Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
8 tr -> §* Ff. '^MvrSno 19"s «’a<54riv4P MLADEN OLYÁCSA: APA ES FIA A lkonyattájt vitték őket a vesztőhelyre. A tízfőnyi csoport halálraítéltet, köztük a kezüknél fogva összedrótozott apát és fiát. Az apának a bal, a fiúnak a jobb keze volt szabad. A halálba menők közt rozsdás sodrony feszült. Komoran, lehorgasztott fővel, megtörtén állt apja mellett a fiú. — Nos, meggondoltad magad? — kérdezte az usztasa tiszt — Nem! — csattant fel élesen a fiú hangja. Az usztasa rávillantotta tekintetét Feje reszketett, nyakizmai sajogtak a fájdalomtól, és mégis igyekezett elszántnak látszani a fiú. A tiszt felállította a rajt, húszméternyire a tömegsír hosszában, és „csőre tölts”’-öt vezényelt Csattogtak a zárak. A fiú szeme a gödörre tévedt — a sárosán tátongó, nagy vermet nyilván közös sírhelyül szánták. Megremegett. Lesütötte a szemét Nem bírta nézni a sír sárga földjét. Az apa arcáról lerítt, hogy sokat gyötörhették a börtönben. Olyan ember benyomását keltette, aki képtelen többé eszmélni. Vagy talán észlelni is. A katonák parancsra készen markolták a fegyvert. Már csak a „tüzet nyiss !”-ra váltok. Némelyek türelmetlenül, némelyek közönyösen, némelyek unalommal, némelyek szeméből viszont mintha részvét is sütött volna. — Nos, meggondoltad? — kérdezte a tiszt ismét. — Nem! — mondta a fiú. — Vesztedre — mondta kaján mosollyal a tiszt A fiú szemében gyűlölet villant: a kutya nézi így a farkast, hogyha találkoznak véletlenül. A halálraítéltek sora közvetlenül a verem szélén állt, háttal a frissen ásott sírnak. Csupa elgyötört, rongyos alak. A cafatokban lógó gúnya arra vallott, hogy kemény, éles kínzóeszközökkel, talán vasrudak- kal puhították őket a vallatások során. Alig álltak a lábukon. Sapkásán, kucsmásan, fedetlen fővel, amint támolyogva álltaik a sorban, majd olyan volt a kép, mint mikor dü- ledező paláinkat lát az ember egy csatakos árok partján. Az apa fejében fekete báránybőr kucsma, a fiúéban világos színű sapka. Az apa sűrű, sötét, hegyes bajuszt viselt a fiú álián épp hogy csak ütközött a pelyhedző, gyér szakáll. Vezényszó harsant a rajnyi katona mögül: — Célba! M ajd rövid magyarázat, hogy a kivégzést a scxr bal szárnyáról kezdjék. — Hárman löttök egyre! — mondta az usztasa közömbösen. És mintha aggálya lett volna afelől, hogy megértették, hozzáfűzte: — Balról jobbra! Újabb vezényszóira eldördültek a lövések. Fekete füst go- molygott a puskacsövek végén. Az első három áldozat elzuhant Magával rántották a negyediket is. Az élöt Mintha csak megbotlott volna, felállt: Móltatlankodá&sal az arcán, hogy nem egyszerre terítették le a társaival. A fiú volt — Nos? — kérdezte a tiszt. — Nem! — mondta a fiú. — Csőre tölts! — harsant a vezényszó. És aztán: — Célba! A fiú felpillantott: három cső meredt rá — Várj! A tiszt meghagyta — további vezényszóig emeljék a fegyvert az elítélt feje fölé. És mintha különös gondja lett volna arra, hogy a fiú életben maradjon, elismételte, amit mondott. Sőt mintha örülni látszott volna a váratlanul beállt fordulatnak. Mosoly bujkált lányosán csinos, sápadt arcán. De amint bokáig érő Zöld kötvényben állt. a villogó bádog U betűvel a piszkos sapkáién. o'van volt. mint a kérlelhetetlen végzet. VASVAR! ISTVÁN: Őszi etűd GYAKORLATI ÓRÁN zá fel, mit is szeretne látni, miben is fogalmazható meg igénye — akkor tehát, mikor olyasmivel találkozik, amire eddig nem is gondolt, de ami közéleti érdeklődésében, otthoni gondjaiban öntudatlanul bár, de már régóta ott motoszkált. A közönségigény tehát nemcsak a publikum felöl áramlik a színpad felé, hanem a színpad is sugalmazza, hogy mit akarjon a publikum. Ez a törekvés figyelhető meg a Veszprémi Színház arculatában: nemcsak azon fáradozik, hogy otthont adjon az új magyar drámáknak — ami egyébként egyik alapvető feladata a színházkultúrának — hanem arra is képes, hogy minden évadban közönségsikerré is avasson, olyan műveket, melyeknek a színházi előítéletek — az „eleve adott” közönségigény alapján, nem sok jót jósolnak. Ilyen siker lett két éve Madách Mózese (mely éppen a veszprémiek kezdeményezése révén került fel aztán a pesti Nemzeti Színházba), vagy Gáspár Margit Ha elmondod, letagadom című szatirikus vígjátéka. A közönségigény tehát nem eleve adott, állandó „keret”, melyből nem lehet kilépni, s mely „diktatúrájával elnyomja” a színházat: a színház nézőterén alakul. A művészeti vezetésnek élnie kell ezzel a lehetőséggel — az elkövetkezőkben taktikusabban, ha úgy tetszik „ravaszabban”, mint eddig, mert nem mondhat le a közízlés, a publikum érdeklődési irányának formálásáról, ha izgalmasat, érdekeset akar teremteni. Az új helyzet követéül a színháztól, hogy elevenebben reagáljon a közönség érdeklődési irányának — esetleg: anyagi lehetőségeinek — alakulására, hogy az élettel összefüggő kérdésekbe tudjon belekapaszkodni, és ily módon magával ragadni publikumát. A nézőtérhez való közellépés tehát a közönség esztétikai nevelését is jelenti. Csak az igényformálás taktikája változik; s így teremti meg a közönséggel való újabb, elevenebb kapcsolat formáit. Ezért nem lehet egyetérteni azzal a felfogással, amely a műsortervek átszabásán kezd gondolkozni és csupán a kereskedelmi lehetőségek kihasználásában keres megoldást. (Erre is van példa, ha egyelőre még csak jelzésszerűen is). A gazdaságban arra törek- szünk, hogy a szükségletek fel- | mérésénél minél jobban számiba tudjuk venni a fogyasztók ^differenciálódását, amely az ^ új ösztönzési módszerek alkal- | mazása miatt erőteljesebbé i válik. Mit jelent ez a színház ^számára? A színikritikusi ta- ^ pasztalat szerint többek közt | annyit jelent, hogy jobban kell ^alkalmazkodni a nézőtér, a kö- ^ zönségigények differenciálódá- ^ sóhoz. Az elmúlt 15 év műsor- | politikájában jobbadán az ^ egységes nézőtérrel számol- ^ tünk: feltételeztük, hogy a ^publikum nagyjából azonos ér- ^deklődési körrel, ízléssel, igé- nyekkel jön a színházba, ezért ^ ehhez az egységes igényhez ^ szabtuk a műsort Is. Az utóbbi | években aztán kiderült, hogy műveltségi viszonyok, az íz- ^ lésformálás tempója megvál- | toztatta ezt a képet: a közön- |ség differenciálódott, a „min- ^ denevő” időszak lezárult. I Kialakult I ^ rabok törzsközönsége, § nem elkülönülve, ám mégis ^ önállósulva formálódni kez- fcdett a modem művek iránt ér- (Foto: Kotroczó) Jdeklódők tábora, mint ahogy a klasszikus da- ettől más publikumréteg látogatja a könnyebb szerkezetű vigjáté-' kokat is. E differenciálódással most még jobban kell számolnunk — és egyúttal meg kell próbálnunk egészséges arányokat kialakítani, ebben a folyamatban. Pesten, a Madách Színház és a Thália Színház stúdiószínpadot hozott létre, hogy ott mutassa be azokat a müveket, melyek szűkebb közönségréteget érdekelnek, hogy ezzel tehermentesítse a nagy színházat, és ugyanakkor egészséges kereteket teremtsen egy bizonyos közönségigény kielégítésének. Tartalmilag más jellegű törekvés vezette a pécsi Nemzeti Színházat, mikor létrehozta a Gyermekszínpadot, ahol nemcsak gyermekműsort, hanem mai magyar művek kísérleti produkcióit is színire tudják állítani. (Hasonló jellegű kamarastúdió szerveződött Debrecenben is). A technikai keretek azonban nem mindenütt valósíthatók meg, s a differenciálódás színházgyakorlati kérdése nem is zárul le a technikai lehetőségekkel. A műsoron belül is érezteti hatását. A több műfajú — tehát elsősorban vidéki — színházakban eddig is természetes követelmény volt — különösen egyetemi városokban — Debrecenben, Miskolcon, Pécsett, Szegeden — a szélesebb skálájú választék kínálata. FontOS, hogy ez a differenciálódás ne csak egyirányú legyen, hogy a színház kezdeményező módon tudja befolyásolni ennek az ízlésbeli és gondolati tagolódásnak irányát. Más szóval: ne engedjünk az előítéleteknek, mely ebben a jelenségben is a komercializá- lódástól való rettegésnek, vagy éppen a klasszikus értékek halmozásának ad hangot. Arra kellene törekedni, hogy egészséges áramlás történjék a friss, szellemes, korszerű rendezésében előadott operett-musical kategóriájából a modern, gondolatilag izgalmas, művészileg súlyos művek irányában. Az egyik kategória ne zárja ki a másikat, hanem ellenkezőleg: nyisson utat. Vagyis: differenciáljuk a közönség- igényt, húzzuk szét az értékek skáláját — adott esetben menjünk közelebb az egyszerűbb nézőtéri kívánságokhoz is — de azzal a világos céllal, hogy ez az ízléskorlátok oldását szolgálja, hogy segítségével fogékonyságot teremtsünk a valóságos művészi értékek számára. Csupán a színikritikus gondjait és elképzeléseit érintettük, abból kiindulva, amit néhány színház erőfeszítéséből már megfigyelhettünk. Gondoljunk a Békéscsabai Színház következetes műsorpolitikájára és rendezési elveire, vagy a debreceni Csokonai Színház széles választékot kínáló programjára. Ez utóbbi színházban Pirandello, Miller, Jacoby, Taar Ferenc és Racine egymás mellett szerepel, látszólag a különböző nézőtéri igényt kiszolgálandó. Mégis olyan színi lehetőségek ezek, melyek egy meghatározott gondolati irányba sodorják a nézőt: az egyik mű a másikra hívja fel a figyelmet. Nemcsak üzletileg számol jól, hanem művészileg is. Persze ez csak egyetlen megoldási lehetőség. Ennek a programnak kimunkálása sok kísérlet, esetleg kudarc is az ára, de most már nem csupán az új mechanizmus elvei sarkallnak erre a feladatra, hanem kulturális forradalmunk továbbvitelének ugyancsak elodázhatatlan kötelességei is. Alniási Miklós t é Hétfátylú zápor-tánc mögül lassan dereng a napsütés. Felhőben járok. Vén szemem nyíló Alföld-tengerre néz. Juthat még néha egy pohár, asszony-csók, baráti kéz ... Voltam éneklő kés; íme, eljött a dús kenyérszegés. ★ Magas, sötét hegyek ködébe vetett fenyő ,.. Lobog az emlékezet; életemnek már szárnya nő; versben, virágban ott lebeg, hiába csontos temető; én már egy vagyok veled, egy-sorsban élni törető. ★ Pillangók örvénylenek, rángatózik a fűzfaág, fordul a sorsunk körül a napvilág, a holdvilág... Kezemen kigyúl kezed, fölöttünk az a fűzfa ráng, pillangók örvénylenek, mint fűben őszi láng. ★ A szikla kő-szárnyát emeli, mint dermedt ős-madár — barázdál minket az idő, \ borzol és körbe száll. Te vagy még minden ölelés, remény, bár télbe' már, hogy rajtunk túl nyíló ébredés, nem lehet nekünk halál. Közönség, mechanizmus és a színház Mit hm .. . zá fel, mit is szeretne látni, más publikumréteg látogatja i Mit hoz az új esztendő? A színházban is ez a leggyakoribb kérdés. Milyen műsorpo- litikát, milyen közönségkontaktust igényel az új gazdasági mechanizmus teremtette helyzet, egyáltalán, hogyan kell lefordítani ezeket az elveket a színházkultúra mindannapos gyakorlatára? S bár az alapelvek már világosak, mégis jó- néhány félreértés él a köztudatban. Ez bizonyára abból származik, hogy egyesek eleve adottnak, változtathatatlannak veszik a közönségigényt Bizonyos ízlésbeli korlátok, műveltségi szántok, érdeklődési körök adottak és ezzel meg is határozzák a publikum kívánságait. Ez a szemléletmód azonban nem veszi figyelembe a sajátos színházi tapasztalatot: a legnagyobb sikerek sohasem abból születtek, amit — az állítólag eleve adott — igények alapján el lehetett várni, hanem legtöbbször egy új igény létrehívásából adódtak. Hogy a közönség mit kíván, mit szeretne látni a színpadon — az a színház ügyes kínálatán is múlik. A publikum sokszor éppen a színpadon fedeA katonák unalommal nézik a jelenetet. Felindultnak vagy talán boldogtalannak is csak egy fiatalabb katona látszik. — Két kézre! — Jó — mondja a fiú. E reje azonban nemigen van hozzá. Reszket a keze, Egész testében remeg. 'Miközben a lengő taglót figyeli, félszemét a tiszt az öregen felejti: az mozdulatlan, halálával megbékélten áll, mint a tapasztalt ember, aki nem is várt mást az élettől. És amikor magasba lendül, a taglón két tekintet találkozik egymással: az öregé meg a tiszté. Az öregé csupa megadás, a tiszté kaján öröm. Dermesztő csend támad — a fiú a tiszt felé lendíti hirtelen a taglót. Az első ütés után az usztasa talpon marad, csak a feje csuklik le, és megitántomodik. Halott fényű szemmel a fiúra szörnyed, s aztán lerogy — kalimpáló lába barázdákat húz a sárba. A fiú még két ütést mér rá s azután közéjük dobja a taglót, odaszól kimerült hangon a katonáknak: — Lőjetek! Ekkor ráveti döbbent tekintetét az apa is, s ajka fájdalmas mosolyra húzódik. (Dudás Kálmán fordítása) ujaoD szavara a Katanas rögzítették a zárat- Majd vezényszóra lábhoz eresztették fegyverüket. A tiszt torkán mintha akadozott volna a szó, amint vezényelt. Szinte meghatotta a fiú megszólalása. — Nos? Tíz napja folyton ezt a kérdést intézi hozzá és tíz napja mindig ezt a választ kapja: „Nem!” Órákon át: „Nos?” és órákon át: „Nem!” Tíz napon át: „Nos?” és tíz napom át: „Nem!” És most ez a váratlan: „Várj!” A tiszt azt parancsolja, hogy verje agyon az apját. Nyilván szenvedélyévé vált, hogy szeme láttára ölesse egymással a foglyokat, és fölényes mosollyal gyönyörködjék az öldöklésben. Korábban az apától követelte, hogy verje agyon a fiát, az öreg azonban elszántan megtagadta, és szemközt köpte. Azóta esett a választás a fiúra. „Megkímélem az életedet”, mondta a tiszt. És most ezt kérdi tőle: — Nos? A fiú motyog valamit magában. ^ — Tudoá mit ígértem — emlékezteti az usztasa hangosan, hogy minden halálraítélt hallja. — Nem bírom — nyögi ki a fiú, és kétségbeesett pillantást vet az apjára. Az mozdulatlanul áll, mint a megkövült átok. — Várj. — Meggondoltad? — Ide azt a taglót —mondja a fiú. — Ha agyonvered, életben maradsz. — Ide a taglót — mondja a fiú ismét, magára parancsolt nyugalommal, hogy ki ne törjön belőle a sikoltás. Az usztasa leoldatja kezéről a drótot Egy katona oda viszi a taglót A fiú szorosan zárja verteién ajkát. Az apa csak nézi. Komoran. Megvetéssel teli szemekkel. A fiú azon,ban nem igyekszik megindokolná arca egyetlen vonásának rezdülésével sem a döntését Arca szenvtelen. Sőt mintha nem is sajnálná immár ... „hiszen verte az anyámat, iszákos volt... megváltja az életemet... hiszen miatta estem csapdába ...” A tiszt vállon fogja, és előbbre húzza. Az öreg egyedül maradt Szeme, ki tudja miért, könnybe lábadt Egy nagy könnycsepp legördül a járomcsontján, s a felső ajak ívén belevesz a sűrű borostába. — Markold meg a taglót! — szól rá a tiszt a fiúra, és elmosolyodik. Minidig ezek a legkéjesebb pillanatok számára, amikor az áldozat erőben és akaratban hirtelen megtörik. Megalázkodik, végső ei- veszettségében. — Két kézre!
