Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-14 / 11. szám
» n» MFcrxi CfP io**. tavttä?*, 14., VASÁRNAP k 'ssssssyssssss/sss/ssssssss/sss/sssssss/ssss/ssss/s/ssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssss: ÉPÍTKEZÉS SZAKONYI KAROLY: Lévai és az ezredes BOROSS ELEMÉR: Rettentő nagy érték D árius kincse? Hol van az már? Mese. Nekünk sokkal nagyobb értékeink vannak. Már akinek. Erről szól ez a történet. És nem is mese. Igaz, Amikor már nagy a hajam, rászánom magam, megyek a fodrászhoz. Most azt hiszik, hencegek. Kopasznak ismernek, az is vagyok. Elölről, ha leveszem a kalapom. De a kopasz fejű emberek örök tragédiája rajtam is beteljesedett: oldalt, a fül mellett és hátul, a tarkó födött szaporán nő a hajzat — Borzasztó, mekkora a hajad! — szól rám a feleségem. Ilyenkor megdobban a szívem, örülök, hogy engem ilyesmivel lehet korholni. — És különben is, meg vagyunk híva ünnepi vacsorára. így akarsz elmenni? — Ez a figyelem még jobban föllelkesít, elhatározom, megyek a borbélyhoz. De a nomád természetem ilyenkor is kiüt rajtam, mindig más és más borbélyhoz megyek, amelyik éppen az utamba esik. Csak egy dolog zavar mindig. Pláne amióta patikalátványosságokat kreáltak ezekből az üzemekből. A műtőszék mellett nincs egy falat hely, ahová az ember leteheti a holmiját Én például a szemem kincsét, az aktatáskámat. Táskás ember vagyok, egyetlen lépést nem teszek nélküle. De hová tegyem, hogy szem előtt ki gyen. Mert egyszer már, éppen egy ünnepi ajándék, elröppent ‘mellőlem. Bár igaz, nem is borbélynál És csak egy üres füzet volt benne. De mindegy. A táskára vigyázni kell Ma is így indulok el hazulról, tömött táskával. — El ne felejts borbélyhoz menni! — kiált utánam a feleségem. Kiválasztok egy soktükrös, klinikatiszta nagyüzemet Már szabad is egy műtőszék, kiabálnak is: tessék! Leteszem a kabátom és keresem a védett helyet, az aktatáskámnak. Megtalálom. A fogasok felett széles kalaptartó. Ide fölteszem, jól beigazítva, úgy, hogy a tükörből lássam. B eterítenek. A kendők tiszták, friss szagúak, a fehér köpenyes borbély doktor kedves fiú, nem beszél, végzi a dolgát és remekel. Ezt, vagyis a munkáját csak úgy fél szemmel állapítom meg, mert valójában nem néztem se a kezét, se őt, se magamat a tükörben, hanem a táskámat. És ez az elővigyázat nagyon okos dolog volt. Észrevettem ugyanis, hogy egy vendég, mielőtt köszönt is volna, mikor belépett, alaposan körülnézett. Táska volt nála is, aktatáska. Annak keresett helyet 6 is. Sokáig fürkészett, végül is megállapodott a polcnál, ahol az én aktatáskám feküdt.. Odatette az övét, pontosan az enyém mellé. Sok üres polc volt, mégis odatette az enyém mellé. Ahá, gondoltam, ismerem én ezt a trükköt. így cserélték el az olasz selyemballonomat is egy ócska gumikabátra az egyik restiben. Na jó, majd résen leszünk. — Kölnit, vágy alkoholt teszünk? — kérdi finom többesszámban a szakállprofesszor. — Csak tiszta szeszt tegyünk! — felelem. Rámfújja a szeszt, becsukom a szemem és hopp — ezalatt elveszítem kapcsolatom az aktatáskámmal. Fizetek, fölveszem a kabátom, leemelem a táskát és indulok kifelé. Üvöltés, lárma, nagy csattanás: — Álljon meg! Az az én táskám! Nagy testű, zsírosán kopasz fejű — most borotválták le frissen — ember ugrik hozzám és kikapja kezemből a táskát. Odanézek, egy kopott barna aktatáska ez. Az enyém fekete. Dermedten állok. Dadogni akarok valamit, de megfagy a számon minden hang. Pokoli szórakozottság volt, semmi kétség Rövidzárlat az agyamban. És mindenekelőtt tökhülyeség: az én jó, ha nem is új, de finom, fekete, ritka példány csikóbőr- táskámat otthagytam és ezt a barna vacakot vettem magamhoz. Na igen, mert éppen az enyém mellett volt. A nagy testű jóember szeme lángok Most veszem észre, milyen valószínűtlenül nagy füle van. De ez most Na, kérem, Bakács, a memoritert ! Tíz óra múlt öt perccel. Eny- nyit szokott késni Ennyi Időt adott a diákoknak, hogy elcsendesedjenek a padokban a tízp>erc után. Már tudták. Jól tudták, hogy öt perc zsivaly még lehet, de aztán néma csend. Akkor jön ő. Beteszi maga mögött a terem ajtaját, felmegy a katedrára, kinyitja az osztálykönyvet. Ha nyugton ülnek, csendben, nincs semmi baj. De ha nem tartják be a szabályt akkor jaj nekik. Akkor nincs kegyelem. Mindig betartották. Tíz óra öt. Felelés ábécé szerint. Ismerik a módszert, készülnek. Tehát, Bakács! Vele mondja, magában: „Aurea prima sata est aetas. quae vindice nullo, Sp>onte sua, sine lege fidem rectumque colebat.. Eres, száraz bőrű keze a könyvön. Ovidius. Ez a mai anyag. Tíztől tizenegyig. A szoba csendes; dohog a tűz. Lévai az ablaknál ül, a karosszékben, lábán kockás takaró, az ablakrésnél beáramló hideg ellen. A kert fehér a hótól, de ma tompa, szürke a fény, a fekete faágak mögül, látszik, sűrű, felhő nő a városka fölé, hóvihar lesz. Lévai öreg keze Ovidiuson, a kockás takarón, a térdén. Délelőtt tíz óra. Csend. Ilyenkor azelőtt már a harmadik órát tartotta. — Vindice nullo. Czeke! Kérem, mondja csak, fiam, milyen eset ez a vindice nullo? Igen, igen. Ablativus absolu- tus. Helyes. „Megtorlás nélkül”. Jól fordítja, fiam. Egyedül van a szobában, a lakásban. Az ablak a kertre néz. Lévai vett tíz deka marhafaggyút a hentesnél, kifüggesztette az orgonabokorra, ide a közeibe, hogy jól láthassa, miként szállnak rá a cinkék. Sok madár van a kertben. Vörösbegy, fakopács, feketerigó, rozsdafark —, de csak a cinkék szállnak a faggyúra. Vajon miért? Marton tudná, a kollégája, a természetrajz tanár. De hát hol van Marton? Nem lehet már bemenni hozzá a szertárba. Kiöregedtek ők már a szertárból, az iskolából. A cinkék óvatosan kerülgetik a madzagon függő eledelt, kis köröket írnak le, nem számít Kiabál, topxwzékol: — Ismerjük ezt a figurát Tré dolog ez, öregem! Állok a kör közepén, mint a tejbe esett légy. Dehogyis tejbe. Ecetbe. Nézek körül, talán találok a vendégek között egy ismerőst, aki segít igazol. Sehol seriki. A fodrászok is gyanúsan néznek rám. A vendégek gya- núsítóan. Egyik mondja is: — Az én orkánomat is így cserélték el. A jóember most már fölbátorodva támad: — Jó lett volna, mi? — és magához szorítja a kopott barna táskavakarcsot Én meg csak állok ott a nagy fekete díszpéldányommal, bambán, magam is mint egy díszpéldány egy bűnügyi kiállításon. De nem vagyok elveszett ember. Voltam én ennél nehezebb helyzetben is. Most is magamhoz térek és már kezemben is a kard, amivel le fogok sújtani. És már sújtok is. A levegő csak úgy süvít amikor elkiáltom magam: — Mondja csak jóember. Mi volt az ön táskájában? Fölnevet. De hogy. Mert ó se hagyja magát. — Hogy mi volt a táskámban? Hogy mi van, ezt akarja kérdezni, ugye? Hát idenézzen. Megmutatom én. Meg én. Megmutatja. Férfikalapba való izlapwkat nyalából ki a táskából. Műbőrlapok ezek. Valaki megkérdi: — Mit nyom ez kemény forintban ? — Négyszázat! — kiáltja a jóember és rámnéz. — Jó üzlet lett volna, igaz? Ezt a mondatot vártam. Kipakolom most én is a táskámat gallyról gallyra szállnak, jobbra, balra pillognak, míg végre rá mernek röppenni a faggyúra. Egy, vagy két madár. A többi idegesen várja, mikor kerül rá a sor. Érdekes, nem merik zavarni egymást. Vakmerő torna-mutatványokat végeznek: fejjel lefelé, függesz- kedve csípdesik a hintázó fagy- gyú darabot. Lévainak tetszenek a cinkék — sárga mellényük, kis fekete sapkájuk, zöld kabátkájuk. — Hollender! Onnan, kérem, hoey: Nec renovatus ... „Nec renovatus ager gravidis canebat aristis ..” Bizony, bólogat Lévai. Bizony, kedves Hollender fiam, fel se szántották. Jól mondja, fiam. A föld felszántatlanul is gazdagon termett. Az volt az aranykor. De aztán ... Lévai megrezzen. Valaki zörgeti az ablakot. Egy bot, egy görcsös bot táncol az üvegen. És menten feltűnik, egy vigyo- ri, szakállas, vén arc. Pirospozsgás, húsos arc, kék szemek, őszesszőke szakáll. Kucsma, nyúlprémes rövid bunda. Az ezredes! Már tíz óra ötven lenne?! — Sorakozó! Sorakozó!! Micsoda hangja van ennek az ezredesnek! Lévai int, hogy nagyon hidegre fordult az idő. De amaz türelmetlenül topog, s bekiált: — Je vous en merde! Mármint a hideg. — Nevet, sűrű párát lehel, bajszán, sza- kállán kis dér a szája körül. Botjával döfködi a havat. — Jöjjön csak, nincs kibúvó! Azt akarja, hogy kihallgatásra rendeljem?! — Jó, jó — morog Lévai. De az ezredes már nem figyel rá, valakit láthat odakinn a kerítésnél, annak köszön széles mozdulattal. Csak azután fordul vissza az ablakhoz. — Jöjjön, tanárkám, megvárom a sarkon! — S már megy is, át a kerten, elzavarja a cinkéket csörtetéséveL Lévai leteszi Ovidiust az ablakpárkányra. Kis papírszeleteket helyez oda, ahol a költő a vaskorról ír. — Nem hagy békén. Erőszakos — mondja Ovidiusnak. De nem meri megvárakoztatni az ezredest.. Nem meri mondani, hogy nem megy. Mert, akkor ideáll az ablaka alá. vagy bejön. Az még rosszabb. Bejön és elkezdi a történeteit. Persze, az utcán is szakadatlanul beszél. De az más. Nem kell odafigyelni. Sál, fülvédő; érmelegítő, bundacipő. Lévai alig tud mozogni a sok gönctől. Bezárja az ajtót; a hó megfagyott, csúszik, belekapaszkodik a vad- szőlő indáiba, csak úgy mer nekivágni, óvatosan. — 0, az ördög vigye el magát! Csak szolgált volna a kezem alatt! Nem lenne ilyen £á- zós! — Így fogadja az ezredes. Botjával hadonász, harsog, mint egy bömbölő rádió. Lévai nem szereti a hangos- kodást. — Na, jöjjön, tanárkám, keE egy kis mozgás. Meggebed ott a könyvek között. Ej, én nem szeretem a tétlenséget. Száz évig akarok élni. Jfíar ma is, hétkor, a kerítésemet reperáltam. Egy kupica pálinka, és ki a jó levegőre! Mennek felfelé a Fácánkert ■utcán. Lévai megáll, fújtat. Az ezredes minduntalan elhagyja. Magyaráz: — Tudja mennyit aludtam én a szabadban? Még két évvel ezelőtt is! Sátorban. Téli tábor. Olyan is volt ám! Látta volna a katonáimat. Aki fázott, azt kizavartam a hóba. Dörzsölje le magát hóval derékig, kiskato- na! Ügy ám! Nem volt ott nátha! Nem bizony! Lévai le-lemarad. Nem hallgatja az ezredest. Ismeri a szöveget. Nyáron meg arról beszél, hogy nem szabad vizet inni. Az ezredes megáll. Botjával előre mutat. — Látja azt a fatornácos házat az emelkedőn? Az a cél. Egyeztessük az óráinkat Tizenegy óra harminc. Helyes? Tizenegy óra negyvenötkor elfoglaljuk az objektum előtt a térséget Egyenletes tempó. Orron át vegye a lélegzetet tanárkám, s jól kifújni a levegőt, hadd tisztuljon a tüdő. Rajta! Előre! Csak a széles hát, a nyúlprémes rövid bunda, a nagy bakancsok, a bot Lévai követi az ezredest nem mer ellenkezni. Csikorog a hó, arcát i csípd a hideg. Most végre | csend van. Az óráin is mindig i csend volt Nem beszélt han- i gosan, azt akarta, hogy figyel- j jenek. Előredőltek a padban, i hogy jobban hallják. „Aurea príma sata est í aetas ...” A diákok figyelő tekintete. A krétaszag, a tinta szaga. — Pontosan! — kiált fel az ezredes. — Látja, pontosan 15 perc! Kiszámítottam. Jól van, tanárkám, szép teljesítmény. Ezért pihenő jár. Lévai felnéz az ezredesre. Sűrű párát lehelnek mindketten. A fatornácos ház kertjében fenyők. Hó. Mennek lefelé. Az ezredes arról beszél, hogyan bánt a katonáival. — Nem engedtem őket elpuhulni. Egy kis fáradtság? Nyöszörgés? Je vous en. merde! — ahogy a francia mondja. Csak a maga érzékenységére vagyok tekintettek Nekik megmondtam magyarán. Na, igen. Alti elhagyja magát, annak vége. Száz évig akarok élni!... Odalenn, a tanár kertjénél megállnak. Az ezredes hirtelen elhallgat. Botját leereszti, vár. Lévai megkerüli. A járda szélére áll, most ő van magasabban. — Akkor hát délután négykor — mondja megváltozott, csendes hangon az ezredes. — Pontos leszek. Lévai arca szigorú. Kihúzza magát, köhint. — A memoritert is kérdezem majd. Készüljön fel rá, fiam! t á — Most tessék ezt megné ti! — mondom. H át nézik. És előkerül a 1 vél tárcám, még anyá íjándéka: valódi gyíkbc 3enme okmányok, értéke Előkerül több bőmotesz, na ár, két szótár-ritkaság. Tol is ceruzatartó. Egy Park töltőtoll, 2 Esterbrook golyó »11, színes ceruzáit Aztán nagy tromf: egy csomó ké rat. Fölemelem az egyik pai lamétát: — Jóember, tudja mag mit ér ez? — Néz. ö is, öbbiék is. — Százezer forir — mondom —, de lehet, hoí innál is több. Győzedelmesen visszadob ok mindent a táskába és ot íagyom a bámuló népet. A íz otthagynám. De az ajtón itolér a barátom, megfogja frakkomat. Meglóbálja a ba iá táskáját és kiránt belő. sgy kis csomagot. — Ha maga mindent kirí nőit, akikor én is megmuti ok mindent. Mert ez se ki ya! Kibontja a kis csomago íylontasak, aztán szalvétába :ét hatalmas karéj kényé ó vastagon megkenve vak ni vei. — Tudja, mi ez? LdJ>amá; »ástétom. De az ám. Libamá >e úgy, ahogy az egész vili :on csak egy ember tudja be íadni a belevalót. Edit, a fe sségem. Ezt akarta maga el serélni? Ezt? Szó nélkül megfordultál s kisáettem az üzletből. Visz savágni? Ugyan kérem? Há ídhat versenyezni a vilá sgjobb Parkerével megír sgjobb regény a libamáj pás ttommal, amit az Edit készít