Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-17 / 298. szám
1987. DECEMBER 17., VASÁRNAP DÉKISS JÁNOS: RIADÓ it A riadó hirtelen és váratlanul Jött, M- •zen eddig még sohasem fordult elő, hogy nappal bombázták volna a várost. Az utcákon kevesen jártak, meglehetősen csendes, nyugodt nyári délelőtt volt. A Keleti soron, a gyártelep közelében mindössze egy lovas kocsi cammogott az úton, a járdán egy kosaras asszony igyekezett billegő, hintázó járással, s tőle nem messze egy kormos mozdonyvezető, vagy fűtő ballagott, minden bizonnyal hazafelé. Rajtuk kívül még három fiú volt az utcán, ezek láthatóan nem igyekeztek sehova, hanem egy kő fölött dulakodtak, mintha labda volna. Mindnyájan megálltak. A kocsis, aki mindeddig békésen eszegetett a bakon, a gyeplő után kapott. — Hó! — kiáltotta és hátra rántottá az öreg ló fejét, mire az csaknem a farára ült, közben a kenyér és a darabka szalonna legördült a kerekek alá. Mozdulatlanul álltak, amíg az első szirénaüvöltés lassan elhalkulva elúszott felettük. Ekkor egy pillanatra már azt lehetett volna hinni, hogy nem is folytatódik a lárma, de aztán a szirénák újabb, még erőteljesebb bömbölésbe kezdtek. Erre megbolydult az utca. A város nemrég óriási veszteségeket szenvedett; 800 halottja volt az első bombázáskor és helyenként teljes városnegyedek tűntek el. Az emberek — ameddig csak híremből, hallomásból ismerték a bombázást — nem sokat adtak a légiriadókra, hanem mindenféle magyarázatokkal biztatgatták magukat, hogy nincsenek frontvonalban, nincsenek katonai objektumaik, s továbbá, hogy mélyedésben fekszik a város és meg sem találják a repülőgépek. Ügy hogy az első bombázáskor hiába szóltak a szirénák éjszaka, legtöbben a másik oldalukra fordultak: „Ugyan — mondták —, már megint cirkusgolnak”. Ezzel arra utaltak, hogy korábban rendeztek néhány légoltalmi gyakorlatot, amikor valóban minden ok nélkül kellett kiugraniuk az ágyból, s levonulni a pincébe. Most már azonban, miután eltemették a halottaikat, jól tudták, hogy mit jelent a bombázás és a szirénák hangjaitól kétszeres erővel tört ki a pánik. Sokan mindjárt az első bombázás után elhagyták a várost és a környező tanyákra menekültek, akik pedig ezt nem tehették meg, legtöbben leköltöztek a házuk pincéjébe. A szirénák újra és újra ismétlődő üvöltésére sorban kinyíltak a kapuk, s az emberek előbb kiugrottak az utcára, mintha tájékozódni akarnának, hogy csakugyan a szirénákat hallják-e, avagy csak megviselt idegeik játszanak velük —, aztán egyik házból a másikba rohangáltak. Kis bátyúkat szorongattak a hónuk alatt, bukdácsoló gyerekeket rángattak maguk mögött, s többnyire a fal tövén, görnyed- ten szaladtak, mintha hirtelen támadt nyári vihar elől menekültek volna. Feltűnt néhány karszalagos ember is, akik érthetetlen pafátt-' csókát ordítoztak, hadonáztak, de általában senki sem figyelt rájuk. A fiúk, akik a légiriadó előtt a kő fölött dulakodtak, mindjárt a tiszta, felhőtlen eget kémlelték, hogy merről várható a veszély, de egyelőre semmit sem hallottak, semmit sem láttak, így hát futásnak eredtek. Minden cél nélkül rohantak, amikor Péter, a legnagyobb közülük, aki a csapatot vezette, hirtelen lefékezett, úgyhogy a másik kettő majdnem elsodorta. Ebben a pillanatban német katonai terepjáró fordult be az utcába és eszeveszett iramban száguldott el, lefelé a gyárak irányába. — Be kell mennünk valamelyik pincébe — mondta Péter és szétnézett, hogy hová. — Itt pedig nem maradhatunk — mondta kis szünet után, amikor semmilyen alkalmas helyet sem látott, majd intett a másik kettőnek: — Gyerünk! Megint futásnak eredtek, de most már alig tettek néhány métert, egy kapuhoz értek, amely sarkig nyitva állt, s itt mindjárt be is fordultak az udvarba. Péter azonnal felfedezte a pincegádort, a szűk kis udvar végében és mutatta is a többieknek a házformájú, ereszes épületet, amelyet kívülről repkérjy futott be, s kétszárnyú nehéz ajtó zárta. A zár meglepően könnyen engedett, még a sarkok sem nyikorogtak, ennek ellenére mégsem jutottak mindjárt a pincébe. Előbb egy vastag, csurom vizes függönyt kellett félrehúzniuk, s amint ez visszahullott mögöttük — miután mind a hárman besorakoztak alatta —, egyszerre vaksötétben találták magukat. Megálltak, a legfelső lépcsőfokon, hogy valameny- nyire megszokják a sötétséget. Egy darabig csendben hallgatóztak. — Van itt valaki? — szólalt meg végül Péter, mert lentről olyan zajok hallatszottak fel, mintha valami belső, zárt helyiségben többen beszélgetnének. Nem kapott azonban választ, így óvatosan megindult lefelé. Két lépcsőfokot haladt, amikor lent mégis megnyílt az ajtó. s a pince mélyéről valahonnan vakító, erős fény zúdult rájuk. — Ki az? — kérdezte egy férfi lentről, a lámpa mögül, és a fénycsóvát többször is végigvezette a fiúkon. — Mit akartok? — kérdezte és tovább világított. — Itt ért bennünket a riadó és nincs hova mennünk — mondta Péter, s maga elé emelte a karját, hogy az erőszakos fény ellen védekezzék. — Ez itt’ nem menedékhely — mondta a férfi —, itt csak házbeliek lehetnek. — Engedjen már be! — kérte Péter, és megemelte a hangját, mintha valami mély kútba beszélne. — Értse meg! Nincs hová mennünk. — Két másdopercet adok! — mondta lent a férfi türelmetlenül. Közben egyfolytában világított, úgyhogy ezután sem láttam belőle semmit. — Nincs hely! Megmondtam, nem? Különösen nektek. Világos? Az elutasítás annyira nyersen és ellenségesen, mi több; olyan fenyegetően hangzott, hogy Péter semmi értelmét sem látta a további próbálkozásnak. Az ember még mondott valamit, de erre már oda sem Agyéit. Megfordult — Vissza! — mondta a két kisebbnek és terelte őket maga előtt kifelé. Az utcán, ahonnan most már végképp eltűnt minden teremtett lélek, s ekkorra már a szirénák is elhallgattak; egy kicsit toporogtak, nézelődtek, hogy merre induljanak. Mindössze néhány másodperc telt így el, amikor egyszerre felmorajlott a nehézbombázók mély, fenyegetően komor hangja. — Halljátok? — mondta Péter. — Jönnek! — Ezzel megiramodott és minden erejével futott. Nem figyelt a két kisebbre, vakon rohant, ahogy csak a lábai bírták, de aztán mégis csak észre kellett vennie, hogy elmaradtak mögötte a lépések, s megállt. Visszanézett és látta, hogy Ernő igyekszik a nyomában maradni, bár közöttük is jó húsz méter lehetett, Tamás, azonban, a legkisebb már mintegy ötven méternyire lemaradt, a lépései mind lassultak végül a térdei megroggyantak, mint akiből elszállt az erő, és meg is állt. A kis, cingár fiúcska nekidőlt a falnak, és torkaszakadtából üvöltött. — Menj vissza érte! — kiáltotta Péter Ernőnek, aki ugyancsak megtorpant, s miközben a falhoz lapult, hol előre, hol hátrafelé tekint- getett. — Menj vissza érte, megvárlak benneteket! A bombázók moraja egyre erősödött A középső fiú továbbra is csak kapkodta a fejét; indult volna erre is, arra is, végül nem mozdult semerre sem —, a legkisebb pedig egyre csak ordított. — Ernő! — kiáltotta Péter. — Ernő! lnduli már, nem érted!? Erre a másik, mintha csak most ébredt volna, futásnak eredt visszafelé. Valahonnan a város központja felől hatalmas robbanás hallatszott, s nyomban utána megszólaltak a lég- elhárítók is. A robbanás és az ágyúk hangjára Ernő újra megállt, pedig már úgy látszott, hogy visszamegy Tamásért. Most aztán Péter végképp nem tudta, mihez kezdjen. Futott volna visz- sza a másik kettőért, de egyelőre sejtelme sem volt róla, hogy hová vigye őket. Ekkor egy remházat - -pillantott meg, néhány méterrel beljebb áz ütőafronttól. Elrobogott Ernő mellett, aki ha lassan is, de újra Tamás felé tartott. — Fordulj meg! — ordított rá Péter futtában. — Arra szaladj! Amikor odaért a kisfiúhoz, gyorsan megragadta a kezét, s megrántotta: — Gyere! — mondta neki, s húzta, vonta maga után a romház felé, mint aki már mindent elrendezett, csak éppen azon múlik a dolog sikere, hogy mettől gyorsabban végrehajtsák a tervet. Ahogy így rohantak visszafelé, újra elérték Ernőt, s Péter őt is megragadta, aztán kettős teherrel rohant tovább. A kőhalmok az első pillanatban nem sok védelmet ígértek. Megmaradt ugyan néhány falrész, egyik-másik teljes épségben őrizte még a mintás belső vakolatot is; a pincenyílást azonban sehogy sem tudta felfedezni Péter. — Maradjatok itt és hasaljatok le! — mondta Péter a két kisebbnek, akik azonnal engedelmeskedtek neki, ő pedig befelé szaladt a romok szélén, arra, ahol néhány égnek meredő betonhasábot pillantott meg a téglák között, s amelyekről úgy gondolta, hogy csakis a pincelejárat felszakadt lépcsői lehetnek. Nem számított rosszul, mert vagy tíz méternyire onnan, ahol társait hagyta, csakugyan megtalálta a beomlott pincegádort, s egy keskeny sötét lyukat is, amely valahová a mélybe vezetett. — Fiúk! — ordította Péter. — Fiúk, erre gyertek! — Nem akart elmozdulni a nyílástól, mert félt, hogy nem talál ide vissza, így újra kiáltania kellett: — Fiúk, nem halljátok! Gyertek már! Végre felfigyeltek rá, s a másik kettő megindult Péter felé. — Erre, erre — sürgette őket Péter, s amint mellé értek, ő ereszkedett le elsőnek a nyíláson. Alig rugaszkodott el, mindjárt valami falba ütközött a lába, aztán ahogy kalimpált, megcsúszott és jókorát zuhant. Lent a fenéken víztócsában találta magát, bizonyára az esővíz gyűlt itt össze. Gyorsan felugrott és visszakiabált: — Vigyázzatok, mély! — És ezután a vaksötétben igyekezett, hogy azért valamiféleképpen segítségére legyen a másik két fiúnak, akik esetlenül csúsztak, hengergőztek le egymás nyomában. — Álljunk itt meg a fal mellett — indítványozta Péter, amint végre különösebb baj nélkül újra együtt voltak. Kint közben mintha megszűntek volna a robbanások. — Nincs itt senki? — suttogja Tamás. Odabújt Péterhez, aki érezte, hogy a kisfiú egész testében reszket. — Mondjad már! Tényleg nincs senki? — Csendben legyél! — szólt rá Péter, s tovább hallgatózott. Egyelőre csak az ágyúk vakkantgattak, mint a kutyák, amelyek valójában meg sem merik közelíteni az idegent, csak messziről vicsorognak rá, s újra jól lehetett hallani a repülők morgását. — Nincs vége! — mondta Péter. — Felettünk járnak! — mondta Ernő. Többet aztán nem is beszélhettek, mert egyszerre pokoli csattogás kezdődött. A fiúk a fülükre szorították a kezüket, s a falhoz lapultak, közben a pince megmozdult, Mmbálődzott, miint valami hinta, s valahol nem messze tőlük lavinaszerűen, görögve, csörömpölve megindult a tégla, s a törmelék. Mígnem végül valami nagy, tompa puffanás egyszerre kioltott minden hangot, egy hatalmas, utolsó szorítás után. ElŐSZÖI Péter szólalt meg a sötét, mély csendben. Nem mozdult ő sem, csak azt mondta: — Ernő! Hallod, Ernő? — És várt. Atvág- hatatlan sötét vette őket körül, s a levegőnek valami nehéz, keserű íze volt. — Péter — mondta ekkor váratlanul Tamás —, Péter, fázom. — A nyöszörgő hang annyira közelről jött, hogy Péter úgy, fektében k;nyúlt, s a keze mindjárt elérte a kisfiút. — Tamás, ez te vagy? — kérdezte. — Én — hangzott a válasz. — Állj fel! Próbálj meg felállni! Arrébb valahol végre megszólalt Ernő is: — Én is fázom. (Mi történt velünk? — Nem tudom — mondta Péter —, próbáljatok felállni! Nagy üggyel-bajjal tápászkodtak fel, egyszerre mind a hárman. Az oldalukra, hátukra hidegen tapadt a vizes ruha, a torkukat azonban már kiszárította a poros, füstös, keserű levegő. — Én is fázom — nyöszörgött Tamás és a hangján érződött, hogy valóban reszket — Hallgassatok csak! — mondta ekkor Ernő. — Csend van! Ugye, Péter, csend van? — Igen — mondta Péter egy kis szünet után —, valóban csend van. — Lehet, hogy elmúlt? — Lehet, hogy elmúlt. Mozdulatlanul álltak és hallgattak. Kintről csakugyan nem jutott el hozzájuk semmilyen zaj. — De hát miért van itt ilyen sötét? — kérdezte végül Tamás és sírósan, fázósan szepe- gett. — Te, hallgass már el! — tört ki Péterből. Aztán azt mondta: — Gyufa kellene. Ernő, nincs gyufád? — Volt — mondta Ernő —, volt, csak lehet, hogy elázott. — Keresd elő! Meglátjuk, hátha nem ázott el. — Közben Péter óvatosam előbbre lépett néhányat, mert mégis tudni akarta, hogy befelé mekkora még a helyiség, noha azt is jól tudta, hogy a kivezető nyílás éppen ellenkező irányban van. Nem tett két lépést azonban a csúszós fenekű tócsában, máris téglákba ütközött. — Lehet, hogy csuda szerencsénk volt — mondta. — Ebben a rohadt lyukban, azt hiszem nincs is több hely, csak, ahol most vagyunk. Hol van már az a gyufa? — Itt — mondta Ernő és megrázogatta a skatulyát. — Ügy érzem, száraz. De hogy adjam oda, hol vagy? — Gyújtsál meg egy szálat! — mondta Péter. — Ennyi eszed sincs? A gyufa csakugyan az első húzásra fellobbant, de annyira elvakította őket, hogy mielőtt bármit is láttak volna maguk körül, már el is aludt. — Ne pocsékold — szólt ekkor Péter. — Most már tudom, hogy merre vagy. Add ide azt a gyufát. Ma’d én...! A fény újra lobbant, de ezúttal Péter kezében, aki először ellenzőt formált a láng köré tenyeréből, majd óvatosan körbe vezette az égő gyufaszálat a helyiségben. Valóban szűk lyukban álltak. Mögöttük ugyan teljesen ép fal húzódott, de másfelé mindenütt törmelékhegyek emelkedtek, amelyeknek valahol a sötétbe veszett a folytatásuk, mintha csakugyan hegyek volnának, de lentről nem láthatók a csúcsaik. — Szerintem mégiscsak arról, jobbról jöhettünk be — közölte Péter, s egy újabb szái gyufa fényénél óvatosan arrafelé ment, amerre mondta. — Persze az lehet — tette hozzá —, hogy beomlott a nyílás. — Beomlott — mondta mindjárt Ernő. — Egészen biztos, hogy beomlott. — Nem tudunk kimenni? — rémüldözött ekkor Tamás, aki egyre csak a falnak támaszkodott és onnan próbálta figyelemmel kísérni a másik kettőt. — Nem! — mondta neki Péter. — Mit szólsz hozzá, hogy nem tudunk kimenni. Itt maradunk és felfaljuk egymást. Jó lesz? — Igazán befoghatnád a pofádat — jegyezte meg erre Ernő is, úgyhogy a legkisebb fiú most már hangos sírásra fakadt. — Most meg bőg! Mit bőgsz? — ordított rá, de Péter beavatkozott. — Hagyd őt — mondta és egy kis szünetet tartott, majd azt kérdezte: — Mi volna, ha balra indulnánk el? Nem gondolod, Ernő? — Megpróbálhatjuk — válaszolt amaz bizonytalanul. — Lesz még gyufánk? — Van itt még néhány szál — mondta Péter és a sötétben elindult, hogy megmássza a bal oldali törmelékhegyet. Persze mindjárt kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű vállalkozás. Kétszer próbálkozott, aztán feladta. Újra világított, majd azt mondta: — Ez így nem megy. El kell innen lentről dobálni a téglát arra, oldalra. Legyen hely, hogy fentről lecsorogjon a többi. Ez így egészen logikusan hangzott. A másik kettő nyomban engedelmeskedett. Csakhamar elhelyezkedtek sorban, úgynogy lehetőleg ne egymást találják el a téglákkal é» eszeveszett tempóban dolgoztak. Ezúttal lem túl sok eredménnyel persze. — Hagyjuk! — mondta végül Péter, s szinte hallotta, ahogy zihál a melle, amint felegyenesedett. A többiek is, mintha csak erre a vezényszóra vártak volna, azonnal abbahagyták a tégladobálást. Az arcukon, ahol a verejték lefolyt, viszketett a bőr, s köhécseltek is, mert közben észre sem vették, hogy óriási port vertek fel. — Nincs itt levegő — suttogta Péter fuldokolva, s elfogta valami száraz, tépő köhögési roham. — Üljünk le és pihenjünk — mondta Ernő. Ugyanezt tette a másik kettő is. Így vártak, lihegtek, amíg végül, most már valamivel higgadtabban, újra Péter szólalt meg: — En megpróbálom mégis erre balra. — Hogyan gondolod? — kérdezte Ernő fáradtan, lemondóan. — Felmászok. Hát csak nem döglünk meg itt. — Segítsek? — Nem — felelte Péter. — Tamásnak segíts — mondta, mert meghallotta a kisfiú egyhangú nyöszörgését. — Állítsd fel, ha lehet, ne feküdjetek itt a pocsolyában. — Ezzel fel- tápászkodott maga is, és nekivágott a téglahegynek. Változtatott az előbbi módszeren, nem úgy óvatoskodva, négykézláb próbá’t feljutni az omladókon, hanem éppen ellenkezően, nagy lendületet vett, valósággal rárohant. A törmelék ugyan csúszott, gördült alatt, s úgy középtájon meg is kellett állnia; egy pillanatig imbolygóit, ingadozott, mint a köteitancos, aki már-már úgy látszik, hogy elveszti az egyensúlyát, sőt lejjebb is került valamit —, de végül mégis sikerült előre dőlnie és megmaradt fent. Innentől aztán újra nagyon nehéz volt. Elfeküdt a darabos omladékhegyen és erőteljes kúszó mozdulatokkal tornászta fel magát. A téglák, ahogy előre nyúlt, a fején, vállán, karján gördültek keresztül, de nem érezte, hogy sebet hagynak rajta. Végül aztán valami szilárd dologba ütötte a fejét. Megállt; tudta, hogy felért. Megkönnyebbült kissé. Feszülten figyelt, majd többször egymás után edőrenyúlt, mint már az előbb, és tolta maga előtt az omladé- kot. — Hé, fiúk! — kiáltotta vissza Péter új- jongva. — Fiúk, találtam egy nyílást. — Közben nem fordult hátra, hanem sietve megnagyobbította a lyukat, aztán a zsebébe nyúlt és egy szál gyufával bevilágított az üregbe. Gerendák összevissza halmazát látta maga előtt, és amint lassan kihunyt a gyufa fénye, maradt valami szürkeség. Megértette, hogy kintről szűrődik be valahol a világosság. Amint azonban tovább tanulmányozta a helyzetet, be kellett látnia, hogy semmiképp sem juthatnak át a leroggyant gerendák miatt Egyszerre el- emyedt és rátámadt a kétségbeesés. — Menjünk hát? — kerdezte ekkor odalent- ről Ernő. — Itt ne hagyjál bennünket — hallotta Tamás hangját is. — Gyertek — mondta Péter. — De óvatosan gyertek! — Most pedig ordítsatok velem, ahogy csak a torkotokon kifér, megértettétek? Hátha meghallják, odakint Hason feküdtek a lyuk szájánál, s addig üvöltöttek így, amíg végül Pétert újra elővette a köhögési roham, s ekkor a társai is elhallgattak. — Mit gondolsz Péter, kijutunk? — kérdezte Ernő a csendben. — Nem tudom — mondta Péter. Tovább hallgattak. A homályos üregből ekkor mintha tompa puffanások hangja érkezett volna hozzájuk. — Csendben legyetek csak! — szólt Péter. — Mi ez? — Te, Péter — mondta Ernő —, csákányoznak! Igen ... ! — Várj, ne kiabálj! — De igen — mondta Ernő —, én Igenis hallom, hogy csákányoznak ... Te, lehet, hogy csákányoznak ? Mozdulatlanul figyelték a kinti zajokat, majd egyszercsak megszűntek az ütemes csattogások, s néhány pillanatnyi csend után valaki teljesen tisztán, érthetően kiáltotta valahol az üreg túlsó oldalán: — Halló! Halló! — Most ordítsunk! Nem halljátok! — kiáltott Péter is, nyomban, s újult erővel kezdtek üvölteni. — Megmenekültünk, megmenekültünk — suttogta aztán Péter többször egymás után, amikor végül kimerültén elhallgattak. Kint közben tovább dolgoztak, és most már nemcsak a szerszámok, s a törmelék omlásának, puffanásának hangja jutott el hozzájuk, hanem emberi beszédfoszlányok is. — Bőghetsz már, Tamás — mondta Ernő, s újra, meg újra hallózni kezdett. Végül, talán órákkal azután, hogy az első csákánycsapásokat meghallották, Kivilágosodott előttük a szomszédos üreg. Átbújhattak a kavargó porfelhőbe, s előbb lecsúsztak a törmelék oldalán, majd valahonnét a magasból, erős férfikezek nyúltak le értük. Odafent még napsütés volt, de körben semmi sem emlékeztetett a délelőtti utcára. Néhol még most is szállt a por, s füstöltek a romok. A fiúk izzadt férfiak gyűrűjében álltak, akik nyilaskeresztet viseltek az ingükön, s még a szerszámok nyelét fogták. Ezek csak bámultak a három gyerekre. A sárga csillagokat bámulták a fiúk mellén, amelyek már tulajdonkép- pen nem is sárgák voltak, hanem inkább barnák, mert átitatódtak vízzel a pince pocsolyájában. majd pedig felszedték a port. — Más nincs lent? — kérdezte végül az egyik nagy darab férfi. — Nincs más, az istenit ... ? — Nincs — mondta Péter erőtlenül, megsemmisülten és a csizmákat nézte. — Más nincs lent senki... f TŰM*
