Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-20 / 16. szám
1968. JANUAR 20., SZOMBAT pt »r Ntcrci kMMop 3 Non scholae, séd vitae... A dunabogdányi általános is- vényű igazságokat hangoztat- kola eléggé változatos benyo- ni — legalábbis mikor már a mást kelt a látogatóban. Gyen- gyerekek túl vannak a kétszergén felszerelt politechnikai műhelyét földszintes háziban találjuk. Az iskola egyik régebbi, emeletes fő szárnya sem korszerűbb, tornateremként is használt szűk kis földszinti csarnokából üvegfalú folyosó kettő alapelvein, A tudományok évről évre olyan új törvényeket tárnak fel, amelyek a régieken is módosítanak, vagy kijelölik, körülhatárolják azt a rendszert, amelyen belül érvényesülnek. Véleményem vezet a másik, modem szárny- szerint az ex kathedra módba. — A pedagógusok lehetőséget teremtenek arra, hogy tanítványaik hangot adhassanak önálló észrevételeiknek? — erről beszélgettünk néhányan a tanári szobában. S hogy egy ilyen nehéz kérdéssel az újságíró miért nem inkább a megye egyik jónevű gimnáziumát kereste fel? Mert meg van győződve az a la p o z ó általános iskola döntő szerepéről a felnövő generációk formálásában. RIPPEL, JÁNOSNÉ orosztanárnő: — A tizenhárom, tizennégy éves kornak valóban sajátja, hogy a gyerek már nem hisz el mindent a felnőtteknek ... — Azaz kibontakozik bennük az embernek talán legszebb sajátja, az önálló gondolkozás ... — Igen, de mégsem helyeselném, ha a gyerekek az iskolában hangot adhatnának a felnőttek érveit, állításait, tanításait boncolgató véleményüknek. Mert hova vezetne ez? — Jobb, ha a gyerekek mindent elfogadnak a felnőttektől? — Ebben a korban szerintem még igen. — De hát akkor sokuknak rengeteg ellentétes dolgot kell elhelyezniük magukban — egymás mellett. Ügy hallottam, hogy itt a gyerekeknek több mint ötven százaléka tanul hittant ... JANOSSY ISTVÁN igazgatót ” — Az itteniek leginkább a forma, a hagyomány kedvéért íratják be hittanra a gyerekeket, ök aztán szüleik parancsának engedelmeskedve eljárnak a hittan- ra, de hogy úgy mondjam,’ nem veszik komolyan, amit ott hallanak. — Érdekes, több iskolában hallottam már ugyanezt a véleményt. Ne haragudjon, de nekem úgy tűnik, ez a legkönnyebb lezárása ennek a témának ... Aztán sok gyereknek nem is csak a vallás az egyetlen olyan otthon kapott nézet, amely szemben áll azzal, amit az iskolában tanulnak. Az úttörőket vezető tanár mesélte, hogy évekkel ezelőtt még az iskolásoknak nagy csoportja hazafelé menet már az utcán levette magáról az úttörő-nyakkendőt. Egy másik tanár elmondta, hogy az egyik politechnikai órára egy tanítványa bevitte a Nyugat-Né- metországban élő rokonoktól kapott kerékpárját. A tanár megkérdezte az illetőt, hogy miért nincs a gépe beolajozva. A válasz: Magyarországon nem- lehet olyan olajat kapni, amely megfelelne a Made in West- germany címkével ellátott kerékpárjának. Ha ezek a gyerekek hallgatnak a bennük élő ellentmondásos nézetekről, ha megtanuljál!, hogy a legokosabb dolog a hittanórán is felmondani a leckét, meg a normál órákon is az ellenkezőjét, nem félő, hogy az elsikkadt magánvélemény cinizmussá torzul? TARY IRMA zenetanár- nő: — Nem értem, hogy mire akar kilyukadni. Azt már elértük, hogy a gyerek feljelenthesse a tanárt. Jó. De hát álljon fel az órán, és mondja azt, hogy a pedagógusnak nincs igaza? — Szerintem a gyakorlatban mindössze arról lenne szó, hogy a gyerek elmondaná a maga gondolatait. De miért van az, hogy ha valaki eltérő véleményt hangoztat, akkor az, akinek ellentmond, a személyében érzi magát sértve? Én ízt hiszem, ma már a mate- kiatikában, a biológiában, a fizikában sem lehet ex kathed- ta, megdönthetetlen, örök érszere elsősorban biflázásra serkent, miközben a dogmává merevített anyag egy mozdulatlan világ tudatát szentesíti. De a jövő szakmunkásainak, értelmiségének épp áz új befogadásának, a változás követésének képességét kellene elsajátítania. nem beszélve az alkotni tudásról. — „Ex kathedra”. Ezt és a hasonló kifejezéseket éppúgy megtanultam, mint maga. De azt, zenetanárként dolgozva, tudom, hogy a zenekart dirigálni kell — egyik tagja sem foghat önálló játékba. — Félő, hogy ezeknek a gyerekeknek majd felnőttként sem a munkához, sem az élethez nem lesz önálló partitúrájuk. És azt is, hogy az ex kathedra kijelentő módja valójában parancsoló mód, amely kritika nélküli életre szoktat. JANOSSY ISTVÁN igazgató: — Az, amit vitat, egy hazai pedagógiánkban hagyományokra visszanyúló szemlélet. De például a kritikának, az önálló vélemény munkában való kibontakoztatásának a pedagógusi hierarchiában is alig van helye. Közben pedig állandóan változnak a felülről jövő irányelvek... — Azt hiszem, ez egy szakmán belüli vajúdást fejez ki. — De azért nagyon zavaró. hogy olyan harminc évvel ezelőtt felállított elveket rehabilitálnak, amelyeket másfél évtizedig elmarasztaltak. — Az iskolai gyakorlatukban milyen módszerek hoztál! a legnagyobb eredményt? — Erre nehéz választódni. Van egy közismertén szigorú, már nem rettegett tanárunk: a gyerekek valóban tudnak nála. Aztán van egy fiatal magyartörténelem szakos tanárnőnk, aki a maga által sürgetett módszert képviseli. Például vitára bocsátotta Kossuth és Széchenyi koncepcióját. Érdekes volt, ahogyan a vita közben módosult, s végül, egy, a kiindul ópontjuktól eltérő helyen állapodott meg. BELLA GYÖRGY testnevelő: — Az iskolában én vezetem az úttörőmozgalmat. A kritikai képesség kibontakoztatása, tudom, nehéz, sokan félnek a gyerekek szélsőséges megnyilatkozásaitól, de szerintem éppen az a nevelés lényege, hogy a magolóképesség helyett elsősorban a véleményalkotó készséget neveljük. Ha a gyerek kifejtheti a gondolatait — azzal, hogy fórumot kap, önkontrollhoz, mértékhez, a bizonyítás szigorúságához, az elhangzott szó iránti felelősséghez szokik. Nem új dolgok ezek, hanem klasszikus fogalmak. Padányi Anna Látogatás egy épülő metróállomáson Kísérőnk, Szinva János építésvezető mentegetőzéssel kezdi: — A lift, sajnos, csak két óráig működik. Így gyalog vágunk neki a negyvenméteres mélybe vivő útnak. Nincs semmi baja a felvonónak, de hát a Blaha Lujza téri metróállomás építői átálltak az egyműszakos munkára; ami azt is jelenti, hogy jól előrehaladtak az építésben. Létrához hasonló meredek lépcsőfokok visznek lefelé a széles betonaknában. Amint leérünk, az állványoktól csak összegörnyedve folytathatjuk az utunkat. Ez egy szellőzőakna, innen nyílik az átjáró, az egyik vonalalagútba. A vastü- bingekkel bélelt alagút mindkét irányban messzire nyúlik. — Itt lesz a peron — mutatja az építésvezető. Most még veszélyes... Mielőtt körülnézünk, előkerülnek azok a fényképek, amelyek kedvéért idejöttünk. Most készült el ugyanis az UVA- TERV-ben a metró állomásainak terve, s a makett modern állomáscsarnokát szeretnénk A Blaha Lujza téri mélyállomás terve. A berajzolt szerelvény Buda irányába halad Az Astoria alatti metróállomás kettje mozgólépcsőjének maösszehasonlítani a jelenlegi helyzettel. Könnyen megtaláljuk a fotón a peront. Persze, kísérőnk is segít, elmondja, hogy a körkeresztmetszetű alagutat feltöltik, s a baloldali részre kerül az a járda, ahonnan majd be lehet szállni a kocsikba. Bukdácsolva jutunk át a tulajdonképpeni állomás-alagútba. Ez egy nyolcvan méter hosszú szakasz, a vonalalagút- nál lényegesen nagyobb átmérővel; innen lehet átjárni a másik irányba közlekedő vonatok alagútjához is. Fények a távolban Továbbhaladva végre kiegyenesedhetünk, s megpillantjuk a mozgólépcső lejtak- náját. A harmincfokos mere- dekségű akna gyakorlatilag elkészült, a szigetelési munkák után beszerelik majd a három mozgólépcsőt. A baloldali alagútban elindulunk a Keleti pályaudvar felé. Lefektetett pallókon járunk, itt-ott víz csöpög, a teljes szigetelés még nem készült el. — Van itt azért még munka bőven — mondja az építésvezető. Viszont azt nyugtáztuk, hogy milyen szépen előrehaladtak az állomásépítők. Ismét a fényképre nézve, a csillogó márványborítású falakat, a kőkockákkal fedett padozatot csodálva, azért megállapíthatjuk, valóban akad még tennivaló az 1970-es átadásig. Munkában a fúrópajzsok Képzeletben mozgólépcsőn megyünk már felfelé a fel- szállóalinában, s csak fejbólin- tással vesszük tudomásul, hogy a Szabadság tér alatt még fúrópajzsok törik az utat a tömör földben az alagutak számára. Az építésvezető is előreszáguld egy kicsit gondolataival, mert arra kér: adjunk neki egy fényképet az állomás modelljéről. Ki szeretné a lakásában akasztani, hadd mutathassa meg, ha látogatók jönnek hozzá, milyen is lesz az a metró, amelyet két keze munkájával ő is segített építeni. B. B. I. „Tragikus hirtelenséggel...“ V. Jelöltek Az öngyilkosjelölt — bármilyen kegyetlenül hangzik —, tragikomikus figura. Az emberek az öngyilkost sajnálják, a jelöltet sajnálják-mo- solyogják. Pedig mindegyikük súlyos lelkisérült, még akkor is, ha az ép idegrendszerű ember számára a tett oka kicsinyes, vagy nevetséges. A sorból természetesen ki kell emelnünk azokat, akik egy Záfszat-öngyilkossággal, valakit, vagy valakiket zsarolni akarnak, vagy az a céljuk, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák. Nem ritka éset, hogy az elhagyott szerető látszatöngyilkossággal szeretné magához kötni elvesztett szerelmesét. Drága és nevetséges ár ez egy alamizsnaszerelemért. De még rajtuk sem tudok mosolyogni. És játékuk veszélyes is. Sokan elszámolják magukat, sokan maradnak közülük rokkantak, egész életükre betegek. Legtöbbjük azonban ehhez a megnyomorított élethez már jobban ragaszkodik, mint a felelőtlenül odadobott egészségeshez. Egy fiatalasszony még ennél is drágább árat fizetett, önbizalom hiányában úgy érezte, hogy férje hidegülni kezd tőle. A férj mindennap a hatórás vonattal járt haza és az élet során egyszer sem fordult elő, hogy késsen. Azon a napon, amikor a feleség egy hosszú búcsúlevél megírása után, fél 6-kor bevette az altatót, a férj elfelejtette, hogy vonata a Keleti-pályaudvar átépítése miatt a Józsefvárosból indul. Két órával később ért haza. Ekkor az asszony már menthetetlen volt. Tényleg tragikomikus az a fiatalember, aki szerelmesének háza előtt felmászott egy fára és azzal fenyegetőzött, hogy felakasztja magát, ha érzelmei nem találnak viszonzásra. A lány mindent megígért, csakhogy a botrányt elkerülje. szép kislánynak nevető szemébe nézek. Az apja már megvette az összes elsőéves jegyzetet, drága logarlécet és külföldi körzőkészletet vásárolt. Anna búcsúlevelében csak ennyit írt: „ne haragudj rám anyukám ...” írt azonban egy másik levelet is a legjobb baA fiatalember lefelémenet rátnőjének, osztálytársának. megcsúszott az ágon és a nyakát törte. Az öngyilkosjelöltek nagyrésze — ki tud itt pontos statisztikát csinálni!? — komoly szándékkal tör életére. De, vagy mert elszámítja magát, vagy mert időben érkezik az orvosi segítség, megmentik. Ilyen halálból visszatért emberekkel is beszélgettem. Julika azért akarta eldobni az életét, mert laboránsnő szeretett volna lenni, de szülei nem engedték, hogy a „bűnös” fővárosba járjon. Inkább elhelyezték a helyi földművesszövetkezetbe, eladónak. — Itt is méricskélhetsz, legfeljebb nem grammokban, hanem kilókban —, „vigasztalta” nevetve az apa. Julika a vonat alá feküdt. Egy ember messziről látta, hogy a kislány az utolsó pillanatban el akart ugrani. De életét csak az egyik lába és az egyik karja árán menthette meg. — Már kitűnően' tudok balkézzel írni és a doktor úr megígérte, hogy felvetet a műegyetemre. Vegyészmérnök leszek. Tavasszal már járok az előkészítőre. — Olyan vidáman és optimistán mondja, hogy nem tudom a szót a multija terelni. Sírás fojtogatja a torkom, amikor ennek a „Hárman voltak. Egy Matyi nevű, egy Feri és valami Kokó. Bevittek egy fészerbe és mind a hárman... Én még most is Lacit szeretem, de így többé nem állhatok elébe ...” Szerencsére az altató még nem szívódott fel teljesen, amikor rátaláltak. Leérettségizni nem tudott, ma egy gyárban segédmunkás. Amikor beszéltem vele, az emlékek hatására sírógörcsöt kapott. — Meg tudná mutatni a rendőrségnek, hogy hol történt az eset és ki volt a három férfi? — őket látásból ismerem, Soroksáron szoktak játszani, mert zenészek. A házat is meg tudnám mutatni. Mensáros-es- ten voltam a soroksári kultúr- otthonban. A műsornak később lett vége, így lekéstem a buszt. Egy fiú megszólított és felajánlotta, hogy hazavisz motorral. Hívott, hogy menjek el vele a motorért. Aztán arra kért, hogy tartsam a fészer ajtaját. amíg amotort kitolja. De a fészerben nem volt motor. Berántott, rám zárta az ajtót, majd két barátját is odahívta. — Miért nem tett feljelentést? — Nem segít ez már rajtam ... — Mi van a Lacival? — Nem tudom, de nem is érdekel. Egyetlen férfi sem érdekel többet — hangja elcsuk- lik és nem tud többet mondaná. Elhatároztam, hogy megkeresem a három huligánt. Később felvilágosítottal!, hogy ellenük eljárást indítani csak a kislány feljelentése alapján lehet. Ekkor azonban részt kell vennie a bizonyítási eljárásban, küzdenie kell a három tettes biztos tagadása ellen. Még egyszer át kell élnie azt a szörnyűséget. Rájöttem, hogy ez kegyetlenség lenne. De mosit is az az érzésem, hogy nem jó a törvény, mely szerint az ilyen esetekben csak magánindítvány alapján kezdik meg a nyomozást. Az effajta bűncselekmény ugyanis csak akkor üldözendő hivatalból, ha kiskorú az áldozat. De így vajon hány eset marad titokban? A legtöbb áldozat szeméremből, a nyilvánosságtól való félelem miatt nem tesz feljelentést. Inkább cipeli magával szörnyű titkát, vagy az Anna által választott útra lép. A tettesek pedig szabadon nézhetnek a következő préda után. Szeretném a három soroksári huligánt a törvény kezére juttatni, de nem azon az áron, hogy az idegileg súlyosan sérült kislányt ilyen tortúrának tegyem ki. Neki most felejtenie kell, ha ilyen dolgokat egyáltalán el lehet felejteni ... ★ öngyilkosok — ömgyilkosje- löltek. Világos, hogy ma már nem a munkanélküliség, a nyomor vagy az üldöztetés miatt menekülnek a halálba. Tettükért nem a társadalom a felelős, de értük mégis a társadalomnak kell küzdenie. Nem hiszem, hogy erre lennének biztos módszerek. Idegorvosok százai keresik az öngyilkosság pszichikus okait. Kutatásaik és eredményeik bonyolult tudományos kérdések. A megelőzésben azonban a közvetlen környezet is sokat tehet. Legtöbbjük Idegileg sérült, végzetes tervüket szinte homlokukra írva viselik. Az idejében alkalmazott idegorvosi beavatkozás, a társadalom segítsége sokukat megmenthet. — A fiatalokat arra kellene megtanítani, hogy jobban tiszteljék az életet. Nem a megunt szemrehányásokat ismételgetem, amikor azt mondom, hogy a mai fiatalok túl köny- nyen, szinte ellenállás nélkül kapnak meg mindent. Ezért sokan teljesen védtelenné válnak az élet nehézségeivel szemben. Mi megedződtünk a küzdelemben. Nem azt mondom, hogy a mi sorsunkat kívánom a maiaknak. De az is igaz, hogy az ember igazán értékelni csak azt tudja, amiért megküzdött. És ez a küzdelem keménnyé is tesz. — Az idézett gondolatot egy idősebb rendőrtiszt mondta el, aki sokat segített nekem az esetek vizsgálásánál. Persze, ezek után sem tudom, mi lenne a módja a fiatalok ilyen „pszichikus edzésének”, de a példák bizonyítják és a legfejlettebb kapitalista államok is ezt a tanulságot szolgáltatják: a legtöbb öngyilkos fiatal a gazdag, jó körülmények között élők közül kerül ki. Ismét egy statisztika: a háborúban szinte minimálisra csökken az öngyilkosságok száma. Az élet küzdelem, még akkor is, ha a társadalom ehhez a küzdéshez minden segítséget megad. E segítségnek azonban nem lehet célja, hogy úgy járjunk, mint a gyermekét agyondédelgető, agyonöltöztető mama, akinek kisgyereke a legkisebb szellőtől is belázasodik. Sajnos, a példák azt bizonyítják, hogy az emelkedő jólét, a kiteljesedő civilizáció nem csökkenti ezt a magas számot. Mindent el kell követni, hogy az amúgy is fájdalmas gyászjelentésekből mindinkább eltűnjék ez a sztereotip mondat: „Tragikus hirtelenséggel ...” ősz Ferenc (Vége) I
