Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-22 / 118. szám
2 »ií«o 1968. MÁJUS 23., SZERDA irr VAGYUNK A VÁSÁRBAN... Most itt vagyunk a vásárban és örömmel jelenthetjük minden kedves olvasónknak, hogy a tokaji csúszik, a pénzünk úszik, izé... Ne olyan hangosan, szólok a fotósnak, mert meghallja az asszony, esetleg a főnök és akkor az isten se mossa le rólunk, hogy mi tulajdonképpen ezért jöttünk a vásárba, ahelyett, hogy a szép nagy gépmonstrumokat gusz- tálgatnánk. Apropó, gusztálni. . . Ismét örömmel jelenthetjük mindenkinek, akit e téma érdekel, hogy idén a vásárban a mini a divat. Minirádió, minitévé és természetesen a miniszoknya. Ahogy ezt észrevettük, fotós kollégámmal azonnal leborultunk egy söröskancsó előtt és gyorsan hálát adtunk a magasságos atya úristennek, hogy a mi drága nőink, valamint a külföldi kiállítók az idén is megtartották jó szokásaikat. MINI A DIVA* De menjünk tovább, mert nemcsak igével él az ember... A Mátyás-pince itt a vásárban is a régi. Szemem keresi a feliratot: „Itt járt Mátyás király és megevett 12 tojásból egy rántottat...” A felirat sehol, helyette jön a pincér. Öt is megcsaphatta már az új mechanizmus szele, mert kedves, barátságos és a halászlé pillanatokon belül előttünk párolog, szagoljuk fölséges illatát. A lé jóízű, benne sok hal és paprika úszik. Ára természetesen borsos. Ez is az új gazdasági modell szerint. Nagy a kereslet, hiszen a szemünk, mindany- nyiunk szeme kigúvadt, úgy kerestük a halászlét a nagy masinákkal megtömött bódék között. Jól látta ezt a pincér és a boltvezető. így azután 20 forintnál is többet fizettünk. (Istenbizony megérte.) A szomszéd, elegáns kis talponállóban a száraz szamorodniból egy decinyi majdnem 10 forint. Azért itt sem szomorodtunk el, sőt, amikor a harmadik pohár fenekére néztünk, az a képtelen gondolat jutott az eszembe, hogy vajon a vásárban hány méter sült kolbászt esznek meg az emberek és mennyi bor, sör, pálinka csorog le a torkokon. Ha ezt megtudnám valakitől, nos, akkor ez az adat igen jó szín lenne ebben a kis riportocs- kában. És egészen biztos, a főnökünk is nagyon megörülne. A mi redakciónkban nagyon szeretik és nagyon fontosnak tartják a konkrétumokat. Legtöbb írást azzal löki vissza a főnök, hogy miféle sóder ez, hol a konkrétum az írásból? Szóval valami ilyen kéne: „Negyvenezer kilométer sült kolbászt fogyasztott a jónép. A megevett kolbásszal jószerével körülfonhatnánk — nem a kerítést — de akár a jó öreg földünket is, hiszen éppen ennyi ezer kilométer földünk egyenlítője is. És, hogy nem fontuk eddig :körül kolbásszal a földünket, az csak azért van, mert egy kissé lusták vagyunk. Azonkívül: ilyenkor, május tájékán inkább megesszük a sült kolbászt, mintsem kerítést fonjunk vele ...” Szóval így valahogy, valami ilyesmire gondoltam. Hű, de örülne ennek a kis konkrét betétnek a főszerkesztőm. Gondolatomat azonnal megosztottam kollégámmal, a fotóssal. Fantázianélküli fickó, azt mondja: — Nálunk, ahol én azelőtt dolgoztam, vidéken, volt az MTI-nek egy tudósítója. Az a fiú húsvét után, kedden reggel föladta a központjának a következő hírt: „Megyénk dolgozói a húsvéti ünnepekben 500 ezer füstölt sonkát, 10 millió főtt tojást, lű millió csomó zöldhagymát, 100 ezer hektoliter bort és 10 millió korsó sört fogyasztottak — ekképpen ünnepelve Jézus Krisztus Urunk föltámadását.” — Ezeket a számokat az az ember úgy találta ki, hogy beszorozta az általa elfogyasztott étel és ital mennyiségét a megye lakosainak számával — folytatta a fotós. — Ez lett a veszte — itt jót röhögött a kolléga. — Ö maga, az MTI-tudósító igen nagy gyomrú, jó torkú fickó volt, ezért a szorzás végeredménye gyanús lett a főnökségnél. Ügy találták, hogy az semmiképpen sem reális. Kiszállt egy brigád, vizsgál- gattak, nyomozgattak, az eredmény: megszabadították a fickótól a sajtót. Idáig jutott, amikor az amerikai pavilonhoz értünk. Bemegyünk, simán, könnyedén. Nézelődünk, nem akarok hinni a szememnek. A pavilonban alig lézeng néhány ember. Pedig a nők arcát pénz nélkül, teljesen ...ITT SEM SZOMORODTUNK EL ingyen, pillanatokon belül nagyon szépre tatarozzák. És milyen szép, csinos nő a kozmetikus hölgy! ...NAGYON SZÉPRE TATAROZZÁK Nem értem. Nem értem az egészet! Vagy két éve, amikor 56 után először állítottak ki Budapesten az amerikai iparosok, sorba álltunk itt vagy tízezren néhány órát, hogy bejussunk a csodálatos USA-pavilonba. De akkor, szerintem, műhibát vétettek. A pavilonban hatalmas táblákon feliratok és számok hirdették, hogy náluk, az Amerikai Egyesült Államokban mekkora nagy az életszínvonal, hogy menynyi tejet és whiskyt isznak, hogy egy amerikai állampolgárra mennyiféle sokminden jó jut. Amúgy a pavilonban jóformán semmi sem volt. Némi bútor, modern tv-k, rádiók, olyanok, amilyent minden pavilonban láthattunk... Most hoztak az amerikaiak Plymouth-kocsikat, mindent, ami szemnek, szájnak ingere. De bennünket csak egyszer lehet becsapni. Ezért 1968-ban az 1968-as típusú Plymouth- kocsik előtt sem állunk sorban. Illetve, dehogynem ... másutt... Hatalmas tömeg tolong a Magyar Népköztársaság köny- nyűipari pavilonja előtt. És bent sincs egy tenyérnyi hely. Gondolom, a miniszterasz- szony igencsak boldog lehet. Azért mégiscsak szép siker, ha a mi nőink ízlése van olyan a maga nemében, mint az USA Plymouthja a maga nemében. (Hogy az amerikai hölgyek ruháiról ne is beszéljek.) Bár az amerikai lányok nagyon szépek. De a fotós — cinikus, elkárhozott lélek — e hitemből is kiábrándított. Oldalba bök és ezzel felébreszt: — öregem, ne légy naiv! Milyen rossz szemed van! Ezek a lányok, akik itt angolul beszélnek és angol, illetve amerikai ruhában pompáznak, nos, ezek a lányok magyarok! Napi 120 forintért segítenek az amerikai cégeknek. És mert szépek, az amerikaiak is jól járnak és mert keresnek, ők is jól járnak. — No lám — mondom száj- tátva és máris a Dior-ék parfümjét szagolom nagy szagértelemmel a franciák pavilonjában. A jóból is megárt a sok, már a braziloknál vagyunk. A brazilok kedvesen, latinos graciözitással osztják, adják mindenkinek az ingyenfeketét. Tolakszunk, sorbanállunk, verekszünk érte. Nagyon szégyelltem „magunkat”. Órák telnek, lábunk fáradt, zsibbadt a sok gyaloglástól. (Utoljára a fronton tehettem meg ennyi kilométert.) De a szemünk, a kíváncsiságunk is hajlék az eső elől (s, hogy elbújtunk már kívántam: bárcsak tovább esne...). HÁT KELL EHHEZ SZÖVEG? Másodszor: itt van ez a kép, itt van ez a csinos nő ... Hát kell ehhez szó, hát kell ehhez szöveg? ö ebben a pavilonban a sajtófőnök. (A fotós amikor meglátta, felsóhajtott és azt összekeverte a többesszámot az egyesszámmal. — Hol végzett, milyen egyetemen? Hogyan adta újság-, írásra a fejét? Most jár először Magyarországon? — kérdezte. — Ezek a kérdések baná-. lisak, amellett, hogy nagymarhaságok — mondta a fo-. tós, de a kolléga nem za-. vartatta magát, mert tovább, rohamozott. — Volt már, látott már va-. lamit Budapestből? Ismeri az éjszakai Budapestet? Muzsika, tánc? — és most már dühében és zavarában gesztikulált, elnyújtva, szótagolva, hangsúlyozva beszélt, mintha így jobban érthetné a lány a számára vadidegen, magyar szavakat. De ő türelmes ember volt, kedvesen, intelligensen, megértőén mosolygott és nemet intett. — Péntekre van két belépőm egy festő barátom tárlatára, aki a dzsesszmuzsika hatására festette, mondhatnám: komponálta ragyogó, ezerszínű képeit. Eljönne velem? Nagyon szívesen látná a barátom is ... A nő kedvesen azt válaszolta: — A tárlatokra én a férjemmel járok, a mi családunkban ő a műértő ... NAGYON SZÉGYELLTEM „MAGUNKAT” tovább hajt, mert a vásárban nagyon jó. Vicc nélkül: minden nagyon szép, minden nagyon jó! Fáradtan is lubickolunk a jó vásári hangulatban. És ha nem fukarkodunk a dicsérettel, miért ne mondhatnánk el egyetlen panaszunkat. Nagy a por! Borzalmas piszkos lesz néhány kilométer után az ember. Tanácsunk? Talán locsolni kéne, többet locsolni. A vásári dolgozók viA CIPŐK. A RUHÁK. az ember lekörözi az amerikai iparmilliomosokat. Annál is inkább, mert mi nem gyártunk, és így nem is állítunk ki Plymuth autókat. Viszont a cipőink, a ruháink, az aranyos, habkönnyű női fehérneműink ... Jobb kezem szívemen és úgy jelentem ki: nem kenyerem egyetlen náció lebecsülése vagy sértegetése sem! De szont azt mondják, hogy akkor sárosak lennénk. Apropó: por és sár... Késő délután megeredt az eső, hullt a fejünkre az aranyat érő májusi eső. Azért mi elmenekültünk, hálátlan, urba- nista lelkünk nem méltányolta a meleg zuhatagot. És ismét örömmel jelenthetem, hogy a ... Köztársaság pavilonja legkellemesebb hajlék az egész vásárban. Először mondta, bárcsak a mi főnökünk volna. Amikor kérdeztem, jól hallottam-e természetesen letagadta, mert félt, hogy jelentem a nagyon tisztességes és nagyon derék, de meglehetősen rossz külsejű, aggastyán főnökünknek. Kis bolond, mondtam neki.). Amikor beléptünk a sajtóirodába, éppen egy álújságíró faggatta őt, egy nem létező újság számára. Valószínű, ő is az eső elől menekült ide és hogy némiképp zavarát leplezze, valamint csodálatát kifejezendő; interjút készített a nővel. — Ez az interjú most olyan, mint mikor a hóhért akasztják. Hiszen én újságíró vagyok és ön is, tehát egy újságíró készít interjút egy újságíróval. Kérem ne haragudjon ezért, ne vegye tolakodásnak... Én a témát érdekesnek tartom, nem tudom ön hogyan vélekedik. A tolmács szolgaian, tehát rosszul fordított. — Ne feledkezz el öregem, hogy viszont a néző, a hallgatók is újságírók — mondta a fotós a hölgy anyanyelvén és még kajánul hozzábiggyesztette magyarul a következő szöveget: — Tehát ne feledkezz el róla, hogy igaz hóhért akasztanak, de a kárörvendő karzat is hóhérokból verbuválódott. Aztán megismételte a szöveget ... ül is. Kijavítottam, mert a fotós Tetszett a válasz, a tol-: mácsot azonnal kicseleztem és én fordítottam magyarra a szót. A nő közben' felállt és in-: terjút készítő kollégám ke-: zébe nyomott egy műanyag: borítású fekete blokkfüze-: tét. Azt mondta, hogy ez mindig jól jön az újságíróknak. Az eső elállt, kimentünk. A mikrobuszok újra közieked-: tek, a helikopter is meg: kezdte vásár fölötti útját. Bementünk a céghez. Sze- rencsénk volt, a főszerkesztőnk már hazament. Megátalkodott nyárspolgár. Minden este korán hazasattyog. Nem/ szereti az életet, ezért nem' ismeri. Ezért nem jó szerkesztő, nem ért a mi ragyogó kis írásainkhoz sem. Az olvasószerkesztőnk viszont egy jól sikerült fickó. Nagyon szereti az életet, érti is a módját és ezért megérti a mi jó kis írásainkat. E kis dolgozatunkat is azonnal leküld- te a nyomdába, piros tintával ráírta: Jó kis írás, sürgős, azonnal! Hát most örömmel jelenthetjük, immáron ki tudja hányadszor, hogy ezt láttuk a vásárban és még annyit: hogy vasárnap jön egy teljes oldal tudósítás a technikai és szakmai dolgokról. Hiába, nem lehet a főszerkesztővel ku- koricázni. Szöveg: Suha Kép: Gábor i í
