Pest Megyei Hírlap, 1968. február (12. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-11 / 35. szám
1968. FEBRUÁR 11., VASÁRNAP ' — Régen jártak nálunk, elvtársiak — mondta a bánya főmérnöke és elnézegetett bennünket, mint aki valójában most sem nagyon hiszi, hogy komoly szándékkal érkeztünk Pilisszentivánra. — Fénykép, riport... — mondta mosolyogva. — Régen volt az, elvtársak... — De akkor annál többször ... — - Azt meghiszem. Szó, ami szó: a nagy széncsaták egyik színtere volt Pilisszenti ván is. Most meg, mintha ezeknek a csatáknak valamilyen páratlan évfordulójára toppantunk volna be, ahol veteránok tűnődnek, gondolkodnak: részben azon, ami elmúlt, részben azon, hogy vajon mi lesz. Úgy látszik, nem ljejl a .fekete gyémánt”. Drága. — Gondolta volna ezt, főmérnök elvtárs — kérdeztem Kakas Jánost — mondjuk, BÁNYAJÁRÁSON AZ ÜJ EMBER A LÖMESTERREL ágy 1952 táján; gondolta volna, hogy fogunk mi még arról s beszélgetni, kell-e, avagy nem kell a bánya? ! — Ezt még 1963-ban sem jondoltam volna. — De hát maradjunk a kérdésnél. Végül is kell-e avagy nem kell a bánya? A főmérnök felnézett a ma- gasságos égre... Tudniillik, nem könnyű erre a kérdésre választ adni. Ha a közgazdász szemével nézzük a dolgot — s dr. Solti Helmuth főkönyvelő szerint így kell nézni —, akkor bizony nem nagy jövőt jósolhatunk a mélyművelésű, s főként az ilyen kicsi szénbányáknak. Világszerte az olaj a sláger, összehasonlíthatatlanul olcsóbb, mint a szén. És itt van a gáz... De vajon mennyi időre elég az olaj? S mennyi földgázzal számolhat az ember? Nem kellene-e mégis tartalékolni az olajban, s a földgázban rejlő energiákat, s csak fejteni, fejteni tovább a szenet, még ha drága is? Vannak optimisták, akik azt Nem? A bánya igazán jó fizetést kínál. Tavaly október elsején bevezették a 44 órás munkahetet. Az újabb rendelkezések szerint, alá 25 évet dolgozott a föld alatti fejtésen, 55 éves korában elmehet nyugdíjba, sőt, minden további öt év, egy esztendővel csökkenti a korhatárt; gyakorlatilag tehát, aki 18 esztendős korában kezdett a bányában, 53 éves korában nyugdíjba mehet... És lehetne sorolni a kedvezményeket. A fiatalság mégsem akar a bányába áramlani ... — Talán az lehet a baj — próbáltam magyarázni a fiatalság tartózkodásának okát —, hogy országszerte közismertté vált a mélyművelésű bányák jövőtlen sorsa ... — Igen — helyeselt Kakas János —, valóban sokan kiléptek tőlünk tavaly, hpgy úgyse sokra lehet itt már számítani. És ezért nem is jönnek hozzánk. Mi azonban termelünk. Napi 66 vagon szén a teljesítményünk, ebből 30 vagon a budapesti téglagyáraknak kell... Szóval munkánk az van ... — Döntsük el tehát — java] mondják: minek? Jön úgyis] | az atom ... Mármint az atomenergia ... Mindenesetre a külszíni szénbányák ma is termőinek világszerte, s aligha volnának nélkülözhetőek ... Gondok, viták, tervek, számítások — mindenütt. Ezek szerint tehát, ha kell is a szén, csak a legjobb, legolcsóbb kell; a mély, föld alatti bányák legtöbbje fölött kimondatott a végítélet. Ugyanekkor mi a valóságos helyzet, — mégis? — Nincs elég emberünk — sóhajtott a főmérnök. — Nemrég toborzókörúton jártunk a környező községekben, de meg kell mondanom őszintén, meglehetősén kevés eredménnyel... A fiatalok nem akarnak jönni a bányába... Érdekes ez a mai fiatalság... soltam —, kell-e avagy nem kell a bánya? A főmérnök megint felnézett a magasságos égre ... Végül abban maradtunk, hogy a bánya egyelőre működik, s nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Annyi biztos, hogy az igazi bányászoknak nincs okuk az aggodalomra, aki hivatásául választja, s végzi becsülettel ezt a kemény, nehéz munkát — talál bányát magának még nagyon sokáig... Hát aztán, hogy ez mennyire szerencsés, már ami a gazdálkodásunkat illeti... ! Lehet rajta vitatkozni. Mélyen a föld alatt dolgoznak ma is, róluk mindenesetre kár volna megfeledkezni ... Ezzel már öltözködünk is: kaptunk munkaruhát, gumicsizmát, sisakot, karbidlámpát, s önimentő készüléket, arra az esetre, ha netán, valamilyen gázos helyre keverednénk. Legjobban ez a készülék kötötte le a figyelmünket: — Volt már rá eset — érdeklődtem Klinger Jánostól, a bánya fiatal műszaki előadójától, aki kísérőnkül szegődött —, előfordult már, hogy ezt a készüléket használni kellett ? — Itt még nem — mondta —, de vinnünk kell... Előírás ... — Persze — legyintett a fotós —, nincs itt veszély, voltam már lent. — Közben forgatta, nézegette a kis sárga, palack formájú készüléket, s csak úgy mellesleg elmagya- ráztatta magának a működését "" ' ' Végül elindultunk a bányászok személyszállító kia vonatán, le a föld mélyébe. Nagy vaskapu tárult fel előttünk. — „Sej, ha nyílik a tárna ...” — jutott eszembe a saéncsaták indulója. — Ejnye, hogyan is van tovább? — „Hívogatva ősit felénk ...” — mondta a második sort a fotoriporter. — Valahogy így... — „Mintha bennünket várna a szén, a fekete szén...” — bővítette az emlékeinket a fiatal bányász, majd hozzátette: — Lent még lesznek, akik tudják az egészet... Szóval, így eljárt az idő a bányászat történetében ... Több mint 20 perc az út befelé. Rázódunk, zötyögünk, s gondolkodunk, hol járhatunk vajon, s hogy mennyi föld lehet fölöttünk. Ezektől a gondolatoktól ugyanis nehezen szabadul odalent a felszínhez szokott ember. Amikor pedig megkaptuk & választ, hogy körülbelül Nagykovácsi alatt járunk, ide keveredtünk el Pi- lisszentiván közeléből, s ami pedig a földréteget illeti fölöttünk, helyenként lehet 200 méter is — hát csak hallgatunk, bólogatunk: — No, igen ... — Persze ... Többet nem jó beszélni, nehogy még azt higgye itt ez a fiatalember, hogy félünk. Lent, amikor már gyalog- szerrel botorkáltunk a síkos, nedves, s meglehetősen sötét vágatokban, egyszerre megnövekedett az önbizalmunk. — Jó szerencsét! — köszöntek ránk innen is, onnan is. Szóval, feltehetően bányásznak néznek bennünket, ötlött fel a gondolat, s mielőtt udvarias meghajlás közepette visz- szaköszöntem volna: „jó estét kívánok”, nyeltem egy nagyot: — Jó szerencsét! — mondtam, bátor fennhangon. Az 50-es elővájó csapatnál állapodtunk meg, — így mutatta be az embereket Klinger János. Zárt, fülledt folyosófélében voltunk, valahogy létrák is kellettek hozzá, hogy ide jussunk. — Ez itt egy csapásvágat — magyarázta Orosz Lajos, az 50-es csapat egyik tagja, s mutatta, hogy két korábbi, nagyobb vágat között iftmaradt egy pillér, s most ebből veszik ki a szenet. A társai köztien, míg mi beszélgettünk, talpfákat hasogattak a csillesínek alá. — Nehéz munka ez —- állapítottam meg, ahogy néztem őket, ezzel aztán sikerült is megnevettetnem a bányászokat. — Ez nehéz? Ez a favágás? Ilyenkor pihenünk... — Azzal Orosz Lajos fogta a fúrót, amivel a robbanóanyagnak vágnak lyukat a szénfalba. Nekivetette a fúrót a szénnek, felpörgött a villanymotor. — No, jöjjön! — kiáltott hátra a bányász. — Ezt próbálja meg! Átvettem a fúrót, mihelyt megállították a motort. így is nehéz. — Van ez húsz kiló is! — Tizenhat és fél — közölték, s újra felbúgott a gép, de most már a kezemben. Csak azért nem rázta ki a lelkem, mert mihamar szóltam: úgy érzem, sikerült elég alapos ismereteket szerezni a bányászat eme munkafolyamatáról. — A jó bányásznak különben nem ez' a próbája — mondta Klinger János, aki bányaipari ’technikumót végzett, s utána nyolc évet dolgozott a föld alatt. — Hanem? Nevetett — A jó bányász kitol 20 csille szenet, s csak akkor veszi észre, hogy nincs is sín a kerekek alatt... Ez a jó bányász. Közöltem, hogy nem pályázom meg a különben megtisztelő címet Mielőtt tovább mentünk volna, még annyit mondtam Orosz Lajosnak: — Azért maguknak is el tudnék én képzelni ennél könnyebb munkát Ügy tett, mint aki nem hiszi, amit mondtam, s csak annyit válaszolt: — Mi lehetnék én kérem, amikor tizenhat éve vagyok bányász? A régi bányászok általában azt sem hiszik el, hogy komolyan kell venni a bánya esetleges bezárását Jobban mondva, abban kételkednek, hogy jöhetnek idők, amikor nem MINDJÁRT ROBBAN A SZÉN találnak .maguknak bányát, így hát maradtak a helyükön, amikor tavaly arról volt szó, hogy meg vannak számlálva Pilisszentivánon a bánya napjai. Most meg legyintenek: „Ugye? Vaklárma volt!” Mentünk, botladoztunk az ereszkék, siklók, vágatok, fejtések világában, s önbizalmam megint fogyatkozóban volt. Mert minél többet magyarázott Kiinger János, hogy most éppen hol, merre járunk, annál kevésbé tudtam tájékozódni. Persze, mondogattuk, hogy értjük mi, világos minden; belül azonban, marcangolt a sejtés, hogy ha úgy magunkra maradnánk, bizonyára soha sem találnánk ki innét. Aztán líjra erősítés érkezett, hogy valójában nem bennünk van a hiba. Egy idősebb ember csatlakozott hozzánk, s egy fiatalabb. Az előbbi Spanberger Péter lőmes- ter, aki 37 esztendeje bányász. A fiatalabb Schwartz István, aki volt is már nyolc évet bányamunkás itt Pilisszentivánon, s elment ugyan, mert bizonytalannak látta a jövőt; most azonban visszatért ... Mondták, hogy éppen bányajáráson vannak. — Mi az a bányajárás? — Ha új ember jön, az három napon át csak jön-megy a bányában a lőmesterrel, hogy kellően el tudjék majd igazodni... Tehát három nap kell hozzá még annak Is, aki végeredményben ismeri a terepet, hiOROSZ LAJOSÉK A VILLANYFÚRÓVAL szén előbb már éveket dolgozott itt. .. Erre újfent visz- szaszállt az önbizalmunk. Közben azzal biztatott bennünket Kiinger János, hogy elmegyünk és megkeressük a bánya legjobb csapatát is. Kerülgettük a csilléket, csúszkáltunk a nedves talajon, s egyre rogyadoztunk. De követtük a fiatal bányászt, s hallgattuk. Egyszer megállt egy csillénél, leemelt róla egy olyan méternyi deszkát. — Ez — mutatta — négy forintba kerül. Huszonöt megy egy lapméterbe. Ki lehet számítani, hogy mekkora pénz, És ez mind itt marad örökre a föld alatt... Ez nagyon a bánya ellen szól. Csoda-e, ha azon gondolkoznak, hogy mi legyen vele? Érthető, hogy ide már nem építenek be semmit; ezért is van itt ez a nehéz fizikai munka. Mert gépet alig láttunk ... — Itt csak hónapokra van előrelátás — mondta kísérőnk. Az 54-es csapat, a bánya legjobbjai éppen robbantottak, amikor odaértünk hozzájuk. Kevésbeszédű, erős emberek. Hány százalékotok van? —• kérdezte Kiinger János a csapat vezetőjét. Jaj, gondoltam, ne beszéljünk százalékokról. Kegyeletsértés ez itt, 'az egykori széncsaták színhelyén. Aztán élűmül tam: — Lehet olyan 138 százalékunk — mondta megfontoltan Mariok Pál. — 138 százalék? A mostani normák szerint! — Igen. — Mennyi ez forintban? — Napi 184. Havonta olyan ötezer körül. — És a jövőjüket, hogy képzelik el? — kérdeztem, mért ebben a csapatban dolgozik a legtöbb fiatal erő. — Mi csak termelünk, kérem — legyintett Mariok Pál, s láthatóan várta, hogy búcsúzzunk; hogy valóban termelhessenek... Visszafelé láttam egy gombatelepet a vágat oldalában. Megjegyeztem, hogy néhány bezárt szénbányában — amint hallom — étkezési gombát termelnek ... — Ez is egy perspektíva — nevetett Kiinger János, majd arról beszélt, hogy ő ötödéves az egyetemen, bányamérnöknek készül. Most választ majd témát diplomamunkájához. Kakas János főmérnök azt javasolta: dolgozza ki a pilis- szentiváni bánya további feltárásainak terveit. Mert végül is, mit lehessen tudni. .. ! Szóval így állunk ... „mm, vagy nem mm... Bányajárás Pilisszentivánon DÉKISS JANOS RIPORTJA. í A 1
