Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
a 1967. NOVEMBER Í6., VASARNAF ARNOLD ZWEIG: GONOSZ ANNA K ezdetben, amükor előszűr látta, az első órákban, nem is tetszett neki Anna Nyakához mérten túlságosan kereknek találta arcát, szemét pedig fölöttébb kiabálónak; előkelő dámára emlékeztető modora kezdetben feszélyezte a férfit, azután meg mulattatta; közönséges göriöcskének tartotta az ifjú teremtést. Anna később meghívta teára — miirat a férfi megtudta, annak idején ő is alig ébresztette fel a lány érdeklődését, mert inkább tudósnak látta, pedig arra számított, hogy ä művésszel és tevékeny emberrel ismerkedik meg, de azért, meghívta. Porat rózsákat hozott neki, í az elragadtatástól szinte ittasan távozott A lány csevegett, nevetett, fényképeit mutatta, régi pajtásként és jó barátjaként kezelte. De az volt a legfőbb, hogy egyedül az ő snámára ült ott, csak rá pazarolta minden varázsát, amely megmámorí- totta a tömeget A megtestesült géniusz, a legmagasabb rendű vonzerő, a föld ékszere, az élet áldása volt ez a lány. S a férfi is tetszett neki, mert érezte, hogy tetszik a férfinak. Felismerte derűs bölcsességét — először ez tárult fel belőle a lánynak. Mert kecses vállán ülő, világos francia fejében meglenetős belátás és kételkedés uralkodott, igaz, a férfi gyakran úgy találta, hogy helytelenül él vele, és túlzásokra csábítja. Ismét találkoztak, s amikor a lány is meglátogathatta őt otthonában, bizalmasabbá és meghittebbé vált kapcsolatuk. Karját a férfi válla köré fűzte, ajkát kínálta neki, összetegezőatek. De mindezt kötelezettség nélkül, jó barátnőként tette, legkevésbé szerető módján. Anna tudta, hogy magával ragadja az embereket. — Milyen szép vagy — mondta neki Pont, amikor egy délután kibontott hajjal játszott a szőnyegen mackójával —, milyen szép is vagy te, Anna! — Nem Igaz — válaszolt a lány —, nem vagyok szép. Nem akarom, hogy te is azt szajkózd, amit a többi. — De elbűvölő vagy — vetette ellen a férfi, fegyelmezve magát. — Ez igaz r— hangzott a felelet —, elbűvölő vagyok. D icsekvés nélkül, nagyon nyugodtan mondotta ezt, leszögezve egy világosán felismert tényt. Egy pillanatra felnézett, azután femet visszafordult a plüss- mackóhoz, játszadozó gyermek komolyságával orchi- cieás vázát állított a mancsai közé; a buja virág lilán és aranylón hajlongott a bárgyú clownpofa előtt. A lány tudta, hogy Pont határtalan, szétömlő kábultságban távozik tőle, és heves szívdobogással érkezik hozzá, akár s titokban és izzón szeretett barátnőjéhez találkára siető ifjú. A férfi a kertvárosban lakott, a nagyvárosban naphosszat tartó munka és tárgyalások után jött teára a nővérekhez, s ők megvetettek a heverőn, odavitték neki a teát, nyalánkságokkal kínálták, dédelgették. Néha felesége, Lucie, is feljött vele, nagyon tetszett neki a két lány; esténként azután látták Annát táncolni. Angéla, akt különben is tartózkodóbb volt, még jobban megértette magát Lucie asszonnyal, amikor a zongoránál énekeltek. Vasárnaponként néha együtt ültek négyesben Ponték bérelt kertjében, málnát szedtek, nevetgéltek vagy túrták a földet a gyerekekkel, akik buzgón építkeztek, teli vödrökkel hozták apjuknak a homokot, és lába elé szórták a kavicsra. Pont maga előtt látta Anna szemét, ugyanolyan színű volt, mint a haja, hallotta hangját, beszippantotta a virágillatot gondozott, egyszerű vonalú ruhájából, amely minden divatmajmo’.ás és különcködés nélkül, már-már termé- Izetellenes bájjal simult formássá edzett testéhez. Szive és pulzusa a lány mozdulatainak ütemére vert. Ilyenkor maradéktalan boldogságban ' lebegett. Nem gondolkozott, nem töprengett, úgy fogadta el, ahogy volt, akár egy őselemet, és vadul szerette. Szenvedett, ha távol volt tőle. Mihelyt idegenek, másféle emberek társaságában tudta a lányt, már úgy érezte, hogy nem is létezik számára... Pont tudta, milyen keményen dolgozott. Az esti fellé- pesek előtt reszketve nyúlt el székén vagy ágyában. Leküzdhetetlen félelem béklyózta le tagjait: most, ezen az estén bizonyosam elhagyja az ihlet. Ma mértéktelen esetlenség teríti földre, épületes butaság vet véget a Maréchal-nővérek dicsőségének! Édes arca elsápadt a festék alatt, vigasztalan kétségbeesés ült szeme mélyén és ráncolódott összeszorított száján. Amikor Pont ilyennek látta, egészen csendben ült mellette, megfogta kezét, mély, csillapító hangján halk, megnyugtató mondatokat búgott, noha legszívesebben mackótestének egész súlyával vetette volna fölé magát, hogy elrejtse a tömegek Molochja elől, amely úgy ijesztette, és oly mágikusan vonzotta... L aurenz Pont lebéklyózva, de éber szemmel figyelte a lányt, felismerte, hogy művészetének alapvető ereje a legfinomabb kifejezés- mód és a legtartózkodóbb mozdulat, ám ugyanakkor fenntartás nélkül, maradéktalanul felolvad abban, amit csánáL Lényének egyértelműsége, amit a férfi oly fájdalmasan hiányolt az életben, most, az alkotás közepette, végérvényes, pusztulásig győzedelmes törvényként uralkodott rajta. A próbákba ölt rengeteg munka, a meggondoltan kialakított taglejtések, nem az em.berto- meg, a siker, a dicsőség vagy ! a pénz kedvéért tárultak a vi- : lág elé, sőt még csak nem is : azért, hogy ez az egyetlen An- ; na Maréchal kifejezze magát, i Bgyes-egyedül a tökéletesség, i a művészi alkotás szolgáliatá- ; ban létezett ez a teremtés, > azért a végső erőfeszítésért,: amellyel e földön kitkénysze- • ríthető a szellem és a báj test- j té válása... 1/í'vl Magától értetődő, hogy a; pletyka irdatlan felhője lebe- < gett körülötte. Vetélytársnői,! színházi partnerei, a zenészek,! díszlettervezők, öltöztetők és j társaik, egész környezete azt; fecsegte, hogy nem teremtett; isten egyetlen csak valameny-; nyíre is vonzó férfit, akivel le; ne feküdt volna. Múló szeszé- > lye szerint választja meg és • váltogatja szeretőit, annak ad- ! ja oda magát, azt szerzi meg! magának, akire csak futó ked-< ve támad. Testét is bedobja a! küzdelembe, hogy biztosítsa; sikerét, ha kevesebbel nem; kenyerezheti le őket, ágyukba; is követi a kritikusokat meg • az impresszáriókat — minden- > kit, akire csalt szüksége van > ahhoz, hogy feljebb jusson egy j lépcsővel —, állították róla.; Az egyik nőt elbűvöli, a má-; síktól elhódítja barátját, a; harmadikat kitagadja kegyei-; bői. Angélától követeli meg a; megkeresett vagyon okos ke-; zelését. Becsvágyában már; odáig jutott, hogy teljesen ma- ; gának akar kisajátítani egy ; színházat, még a zenekar is < rejtett legyen, s mindenfelől; rá sugározzák a fény. Már ■ azok nevét is emlegették,; akiknek a színház megépítése: a feladatuk: csupa ifjú, tehet-; séges titánt, hangsúlyozottan a; legmodernebb építészeti irány i híveit Pont építész nevét nem: említették. Mindez kegyetlen, bősz düh-; vei töltötte el a férfit — nem; ez a legutóbbi pletyka, mert i nem hitte el, amióta a lány i egyszer nevetve megkérdezte: — Már itt tartanék? — Az egész fecsegés, mendemonda és suttogás, ez a . már-már fennhangon terjesztett hírverés keserítette el őrjítően, amíg csak ott nem ült vele szemben. Korholta meggondolatlan életmódja miatt. Szerette volna szemére vetni, miért jön össze olyan szedett-vedett népséggel. Legyen igényesebb, különösen amikor kiválasztja azokat, akik vele együtt nevethetnek vagy asztalához ülhetnek. De mihelyt a lány rányitotta szemét, és elbűvölte apró, suhanó mozdulataival, képtelen volt követelőzni, vagy bármi ellen tiltakozni. Hiszen arra született Anna, hogy olyan legyen, amilyen,, bámultassa magát, megrésze- ^ gítsen puszta megjelenésével, $ ez a tündér és hableány, az ő| kis boszorkánya... & $ fiéríi hallgatott, és ^ nem hitt el semmit. Egy ^ ízben ebéd után toppant^ be, s a szobalány bebocsátot- ^ ta, hiszen a ház jó barátja- ^ ként ismerte. Halkan belépett^ a lány szobájába: ágyában al-^ va találta, a fiatal karmester^ pedig, akivel egy új táncon^ dolgozott, a heverőn aludt Azt | mesélték erről a férfiről, hogy ^ állítólag felbomlott az eljegy- ^ zése, s ahogy hírlett, termesze- tesen a Maréchal miatt... Me- 5 sélték. Állítólag Hírlett Pont ^ nem hitte el. Semmi bizonyos,^ semmi határozott. Ez a két ^ fiatal ember elaludt az idegfe-1 szító próba után. Gondolkozott^ egy kicsit mi is lenne a leg- ^ helyesebb, azután nesztelen ^ felemelte a takaróról azt az| ibolyacsokrot, amelyet üdvöz- ^ lésként kívánt otthagyni, és ^ behúzta az ajtót maga mögött ^ Angéla éppen vásárolni ment, ^ így hát a szobalánynak adta ^ oda. — Senkit se engedjen be, § Klärchen, a kisasszony alszik. | — A lány egész életén végig- húzódtak hasonló esetek. De ^ sohasem tárult a férfi elé olyasmi, amire ne találta vol-1 na meg a legUlendőbb és a ^ legerkölcsösebb magyarázatot ’ Aki barát, bízik. Pont pedis Anna barátja. most is vannak, akik ha hall-. ják is ezeket a baljós hangokat, érteni nem akarják! Tabouis asszony joggal adta közre memoárjait, mert — mint a nemzetközi politika nagy tudású értője — biztos volt abban, hogy nem csupán elmeiteket idézhet fel, hanem figyelmeztethet is. Arra, hogyan lehet semmivé az álszent békeszólam, hogyan sodorják el azt a diplomáciát, mely- nem az államok egyenlóségéra és kölcsönös megbecsülésére alapozódik. És Zadravecz? A páter ugyan önigazolásul írta meg naplóját, annak magyarán zatát akarta megadni, őt, aki annyit tett a gyilkos íehérter-. rorért, miért is állították félre, végső sorón ugyancsak azt mondja ki, hogy — akár a külpolitikában — az erőszak erőszakot szül, s hogy egy elvtelen rendszerben nincs semmiféle erkölcsi mérce és szabály, s nincs korlát. (Mint ahogy a nemzetközi diplomácia nagy és hosszú éveken át tartó — finoman fogalmazva — elvtelensége is Münchenhez vezetett, a háborúhoz.) A Horthy-rezsim régen elporlott a történelem szemétdombján, s Tabouis asszony alakjainak nagy többsége tó halott, mégis, lehetetlen nem észrevenni, milyen mélyre nyúltak azok a gyökerek, mely elvet a nagy alkudozások és taiktikázgatások korszaka eresztett, illetve, amelyeket — a frankhamisítástól az olasz fasizmussal való összeborulá- sig — a magyar fasizmus termelt ki magából a fasizmus tí- pusjegyeiként. (Frankot hamisítottak itthon, fontot Hitle- rék, s — például — dollárt az OAS ...) Mert a történelmi méretű elsodrás sokat tisztított a felszínein — a Népszövetségben nem volt semmiféle ellenállás a nagy imperialista hatalmak akaratával szemben, az ENSZ mai erőviszonyait nem kell részletezni —, de a felszín alatti gyökerekből újra és újra kisarjadnak a hajtások: a revans szellem, az atomfegyver-követelés nyugat-német jelene, az amerikaiak vietnami népirtása, barbarizmusa s így tovább. Zad- ravecz, ha a maga személyét mentette is, végeredményben önleleplező: arról ad megdöbbentő és visszataszító képet, amire oly nagy áhítattal tekintett, s aminek támogatására oly véresszáj úan uszított, a fasizmusról, míg Tabouis asz- szony leleplező, mert maga nem alakítója, hanem szemlélője volt az eseményeknek. Mégis, ünleleplezöként vagy leleplezőként, egy egész korszak <kulisszáiról, főszereplőiről rántják le a fátylat — aligha lehet Horthyról tökéletesebb és hűbb képet adni, mint a Zadravecz által megfogalmazott —, s ez a lényeg, a döntő kérdés, s nem kiindulópontjuk erősen eltérő jellemzői. A memoár.irodalom nemzetközi reneszánsza érthető és indokolt jelenség: sok eseményről valójában csak most derült ki, milyen okok hozták létre, milyen erők működtek a háttérben. Az említett két könyv is az ilyesfajta memoárok közé tartozik; érdekességük, dokumentum erejük nemcsak leköti az olvasót, hanem arra is ösztönöz e két mű, hogy elgondolkozzunk az elsodort történelmen, hogy mind kevésbé hagvjuk magunkat — mert nemzeti értelemben több, mint két évtizede már nem hagyjuk — egyes emberként is a történelem ellentétes folyamainak áramlatában sodortatni. Mindkét művet a Kossuth Könyvkiadó jelentette meg. M. O. AZ ARAM ORSZÁGIJA (Foto: Gábor) .Néhány évtized, s mégis, messzi múlt. Messzi múlt, s mégis, aggasztó jelek a mában. A történelem nem ismétli önmagát, sőt, a prolongálást sem tűri meg, ám vannak, akik újra és újra szeretnék megismételni a történelmet. Aligha kell részletezni, hol húzódik az a választóvonal, melynek egyik oldalán a történelmet megújítok, a másikon pedig a reprodukálni akarók helyezkednek el. Két, a szó tágabb értelmében vett memoárkötet a kiindulópontja a gondolatoknak: Tabouis asszonyé és páter Zadraveczé. A világhírű francia újságírónő a társadalmi alapállást tekintve, igencsak messzire helyezkedik el a Horthy-rezsim hírhedt páterétől, s mégis, mindkettőjük könyve — Tabouis: Elsodort diplomácia, Zadraveczé pedig Páter Zadravecz titkos naplója címmel — sokféle azonosságot mutat fel. Sokféle azonosságot, mert azonos történelmi helyzet kusza szálait markolták fel, más-más indítékokkal ugyan, de végül is azonos eredménnyel. Zadravecz páter a magyar ellenforradalom vezéralakjainak egyike volt, nemcsak a honvédség tábori püspöke, hanem az Ex, az ellenforradalmi „csúcsszerv” nagyhatalmú tagja is; Tabouis asszony újságíró, mégpedig diplomáciai tudósító, aki végig szemtanúja volt a Népszövetség megalakulásának és csődjének, azoknak a rafinált marakodásoknak, melyeket általában diplomácia néven foglalnak össze. Hiteles beszámolókat vehetünk tehát kézbe, s a kép, amelyet ezek a beszámolók festenek, több, mint meghökkentő. Megdöbbentő így szembenézni akár a magyar, akár a nemzetközi porondon jelentkező fasizmussal, a kapitalista nagyhatalmak ocsmány osztozkodásával a nemzetközi ilyen meg olyan konferenciák örve alatt, mindazzal, ami történelmet — még ha azóta elsodort történelmet is — jelentett. Mert igaz, nemcsak az ilyen diplomáciát, hanem az ilyen történelmet is elsodorta — nem az idő! — a világ térképén végbement alapvető változás, a szocialista országok létrejötte, a harmadik világ kialakulása, mégis, na valamiért, akkor éppen azért kell kézbevenni, s nagy figyelemmel olvasni e visszaemlékezéseket, mert segítségükkel tó fellelhető napjaink elsod- rásra megérett diplomáciája éppúgy, mint történelme. Mert Tabouis asszony ugyan a Nép- szövetségről ír könyvében, de igen sűrűn, mintha csak napjaink laptudósítasait olvasnánk, az ENSZ-ról... Páter Zadravecz titkos naplójában ugyan a magyar ellenforradalom szellemi és fizikai arculatának mozaikját rakja Ö6sze, ám naplója a fasizmus, az ellenforradalmi rendszerek kórleírása. Ismételné tehát magát a történelem? Nem erről van szó, hanem hogy bizonyos társadalmi, gazdasági rendszerek csak önmaguk módszereinek megismétlésére, alapvető jellemzőik felületén változott, de alapjaiban változatlanul maradt követésére képesek. A fasizmus arca változhat, s változott is, úgymond: korszerűsödött, de ettől még nem lett mássá, fasizmus maradt. Az ellenforradalmi rendszerek ma is alapvetően úgy kerülnek hatalomra, mint ahogy Zadravecz „testvérei”, s a nemzetközi diplomáciában is ugyanúgy igyekszik felfalni a kis halat az imperializmus cápája, mint tette ezt negyven vagy öt ven esztendeje. Tehát megint: ismétli magát a történelem? Nem, sokkal inkább arról van szó, hogy vannak, akik nem tanulnak a történelemből, vagy még pontosabban: nem akarnak tanulni belőle! Hitler már 1931-ben a világ tudtára adta — a Völkischer Beobachterben közölt terjedelmes, s a világsajtó által is átvett cikkében —, hogy „... Németországnak ezerszeresen joga van a másokéval egyenlő fegyverzetre”. A jogutód, a szövetségi köztársaság urainak mai érvelése semmiben sem tér él az akkor még csak Führer-jelölt dühödt fi- lipnikáitól, ám ahogy akkor, ELSODORT TÖRTÉNETEM
