatóság előtt szerepelt, alig százan váltottak jegyet az eseményre: alig százan, abban a több mint harmincezer lakosú városban, amelyben a kórusművészetnek — Vox Humana! — nagyszerű és nemes hagyományai vannak. Könnyű lenne most azt mondani: bizonyára nem volt jó a szervezés, vagy még inkább: rossz volt az előkészítő munka. Könnyű lenne most ezt mondani, de bármenynyire is igaz lenne, a teljes igazságtól távol állna. A teljes igazság ugyanis az, hogy az örvendetesen sokasodó, ún. tájjellegű események — az említett dalostalálkozó mellett Szentendre kulturális napjai, a visegrádi rom- palota köré fonódó kiállítások stb. — rendezői alig, vagy egyáltalán nem képesek megbirkózni a dilemmával. Azzal a dilemmával, hogy vajon az érintettek belögyeként, vagy éppen fordítva, a legnagyobb nyilvánosságra számítva rendezzék meg a találkozókat, kiállításokat, más eseményeket? A dilemma vezet azután oda, hogy a szakmának szóló rendezvényekre próbálják becsalogatni a nagyközönséget, illetve, hogy részvétlenségbe fulladnak azok az események, amelyek pedig valóban közérdeklődésre tarthattak volna számot. Még tovább: a dilemma vezet odáig, hogy ebből is, meg abból is vegyítenek valamit egy-egy esemény programjába, a szakmának, meg a közönségnek is nyújtani szeretnének valamit, de végül is senkinek semmi lényegeset nem adhatnak, éppen a kettősség, a tisztázatlanság miatt. Annak a vélekedésnek, miszerint a kulturális életben nincs szükség semmiféle szervezésre, mert — úgymond — a dolgok ott spontán történésekként mennek végbe, a gyakorlat adta cáfolatát. Eddig eljutottunk. Addig azonban nem, hogy mielőtt megkezdenék egy-egy esemény előkészítését, tisztáznák — félreérthetetlenül — annak céljait, s fölmérnék a várható érdeklődést. A rendszeresség, az alaposság hiányzik — sajnos — leginkább azok munkájából, akik különböző ügyintézőkként, s népművelőkként eleve letéteményesei lehetnek sikernek vagy részvétlenségnek. A legtöbb kulturális eseményt az ötlet- szerűség, a gyorsan támadt és megvalósított gondolatok gyermekbetegségei jellemzik, s sokkal kevésbé a szakszerű előkészítés, a — ne szégyelljük leírni — pontos szervezőmunka. Nyár elején vagyunk, s az előzetes tervek gazdag programot ígérnek a megye legtöbb táján, a Dunakanyarban éppúgy, mint más vidékeken. Nagyon is szükséges tehát a figyelmeztetés: ki kell törni a föntebb említett dilemma jelentette bűvös körből, inkább kurtítani kell az események sorát, de ami megrendezésre kerül, az valóban esemény, valóban program legyen! Ami a szakmáé, az a ' szakmáé legyen, ami a közönségnek szól, az valóban a közönség előtt menjen végbe. A tarka, s testes programfüzeteknél, plakátoknál ugyanis sokkal többet számít, valójában kik voltak részesei egy-egy eseménynek, s főként: részesedtek-e valamiben, vagy ott voltak, de nem kaptak semmit sem? Krónikás V. _____________________J N YÍRI ÉVA: Offiül (4.) Egy délelőtt a görög rendőrségen Negyedik napja vagyok Athénban, amikor eszembe jut a rendőrség. Uramisten, nem jelentkeztem, pedig már a második negyvennyolc órát töltöm itt! Sietve öltözködöm, s robogok. Reggel 9 óra van, a város most ébredezik. A rendőrség is: a hivatalos idő kezdetéig egy órát kell várnom. Az utca túloldalán találok egy eszpresszót, felkapaszkodom a kényelmetlen bárszékre. Öreg, rezes orrú bácsi főzi a kávét. Fekete pincérkabátja nyakig begombolva, kezét a presszógépen melengeti. Odakinn 27 fokot mutat a hőmérő. — Hűvös van ma, nemde? — kezdi a beszélgetést. Gyorsan a pult alá rejtem a zsebkendőt, amivel eddig legyeztem magam, s együttérzően bólogatok. — Tudja, az egyiptomi klíma után az ember nehezen szokja meg a hideget — magyarázza az öreg. Készségesen meséli, hogy 17 évig élt Egyiptomban, artista volt, s mindössze két hónapja jött haza. Fiai, lányai ott maradtak. Haza kellett jönnie, mert görög állampolgár, s felszólították: vagy visszatér vagy elveszik a házát. Azóta 11 kilót Hízott és folyton fázik. Bizalmasan közelhajolva szidja a diktatúrát, a királyt, Papadopu- loszt, meg az egész világot. Sietve fizetek és átballagok a rendőrségre. Egy nagy teremben nyolc íróasztalnál dolgoznak. Az elsőnél felszólítanak, hogy adjam át az útlevelemet. A tisztviselő — vagy rendőr? — figyelmesen lapozgatja, s kétszer is megnézi fedőlapján a Magyar Népköztársaság címerét. Feje fölött, a falon a királyi pár fényképe. Az exolimpikon kissé már hízásnak indult, de még szem- revaló férfi, teljes katonai ornátusban. Annamária szép arcú, bájos fiatalasszony. „Kolléganője”, a monacói uralkodóné lehetett ilyen Grace Kelly korában, úgy tizenöt évvel ezelőtt. A tisztviselő továbbadja papírjaimat a második asztalhoz, itt cetlit tűznek mellé és a harmadikhoz passzolják. Ettől kezdve az összjá- ték akadozik. A negyedik asztalnál húsz percet várok, az ötödiknél harmincat. A hatodiknál kiderül, hogy öt (!) darab igazolványképet és ötven drachmát tartozom átadni a nyolcadik asztalnál ülő százados úrnak. Nincs fényképem? Akkor szíveskedjek átfáradni az első emeleti íoto- műterembe, a Mesterhez. A fotós — falusi figaró típus, ceruzavonalnyi bajuszkával — mesterkélt udvariassággal fogad. Egy kis türelmet kér és eltűnik egy sufniban. Az a „műterem”. Fél óra múltán maga után vonszol, s egy fakockára ültetve lencsevégre kap. Újabb fél óra, s máris kezemben van saját nagyanyám, öt példányban. Szegény grószi arckifejezése kicsit paranoiás, de a Mester megnyugtat, hogy a rendőrségnek ez is jó. A százados úr az első, aki hellyel kínál. Ö tudja, miért: több mint egy órát tart a kikérdezés. Nevem, állampolgárságom most és azelőtt, lakóhelyem, foglalkozásom ... A foglalkozásom szemmellát- hatóan nem tetszik neki. Igaz, nekem sem az övé, tehát kvittek vagyunk. Egyáltalán, maga a százados úr sem tetszik. Levesbe lógó orra, erőszakosan kiugró álla van és olyan szemöldöke, mint két beke- nőkefe. A százados úr „echte” pireuszi akcentussal beszéli az angolt, én egy kis hajdúsági kulőr lokállal, így aztán kissé nehezen értjük egymást. Ez a szerencsém. Arra a kérA vétójog politikai Részletek Gáspár Sándornak a megyei nagyaktíván tartott beszédéből fegyver! az igazgatóknak rizikót kell vállalniuk, de ez a rizikó nemcsak az igazgatóé, hanem az összes munkásé és alkalmazotté is. És ha a mi igazgatónk egy kicsit szemellenzős, ha a termelési céloktól nem látja az embereket és azok érdekeit, (Tudósítónktól) Mint mér lapunkban közöltük, 1968. június 6-án, csütörtökön, a Pest megyei Párt- bizottság és a Szakszervezetek Megyei Tanácsa közös nagy- aktívaülést tartott, amelyen megjelent Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a SZOT főtitkára is, aki a nagyaktívát tájékoztatta a Politikai Bizottság szakszervezeti munkát érintő határozatainak végrehajtásáról. Gáspár elvtárs a többi között a következőket mondotta: „Mielőtt ismertetném az elvtársak előtt a határozatot, illetve a végrehajtás közben szerzett tapasztalatainkat, engedjenek meg elöljáróban egykét megállapítást. Az a mi véleményünk, hogy még mindig nem vagyunk elég rugalmasak, hajlékonyak az élet által felvetett kérdésekkel szemben. Természetesen ez így nem jó, semmi esetre sem hasznos a mi mozgalmunk számára. Kísérjük jobban figyelemmel az az életet, a nemzetközi és a hazai politikai jelenségeket. Valahogy úgy vagyunk mi ezzel, hogy az elméletben értjük a marxizmust, de ezt soikszor elkülönítjük a gyakorlattól, az életben még ma is sokszor hibázunk. Szóval van jó kipróbált, tudományos elméletünk, most már az kellene nagyon, hogy a gyakorlatunk is jó legyen. Ne hagyjuk meg- kövesedni, mert az élet elhagy bennünket. Szóval legyünk marxisták, elméletileg,, .gyakorlatilag is. Vegyük figyelembe sajátosságokat, de az alaptételektől ne térjünk el, mert a cél mindig ugyanaz marad, felépíteni a szocializmust, majd a kommunizmust. Itt van az új gazdasági mechanizmus, mint gazdasági reform. Ez tehát újítás, gazdasági életünk új sínre helyezését jelenti. De tervgazdálkodást nem adtuk fél”. — Ezután az előadó példákkal bizonyította a mondottakat, majd a következőképpen folytatta: „A Politikai Bizottság hadésére ugyanis, hogy: vallása, feledve minden óvatosságot, az igazat válaszolom: nincs. A bekenőkefék a százados úr hajatövéig ugranak, pedig jó messze voltak egymástól. — Hogy-hogy nincs?! — Nem értettem a kérdést — próbálom jóvátenni a hibát. — Azt kérdeztem: milyen vallás ú? — Protestáns — felelem egy kis drukkal, hátha görögkatolikust kellett volna mondanom. Az ember alkalmazkodjék a helyi szokásoknoz. A bekenőkefék helyükre ugranak, tehát minden rendben van. — Mi a célja itteni látogatásának? — jön az újabb kérdés. — Városnézés — hazudom szemrebbenés nélkül. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. (Az athéni fényképészeket kivéve.) — Valutája van? — Nincs. Csak drachmám. A százados felhördül, majd gyors kioktatás következik a görög fizetőeszköz értékéről, valamint arról, hogy noha a Görög Királyság iránt megnyilvánuló világméretű obst- rukció miatt a drachmát jelenleg (!) nem jegyzik a nemzetközi tőzsdén, attól az még valuta. Ebben maradunk ... Három órát töltöttem a görög rendőrségen. Őfelsége, Konsztantinosz Vaszilevsz egész idő alatt fnlénvesen mosolygott a falon. Könnyű neki: őt biztosán nem faggatták három órán át Rómában hogy mit keres ott?! (Folytatjuk) tározatát is értelemszerűen kellett és kell vizsgálni. Ez azt jelenti, lényegében, hogy a párt, a szakszervezet, a tömegszervezetek és a tanácsok munkáját együtt kell néznünk, együtt kell vizsgálnunk ebben a kérdésben is. Ma az a helyzet, hogy a felsőbb vezetés szintjén már rendeztük a párt, a szakszervezet és a tömeg- szervezetek munkakapcsolatát, viszonyát. Most középszinten, de leginkább lejjebb, az alapszervezetek szintjén kell hasonló eredményeket elérni. Itt, ezekben a szervezetekben már rögtön a kezdésnél felborzolta a kedélyeket a szakszervezeteik vétójoga, csak azért, mert új volt, szokatlan volt. Mosit sem egyértelműen foglalnak állást a mi elvtársaink ebben a kérdésben. Én most is azt tudom mondani, mint akkor: célunk nem változott, de ahogyan fejlődünk, útközben sok minden módosulhat, sőt módosítanunk is kell. A párt vezető szerepe — mint tudjuk — progresszíve; az idővel együtt tovább növekszik, egész a kommunizmusig. De a párt bizonyos időben, bizonyos társadalmi fejlődési fokon más módszereikkel vezet, más módszerekkel vezeti a szakszervezeteket is. Ma az élet az bizonyítja, hogy az indirekt, áttételes vezetési módszer a helyes, a célravezető. Elmondhatjuk, hogy a frontáttörés ezen a területen megtörtént,, elviig, már értjük,, g... feladatainkat, a gyakorlat még döcög.”’ Ezután Gáspár elvtárs kifejtette, hogy a többi szervvel, az államhatalommal, a kormánnyal, hogyan tisztázták a szakszervezetek a közös munkát, az együttműködést. Elmondotta, hogy az utóbbi hónapokban a hosszú vitákat siker koronázta és már közös érdemi döntések születtek. A továbbiakban a szakszervezetek belső munkájáról beszélt és a következőket hangsúlyozta : „Nálunk a szakszervezeteknél a régi centrális vezetési módszer kísért. Valaha a SZOT határozatai 12 ezer alapszervezetre voltak kötelezőek. Mondanunk sem kell, ma ez a módszer tarthatatlan. A SZOT-nak elvileg kellene irányítania. Az egész szakszervezeti mozgalomnak, hogy úgy mondjam, szakmaközivé kellene válnia, mindenesetre ez a célunk. Az, hogy ne a SZOT, vagy az SZMT foglaljon minden kis- és nagy ügyben állást. A szakmai szakszervezeteké legyen a döntés joga. És merjenek dönteni lent is. Ehhez természetesen önállóságra van szükség”. A következőkben az előadó a vétójogról beszélt. „A vétójog az eszmei szférákból a gyakorlati élet mezejére lépett. Szeretném hangsúlyozni, hogy a vétójog a munkásosztály, a szakszervezetek új vívmánya, de ezzel együtt üzemeink pártbizottságának és pártszervezeteinek jogköre is nagyot nőtt. Nincs tehát semmi szükség rivalizálásra, ahol ilyet látunk, ott fel kell lépnünk ellene. A vétójog politikai fegyver: a munkásosztály, a szakszervezet és a pártszervezet kezében. Mire, vagy kire irányul, vagy kivel szembe vétózunk? Talán így a kérdések nem is helyesek. A lényege: az új mechanizmusban a gyárigazgatók önállósága megnőtt, nagyobb dolgokban is önállóan dönthetnek, talán úgy is mondhatnánk, hogy most nem fogják a trösztök és a minisztériumok a gyárigazgatók kezét. És igen, ha hatalmas beruházásokat szeretne eszközölni, milliós, de fedezet nélküli hiteleket felvenni, nos ilyen esetben a szakszervezet joga a munkás- osztály érdekeit védve; a vétó. És amíg a felsőbb szintű állami és társadalmi szervek az ügyben nem döntenek, addig a vétó következtében a beruházást, a hitelt, vagy bármilyen megvétózott igazgatói intézkedést fel kell függeszteni. Előfordul még ma is nálunk, hogy az emberekkel durván bánnak, és gondolkodás nélkül akár százakat is az utcára raknának, a termelési mutatókra, a gazdaságosságra hivatkozva. A munkanélküliség a mi rendszerünk természetével, hirdetett eszméivel nem fér össze. Még akkor sem, ha a termelékenység azzal nőne, hogy néhány tucat embert szélnek eresztünk. Ilyen esetben is alkalmazzuk a vétójogunkat” Ezután a nagyaktíva figyelmét felhívta arra az új helyzetre, amely a gazdasági vezetők szakszervezeti megítélésének új módszerével kapcsolatban alakult ki. Itt azt vetette fel, hogy a munkásosztály, a tsz-parasztság után most szintén megkapta azt a jogot, hogy a szakszervezet keretén belül beleszólhat vezetőjének „megválasztásába”. Kiemelte, hogy ezzel a szocialista demokrácia, az üzemi demokrácia erősödött. A továbbiakban a munkaidő-csökkentés első éves tapasztalatairól, az új bérgazdálkodásról és a vállalatok nyeare- ségképzéséről beszélt Gáspár elvtárs. Bejelentette a hallgatóságnak, hogy a következő években valószínű, az évi négyszázalékos bérfejlesztési plafont feloldja á központi vezetés. Ebben az első, tanulóévben legfontosabb a nyereségképzés, mert a munkások szociális és kulturális ellátása is ettől függ. A következőkben a várható problémákat jelezte az előadó. „Kialakulhat olyan helyzet a munkásosztály azonos rétegei között, hogy az egyik üzem_ ben jobban élnek majd, mert jobban keresnek, mint a másikban. Például: az egyik vasasüzemben csökkentett munkaidő mellett, esetleg magasabb keresethez jut a dolgozó, ráadásul — mondjuk — ebben az üzemben jobb a kulturális ellátottság is, mint egy másik hasonló vasasüzemben, ahol még nem csökkentették a munkaidőt, és a kereset is alacsonyabb. És természetesen minden vasesztergályos nem dolgozhat abban az első kategóriájú elit üzemben. Van tehát olyan veszély, hogy két egyformán kvalifikált vasesztergályos életszínvonala között érezhetően nagy lesz a különbség. Sok a gondunk, elvtársak, sok mindent felül kell vizsgálnunk. Meg kell néznünk azt is, hogy milyen szakmák képzésénél követeljük meg a jelentkező ipari tanulóknál az érettségit, azt is meg kell néznünk, hogy az idős, nagy élet- és szakmai tapasztalattal rendelkező munkások előléptetésénél nem túl sok-e a tilalomfa, az akadályozó rendelkezés. Sok még a teendőnk, nagy munka vár ránk. Amikről beszéltem, amiket bejelentettem, is bizonyítják, hogy ma még a a folyamat, az új folyamat elején vagyunk” — fejezte be tájékoztató előadását Gáspár Sándor. Később a jelenlevők kérdéseire válaszolt. Mind a tájékoztatót, mind a kérdésekre adott választ a nagyaktíva nevébep Cservenka Ferencné, az MSZMP KB tagja, a Pest megyei Pártbizottság első titkára köszönte meg.
