Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-03 / 286. szám

1967. DECEMBER 3.. VASÁRNAP meet ki s^úrign 9 PALOTAI BORIS: „Hagyj monkálkodnom, amíg a nap éget“ Séta egy egyedülálló szoborkertben gok pompás színei ékesed­nek. Egy pillanatra meg kell áll­nunk az előudvar hatalmas ko­vácsoltvas rácsoskapuja előtt, melynek közepén Carl Milles jelmondata található: „Hagyj munkálkodnom, amíg a nap éget.” Ezek után nyílik meg a látogató előtt a felső szint. A Milles-udvarról alkotott el­ső benyomások is lenyűgö- zőek. Az ember úgy érzi, mintha a dél klasszikus föld­jére került volna a szobrok és építészeti díszek gazdag vilá­gával együtt. A felső szinten áthaladva visszajutunk a va­lóság birodalmába, s ott va­lami olyat találunk, amely tel­jes egészében magán viseli Milles jellemvonásait: vak­merőséget a nagy vonalakban — mosolyt és szeszélyességet a részletekben. Milles a mozgás művésze volt és szívesen ábrázolt repülő, ugró és táncoló figurákat A Táncosnők című szoborcso­portja például a ritmus leg­szebb pillanatát ragadta meg. A Milles-udvar területe alapvetően három teraszra osz­lik, amelyeket lépcsősorok egyesítenek. A nagy .svéd a fejedbe, a kényelmes jóiét vette el az eszedet?! — Ugyan hagyd az ostoba­ságokat! Különben is unom már ezeket a cirkuszokat. Ha nem tudod megérteni, hogy az ember el van foglalva, ezer hi­vatali gondja-baja van, akkor mit magyarázzam. — Nekem is van dolgom, több mint neked, mégis idő­ben itthon tudok lenni! — A férfi hangján érződött, hogy lassan elveszti a türelmét, de még tartja magát — Unalmas ez az egész! — vetette oda az asszony csak úgy félvállról és cigarettára gyújtott. — Csak ez az átkozott ma­kacsság ne volna benned! — csattant fel a férfi és türel­mét vesztve öklével a levegő­be sújtott. — De, ha egyszer elfogy a türelmem, nagyon ráfizetsz, én véget vetek en­nek a nyomorult, semmilyen életnek! A tornác ablaküvege meg­koccant. — Itt az öregasszony, hozd be a tejet — biccentett az ab­lak felé a férfi és a táskája után nyúlt. Irina kinyitotta a konyha- szekrény alsó ajtaját és ke­resgélni kezdte a tejeslábast Egyre idegesebben turkált a csörömpölő serpenyők, fedők, apró edények között. Az ablak újra megzörrent. — Jöjjön már kedves azzal az edénnyel, mert sietnék — türelmetlenkedett Szomova, a tejesasszony. — Rögtön, csak egy lábast kerítek — mondta idegesen a fiatalasszony és a kamrába szökőkút „Zsuzsannával a für­dőben” c. kompozícióját mű­vészi gazdagsággal készített gránitfal veszi körül, mely­nek mélyedéseiben sok kisebb szobrot helyeztek eL Az új, modern villa előtt, amelyben maga Milles is lakott, a ké­sőbbi évek folyamán hatalmas medencét építettek, ahol fel­állították Milles több alkotá­sát, előtérben a mester által is nagyra értékelt „Hab- leány”-nyaL A szoborkertben az alkotó összegyűjtötte hosszú életének csaknem valamennyi bronzba öntött művét. Ahogy körbe­járunk a teraszokon, megle­pődve látjuk, hogy az egyes részek és töredékek hogyan ol­vadnak össze egyetlen egység­gé, annak ellenére, hogy a mesterre voltaképpen hatot­tak a legkülönbözőbb kultú­rák — az óegyiptomitód a leg­modernebbig. A különböző formanyelveknek ez a kevere­dése még a Milles-udvar épü­leteire is jellemző. A Vártan fölé emelkedő Milies-udvart hatalmas költ­ségeikkel alakították ki. Rend­kívüli figyelmet fordítottak a szobrok és a természet közötti harmóniára. Az udvart külö­nösen az teszi élővé, hogy a kiállított alkotások nagy ré­sze szoborkút figura, ezért a víz nyugalomban és mozgás­ban az összesség elválasztha­tatlan részét alkotja. Kevés svéd szobrász kapott annyi feladatot, mint Carl Milles. Szobrait megtalálhat­juk Svédország-szerte. A szo­borkertben láthatjuk a halm- stadti díszes szökőkút másola­tát, az „Európa és a bika” de­koratív szoborcsoportot, mely­nek témáját az antik mitoló­giából vette, s mely telistele van lendülettel, mozgással. A híres» fuvolán játszó angyal légiesen könnyed, a magas oszlopra helyezett figura csu­pa zene és könnyedség. Ez Milles utolsó munkáinak egyi­ke. A zene mindig közel állt szivéhez. Azt kívánta, hogy a szoborkertben koncerteket és színházi előadásokat is tartsa­nak. Euripides tragédiáját már bemutatták ebben a díszes környezetben. A svéd ember úgy jár a Milles-udvarba, mint valami kegyhelyre. Az emberek kö­zött elvegyülve, furcsa jele­netre figyeltem fel. Egy férfi és egy nő, nagyobb gyerekeik­kel fura módon tapogattak egy szobrot. Ahogy közel ér­tem, akkor láttam, hogy va­kok. Furcsa látvány volt, de mégis megható: Milles művé­szete még ezeknek az embe­reknek a fantáziáját is foglal­koztatja. A nap utolsó sugarai még csillannak egyet a bronzszob­rokon, aztán szikrázva elhal­nak a Vártan sima tükrén, a békésen pihenő vitorlások kö­zött Boros Béla Táncosnők kezében. — Ha már eljöttél... tudom, csak sajnálatból. Ne... ne tiltakozz. Gyerünk to­vább. A csónak a folyón — Déneske ... — Térdére tettem a kezem, a merev botlábára. — Próbálj aludni... — Nem akarok... Sose voltál itt. Ha már eljöttél, legyen valami hasznod belőlem. Ott tartottunk ... figyelj... Ahhoz, hogy x kilo­méterre eltávolodjunk felfelé x/6 óra szüksé­ges ... innen a visszaúthoz ... — Feküdj le ... Legalább kinyújtózol egy kicsit. — Mellbe taszítottam, hátrazökkent, te­nyerével tartotta magát. — Hadd, hogy befejezzem. — Erigyj a francba! — Elrántottam a te­nyerét, a díványra nyomtam. — Lefekszel Így... Ne merj moccanni! E lnyúlt, szaporán lélegezve, mintha most hagyta volna abba a birkózást. Fakó bő­rén virítottak a szeplők. Sohasem tűnt fel, hogy ilyen csúnya. A szeme túl világos, agyonmosott-kék. Pici, vértelen füle eláll. Csudára megsajnáltam. — Ki vagy merülve. — Végighúztam a ke­zem rajta, lehorgonyoztam a hegyes térdén. — Fogadjunk, hogy egy-kettőre elalszol. Lehunyta a szemét. — Na látod. Fog ez menni. — Megbuksz — mondta rekedten. — Ha át­vennénk együtt... A visszaúthoz x/10 óra szükséges. Mivel összesen négy óra időnk van... — A karomba kapaszkodott. — Négy óra időnk ... — Aludj! Nincs egyéb bajod, mint... Ma­gaddal törődj! Elzúgok, hát elzúgok! — Ráte­nyereltem, a díványhoz akartam szegezni, amikor megéreztem a frotirköpeny alatt a botlábát. Megsimogattam. Hogy jössz te ah­hoz, hogy ilyen légy ... ilyen nyavalyás ... Üjra meg újra végigfutott a kezem rajta. Feltápászkodott, rámnézett. — Most saj­nálsz . . — Fenét sajnállak! — Egyszer haza akartalak kísérni. Azt mondtad, menjek a francba. — Az előbb is azt mondtam. Hát aztán?! — Megcsókoltam előbb az egyik arcát, aztán a másikat. Nem csókolt vissza. Jobbról-balra és balról-jobbra forgatta a fejét, mintha ke­resne valakit. Egész testében remegett, mint azok a gumin függő kis majmok, amelyeket utcai árusok lógatnak le a kosaruk széléről. Volt valami az arcában, amitől a szívem a torkomba mászott. Ennyire örül nekem?! So­ha senkinek a szeméből nem sütött felém ilyen öröm ... ilyen ámuló... ilyen döb­bent ... ilyen önmagát rábeszélő, hogy mind­ez igaz. M utatóujját végighúzta az arcomon, a szá­jam szálén. Bekaptam az ujját. Te sze­gény, gondoltam, örülj, még jobban örülj! S akkor is azt gondoltam, amikor rámzuhant, s magamon éreztem csupasz lábszárát. A par­kett alatt feldübörgött a javítóműhely, az aj­tó mögött csikorgott a hintát tartó kötél vas­kampója. Vadul hintázott a kishúga. M'ndez igaz, mondtam én is, de egészen másképp mondtam, mint ó. Ö volt a mennyezet, az ő arca, rajta túl nem láthattam. — Ilyen boldog ... soha __— mondta és j é n azt mondtam „rendben”, feltámasztottam ] az állát, a szemébe néztem. A szeme homályos j volt, s mintha a pupillájában magamat pillan- j tottam volna meg egészen piciben. — Életem legboldogabb ... soha még ilyen j boldog ... — dadogta. Majd hirtelen talpra ug- « rótt, zokogni kezdett. Gyerekesen, bömbölve, < nyitott szájjal. — Bocsáss meg! Bocsáss meg! j — kiáltotta valakinek, aki nem volt a szobá- ! ba n... ! > s/vs/sssssfsfsssssssrssssrssssssssssssssssss/sfssfsssss/ysssssfsss Poseidon, a tenger istene Az Ember és a géniusz — az ember és a szárnyas lova — súlytalanul repül a világmin­denségben A svéd főváros szédítő for­gatagából a metro szikla- alagútján kijutva a ropsteni végállomásra mindent el­áraszt a bágyadt őszi napfény, megnyugtatja az embert a Vártan békésen csillogó tük­re, az öblöt körülvevő dom­bok őszi pompája. Azóta már bizonyára hó ta­karja a fákat és az egész vi­déket. De az emlék a Svéd­országban is szépséges őszt idézi. A végállomástól nagyon kellemes séta után juthatunk el Herserudsklippába, Carl Részvét H álóingben megyek ki a balkonra. Félszan­dál van rajtam, a másik lemaradt útköz­ben: leesett, hallottam a koppanását. A szan­dál pántjai közt hideget érzek, szétárad a tes­temben, egész az arcomig ér. Ez nem a kő hi­degsége, se nem a hajnalé. Egy koránkelő autó felköhög. Különben csend van. Az utca még alszik. Visszabújok az ágyba, fejemre húzom a paplant, mint gyer­mekkoromban, amikor égboltot varázsoltam a paplanomból. Most nincs varázslat. Miért csi­nálok ügyet belőle? Üjra megtenném. Nincs varázslat, de megbánás sincs. Déneske, sze­gény srác... Akkor is, folyton azt gondoltam: szegény, szegény, szegény. Kinyitotta az ajtót, megkérdezte, hogv minek jöttem, s én azt mondtam, azért, hogy osztálytársad vagyok és ne légy egyedül. Rossz lehet neked egyedül, hisz sírni se tudsz... De csak gondolatban mondtam, a tekintetemmel. Átvitt egy szobán, ahol a kicsi húga hintá­zott. Éppen csak mozgott vele a hinta. Egy motorjavító műhely volt alattunk, do­hogtak, zúgtak a gépek, a parkett mintha re­megett volna, a talpam átvette a remegést. Déneskén még mindig az a gyűrött ing volt, melyet az iskolában viselt. — Ebben aludtál? — kérdeztem tőle. — Nem aludtam. A kórházfolyosón ültem apával. Reggelig ültünk a pádon, amikor anya meghalt. — Fürödj meg. Vegyél fel tisztát. Elmen­jek? — Ne ... — mondta gyorsan. — Ülj le. Amíg fürdőit, kinéztem az ablakon, egy tűz­falra nyílt. Felette az ég mintha cementből lett volna. Csupa fal, csupa kő. — Készen vagyok. — Fürdőköpenyben állt mögöttem, vedlett, bordó frottírban, melyből kilógtak a szálak. A díványon ültünk egymás mellett. — Az ott az édesanyád? — Egy bekerete­zett fényképre mutattam. — Nem ilyen volt. — Milyen volt? Nem felelt. A kishúga beszaladt, hogy a segédkező né­ni kéri a festenivaló ruhákat. Jó, mond­ta és meg se moccant. — Mennyi rumli... gyászruha, gyászjelentés. Apa összeírt egy cso­mó címet. Talán már az iskolában is a címek jártak a fejében. — Mikor lesz a temetés? Megint nem felelt. — Menj ki, Mucika ... Hintázzál! — Szabad? — kérdezte a kishúga és elnyar­galt. ... Valahol felszaladt egy redőny. Utána egy másik, egy harmadik. Ez a nap is, akár a töb­bi. Már egész világos van. Mi változik? A díványon ültünk, a szeme olyan volt, mintha piros cérnával lenne beszegve. Azt mondta, elmagyarázza a számtanpéldát, hogy megértsem végre. — Hány kilométerre távo­lodunk a csónakkal a kikötőtől a folyón felfe­lé, hogy négy órán belül visszatérjünk, ha a csónak sebessége nyolc kilométer/óra, a folyó sebessége pedig két kilométer/óra? — Hango­san beszélt, mégis áthallattszott a másik szö­veg, a néma, mely lesben állt a kiálló ádám­csutkájában. — Figyelsz? — kérdezte. A füzet remegett a sietett — Üres kézzel tért vissza. — A kis piros fazekat nem láttad? — kérdezte zavartan a férjétől. — Ott van, csupa kosz — bö­kött az edényhalom tetején kuporgó fazékra Igor és sze­me dühösen, szúrt Irina felé. A fiatalasszony föltépte konyhaszekrény minden aj­taját, remegő kézzel, kapkod­va turkált a zörgő tányérok, edények között, de hiába. Sehol sem akadt egyetlen akkora tiszta edény, amibe a Liter tej belefért volna. — Gyalázat! — ropogtatta a szót a férfi a foga között. —■ Lesül a bőr a pofámról! Tes­sék! Vidd ki a lavórt, vagy a virágvázát, hátha nagyobb lesz i dicsőség! — Szavai kegyet­len erővel vágtak végig a te­stetlenül kapkodó asszonyon. Aztán hirtelen mégis meg­sajnálta. — Ott a vizeskancsó a tál mögött. Az asszony, mint a zuha­ió a kötélért, kapott az üveg­kancsó után. — Legalább öblítsd le hideg vízzel — suttogta a férfi foj­tottam. — A kisgyerek egé­szen összekente. Siess! A vénasszony, az indulatos szavakat hallva, még a nagy sietségről is elfeledkezve, candi szemmel bámult befelé íz ablakon. Irina sietve, gyorsan mosta íz üveget. A kancsón végig- iiklott a csapból kizuhogó vízsugár, s amikor eljött a :saptól, a lámpafényben ezer­színben ragyogtak föl az üveg- ;dény oldalán remegő apró nzcseppek. Meg se törülte,, sak úgy hamarjában kifor­dult vele a tornácra, hogy mi­nél előbb túladjon a kíváncsi, pieytkafészek asszonyon. A hirtelen fordulástól, vagy talán a víztől, a kancsó hirte­len kicsúszott a kezéből és hangos csattanással ezer da­rabra tört a tornác kőkockáin. Irina egyetlen hangot sem tudott kipréselni a torkán. Csak állt kicsit görnyedtem, tehetetlenül, szeméből nagy kövér könnycseppek gördültek ki s futottak végig elsápadt or­cáján. A szobában — talán a zaj­tól — hangosan fölsírt a kis­gyerek. Az asszony, ahogy meghallotta a gyereksírást, ök­lét a szeméhez kapta és befu­tott a szobába. — Nahh! — szakadt ki a nehéz elkeseredett sóhaj Igor melléből, aztán aktatás­kája után nyúlt és kilépett a konyhából. A verandán egy pillanatra megtorpant, tekintete a kö­vön szerteszét heverő, tompán csillogó üvegcserepekre té­vedt. Ahogy nézte a villogó tűhegyes, borotvaélű szilánko­kat, hirtelen az jutott eszébe, hogy az ő fiatal életük is ilyen gyorsan. Ilyen váratla­nul hull talán szét apró dara­bokra, ha nem vigyáznak. — Este menj el a gyere­kért, mert nekem vezetőségi ülésem van, — szólt be hal­kan a nyitott szobaajtón a fe­leségének, aztán a talpa alatt sikoltva csikorduló üvegcse­repeken keresztül gyors lép­tekkel elindult az utcaajtó fe­lé, ügyet se vetve az ijedtségtől száját tátó, riadtan pislogó meghökkent öregasszonyra. (Fordította: Raáb György) szobrász álma az volt, hogy ily módon megkísérelje egye­síteni délt az északkal. Ezért váltakoznak a világos és nyi­tott, kikövezett udvarok a sö­tét. zárt teraszrészekkel. Az áramló vizet, amelyet a sellők és más tengerlakók tar­tanak mozgásban. Malles Ró­mában tanulta meg szeretni. A barokk formavilágát gyak­ran használta fel szökőkútjai- nál. A főépületnél elhelyezett s 5 Milles egykori otthonába, s: ^ mely manapság Milles-Gar- i] 5 den néven ismeretes és Stock- s 5 holm egyik legnagyobb látvá- v $ nyossága. t< $ Az 1955-ben elhunyt Milles, $ szobrász és éremvéső, a mo- 5 dem svéd művészet egyik út- $ törője. Párizsban. Colarossi- ti J nál tanult s hatott rá Rodin n J is. Egy évtizedig élt Párizs- A 5 ban és az ottani sikerei tét- r- í ték ismertté nevét hazájában n $ is. 1906-ban Ausztriában tar- $ tózkodott, hogy visszanyerje 5 legyengült egészségét. Itt tá- ! madt fel benne a vágy, hogy 5 saját * otthont teremtsen j Svédországban is. Milles a ! Stockholm melletti Herse- ! rundsklippát választotta í otthonául, ahol a meredek part ! a Vartan vizébe ereszkedik j alá. Először csak jelentékte- i len épületet emeltetett, ami > az USA-ban eltöltött munkás- iévei után már imponáló nagy- jságú szoborkertté fejlődött. A Milles-udvar t • j teraszának oszlopsorai antik > gondolatokat ébresztenek fel ! a világ minden tájáról oda- ! érkező látogatókban. A szo- j borkert háromszintes teraszain ; szökőkutak és medencék kó- i zott, a folyosókon és emelke- i dókon hol bronzból, hol grá- i nitból és márványból készült i szobrok, műemlékcsoportok ; váltakoznak a nyír- és fenyő- ; fák, s a jellegzetesen szürke • svéd kősziklák környezetében, ; melynek hasadékain a virá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents