Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-26 / 280. szám

Lap a mesekönyvből A kis pesti asszony úgy repdes az egzoti­kus növények között, mint egy pillangó. Száz­szor is elmondja: eddig soha nem látott virá­got a kaktuszon. Azt hitte, nincs is neki. A kaktusz! Szúrós, tüskés, nagy petyhüdt gumók és kész. De hogy még virágzik is? S hogy ilyen gyönyörű piros virágot!? — Gazdika, adja nekem azt a virágot! — Melyiket? — Azt, amelyik végig virág. — Flagelliformis. Csakugyan végig virág — mondta gazdika, és mosolyog magában, hogy ez a pesti asszony, hogy eltalálta a lényeget A hosszú virágkocsányon elfogyhatatlanul so­rakoznak a sziromlevelek. De még évődik egy kicsit: — Nem szabad elvenni tőle. — Nem-e? — rebben meg az asszonyka. — Nem szoktuk levenni a kaktusz virágját. Évente csak egyszer virágzik, meghagyjuk peki. — De hát elhervad! — S ha leszakítjuk? — Akkor nem. Akkor szép. — Ezt a kisebbiket lehet... — Óvatos uj­jakkal leszakítja az egyik virágot. Mindketten látják, tudják, hogy nem kisebb ez, és szebb, mint a másik. Épp, az, amelyik az asszonynak kellett — Gazdika, én le akarom őket fényképez­ni — mondja, miközben hajába tűzi a virágot *— Ugye, lehet? — Mért ne lehetne? Az asszony kiszalad a virágházbőL Előbb csak bekiált az ablakon, hogy keressék meg a fényképezőgépet de aztán mégis előre kerül és bemegy. No, most ismét a fenti társaságot bűvöli néhány percig — gondolja a fiú. A gaz­di néni — ez is afféle pesti becézés — Anton- kával szaporítja a szót. Antonka édestestvér a pesti asszony férjével, aki azóta valahol Brassó felé jár a férfiakkal a rozoga régi Mercin. Amikor visszatér az üvegházba, azt akar­ja, hogy a legszebb kaktuszokat valami áll­ványra tegyék, külön mindegyiket, s ő úgy fényképezhesse le őket. Gazdika hoz egy asz­talkát s úgy állítja be, hogy a háttér is cso­dálatos legyen, csupa folyondár, és krisztus­virág. — Ezt hogy’ hívják? — mutat az asszony így - kaktuszra. — Longihamatus i.. Egy igen közönséges fajta. Talán válasszunk valami jellegzeteseb­bet.;. — Gazdika — mondja később —, az egyi­ken maga is legyen rajta! — Nem vagyok én kaktusz! — Hátha igen — s odanyomja az öklét a fiú képéhez. Az meg csak áll és bámul, fogja •z arcát. Az asszony hátraugrott és már el is kattin­tottá a gépet. Gazdika, hogy zavarát leplezze, sorra, mindegyik kaktuszról előadást tart E: Afrikából való, ez Mexikóból, ez agávé fajta hódító italt készítenek belőle —, mindről tud valamit mondani, mindnek van valami érde­kessége. Az asszonyka fényképez és hallgat. Gépié sen igenei és hosszan néz a gépbe, mintha méterszámra fogyna a film s nemcsak egy- egy pici kockát exponálna. A gép nézőkéjér át még inkább olyan ez az egész, min t egy mese­világ. Az üvegház ablakain túl a gyergyói he gyek sötétlenek, a haragoszöld fenyők fölött valószínűtlenül kék az ég. S itt, a kertészet­ben a hosszan elnyúló dáliatábla, mint vala­mi meseszőnyeg. Egy pillanatra leül a csere­pek mellé egy alacsony állványra. Érzi, hogy semmi mást nem akar, mint ezt a varázsla­tot még sokáig, nagyon hosszan. Gazdika leteszi a kezéből a cserepet, hal­kan, mint mikor elalszik a baba. Áll szorong­va, lelkében súlyos fájdalommal, mint aki bi­zonyos benne, hogy valamit el fog veszíteni örökre és jóvátehetetlenül. A pesti asszony meg, aki szereti Pestet és szereti a férjét, en­nek a gazdikénak a legidősebb bátyját: aki úgy jött Gyergyóba, hogy majd nagy hegye­ket lát és sok jó levegőt szív, most visszaleb- ben álmai gyermekbirodalmába. Abba a so­sem lesz mesevilágba, amely gyermekkorában is csak fantázia volt, s most, íme, mégis va­lóság. — Gazdika, ugye nagyon buta vagyok? — suttogja később. — Igen... nem — dadog a fiú. — Hát nem butaság ez, hogy elhiszem, amit itt magam körül látok? — és széttekint, szét­tárja a kezét. Gazdika egy kaktusz tüskéit igyekszik a tenyerébe nyomni. Ügy simogatja az erős tüskéket, mintha az asszony sötétbar­na haja lenne az ujjal ügyében. — A tüske módosult levél — motyogja és nagyon boldog, hogy fáj a tenyere, hogy éget a sok kis seb és kiserked a vére. Odaszegezte magát s nem esett le az asszony előtt, nem történt semmi. Másnap, ahogy az asszony a buszon ül a város felé, mindegyre a fényképezőgépet for­gatja a kezében. Mellette Antonka fecseg, ; kérdezi: nem izgul-e a férjéért? ö ráhagyja minden meggyőződés nélkül. Aztán hirtelen mozdulattal megnyomja a kis gombot a gé­pen, mire felpattan a hátulja. A film sistereg­ve kucorodik össze a nagy fényességben. — Jaj, te, hát ennek vége! — kapkod An­tonka. Csavargatja a filmet, szeretné meg­menteni égy részét, ö hagyja, s halvány mo­soly játszik a szája szögletén. Közben nem ií sejti, hogy most — mint kislány korában — kitépett egy lapot a mesekönyvből, amelyen olyan csodaszép képek voltak, hogy azt senki másnak nem volt szabad látnia, soha. Csontos Gábor Pa lya válasz tás APA A FIAHOZ: — Tehát író akarsz lenni, kisfiam.? Jó, legyél író. Nem kell hozzá más, csak tehetség, aztán papír és ceruza. Továb­bá tökéletesen ismerned, kell a nyelvet, amelyen írsz, és. az embereket, akik között élsz... Aztán világot kell teremte­ned: emberekkel, növények­kel, állatokkal, csillagokkal és a hetedik napon sem pihen­hetsz meg, mert hátha éppen akkor fog eszedbe jutni vala­mi... De lehet, hogy nem jut eszedbe semmi, és akkor órák hosszat nézel majd magad elé, üveges tekintettel, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtasz... — A te világod tulajdonkép­pen a körülötted levő világ, és mégis egészen más, mert a tied. Ahhoz, hogy világot al­kothass magadnak, ismerned kell az embereket, a növénye­ket, az állatokat, a csillago­kat... Figyelsz rám?... Tud­nod kell, mire vágynak az emberek, tudnod kell, mikor mennek inni az állatok és ho­gyan hívják a párjukat, tud­nod kell a csillagok nevét, a világegyetem rendjét... De ez még semmi... Meg kell fo­galmaznod a világodat és pon­tosan, nagyon pontosan kell fogalmaznod ... Az élet és ha­lál titkai sem maradhatnak titkok előtted, de nem fordul­hatsz senkihez segítségért: ne­ked kell megfejtened e titko­kat, teljesen egyedül, az író­asztalod mellett, az üres kéz­iratpapír fölé hajolva... — Csodálatos mesterség ez, fiacskám ... Tudod, hogy a szavak muzsikálnak, ha leírod őket a papírra? De csak akkor, ha helyesen teszed őket egy­más mellé ... Figyelsz rám? En itt kibeszélem a tüdőmet és te nem figyelsz __Egy író­n ak tudnia kell, mit eszik az eszkimó, hogyan gyújtóit ri egy lord a pipájára a XVIII században, és milyen az imá­dott nő szeme, ha mérges .. S aztán gondolj arra is, hogi azt a gondolatot, amely a fe­jedben motoszkál, trillióféle­képpen lehet leírni, de a sol változat közül csak egy töké­letes, és azt az egy, egyetlen­egy mondatot neked kell meg­találnod . — Az előbb azt mondtam hogy a szavaknak muzsikájul van, ez igaz, de ugyanakko: színük és súlyuk is van, é: eszerint is csoportosítani kel őket, legalábbis annak, ak csak egy kicsit is igényes. Var mondat, amelyből kard lesz ét van, amelyikből simogatás Van olyan mondat, amelyil olyan nehéz, mint a vasmacs­ka és lehorgonyoz a szívekben az agyakban, aztán van olyat mondat is, amely könnyű mint a pillangó. ‘Tőled függ hogy melyiket választod, csal [ tőled. Hidd el, nehéz, felelős :ségteljes munka ez... i — Azt kérded, van-e Tcöny I nyebb út is? Van. Ha beirat ■ kozol a Színház- és Filmmű : vészeti Főiskola filmrendező j tanszakára, akkor azonna : fogsz tudni írni, mihelyt elvé \gezted az iskolát. Tudsz maji [írni vígjátékot, tragédiát, vág jamit akarsz. Ezt nevezik szer Szói filmnek, vagyis, amikor í rendező nemcsak rendezi, d » \írja is a filmet. Nos, melyite j választod? j FIÚ AZ APÁHOZ: $ — Azt hiszem, ostyasütő le | szék. i Mikes György BARANYI FERENC: STACCATO Amíg csupán lopjuk magunknak egymást; csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerösen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok winden varázst, mit új találkozás ád, v ért úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el. E. O. SCHLUNKE Pietro, a fogoly Henry Holden elhatározta, hogy ő is felfogad egy olasz hadifoglyot, miután látott né­hányat munkában az Esmond farmján. Amikor az olasz megérke­zett, Henry csalódást érzett. Cseppet sem mutatkozott en­gedelmesnek, és udvariasnak; és egyáltalában nem látszott olasznak. Sűrű szemöldöke be­lelógott a szemébe, vastag haj­csomók nőttek le egészen a tarkójáig s élénk, parányi sze­me merészen villogott elő a szőrrengetegből. Pietro nagy, barna medvére emlékeztette Henryt, s amikor a foglyot ho­zó katonai • teherautó elrobo­gott, kellemetlen érzés vett erőt rajta: „most aztán jól be­vásárolt”. tőén magas halom aprított fára, és ezzel a vitát a maga részéről lezártnak tekintette. Kénytelen kelletlen kiment hát Henry az udvarra. Hallot­ta, hogy a pajta tetején fur­csán zörgeti a szél a bádogle­mezeket. Felküldte Pietrót, hogy szögezze le a kilazult le­mezt, de az tüstént fölfedezte, hogy a tartógerendák elrot­hadtak. Az egész délutánt az­zal töltötték, hogy szálfákat vágtak ki és gallyaztak, noha mi sem állt távolabb Henry szándékától és hajlandóságá­tól. Négy órakor kijelentette, hogy induljanak haza. — Még négy —' mondta Pietro. — És dolgoztak tovább. Megmutatta Pietrónak a szo­báját, s miközben az lerako­dott, hamarjában megpróbálta «sütni, mihez kezdjen vele. Persze, nagyon is sok tenni­való volt a gazdaságban, de lem könnyű elkezdeni olyan emberrel, aki nem ért angolul is nem ismerj az ausztrál gaz­dálkodási viszonyokat. Néhány pillanat múlva megjelent Piet­ro és megszólalt: — Dolgozás! — mondta rö­viden és elszántan. Henry kénytelen volt felad­ná tervét, hogy ezt a fél napot meghagyja neki. Elsorolta ma- iában a tennivalókat, de pá- íikszerű ijedtséggel döbbent rá: egyikhez sem volt megfe­lelő anyaga, felszerelése. Ügy döntött, javítsák meg a kerí­tést. Magyarázni próbálta Piet­rónak, a kerítésre mutogatott, meg a szerszámokra. — Érteni, reparálás! — mondta Pietro. Uzsonnakor Pietro megismer­kedett a családdal: a süldő­lánykával, a három kisfiúval, meg a pólyásbabával. Öt első­sorban a csecsemő érdekelte, s mindnyájuk legnagyobb meg­lepetésére a baba is nyújtogat­ta felé a karját. Pietro meg­kérdezte Mrs. Holdentől, hogy szoptatja-e a kicsit, s amikor az zavartan nemmel válaszolt, érdeklődött az okáról. Azután részletes és bizalmas tanácso­kat adott neki, kézmozdulatok segítségével, hogy a legköze­lebbi gyermek születésekor mitől lesz bőségesen teje. A csitri leány majd megfulladt az elfojtott kacagástól és a fiúk is pukkadozva nyelték ne­vető kedvüket. Henry úgy érezte, hogy meg kellene fedd- nie Pietrót tapintatlanságáért, de nem tudta, hogyan értesse meg magát vele. Felkapta az ásót, a csákányt és egyre csak „leva”-t emle­getett. Henry hamarosan rá­jött, hogy feszítővasra gondol, de képtelen volt visszaemlé­kezni rá, hova is tette. Pietro szemrehányóan mérté végig; Amikor aztán hozzákezdtek, s Pietro cipelte az összes nehéz szerszámot, ő pedig a huzal­feszítőt, Henry kezdte jobban érezni magát; noha biztos volt benne, Esmond emberei fel­ajánlották volna, hogy viszik a huzalfeszítőt is. A kerítés persze nem lett sokkal különb, noha Pietro igen buzgón dolgozott. Üj osz­lopokra, és dróthuzalokra lett volna szükség, Henry azonban egyikkel sem rendelkezett Meghúzták azt a pár szál dró­tot, amit lehetett és megerősí­tettek egy-két oszlopot, amo­lyan tessék-lássék módon. Amikor ebédre indultak, Piet­ro ismét rosszallóan pillantott a kerítésre. — Nem jó lenni, nem jó. Henry általában szunyókált egy kicsit ebéd után, s ez jócs­kán belenyúlt a délutánba. De Pietro nyilvánvalóan nem is­merte a sziesztázást, mert kis ideig várakozott az ajtó előtt, majd bekopogott és udvaria­san, de határozottan szólt: — Dolgozás! Henrynek eszébe jutott a túzifarakás. Nemrégiben ho­zatott egy szekérre valót és megörvendeztette a gondolat, hogy Pietrónak beletelik né­hány napjába, míg felhaso­gatja. Addig legalább nyugta lesz. Visszafeküdt, de aludni már nem tudott. Hallgatta a fejsze­csapásokat. Hamarosan meg­jelent Pietro az ajtónyitásban és megkérdezte: — Elég lenni? — Nem elég — felelte neki — aprítsál még. — Nem érteni — tiltakozott Pietro. — Hány napra kelleni elég? — Három napra — mondta Henry vonakodva. Másnap Henrynek izomláza volt és elhatározta, hogy pihe­nőnapot tart, de Pietro időn­ként szólította, hogy segítsen a nagyobb gerendák beemelésé­nél. Vasárnap az Esmondnál dol­gozó olaszok átjöttek, hogy meglátogassák Pietrót. Bizo­nyára magyarázhattak neki valamit, mert hétfő reggel ér­deklődött, hogy Henry miért nem készíti még elő a talajt a vetéshez. A gazda közölte, hogy ő más módszereket alkal­maz. De Pietrót ez nem elégí­tette ki. — Mr. Esmond sokat arat­ni? Vagy nem sokat? Henrynek el kellett ismer­nie, hogy Esmond termésered­ményei igen jók, s hogy az övé gyakran rossznak bizonyult. — Próbálni hasonló, mint Mr. Esmond. — A traktor is eltört — mondta Henry, mert nem tu­dott szembenézni azzal a gon­dolattal, hogy vetnie kell ki­szipolyozott földjeibe. — Akarni, hogy én megnéz? — kérdezte Pietro és már in­dult is, mielőtt Henry bármit válaszolhatott volna. Alaposan megvizsgálta a traktort és a boronát, majd listát készített a hiányzó alkatrészekről: az el­nevezéseket aztán kicsiny zsebszótárja segítségével lefor­dította angolra. Átadta Henry­nek és kézzel-lábbal magya­rázta, hogy a gazda menjen be a városba ezek beszerzése vé­gett. Mialatt az távol volt, kita­karította a szerszámkamrát és az udvart. Henry késő este ért haza és először azt hitte, rossz helyen kopogtat. Vacsoránál Pietro rászólt Mrs. Holdenra, hogy ne adjon a kisbabának mézet, de az asz- szony úgy vélte, egy anya csak tudja, mi a jó. Negyed­óra sem telt belé, s a kicsike' hányni kezdett, mire Pietro hirtelen haraggal felugrott és bevágta a mézescsuprot a po­hárszékbe. — Ez sok-sok napra lenni elég — szólt Pietro, széles mo­sollyal mutatott az elképesz­Amikor másnap nekiláttak a gépjavításnak, Henry hamar rájött, hogy ő nem sok újat tud e tárgykörben Pietrónak mondani. Így aztán csak állt ott, és hol szóval, hol kézzel jelezte, merre találja a másik a szerszámot, anyagot; aztán egyszerűbbnek találta, hogy oda vigye, semmint soká magya­rázkodjék. Néha aztán Pietro türelmetlenkedett, s egyszer- csak Henry azon kapta magát, hogy úgy szaladgál körülötte, mint Esmond körül az embe­rei. Elkészült a traktor és Pietro boldogan vette birtokába. Amíg ő a földeken szántott, Henry megkönnyebbült De vége szakadt ennek is és Piet­ro máris újabb ötlettel állt elő: — Ez lenni kopott, nem jó — szólt és szavai bizonysága­képpen ököllel rávágott a ház falára, ahonnan jókora dara­bokban potyogni kezdett a va­kolat Henry, akit az újrava­kolás költségei egészen meg­rémítettek, próbálta magyaráz­ni, hogy elég lesz átfesteniük a házat De Pietro ellentmon­dást nem tűrően, két-három helyen megdöngette a falat mire egy talicskára való .tör­melék hullott le róla. A vakolás befejeztével Hen­ry a városba ment, hogy meg­vásárolja a festéket. Pietro is elkísérte, de közben betért a borbélyhoz hajat vágatni, és mikor újra találkoztak, átvet­te gazdájától a bádogdobozt Belepillantott, majd szó nélkül megfordult és gazdájával együtt visszament az áruház­ba. — Szín lenni nem jó — mondta. Az eladó fürkészőn nézett egyikről a másikra. Megismerte Henryt és eszébe jutott, hogy ő is megpróbálta lebeszélni a szürke színről. Át­nyújtotta a színskálakártyát Pietrónak, aki gyorsan dön­tött: — Egy nagy doboz krém, egy kis kék, egy kicsi, kicsi fekete. — Azt semmi pénzért! — vetette ellen Henry, aki egy­re kínosabban érezte magát — Kiröhög majd mindenki, aki arra jár. — Ugyan! — szólt bele egy másik vásárló, történetesen éppen falujukbeli — annál rondább már nem lehet, ami­lyen húsz éven. át volt. És kü­lönben is, ezek az olaszok olyan művészlelkek. Pietro a lelkét is beleadta a festésbe. Valóban oly szép lett a ház, hogy mindenki megcso­dálta. Henry puszta dacból úgy döntött hogy rákövetkező hé­ten csupa nehéz munkát vé­geztet majd Pietróval. Ámde másnap hajnalban esett az eső. A traktor dübörgő zaja ébresz­tette Henryt, s ahogy az agya kitisztult, rájött, hogy Pietro meghozta helyette a nagy dön­tést: el kell kezdeni a búza ve­tését. Bosszankodva gondolt az elhatározására, de magában elismerte, hogy fontosabb a magot a földbe juttatni, amíg arra való az idő. Amikor ki­lépett a házból, Pietro ragyogó arccal fogadta: — Esőcske szép, szép — mondta. — Föld nagyon szép. Kell jó búza lenni nekünk idén, mint Mr. Esmond. Az lldvar sarkába mutatott, ahol a traktor mögé kapcsolva várakozott a vetőgép és kicsit odább a szekér, rajta vetőmag­gal telt zsákok, műtrágya és benzines kannák a tartalék üzemanyaggal. — Reggeli után én vinni traktor és vetőgép. Maga haj­tani szekér. Mi kezdeni előbb, nem Giuseppe és Leonardo Mr. Esmondnak! — Oké, Pietro — mondta Henry és bólintott. (Fordította: Zilahi Judit)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents